HU  |   RO  

Korunk 1998 Március

Nemzetközi krumpli


Lengyel L谩szl贸

— Nem kérlek, hogy gy么zz meg arról, a külföldi t么ke, a multinacionális cégek, az internacionális egyenkultúra bejövetele jó-e egy szegény, de büszke kelet-európai országnak, vagy rossz. Módszert segíts találni, a hétköznapokban él么 ember hogyan közelítsen ehhez a kérdéshez. Hogyan nézze a maga szempontjából, hogyan a hazája szempontjából?

— Történetileg nézze. Ez a vita ugyanis a hetvenes évek végén egyszer már lezajlott, csak akkor nem a vállalatok szintjén, hanem az áruk szintjén. A magyar fogyasztó ezekben az években kezdett el tömegesen külföldi árut vásárolni. Számára a nyugati áru, legyen az farmernadrág, mosópor vagy autó, nemhogy el么nytelen nem volt, hanem kifejezetten keresettnek és vonzónak bizonyult. S ha azt sulykolták, vegyél magyar árut, vagy ahogy Grósz Károly mondta: nézzél szocialista televíziót, s ne japánt, ez hallatlan ellenzésbe ütközött a magyar fogyasztó részér么l. Lehet a szocialista jelz么 helyett a nemzetit is használni, a lényeg az, hogy a fogyasztó végül is nemzetközi árut vásárolt, ezeket az árukat pedig a nemzetközi vállalatok termelték, illetve árusították. Amelyek most aztán meg is érkeztek hozzánk a maguk valóságában. A folyamat tehát nem azzal kezd么dött, hogy eladjuk-e nekik a gyárainkat vagy földjeinket, hanem azzal, hogy megfert么ztettünk a nyugati árukkal és szolgáltatásokkal. S annyira át vagyunk hatva, hogy már meg sem tudjuk különböztetni, az magyar mosópor, magyar margarin vagy sem. Külön oda kellene figyelni rá, hogy kitaláljuk, mi is az, ami magyar rajtunk. Az igazi fordulat tehát: a fogyasztót hozzászoktatni ahhoz, hogy olyan dolgokat vásároljon, amiket máshol nem tud megvásárolni, csak a multinacionális cégek kínálatából. Aki megszerette a hollywoodi filmet, az kénytelen amerikait nézni, mert Magyarországon ilyet nem lehet el么állítani, aki megszokta a hamburgert, kénytelen McDonald´s-ba menni. Bár ott a sült krumpli magyar burgonyából van, de ennek nincs jelent么sége, hisz valójában nemzetközi krumplit eszünk. Úgy látom, hogy ezt a nemzetközi krumplit a magyar fogyasztó lenyelte.

— Azt mondod, a dolog rég eld么lt, akármit is érzünk vagy gondolunk, ezt visszacsinálni nem lehet?

— Igen. Létezik a termékeknek és a szolgáltatásoknak egy hallatlanul er么s, mondhati föltartóztathatatlan áramlása a világban, és ez óriási versenyre kényszeríti az ún. nemzeti vállalatokat. Tehát a román, a magyar, az orosz nemzeti vállalat attól a pillanattól kezdve, hogy a fogyasztó kinyílt, s megvásárolhat bármilyen autót, például nemcsak a Dáciát, a Dácia gyár arra kényszerül, hogy a világ összes autójával versenyezzen. Ez minden nemzeti vállalatot — nemcsak Kelet-Európában — rendkívüli módon kiszolgáltatottá tesz. Innent么l kezdve csak két lehet么ség van. Vagy 么 maga is multinacionális óriássá válik, ám ez — talán Oroszországot kivéve — szinte ki van zárva. Nem azért, mert a nyugatiak ármánykodnak, és megakadályozzák. A világban már végbement iszonyatos t么kekoncentráció után nemcsak a t么keszegény, hátránnyal induló országokban nem születhet multinacionális vállalat, nem születhet osztrák vagy holland földön sem.

— Ez nem olyan nagy baj, ahol már vannak és mûködnek.

— Klasszikus értelemben vett nemzeti vállalatok Nyugat-Európában sincsenek. A holland Shell az egy nemzetközi óriás, a német vállalatok ugyancsak nemzetközi óriások.

A másik lehet么ség — ezt próbálják most Szlovákiában, s próbálták ´89 el么tt Romániában — nemzetállami" vállalatként fönnmaradni. Ez csak akkor mûködik, ha az ország bezárja a kapuit, s a versenytársakat nem engedi be. Ha a fogyasztót sikerül rávenni, hogy mondjon le a megkedvelt termékekr么l és szolgáltatásokról, hogy ne akarjon telefonálni, ne akarjon más autót stb. Románia Ceauƒescu alatt lényegében ezt csinálta, ha visszatérne hozzá, nem az lenne ráírva, hogy szocializmus, hanem a nemzeti Románia autark gazdasága.

A fogyasztó persze elégedetlenkedne, de megfelel么 eszközökkel le lehet szerelni. Ha a fogyasztót bezárják a határok közé, egyébként ez nemcsak úgy képzelhet么 el, hogy egy ország bezárkózik, hanem — gondolj Schengenre — úgy is, hogy kívülr么l csukják rájuk az ajtót, vissza lehet térni a szocialista hiánygazdaság viszonyaihoz. Vissza lehet szoktatni az embereket, hogy mindenb么l csak egyfajta van — vagy egy sincs. A harmadik lehet么ség megpróbálkozni a multinacionális óriásokat beengedni, s a saját vállalatok egy részét a multikhoz hozzákapcsolni. Tulajdonképpen ez történik Magyarországon. S valóban a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a multiknak érdekük beszállítóként hazai vállalatokat foglalkoztatni. Ezt csinálja a birodalmi méretû General Electric, a Suzuki, az Opel, mindegyik, mert kicsi a szállítási költség, jóval kevesebb a munkabér, nagyobb költségmegtakarítást lehet elérni, mint ha mindent Amerikában vagy Németországban kéne el么állítani.

— Ez teljesen logikus, de mit tehetünk mi, hogy az a bér például egy kicsit magasabb legyen, hogy ne csak a multi, hanem a hazai munkás és fogyasztó is megtalálja a számítását.

— Az els么 probléma, hogy ki az a mi. Ki fejezi ki a nemzeti érdeket. A román érdeket, a magyar érdeket, az orosz érdeket. Amerikában vagy Nagy-Britanniában a nemzeti érdek egyik hordozójának tekintik az államot, de legalább olyan er么s nemzeti érdek hordozójának tekintik a General Electricet vagy a British Petrolt. Tehát önálló szerepl么ként megjelenik a vállalat mint a nemzeti érdek része.

— Annak ellenére, hogy egyik sem csak amerikai vagy csak angol.

— Természetesen. Továbbmegyek: a szakszervezetek is önálló részei a nemzeti érdeknek. Nem azonosak az államéval, a munkáltatóéval, de ett么l még nagyon fontos nemzeti részérdek kifejez么dései. Nekünk azért van nehéz dolgunk, mert újra meg kell tanulnunk, hogy nem Horn Gyula, nem Ciorbea, nem Constantinescu a nemzeti érdek, hanem a román vállalat is, a szakszervezet is, a munkavállaló is a nemzeti érdek része, s ezek az érdekek egymással ütközhetnek.

Ha nagyon konkrétan nézzük: az ide települ么 multinacionális vállalatok átlagosan 20—25 százalékkal magasabb bért fizetnek. A munkaer么 számára ott felvétel van és nem elbocsátás. Magasabb a termelési és munkakultúra. Az ott dolgozóknak közvetlen érdeke, hogy a bejöv么 Volkswagen vagy Audi ezt a politikát folytassa. Igen, cserébe a munkáltató azt mondja, hogy nálam nincs szakszervezet, nincs pofázás, nálam munka van. Adott esetben szombat-vasárnap is, pénzért, az igaz, de muszáj túlórát vállalni, amit Nyugat-Európában nem vállalnak. És a magyar dolgozók ezt elfogadják, nem akarnak szakszervezetet, mert jól keresnek, s mert féltik az állásukat.

— Ilyenkor mi a nemzeti érdek? Elfogadni a kínált feltételeket, vagy megkísérelni a hazait közelíteni a nyugatiakhoz, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a multi kivonul, hisz épp azért jött ide, mert itt minden olcsóbb, és mindenki igénytelenebb vagy rászorultabb?

— Nyilvánvalóan ilyenkor az képviseli inkább a nemzeti érdeket, aki azt mondja, kedves multi úr, nálad mégiscsak legyenek szakszervezetek, legyenek a munkajogi szabályok s ezek betartására való érdekérvényesítési mechanizmusok, mégiscsak kéne ebben a rendszerben egy kialakult ipari szabályozás. Persze egyáltalán nem biztos, hogy sikerül hamar rákényszeríteni a multinacionális vállalatokat erre. Most a kormány egyébként inkább mellettük áll, merthogy kell a t么ke. Egy ilyen kicsi ország nem nagyon ugrálhat. Jött a hatalmas elefánt, és mi örültünk, hogy jött, és lehet么séget teremtett arra, hogy mellette mint kisegér eléldegéljünk.

— Épp ezt olyan nehéz megemészteni, hogy a saját országunkban, a saját házunkban kell kisegérnek lennünk, amikor mi gazdák szeretnénk lenni.

— Lehetünk gazdák, de mint már mondtam, akkor az a ház nem olyan ház lesz. Ha viszont már stabilizálódott az ország, akkor meg lehet, s么t meg is kell kísérelni kikényszeríteni azokat a jogokat, amelyeket Nyugat-Európában már régen megszereztek. Bízhatunk abban is, hogy az Európai Unió fogja el么írni a mindenkire érvényes játékszabályokat.

— A következ么 években Románia is szembekerül ugyanazokkal a kérdésekkel, amelyekkel mi küszködtünk. Vannak-e jobb vagy másféle válaszok, mint amilyeneket mi adtunk?

— Ma a multinacionális cégek a romániai munkaer么t és az infrastruktúrát nem tartják alkalmasnak arra, hogy ott beruházzanak. Az a húsz-huszonöt év puha diktatúra, félpiaci állapot hiányzik, amit itt a Kádár-rendszer jelentett. Ahol fusizni kellett, ügyeskedni, találékonynak lenni. Természetesen Romániában sem örök átok, hogy a munkaer么 nem alkalmas. Addig alkalmatlan, amíg nincs valódi cél, valódi jövedelem, és amíg meg nem szervezik arra a munkára. A török munkaer么 otthon — meglep么 módon — alkalmatlannak bizonyul arra a munkára, amit Németországban kiválóan elvégez. A szerb munkás otthon gyenge, Nyugat-Európában megfelel么.

— Akkor hogyan fog kiderülni, hogy a romániai munkás is tud jól, hatékonyan dolgozni?

— Lassan, fokozatosan. Most ha a Siemens mérnöke bemegy egy romániai gyárba, végigsétál a csarnokon, azt mondja, köszönöm szépen, ide nem jövök. S么t elég, ha a városon végigsétál. A környezet, a szolgáltatások, az infrastruktúra, a kulturális hátrányok mind elriasztják a befektet么t. De ett么l még elindul majd a fejl么dés, ugyanúgy, ahogy nálunk is elindult. Hozzánk a Kádár-korban az osztrákok, a nyugatnémetek jöttek. Nem a nagyt么ke, hanem a kicsi. Kis üzemek létesültek, ezek seftelni kezdtek egymás között. Elindult egy folyamat. Románia is ebbe az irányba tart. Ott áll, ahol mi a hatvanas években. Nem a multik fogják megrohanni, hanem a kis vállalkozások, például Magyarországról. Vagy esetleg magyar, lengyel, osztrák multinacionálisok".

— Milyenek Románia esélyei?

— Eleve jobb Romániában az alaphelyzet a Kádár-korszakhoz képest, hiszen legalábbis a formális demokráciának az eszközrendszere létezik, és mûködik. Ezenkívül Romániának mindig is volt egy vékony politikai elitje, amely sok tekintetben kulturáltabb volt, mint a magyar. Most is van. Ez el么nye a romániai startnak. Minden bizonnyal szembe fognak kerülni viszont azzal a problémával, hogy központosított, nagy állami rendszerben ez az átalakulás nem fog menni. Az a tradíció vagy hiedelem, hogy Románia végül is egy nemzetállam, melyet Bukarestb么l vagy más központból lehet irányítani, s Temesvár, Constan‡a, Brãila vagy Iaƒi problémái egyaránt megoldhatók onnan — ez nem volt sosem igaz, ma pedig a legkevésbé sem az. Nem fog menni reformdiktatúrával sem — amit most próbálnak —, és nem fog menni központosított diktatúrával sem, ami ugyanaz reform nélkül. Románia túlságosan széttagolt, túlságosan egyenl么tlen gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is. Ezt nem úgy értem, ahogy szokás emlegetni Erdély meg a Regát különbségeit. Nem, Órománián belül is igaz ez. Bukarest teljesen más civilizációs környezet, ezt egészen más irányítani, itt egészen mást jelent a külföldi t么ke, mint mondjuk a tengermelléken. Az erdélyi rész sem tekinthet么 egységesnek, ott is egészen más a Partium, más a Székelyföld. Ahhoz, hogy az átalakulási folyamat ne legyen diktatorikus, s ne váljék helyi autark anarchiává — mert ez is nagy veszély —, ehhez kell kialakítaniuk azt a hálórendszert, amit én nem látok, s amit a Kádár-rendszer sem tudott megcsinálni. Ingadozott: hol központosított, diktatorikus eszközökkel próbált föllépni, hol pedig 19 megyei kiskirályság üzente a f么városnak, hogy ezt neked. Mondhatnánk Adyval: Ugocsa non coronat. Megoldani, hogy se helyi párttitkárok, se központi f么elvtársak ne kaparinthassák kezükbe a dolgok irányítását, ez a legnehezebb. Meg kell mondanom, nekünk itthon sem sikerült. Hogy mennyire nem, bizonyítja, hogy a kilencvenes években épp a regionális különbségek vetik föl a legnagyobb problémákat. Pedig ez az ország sokkal egynemûbb, mint Románia.

Alapkérdés lesz az is, sikerül-e kialakítani az agrárgazdaságban a magyarországinál jobb szimbiózist a nagy- és kisvállalkozások között. Nálunk is egyértelmûen kiderült, hogy magasabb szintû munkakultúrát csak a háztáji és a nagygazdaság összekapcsolódása hozhat létre. Minden attól függ, hogy Románia átjut-e a mez么gazdaságban elkerülhetetlen válságokon, s az emberek elé követhet么 célokat tud-e állítani. Az els么 cél mindig az, hogy enni. Ha az emberek elkezdenek enni, egyre több húst esznek, aztán kiderül, hogy a húst be kell tenni a hût么szekrénybe, ha van fridzsiderkultúra, jöhet az autó, ha van autó, el lehet menni külföldre, ott rögtön eszükbe jut, hogy építhetnének nagyobb házat is, vehetnének szebb bútort... szóval kialakul egy olyan tömeges fogyasztói és kistermel么i mentalitás, amelyik megemel egy országot. Amit么l lesz munkakultúrája, fogyasztási kultúrája. És akárki akármit mond, ez biztosan nemzeti kultúra. A magyar falu is így talált magára. Tetszik, nem tetszik, a magyar falu a Kádár-korszakban lett olyanná, amilyennek ma látjuk. Amit么l fölemelkedett a paraszti népesség. Ennek kell megtörténnie a román falvakban is, enélkül az alapzat nélkül nem fognak tudni bekapcsolódni a nemzetközi, globális munkamegosztásba.

— Szeressük, ne szeressük? Nem hasonló dilemma-e ez, mint ami Magyarországon a 18. századtól kísér bennünket: haza vagy haladás?

— Nem, egészen másról van szó. Kazinczy idején az volt a kérdés, hogy az abszolutista, ám reformer, modernizáló államot támogassuk, vagy vele szemben a magyar nemesi szabadságok védelmez么i legyünk. A mai helyzet inkább az 1867 utánihoz hasonlít, amikor elindul a polgárosodás, kapitalizálódás, méghozzá nagyon er么sen külországi t么kével. Nem arról volt szó, hogyan viszonyuljak a bécsi udvarhoz. Nem a bécsi udvar modernizált. Ez az érdekessége a mostani helyzetnek is. Az ún. nemzeti táborban sokan — azt hiszem, Romániában is — úgy fogják föl, hogy most meghódít bennünket egy külország valamilyen központja. Jönnek Berlinb么l, jönnek Washingtonból. Nem. Épp az az érdekes, hogy ´67 után kezdtek betelepedni Ganz Ábrahámok Svájcból, Németországból. Hirtelen kiderült, hogy osztrákok, németek, zsidók, cipszerek, morvák, örmények — nemcsak küls么k, bels么k is — jönnek el么 egészen más gondolkodásmóddal, akik mellett ott vannak a magyarok is. Ebben az id么ben az öreg Arany János, Vajda János valami hihetetlen pesszimizmussal, szomorúsággal nézte, mi történik. Részben nemzeti alapon, persze. Mivé lett a magyar? Hát ez kell nekünk, ez a nemzeti út? A másik oldalon ott álltak a ´67-esek, akik azt mondták: éppen ez a modernizáció, éppen 么k csinálják a modern Magyarországot, akiket te szatócslelkûeknek és eltorzult alkatúaknak nevezel. 脭k csinálták a századfordulón a magyar f么várost, azt a Budapestet, amelyet most látunk. S ez olyan t么kéb么l épült, amit a legkevésbé sem lehetett hazai t么kének nevezni. Ha a mostani nemzeti t么két nézzük, azt látjuk, hogy annak képvisel么i bizony elég gyakorta megspórolják" saját magyar munkásaikon a tb-járulékot, ha úgy tetszik, minden szempontból nemzetietlenül viselkednek. A Suzukihoz képest, ahol elképzelhetetlen, hogy a japán t么kés ne fizesse be a tb-járulékot a munkása után. Ki itt a polgár, ki van a magyar nemzeti érdek mellett?

Romániában is meg lehet kérdezni, hogy vajon az ott végbement t么késedés a századfordulón, amely Bukarestet nagyvárossá tette, mennyire nemzeti. Bizony görögök, zsidók, németek, franciák játszottak ott f么szerepet, s építették föl azokat a bukaresti palotákat, melyeknek ma is a csodájára járnak. Lehet mérlegelni, hogy velük szemben a román bojár-e az igazi hazafi.

És ha említettem Aranyt, említhetem Eminescut, aki mind a magyar, mind a zsidó t么késítésr么l meglehet么sen elítél么en beszélt, s azt az 么si román értékek elárulásának tekintette.

— Arany is, Eminescu is zseni volt, biztosan volt valami ráció abban, amit gondoltak. Hogyan lehetne megmagyarázni, megérteni tiltakozásukat vagy busongásukat?

— Nem elítél么leg beszéltem róluk, nagyon is racionális volt, amit tettek. Azt látták, hogy a piac, az áru logikája kezd uralkodóvá válni, hogy a pénz fontosabb lesz, mint az emberi értékek, ez nem tetszett nekik, s ett么l féltették a nemzeti kultúrát. Hová lesz a kultúra? Hová leszünk mi? Lesz-e valaki, aki még azt a magyar nyelvet beszéli, amely a Toldi nyelve? Ki olvassa még az én Toldimat, ki gondol itt még a néppel? Ugyanezt mondták Romániában is. Ki beszél itt románul? Már csak a sárkunyhókban él么k beszélik ezt a nyelvet, a többiek valam franciát gagyognak. Ez logikus és egyáltalán nem elítélend么 gondolat. Az érdekes ebben, hogy mindennek ellenére az a Budapest a századfordulóra magyar város lett. Mindenki magyarul beszélt. Bukarest is román város lett. Nem azért, mert a vidék magyarsága föláramlott, nem azért, mert az arisztokrácia megmagyarította a zsidókat, németeket, hanem mert ez a fajta asszimilálódás nem vet véget egyszer s mindenkorra nemzeti kultúrának és nemzeti nyelvnek. Herder óta él a sötét jóslat, ez volt Illyésék egyik legf么bb hivatkozása, és ez egyáltalán nem igaz.

— Ma pedig mindent elönt az angol nyelv, pontosabban valami igénytelen internacionális keverék. Ha végignézzük az utcák föliratát, plakátjait, nem tudjuk, milyen országban vagyunk.

— Kétségtelen, ma a magyar bankok igazgatóságaiban angolul próbálnak egymás között értekezni. De ez nem jelenti azt, hogy tíz év múlva is így lesz. Nem. Meg fognak magyarodni ezek az igazgatóságok, az amerikaiknak is meg kell tanulnia magyarul. Ezt mutatja Európa mozgása, hogy miközben megy ez a hihetetlen globalizáció és multinacionalizálódás, Európában föltámadnak a nemzeti nyelvek, a nemzeti kultúrák; a bajorok hirtelen kijelentik, hogy 么k bajorul beszélnek az igazgatóságban, még csak nem is németül. Jönnek a skótok, kijelentik, hogy van skót nyelv, amir么l eddig nem tudtunk, és ez nem mond ellent annak, hogy az a skót egy globalizált világban él. Nemzetek tûnnek föl Európában, nem pedig elhalnak, a nemzeti érzések újra megjelennek, nem csak örjöngések formájában... és ez nem rossz, hanem jó. Ebb么l a szempontból Magyarországnak végre tényleg el么nyére válhat Trianon. Az, hogy a határainkon túl léteznek magyarok, léteznek románok, szlovákok, akik részben tudnak vagy megtanulhatnak magyarul, és a diskurzusuknak az lesz a következménye, hogy a magyar t么ke könnyebben be fog menni ezekbe az országokba. A magyar t么ke is segíteni fog tehát abban, hogy végbemenjen itt egy újfajta civilizálódás, s a bukaresti bank igazgatótanácsában sem angolul fognak beszélni, hanem románul és valószínûleg magyarul is.

Kérdezett: Szále László


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal