HU  |   RO  

Korunk 1998 Április

Előszó

A határ nem az ember találmánya. Ahol elválik egymástól az égbolt és a föld, a víz és a szárazföld, a nem-volt és a van, az élettelen és az élő — mindenütt határ húzódik. A világ azért van — úgy van —, mert/hogy határok vannak. Víz és föld és ég és élő ott van, addig van, ahol s ameddig határai terjednek. Azonossága — léte? — csak annak van, ami/aki határolt: minden és mindenki azért saját maga, mert elkülönít és birtokol valamit: időt és teret, erőt, lelket vagy tulajdonságot a létezésből.
De a határok nemcsak elválasztanak, hanem össze is kötnek. Minden, ami van, így vagy úgy, előbb vagy utóbb átmegy a határon. Átváltozik, megszűnik vagy egyszerűen — mozog. Minden, ami a világon van, határai között magában van, de egyben határok mentén, magán kívül is: innen és túl, eltérően és hasonlóan, előtte és utána. Határok őrzik a világ rendjét, s őrzi a határok szüntelen átlépése és eltörlése. Ez a világ egyetemes, nagy kalandja — s benne az emberé.
Kik vagyunk hát világunk határai között, és tulajdon határainkon túl? Hol húzódnak egyáltalán a határok? Ami igaz — Pascalt parafrazálva — a Kárpátokon innen, igaz-e azokon túl is? Hát a Rajnán innen és túl? Magyarok és románok, németek és franciák: népek, ideológiák, történelem — az idő és az önszemlélet határai mentén. Mi történt 1871-ben? Mi 1918-ban? Mi volt előtte, mi van utána? Csak a határvonalak mentén lehet túlnézni, aki pedig túlnéz, nemcsak azt tudja meg, mi van ott, hanem azt is jobban érti, mi van itt. Mi a művészet, ha már nem az, ami volt? Mi az irodalom, ha vannak, s mi, ha nincsenek határai? Mi az anyag és mi az információ? Aki állít, az határt szab. Aki kérdez — határt mozgat. A világ, amelyben élünk, határokat old fel, és új határokat állít. Arra kértük munkatársainkat, gondolkodjanak és meséljenek a határokról...

H. A.

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal