HU  |   RO  

Korunk 1999 Július

Vigyázó szemek


Horv√°th Andor

Egyetem és kávéház: a magyar Párizs-járásnak ez a két színhelye legalább két évszázad óta. Ellentétesek, ahogyan a magányba zárkózó tudásvágy ellentétes a társas együttléttel, a kötelességtudó komolyság perben áll a könnyelmű vidámsággal, az örök igazságok iránti buzgalom az elröppenő gondolatban lelt gyönyörűséggel, röviden és vaskosan: a templom az örömtanyával… Az egyik oldalon előadóterem és könyvtár, poros fóliánsok és tanulással átvirrasztott éjszakák, végül a megszerzett cím, amely odahaza megnyitja a tisztes vagy éppen ragyogó érvényesülés útját. Elzárkózás helyett a másik: belemerülés a forgatagba, nem szellemekkel, hanem eleven lényekkel való társalkodás, sodródás és elkalandozás az önveszejtés határáig – vagy még tovább… Akik az első utat választották, sok könyvvel és szilárd ismeretekkel tértek haza, akiket jobban vonzott a másik irány, azok sokat láttak, átéltek, megtapasztaltak.


Ha végigpillantunk a történelem századain, nyilvánvaló, hogy hosszú időn át az elsőé a vezérszólam: Párizs tanult főket adott a világnak, köztük, ha nem is sokat, magyarokat is.


Az elmúlt bő két évszázad azonban a második jegyében telt. A sok-sok élménybeszámoló – akár közvetlenül tudósit, mint a napló vagy az emlékirat, akár áttételesen, versbe vagy regénybe transzponáltan – a városról szól, utcáiról és negyedeiről, épületeiről és tereiről, meg persze az emberekről: keresett, áhított kapcsolatokról és a véletlen, az alkalom, a szerencse kínálta ismerkedésekről, legyen bár nevük barátság, kaland vagy szerelem. Párizs a találkozások városa, s minthogy minden nemzeti kultúra azért meneszt szépreményű ifjakat más égtájak irányába, hogy saját szemükkel lássák a nagyvilágot, nekünk, magyaroknak, a földrész minden más városánál inkább a vigyázó szemek iskolája.


Nemcsak bennünket vonzott különös erővel. Megvan a németek, az olaszok, az angolok Párizs-rajongásának is a maga története. Bőven helyet kapott a lengyel, az orosz, a román ifjak fejlődésregényében. Hazulról mind a saját batyuját hozta, de ott így vagy úgy, ideig-óráig, valamennyi párizsivá lett, s utána örökre megmaradt Párizs szerelmesének. Számunkra Bécs sokkalta közelebb volt, mint Párizs, talán túlságosan is közel. Történelmünk és kultúránk ezernyi szála fűz hozzá, de azok nem a vonzalom, nem az ösztönző otthonosság szálai. London viszont mintha túlontúl messze esett volna pátriánktól, nemcsak földrajzi távolságban mérve: a politikai és társadalmi gondolkodás némely fölöttébb fontos tanítását a brit fővárosból vettük ugyan, de csoportos –, hogy azt ne mondjam: tömeges – hatásáról aligha beszélhetünk. Hát Róma? Története szinte predesztinálta arra, hogy zarándokhelye legyen a származás és a tudás elitjének, hiszen a művészetek élő múzeuma s az életvidám olaszok otthona. És mégis: számosan megfordultak jeles emberek az Örök Városban, ebből azonban soha nem lett sokakat mozgató késztetés, a kultúrában öröklődő szenvedély.


Magam két okát látom Párizs különös varázsának. Azt adja, amit Róma ígér, de elevenebbül és magával ragadóbban, mivel megszüntet minden ellentétet egyetem és kávéház között. Tantermei és könyvtárai várják a tanulni vágyó diákot, de várja őt a szalon és a színház, a kabaré és a bohémtanya, a bisztró és a rögtönzött társaság is: az utca és a város. Párizs az a hely, ahol az utca is egyetem – no nem „az élet iskolája”, ahogyan azt a sekélyes józanság bölcsei tanítják, hanem úgy, ahogyan a tudás sohasem ér véget az oskolák kapuinál, ellenkezőleg, csak azokon túl kezdődik, a történelem, a művészet, az emberi személyiség épp születőfélben lévő kalandjában. Mindez pedig amiatt lehetséges – ez volna a másik, mélyebb ok –, hogy Párizs valóban a kalandok városa, nem a szó frivol, magánemberi értelmében, jóllehet sokak számára lehetett az is, hanem a modern történelemben Európát ért kalandoké: a forradalomé, amely megváltoztatta földrészünk arcát, és a forradalmaké, amelyek megállás nélkül hajtották előre a gondolkodást és a művészeteket. Központja volt Európának jó kétszázötven éven át, úgy, ahogyan nem volt az sem Bécs, sem London, sem Róma – és ahogyan valószínűleg mára már ő sem az, mert helyét átvette New-York, vagy ez a hely egyszerűen megszűnt.


Minden magyar, aki Párizsra tekintett, ott megfordult, vagy gyökeret eresztett, ezt az élményt sugározta a magyar kultúra felé. „Vigyázó szemeink”-et tette próbára először 1789-ben, majd újra, 1848-ban. Nem utánoztuk, hanem követtük. Hazahoztuk eszméit, és megnyertük magunknak a velünk szimpatizáló franciákat. Emigránsaink otthonra leltek a szabadság bukott hőseit magához ölelő országban.


Századunkban se vége se hossza íróink és művészeink Párizs-járásának. Sem Ady, sem Szomory, sem József Attila, sem Kuncz Aladár életéből ki nem hagyható epizód Párizs. Vannak házai és utcái, amelyek egy-egy költemény vagy regény jóvoltából éppoly otthonosak a magyar olvasónak, mint a szülőföld bármely szeglete. Párizsnak köszönhető, hogy az emberiség huszadik századi kalandja a maga termékeny, ellentmondásos színpompájával vonul fel a magyar művészetben és irodalomban.


Ehhez az összképhez szervesen hozzátartozik a párizsi magyarok közössége. Ők azok a magyar szerelmesei Párizsnak, aki francia állampolgárokká lettek ugyan, de közben megmaradtak magyarnak. Írók, művészek, értelmiségiek, üzletemberek – a maguk szakmájában vagy foglalkozásában mind sokra vitték. A már eltávozottak között: Szenes Árpád, Hajdu István, Román Viktor rangos név a francia képzőművészet közelmúltjában. A harmincas évek éjszakai Párizsát megörökítő fényképészeti albumaival és Picasso-könyvével világhírt szerzett Brassai is az. (Kereken száz éve született egyébként.)


Közéjük tartozik az idén 90. születésnapját ünneplő Fejtő Ferenc, József Attila barátja és szerkesztőtársa. A népi demokráciák történetéről, a kínai-szovjet viszony alakulásáról írott könyveit mindmáig sokat idézik, több nyelvre lefordították őket. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnéséről szóló munkája eredeti nézőpontból fogant, elmélyült elemzése századunk egyik meghatározó történelmi eseményének. Körülötte, aki ma a párizsi magyarok doyen-je, vonulnak fel a nálánál fiatalabbak írásaikkal, visszaemlékezéseikkel, szépirodalmi műveikkel.


Magyar történelem, magyar irodalom – párizsi szemmel.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal