HU  |   RO  

Korunk 1998 Február.

Több gondolat bánt engemet


L谩szl贸ffy Alad谩r

"Csörgess ífjú, csörgésem átok, mely..." Valaki, akinek lelki gondjait meg szoktam érteni, valami olyant mondott ki, amivel ezúttal nem érthettem egyet: még nekünk is könnyû volt annak idején, húszévesen. Diktatúra ide meg oda, 么k ma jobban el vannak térítve, a maiakat sikerült különbül elnevelni...

Túl azon, amit széltében-hosszában vallok és hirdetek, miszerint gyengék és rossz képességûek, kétszínûek és megszállottak mindig ugyanolyan arányban vannak jelen minden oldalon, szárnyon, párton, s az ingalengés törvénye az is, hogy egyiket eufória, másikat pánik fogja el ugyanazon körülmények között is, rendszerint, menetrend szerint, túl efféle alapigazságokon, id么nként — lehet szabályszerû, hogy ez kerek évfordulókra essék — tatarozni kell nemcsak magát a maradék hazát, de az eszményeket, az olyan kikezdhetetlen támpontokat is, amilyen a mi negyvennyolc-negyvenkilencünk volt. Mert megint éppen ott tartunk, hogy jó volna levakarni, leválasztani róla a mûvirágot és a galambürüléket, azt a nemkívánatos véd么, de egyben szigetel么 réteget, "mit rákentek a századok".

Közbevet么leg: minden így jár, mert ilyen az id么 munkája. Elbánik széppel is, szenttel is, de szünteti, bekötözi a fájó sebesüléseket is. A távolság maga teszi ezt: koptat vagy "stilizál", ahogy tetszik. Ahogy neki tetszik. Abból, ami az évfordulós aktualitáson túl, meggondolkoztat, mikor "egy talált múlt megtisztításához" kellene fognunk, nem a restaurátorok tudós hozzáértése, hanem az újabb megrendel么k, a mai múlttulajdonosok megszeppent restelkedése. Kell-e egyáltalán nekik ma ez, ilyesmi? Az övék-e? És haszonélvez么i lesznek a generálszósznak, vagy csak újabb lelki szégyeneket-szenvedéseket hoz rájuk, tetézni "elneveltségük", elrugaszkodottságuk tudatát és nemtudatát!?

Olyan sokáig tart(ott) a múlt, hogy ami jó volt, megromlott, megsárgult, megrozsdázott, a sok utánfestés, utánrajzolás-aranyozás révén elalakult, és néhol önnön karikatúrájaként élhette csak túl a változásokat. A változások ugyanis "el么re-irányúak" ugyan, de ez az el么re néha szembejön, éppen szembevezet; ahogy a Tisza is elvben, a térkép- s madártávlatból egy északról délre tartó folyó, ám (különösen szabályozása el么tt) itt-ott valóságosan, gyakorlatilag, egy-egy kanyarában éppenhogy délr么l északnak tartott.

A múlt olyan sokáig tartott, hogy a "századoknak" volt ideje a k么mûves, kéménysepr么- és szobafest么munkára. Olyan sokáig, hogy mi is beleöregedtünk s bele is haltunk már. Olyan sokáig, hogy mint a palackba zárt szellem, volt ideje fázisonként el么bb jutalmat fogadni, utána bosszút esküdni a szabadítónak. A szabadító, az id么, mind a kett么t megérdemli. Egyiket a mégis elhozott fellélegzésért, másikat azért, amit véghezvitt, immár annyi nemzedéken, rajtunk is. S么t rajtatok...

"Mi" ugyanis azt hittük, némi joggal, hogy mélypont az elnyomás, Világosok, Trianonok, Fényesszelek járása alatt és után; melyb么l ébredvén aztán, hogy csak a legfrissebbet vegyük — szó se volt, szó se lett arról a robbanó szabadságszeretetr么l és igazságtevésr么l, melyre egy-egy pet么fis szabadságeszmény nyomása alapján számítni, következtetni lehetett volna. Nem szakadt meg a szív, mikor lehullt a bilincs, s nem lett fényesebb a láncnál a kard. Na jó, az ma már múzeumi tárgy, operai kellék. Az mi? — kérdezhetné a Terminátor II. plasztik gamma-lángszórójának birtokában bármely elnevelt (vagy csak máshoz szoktatott) óvodás. De kiscsoportosként állja körül saját hologram-sírját az egyesek szerint épp elsüllyed么 nemzet, és senki szemében nem ül "gyászkönyû".

Mégsem mondható, hogy így könnyû. Itt könnyû. Mert ha az összes kortársak egy össznemzeti Illyés Gyulába egyesültek volna tüstént, még a Kiegyezés el么tt megírni a Totális Fáklyalángot, akkor derült volna csak ki igazán, hogy nem lesz könnyû összhangba hozni a fényt és a gyalázatot a tényekkel — melyek persze a maguk természete szerint sokszor nem adatszerûen, hanem csak fényként és gyalázatként nyilvánultak meg —; ugyanis a "rákenés" azon nyomban elkezd么dött. Egyet nem értés, irónia, tragikus túlzás vagy humorérzék, gyávaság vagy becsvágy, mitománia, szadomazochizmus és egyéb egyszerû, mindennapi nyavalyák következtében; és minden újabb el么adása ugyanannak a szövegnek, egymást követ么 szereposztások szeizmogramjai más-más hangsúlyokat, megsokszorozott mártíriumokat, több ezer Görgeyt és Kossuthot állítottak, ólomkatonák ezreinek, viasz(ál)arcok millióinak panoptikumába. H么sök, miután tûrték, tûrték, amíg tûrhették a mell么zést, kisemmizést, váltak háryjánosokká, és senkiháziak vitték fel a csúcsig, csak mert hosszú életük pótolta egy szép napon, egy más szebb ünnepi hangulat szomjában a segesvárjukat, isaszegüket, aradjukat, olmücüket. Mert mindennel így megy ez végbe, mihelyt Teremt么je leteszi agyagszobrát száradni a mûhely, a mûterem asztalára: a betéved么 ünnepl么 (vagy ünneprontó) utókorok patetikus szoborcsoportozatokat hoznak létre a banális sakkfigura-sorozatokból is, és temetetlenül hagynak félisteneket is a tehetségtelen Antigoné-korok. Nem vagytok jobban elnevelve, kisöcsém, mint bárki azóta. Vagy bárki Nagymajtény és Világos között. Mert nem öli meg jobban a lelket, nem vakít jobban el és nem tesz süketebbé Tiborc panaszaira, Bánk áriájára a Coca-Cola sem, mint az orfeumi pezsg么. Amikor a múlt színehagyott vagy vérfoltos, de tiszta vásznait válogatod, teregeted lelkiismereted vasárnap délutáni vasalódeszkáján, arra gondolj, hogy aki igazán se lát, se hall valamit么l — akár kísértésekkel, csábításokkal, akár kényszerrel veszik rá erre —, Veronika kend么jét is a mosógépbe dobná. Csak úgy. Reflexb么l. Egyáltalán nem azért, mert bármit meg szeretne tisztítni valamit么l, "mit rákentek a századok". Most sem ennek-annak, ´48—´49-nek a tanulságai mutatnak majd kiutat. Te magad vagy saját reményed, esélyed.

Nem vagytok jobban elnevelve, kisöcsém, mint bárki azóta. Vagy bárki Nagymajtény és Világos között. Mert nem öli meg jobban a lelket, nem vakít jobban el és nem tesz süketebbé Tiborc panaszaira, Bánk áriájára a Coca-Cola sem, mint az orfeumi pezsg么. Amikor a múlt színehagyott vagy vérfoltos, de tiszta vásznait válogatod, teregeted lelkiismereted vasárnap délutáni vasalódeszkáján, arra gondolj, hogy aki igazán se lát, se hall valamit么l — akár kísértésekkel, csábításokkal, akár kényszerrel veszik rá erre —, Veronika kend么jét is a mosógépbe dobná. Csak úgy. Reflexb么l. Egyáltalán nem azért, mert bármit meg szeretne tisztítni valamit么l, "mit rákentek a századok". Most sem ennek-annak, ´48—´49-nek a tanulságai mutatnak majd kiutat. Te magad vagy saját reményed, esélyed.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal