HU  |   RO  

Korunk 1997 Szeptember

Test(tér)kép


Virág Zoltán

Sziveri János költészetéről


Örömtelen életrajzának (Biografija bez veselja) tizenegyedik paragrafusában Mirko Kovac így vélekedik az író kötelességéről: “Nem állítom, hogy az írónak csak vigyorognia kell, vannak/ azért kötelességei,/ rigorózusnak kell lennie önmagához,/ a sokféle zaklatással szemben pedig hajthatatlannak./ Csak addig kell kételkednie, amíg a kétely/ az alkotást érinti,/ és azt kell mondogatnia önmagának:/ nem értem el, amit akartam, kezdem/ újra!”1 Sziveri János a szerepvállalásnak ehhez nagyon hasonló, a saját maga számára pedig mindvégig irány- és mértékadó általános intelmét egyik utolsó nyilatkozatában a következőképpen fogalmazta meg: “A költészetnek egyetlen célja van, az pedig nem egyéb, mint a személyiség autonómiájának a meglelése.”


Komoly jelentősége van annak, hogy a válságos testi helyzet, a korporális támasztékok épségének folyamatos megbontódása egyáltalán nem mérsékelte, hanem kikezdhetetlenné változtatta e költő szemléletformájának tartósságát. A betegséget, a szervezet kínokkal tetézett ostromállapotát valamely szánalmasan jellegtelen és semmitmondó, siránkozó-önvallomásos költői program részleteként szükségtelen volt tematizálnia és dokumentálnia, hiszen a testiséget egészében, a saját test tapasztalatával egybefogva úgy próbálta megragadni első verseskötetétől kezdődően, mint “a belsőben a külső és a külsőben a belső keresését, egy univerzális és globális bekebelezési képességet”. A térfoglalás kapacitásának közvetlenül testi sensatiójában a kiterjedés határjelölői váltak leginkább fontossá Sziveri János számára. A gyanútlan és védtelen test minden megrázkódtatása a korlátainknak szóló áldozathozatal nyugtalanító kérdéséthívta elő lépten-nyomon: mikor egyenértékű a fájdalom és frusztráció a szabadulás boldogságával? A hatvanas-hetvenes évek symposionistáit jellemző érdeklődés atmoszférájában a test markereire fordított figyelem nála annak lett számbavétele, hogy egy test animációját az élet metamorfózisaként lehet megérteni.


A test mellőzhetetlenségének és igénybevettségének fenyegető szimmetriáját a lélekállapot sajátos természetrajzában mérte fel és jelenítette meg a Szabad gyakorlatok (1977) több fontos költeménye. A “tudatban időtelenné merült létdisszonanciák”5 szorításának összbenyomását sugározzák, és a “konkrétumokra alapozó léttapasztalat lehetőségét”6 villantják fel a vékonyka könyv legjobb versei. Elsőként mindjárt a kötetet nyitó Emberi hang: “Vajon/ ki verte be ablakod, nyitott üvegfejed,/ ki csapta össze ily konokul anatómiádat?/ - Én már más világból való vagyok./ Már más világba való vagyok.” A kibontakozást késleltető ellenerők összjátékában a test nem a világ egyszerű dolgaként játszik szerepet, hanem olyan intencionális lényegegyüttesként, amely előidéz egy világot, kelti azt: “Összegezem: az eddigieket. Az elkövetkezőket.// Találomra mindent ami van (s nincs)./ Tagjaim legapróbb szövedékét,/ kapcsolataim fel nem ismert tárgyait./ Befogom az űrt két megvesztegetett harapás közé.” (Szabó Lőrinc számbavétele). A teret felsértő és e tágasságba süppedő jelenléte céltudatos veszteglés, hiszen “piheként feszülve a lehetőségek között” foglal helyet a barátságtalan tátongásban. Ám anyagi elrendezettsége és meghatározottsága olyasformán mutatkozik meg a felfokozott élménytelenség körkörös hangulati ismétlődéseiben, mintha materialitásának esetleges viszonylatairól egy ismeretlen és titokzatos szertartásrend törvénygyűjteménye már régen rendelkezett volna. A megszakíthatatlan csatolásban állás teherbírásának folyamatos próbára tevése és a szabályozott eredet kifürkészhetetlensége nyújt biztonságos védelmet ahhoz, hogy se a néhol felszabadítónak látszó élményhiány kihatásai nyomán, se a közvetlen benyomások helyenként szórakoztatónak mutatkozó kirekesztése révén ne történhessen átlendülés a tartalmatlanságba. Legkifejezőbben talán az (Érzékeny varangyerezetű...) verssorai (“Anyagom egyetlen metaforám./ Sehol egy megfelelő zug, egy biztos rejtekhely,/ ahová elmozdíthatnám”), továbbá az utolsó vers, a Záradék határozott mondatai (“A mélybe tépek, mint mikor már látni sem lehet:/ féken tartva mindent, ami bent van./ Itt, a végtelent befogva”) érzékeltetik és nyomatékosítják, hogy a Szabad gyakorlatok költője számára kizárólag a megélt test volt elfogadható egzisztenciális alapszituáció.


Az üresség befogásához, a mélység átfésüléséhez és a súlypontok közötti feszülés kibírásához a Hidegpróba (1981) versalanya már a szervezet jótállására hagyatkozva szánhatta el magát. A korábbi kötet képzetei térnek vissza például a Kényelmetlen megfigyelésekben, a Miféle anyagokban, az Ami a múltba átmenthetőben, de a Mélységes mélyben, a Fagypont alattban vagy az Orfikus napi teendőkben is. A hiánytapasztalatok visszaverhetőségéről az emberi test teljes felületi igénybevehetőségével élve érdemes gondoskodni: “legyen ki-ki magának jelen,/ és az anyag amiből összeáll. - Már nincs ami/ ne azért lenne, nemlétét bizonyítsa újra.” (Tiltott tilalmak) A heideggeri bölcselet ismert kérdéskörére utaló sorok egy lényegileg egybefoglalt kétalakúság fizikai pólusán teszik láthatóvá a testet, amely többé-kevésbé az öntudat támogató és/vagy akadékoskodó, rámenős partnere, de mindig közreműködik az én artikulációjának és aktualizációjának különféle módozataiban.8 A Korlátok William Blake-től választott mottója és a szöveg első versmondata (“Testem ékei feszítik a Dalt, olyannyira/ remélt szárnyalásom szűkülő abroncsai mögött”) a reménytelen távlatok előtti vergődés kínját a költemény születésének baljós körülményeivel kapcsolja össze: “Mert mikor a vers születik, minden éppen elvetél./ Amikor fogan: heréltek és meddők párzása van./ Ismered-e Janus - kérdem -, e bús folyamokat.” A szöveg nem véletlenül a kezdet és a vég római istenét, az aranykor uralkodóját, a világosságot adó Janust és a nevének örökösévé lépő költőt, Janus Pannoniust szólítja meg az elődök sorából. A barbárság, az “illegális primitivizmus” felhasznált motívumával a kései költőutód az In continuóban már korábban Janus Pannoniusra emlékeztetett, az idegenség örökös helyzetét a barbarizmushoz tapadó logosztalanság bódulatában fogadva el: “Mivé lettem és tettem azzá másokat?/ Mintha a költő korának barbárja lenne:/ ki-ki a maga fészke alatt tisztít/ és dagaszt.” Halogatás nélkül megbékült azzal a belátással, hogy a költő mindenkori kárhozottságát, az általa beszélt nyelv kárhozottságát és a költészet ellenállhatatlan hiábavalóságát csupán barbarofonikusan (βαρβαροφοωνος) sikerülhet megközelíteni, és ekképpen érdemes reprezentálni: “Elérhetetlenek számunkra / a szó rejtélyei. És mégis e kudarc gyönyörűsége / kínoz folyton, az idők zúzódásában.” (Költészet) A Hidegpróba költészetében a test orfikus, ceremoniális képviseletét megkívánó önfeledt elfoglaltság válik ebből az engedékeny felismerésből, olyan “fekélymatató játék”, amely “biztató a szervezetre nézve” (Orfikus napi teendők). Az önnön anyagi fennhatóság pontosított mértékét az Átváltozások határozza meg, a Hogy- és hollétem felől pedig az (Érzékeny, varangyerezetű...) egykori reflexióit mérlegeli és értékeli újra: “Földsárga üvegszelek közt lüktetek. Arcom,/ Kezem: érdesre sikált építményeim./ Magam metaforája vagyok.” Koncz István írja Pantomim cíversében, hogy a test “fő mutatvány”, “csalhatatlan mérték”, és mintha Sziveri János ugyanerre az összefonódásra érezne rá, amikor a testet minden korlátozottság ellenére az önmegvalósulás nélkülözhetetlen instrumentumának, megbízható mérőműszerének tekinti, olyannak, amely úgy érzi a világot, hogy közben saját magát érzi. A felelősségérzet folytonosságát, a leolvashatóság mindenkori esélyét a “valódi és tulajdonképpeni tér-időbeli co-extensiója” teremti meg. Állandó “extatikus” arcultához a felület tartozik, amely a hús csillogásával együttesen képzi a láthatóság teljes részét. A megélt test újfajta jártasságok, szokások és magatartások elsajátítása, gyakori kinyilvánítása révén rendezi át szüntelenül a maga repertoárját. Ε munkája során éppen az őt környező világ követelményei, fenyegetései és csábításai segítik azzal, hogy lépésről lépésre kalauzolják a saját képességszerkezetének megformálásában. Az Anti-poétika “rejtelmes terpesz-háromszöge” talán nem véletlenül próbál a test prizmatikus minőségére összpontosítani, a költő pedig az extatikus üzemmód velejárójának tekintve teszi közzé a testiség bizalmas részleteit: az orrtúrást, az ülepvakarást és “holmi szellentéseket”. Az intimitás felszámolását az emelkedettség csalóka hangján közvetíti, de voltaképpen a mindig számadást követelő irónia útmutatása szerint jár el: “Ennyit én (én, mint Én) is elmondhatok/ és megkapom mindennapi kegyelmem.” Az Anti-poétika meg az utána következő négysoros nemcsak utolsó versei a Hidegpróba kötetnek, hanem olyan további versek sorát is megindítják, amelyek a test mélyéből eredő, onnan kívülre érkező és alakot öltő testiség elevenségét élezik ki, a felforgató humor által fölfokozva azt az atavisztikus nosztalgiát, amely a test kezdődését az emlékezet végződésénél álmodta meg.


A Dia-dalok (1987) és a Szájbarágás (1988) verseiben a szertartásos jelleg elementáris fokozatai a szervezet regionalitásának láthatatlan mélységeiből vetülnek elő, és a test “recesszív” oldalának dimenziói fesztelenül egyéni bioflashback mozzanatok nyomán tárulkoznak fel. A kikívánkozó gyomortartalomtól az orrváladékon vagy az ürülés más megnyugtató eredményein át egészen a vérig terjed az értékeknek az a hálózata, amely a mindennapok szokásrendjének némelykor alantas, viszont legtöbbször elkerülhetetlen időtöltéseiből szerveződik össze a “végnélküli önmatatás” (Coitus interruptus) folyamán. Ahogy a szertartás egyediségét a Hidegpróba Orfikus napi teendők cíverse a “mesterkeresés” helyett inkább a mesterség utáni kutatás “fekélymatató” játékával bontakoztatta ki, úgy a szembesülés itt immár a megkönnyebbülések bekövetkeztével összhangban történik, hiszen a költő “változtatja folyton leshelyét/ és a dolgok (v)elejéig jut el” (A költő tisztálkodik). Így a “szartartás” érvényes, “igazi szertartás” lesz, sőt az ember hátsó fertályához kapcsolódó megismerés formáinak és eljárásainak olyan tudományává lényegül át, amelyet élénk anális hangeffektusok, bőséges altesti képződmények illusztrálnak elég kimerítően. E kopro-logika törvényszerűségei a “segg-gag” különböző fordulataiból bontakoznak ki, de eközben a “pionír dísztökök” (Parasztballada a tökférgekről), az “élpoltikai bazár” (Balkáni kesergő), a “satufejűek” (A Couleur lokálban) behódolós világának riasztó kilátásait is megmutatják.


A “feltüremlő dagály” (A rombolás előképei) elárasztotta világ trágyaözönös környezetrajzának az évszakok maratonját szervező és a szervezet idényjellegűségét szabályozó “teleologikus tél” (Próféciák) a meghatározója: “tél van ránk fér a telelés/ a kegyekbe megyünk kavicsnak a téli teli/ begyekbe/ s hull a hó/ s hullaboltok a havon” (Szájbarágás). A “letéteményes tartományi lét” (Kéz kezet) teljes elborítottságában, ahol a szennygödör gyalázatos tapasztalatához kell hozzászokni (Vércse-rét), és a tiszta érzést, könnyed légzést, zavartalan látást a szarsűrűség erőteljesen korlátozza, nem az égen megjelenő tiszta alsóruha hozhatja a megoldást, hanem a foltos gatyák rendszeres kifőzése (Röpke nyáreleji fagyok) és fölöttébb ajánlatos cseréje (Idill-dal, férfihangra). Noha a maga mosnivalójával a költő eleget bíbelődik, a világ szennyesének tisztításához aligha tud hathatós segítséget nyújtani, hiszen testhezálló rutinosságát saját fehérnemű-készletének felhalmozására kell fordítania. A perisztaltikus lét- és világszemlélet anyagcserés élménykörei, a nyüzsgő belső részek meg a “test egyéb vakékeinek” (Egyszerű ballada a szervezetről) organikus viszonylatai az alávetettség többszörös kényszerhelyzetére reflektálnak, ráadásul a “fonákjáról látás, a csúfolódás, a defetisizáló retorika a groteszk alanyát is sújtja”17.


A gyakori előfordulásával figyelmet ébresztő szervezet kifejezés egyrészt az emberi testek politikai technológiáját irányító hatalom kiszolgáltatottjára, töltődő-ürülő alárendeltjére vonatkozik, másrészt nyilvánvalóan jelentheti az uralom mikrofizikájának azt az intézményes megmozgatóját18, amelynek autoritása a hétköznapok bensőséges pillanataira fokozott mértékben kiterjed. Egy túlságosan jól szervezett és vezérelt műveleti rendszert tehát, amelynek hatékony tevékenysége szintén a “segg logikájának” tananyagához vezet el, ebből pedig az anyagmegmaradás törvényét az önkéntelenül áldozattá válóknak elegendő megismerniük: “De hiába hisszük, jobb lenne más itt,/ olyan mindegy medve, farkas vagy tigris,/ ha fölfal, szar leszünk úgy is, meg így is”. (Medve a temerini határban) A “radikális kritikai alapállás nyelvi-szemantikai akcióit”1 a tarka trikóban előlépő költő a tömegkultúra irodalom alatti rétegekbe zuhant, elcsépelt, de sokszor mégis játékosan felpezsdített műfajaiban (ballada, ide-óda, röppentyű, idill-dal, tömegdal, szatíra, algorigmus, sláger, bagatell, plágium, natúr-szelet, művedlés), a lehető legegyszerűbb prozódiai és rímtechnikai megoldások alkalmazásával viszi véghez. Azt tudatosítva ismét, hogy a “nyelvsilóban” (Ünnepjavító) élés barbarofonikus akusztikáján aligha lehet finomítani: “A nyelvet is alig töröm - / s tűröm./ Lelkem az egekben totyog./ S félek, ha hallom, hogy/ élek.” (Próféciák) A szavak állandó reszekciója, az eltérítődő reminiszcenciák meg az idézetek (Horatius, Villon, Janus Pannonius, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila, Domonkos István etc.) elhajlásai mutatják a szövegtér és a kendőzetlen nyelvipolitikai magatartás görbületeit. “Észrevétlenül belekerültünk valamiféle mitológiába/ mondhatni színtiszta Wahrheit dicső korifeusaim” - olvasható a Közérdekű ballada a valóságról cíkölteményben, sőt ennek a mitológiának “kopro-satanisztikus megvilágítását nyújtják a szövegek. A test, a “vérgyár” (Testcsel), a “pszichotikus bőrcsont-tokban” lévő “öntudat-gyártmány” (Húsevők) a fekete és fehér közötti prizmaként viselkedik a káosz és kozmosz, ég és föld, transzcendencia és mindenkori életvalóság tönkrement, szétbomlott állapotának tisztázásakor. Sajnos az élő test ritmikus tagolódása és szezonálissága, a “megint tél vagy” (Vércse-rét) evidenciájában, a Vörösmarty Mihály könyörtelen, “teleologikus” telében törvényesül, amelyben a hó - a tél véreként - a maradéktalan megőrződés kedvezményét nem kínálja, hanem mindössze a világ szembetűnő excrementális erőnlétének tartósodását támogatja. Ezért e költészet közvetítette barbarofónia sem lehet másmilyen, csak menthetetlenül (e)szkatalogikus: “S mint ki fejében hordja végbelét,/ döfödi az Ég/ a Föld ölét: össze-szét, föl-le./ Nyakig szarban/ a tárgyak -/ Elfutok, de bevárlak.” (Próféciák).


A nyújtható és hajtogatható identitásúra edzett “örök karrier-szeparátumok” és a “húsdarálóban kopaszodó formafejek” (Röpke nyáreleji fagyok) ürüléktorlaszos pandemóniumában a költő védőőrizetét bizalmasa, kedves példaképe látja el, de az eleváció kettejük memóriajátékának őszinte emberi gesztusa lehet csupán: “s nem is sejted/ lázadoznak a sejtek// testemben mindhiába:/ szállni a nem-léttel vitába/ minek hogy hasztalan perelj/ rajtad a sor Attila - emelj.” (Memóriajáték J.A.-val) A versben megvallott betegség nem pusztán a szervezet orvosilag magyarázható működési zavarait vagy a testi rongálódás egyre fenyegetőbb élettani következményeit jelenti Sziveri János számára, hanem az életnek olyan fejleményét, amelynek egzisztenciálisan és ontológiailag értendő a fontossága. A Dia-dalok köteten kívül ez a szöveg a Mi szél hozott? (1989) Spiritusz cíciklusának záródarabjaként újra feladatot kapott. Nem minden ok nélkül, hiszen a költő Magyarországon kiadott második könyvének meghatározó témaköre lett az “egészség és a betegség közötti ingázás”.


A Mi szél hozott? szövegeinek a “felfoghatóság határán rejtőző” (Appendix), “elhasználódott ócska roncs” test (Intés a megmaradókhoz) a legjelentősebb szereplője. A groteszk láttatásmód segítségével a kötetet indító Alig valami cívers erre azonnal figyelmeztet: “zakatolok mást se hallani/ csahog bennem a véreb/ alig maradt belőlem valami/ csupán e csöppnyi méreg”. A groteszk testábrázolás kiemelkedő elméletírójának szavait kicsit átfogalmazva, a test úgy bukkan fel e költeményekben, mint a feltartóztathatatlanul elpusztuló és újrakeletkezni képtelen élet “átjáróháza”, a halál és a terméketlenség “közlekedőedénye”. A Nem félünk a farkastól már-már olyan biomechanikus létesítményként jeleníti meg, amely áttetsző vetítőernyőként mutatja a betegség körvonalait, mind jobban felerősítve eközben a károsodás fékezhetetlen szétterjedését aláfestő neszeket és zörejeket: “éjt nappallá téve hallgatom/ molekulám súrlódásának zaját/ s félek// félek a/ vérpenészbogarak sistergésétől/ tapétabőr-fedezékem alatt”. A rosszabbodás és az erőre kapás epizódszerűségét a közösségi létezés veszteségsorozataiban (pl. Műmoha, Ólmos eső, A fejszög visszaüt, A csiga vére), az őszinte baráti kötelékek és a férfi-nő viszonyának alakulásmenetében (pl. Visszaönzés, Mielőtt elkapnád, Izző semmiség, Appendix, Ingyencirkusz Mák Ferinek) veszik sorra a költemények. Minden a “testiség és testvériség között” (Áin és Kábel) zajlik, és a betegség projektoraként értelmezett, az “érzékek állataként” felfogott test szüntelenül emlékeztet léthez való hozzájárulásának visszavonhatóságára: “furcsa szerkezet az élőszervezet/ [...] képzelheti magát akár szabadnak// de álmai persze szerteszaladnak/ kevesebbet kap mint amennyit remél/ s mire föleszmél immáron nem él” (A holnap hősei). Ebben a helyzetben a költő önmagával szemben érzett kötelezettségét csakis a tömény önvizsgálat és számadástétel hitelesítheti. A vállalt folyamat menetét se visszafogni, se súlytalanítani nem képes a hanyatlás és a fájdalom szakaszainak, azaz a reménytelenség újabb meg újabb változatainak egymásra halmozódása, mert a versalany továbbra is az irónia és a groteszk kettős kötésének oltalmára bízza magát. Ehhez a kétszeres támogatáshoz pedig a korábbi kötetekhez hasonlóan alkalmazkodik a Mi szél hozott? összes versszövegének formaszerkezete, rímelhelyezése és ritmusösszeállítása. Méghozzá éppen azáltal, hogy Sziveri János a versbeszéd töretlen lendületét újfent a magyar költészettörténet 15. századtól 20. századig ívelő nyelvi körképét befogni kívánó és erre állandóan reflektálni képes nyelvi fesztelenséggel igazítja és hangolja összeillő egységbe. A híres verscímek és verssorok parafrázisaival kihívóan dúsított, viszont mindig feszesre épített versszerkezetek rendszerint sorra megidézik egykori eredeteik vonalvezetését. A legapróbb részletekre kiterjedő nyelvi pontosság, a kifejezésmód tömörsége, velőssége és fegyelmezettsége egyaránt jellemzi azt a hangot, amely a már elkerülhetetlen megsemmisülés közelében kényszerül értékelni a tönkremenés és felszámolódás tragikus létezési határhelyzetét.


A tényleges helyzetfelismerést a Gubanc cíköltemény utolsó szakasza a halál lényegszerűségére vonatkoztatott tételmondattal egyértelműsíti: “Az elhalálozás nem túl nagy érdem.” A halál a legsajátabb létlehetőség, vonatkozásnélküli, meghatározatlan és meghaladhatatlan, amelyben a játék a tulajdon jelenvalólét létére megy ki. Természetesen ebből adódik, hogy e versben a halált érintő emberi bizonyoslét a betegség kétségbevonhatatlan nyilvánvalóságával számolva próbál meg egzisztenciálisan és ontológiailag kitüntetett maradni. Hiszen a halál “lényegszerűen mindenkor az enyém”, és mert ez a “világbanbenne-lét bizonyossága”. Csakhogy a gyógyíthatatlan betegség kiváltotta állandósult fájdalom és szenvedés könnyedén belekristályosodhat a lélekbe és a tudatba, miközben bekebelezi, felőrli és időtleníti a testet. Mivel a kínlódás érzékelhetetlenné tágítja a testhatárokat, a jelenlétvesztés olyan fokozatát juttathatja érvényre ezáltal, amelyben a “-telenedés, -talanodás” a tökéletes eldologiasodás létformájához rögzíti a személyiséget is. A költő nagyon következetesen, éppen a kötet egyik legszemélyesebb versében, a Patkóbéldobogásban számolja fel a halálhoz való hozzáférés magánjellegű kívánalmait, és itt vonja vissza a meghalásban történő privát részvétel igényét: “túlette magát halál a világon/ fordulnék már felőle másfele/ fordulnék már föl is csak nélküle”.


Eredetisége és közvetlensége folytán a fájdalom közvetíthetetlen élmény, és így szorosan kötődik az igazi misztikus tapasztaláshoz, amelynek minden részese sokkal többet képes magából felfedezni, mint amennyit valóban artikulálni tud. A Bábel (1990) költője láthatatlan erővonalak vonzásában áll, amelyek egy mélyen rejlő centrum felé visznek, és haladása ezen az úton emlékeztet az iniciációra. Beavató szertartásának lépcsőfokai a halál előcsarnokain (atria mortis) át vezetnek, és a szinteket olyan szövegek jelenetkezik, mint A kos jegyében, Ah, daimonion, Agnus dei, Érzékeny birodalom, Ηουά rohadsz?, Civitas dei, Lógunk feszes zsinegen, Dunamedencecsont, Bábel. De ugyanilyen gradáció érvényesülése, érvényesítése figyelhető meg a sorrendben második posztumusz kötet, a Magánterület (1990) alaphangját létrehozó, kiemelkedően jó versekben: Rákrománc, A sintér és a színtér, Delphoi felé, Homokábrák, Túlsó part, Belharc, Foggal, körömmel.


A testi börtön mint a lét szakadékát feltáró ontológiai közeg31 a fájdalom alapszerkezetét megvilágító, de lényegileg közölhetetlen, nyilvánosságra nem hozható anayagismeret birtokosává teszi a költőt. Az ontológiai áramkörként hangsúlyozott testet az elhatalmasodó kín szerteágazó erői kartografálják és tárgyiasítják sérült felületté: “Testem át- meg átjavított térkép/ tévedtek kik szabták hibáztak kik mérték” (Lógunk feszes zsinegen). Ebben a költeményben a külső és belső test-tapasztalás kompendiózus összképét a hasban “kinyílott újra bűzlő kert” ékessége határozza meg: “hiába tiltom hiába hagyom/ kobaltágyúval lőnek agyon/ bántják a hasamban féltve nevelt virágot/ tépkedik belőlem a világot”. Elképzelhető, hogy szándéktalanul, de az is meglehet, hogy készakarva utal itt a költő a hasban sarjadozó mérges növény Danilo Kis által elbeszélt történetére. A holtak enciklopédiája (Enciklopedija mrtvih) címadó novellájában a D.M. hasüregében burjánzó különös virág egy meghámozott óriásnarancsra hasonlít, és D.M. életét ez a kapillárisokra emlékeztető, vékony, piros vonalak által behálózott, fölrepedt hatalmas gumó fogja össze és fonja egybe a halállal. Talán leginkább azért figyelemreméltó és elgondolkodható egybeesés az iménti, mert Sziveri János már a Szabad gyakorlatok idején önálló versciklust szentelt a narancs “tartalmának”, “történésének”, “sorsának”, “időtartamának” és “aszkézisének” magyarázatára, ilyenképpen téve kísérletet az élet folytonos keletkezésének és pusztulásának tükörjátékos értelmezésére. Akkor, amikor még a gyógyíthatatlan betegségtől függetlenül állt módjában a lebírhatatlan élet metamorfózisát a narancs gömbszerkezetének arányos felépítéséhez viszonyítani, amelyben minden már ott végződik, ahol és amikor kezdődik.


Ahogy a Modern szonett József Attilája az “életben tartó halálfélemre” támaszkodott, úgy hagyatkozik A kos jegyében költője a “csontig nyilalló fegyelem” kordában tartó erejére. Ε szigorúság jegyében, a mintás költészet nyűgeivel elszámolva vetkőzik hát le a Bábel további költeményei is a “meddő ornamentikát”. A szonettek, mondókák, átokversek, gúnydalok, ódák és elégiák anatomizáló kifejezéskészlete, patognomikus beszédmódja a balvégzet témaköreiben (“gyarapodás-elfogyás”, “kiforduló gyomor”, “roskatag test”, “mélázás a szar felett”, “gőzölgő, ronda test”, “hitvány kelések”, “düh, mocsok, salak, lucsok”, “savanyú levés”, “csörgedező húgy”, “tápvíz a vérért cserébe”, “a gazdája nélkül korgó, kétharmad gyomor”) terebélyesedik ki, felidézve ezáltal a Diadalok és a Mi szél hozott? darabjainak lendületét, a költő mindenre elszántságát. A versalany a nyelvi akríbia olyan eszközkészletét mozgósítja megint a játékos rímsorozatokban, a meghökkentő szóösszetételekben, a verssorok szó- és mondatátviteleiben, amellyel a hangvétel ironikusságát, önironikusságát is minduntalan kiemeli. Nyoma sincs a mentális enervációnak, a személyesség hitelét mindvégig az értelmi harmónia fegyelmezettsége garantálja. A lapidáris közlésmód ténymegállapítós retorikája ezzel a hajlíthatatlansággal érintkezvén egyszersmind rávilágít arra, hogy az összes megélt döbbenetes viszonylatai igazából mennyire ellenállnak a szavakba foglalásnak, és hogy a szavak nevében aligha történhet meg az élet nyers, valódi dolgainak kétségbevonása.


A szerelmi együttlét szoros emberi közelségének pillanatairól a Közelharc ciklus versei egytől egyig a vágy és végzet egyenlőtlen erőviszonyának vonatkozásában beszélnek. A test extatikus és recesszív oldalának a nemiségben sűrítődő megnyilvánulásai fejeződnek ki többek között a Palicsi kúra, a Fertőtlenítés, a Fecskék a falon, Elmeszelt tél, a Bolyongás az alhas lankáin vagy a Közelharc cíkölteményekben. A szenvedélyesség, az elragadtatottság és az élvezet mámoros alkalmait azonban a szomorúság, a veszteségérzés és a pusztulástudat kellemetlen hangulata lengi körül. Még a mondókaszerű, altató-megigéző, átokformulás és becézgető költemények, amilyen az Álomdal, a Szívintarzia és az Éhes disznó makkal hangjába is erős félelem és fájdalom vegyül. A vágyakozó testek a gyönyör mártírjaiként fonódnak egymáshoz szétbonthatatlan ölelésükben: “Elkobozlak és bezúzlak/ egyetlen egységes egészben -/ hogy engemet a véredbe egyél/ Tartalak magamban Tartalak/ másban a szétszabdalt/ megmaradásban -/ Alámerültél e társas árvaságba” (Gyanta és méz). De a halálrettenet és az ezt övező tehetetlenség kínjai a fellobbanó kedvek találkozóit, az egymásba vegyülő testnedvek fesztiváljait és az egymással érintkező szervek örömünnepeit lassan-lassan a szerelem vágóhídjára száműzik: “lehűlünk, bár hevülünk még./ A józanságtól a hideg kilel.// Ádámcsutkám, mint csomó a nádon./ Érett mandula koppan a kövezeten./ Ne vedd zokon, ha megöllek olykor -/ dühömet azzal majd levezetem.” (Halak kora)


A testnek ugyanaz a szerepe a világban, ami a szívnek az élő szervezetben, vagyis az élet működtetése. A szív ilyen értelmű, igazi fontosságáról az Érzékeny birodalom számol be, amikor ezt a tájékoztatást nyújtja: “Mint nevemet, a szív/ regulázza testem ritmusát.” A Bábel utolsó sorában maga e létfontosságú szerv válik dühöngő Bábellé, a testet a tehetetlenség elleni tiltakozás romba dőlt épületévé, a “bőrön átvilágító csontok” székesegyházává, csupa toronnyá és katakombává minősítve át. A “33 éves lézengő árva apostol” itt zajló beavatása keserves vesződségekkel és szenvedésekkel járó, angyalok meg démonok bámulta hányattatás. Annak a müsztésznek az útja, akinek árnyát angyalszárnyak suhogják körül, ám lépéseit a lelkével fogózni akaró bestiák figyelme és várakozása kíséri: “egyikük hörög másikuk morog/ farkát morzsolva réved a sátán/ szőrzete felmered a hátán”. Nemcsak a via mystica praesentia dei és praesentia diaboli között vibráló illuminatív szakaszába torkolló létezés tehát az övé, hanem a szellemi és testi átlényegülés- ama kálváriája is, amely a kórházi intenzív osztályon, a test bevégződésének legközönségesebb infernójában, gumikesztyűs kezek, tápvizes palackok és műanyag kábelek között ér véget.


A betegség lehengerelte test végső ügyei és az élet elnémulás előtti utolsó fejleményei a Bábel tökéletes felépítését és rendezettségét kevésbé mutató Magánterület utóiratszerű, post factum-költészetében jutnak kifejezésre. A “hamisítványként” (Rákrománc), a “maga mintadarabjaként” (A sintér és a színtér), valamint az “én, a mása és egy daganat” (Delphoi felé) triumvirátusaként feltüntetett test árnyképei jelennek meg a nekikészülődés dísztelen helyszínein, a “pőre placcon” és az “álmatagon köhögő trolin”. A költő önmagára irányuló terepszemléjekor hasonmásainak segedelmére bízza magát. Persze már nem először, hiszen alakmások segédszemélyzete kísérte őt korábban is. Az “alteregó önmaga barátja” - jelentette ki egykoron a Szájbarágás Nektár és ambrózia cíversében, sőt nyomon követhető, ahogy a Szabad gyakorlatok “magunkbahorpadásától” (Szabó Lőrinc számbavétele) a Hidegpróba “bennünk érzett résén” (Ami a múltba átmenthető), a Dia-dalok “önmagát megsemmisítő képmásán” (Bábjáték) és a Szájbarágás “saját magába költöző hasonmásán” (Nektár és ambrózia) át egészen a Mi szél hozott? “kettős személyben fáradásáig” (Az ordas visszahull) bővül az alteregó szerepköre.


A Magánterület versvilágának kötött metrikai és ritmikai konstrukciói, továbbá a tárgyakhoz, minőségekhez, anyagokhoz társított szóképek és alakzatok a reflexív tevékenység előtérbe állítását szolgálják. A testi szenvedését elégiákban megszólaltató, a költészetét majmolókra pedig harsány és kemény epigrammákkal rápirító Janus Pannoniust egyaránt megidézi ez az utolsó gyűjtemény. A Hangtolvajhoz, csak úgy például a Költeményeinek tolvajára című Janus-epigrammára játszik rá olyképpen, hogy ennek disztichonos felépítését már nem utánozza, viszont a szöveg hangulati ívét és csattanóra kihegyezettségét hibátlanul megtartja. A testi lecsupaszodás e hajdani nagy költőt idéző, végzetes alaphelyzetében a hiány tulajdonviszonyai könnyűszerrel áttekinthetőek. “Falanszter lettünk, bárgyú sziget,/ rég-volt-egész - vagy mégrégebben.” (Túlsó part) A kizárólagos bizonyosság tehát csakis a test marad, a sejtek rendjének fejünkre omló “katedrálisa” (Delphoi felé), amely az egyetlen valóban megbízható médium. A költő a test csődmisztériumának beavatottjaként immáron a tortúrákon felülkerekedve, a pusztulás korlátlan hatalmáról megbizonyosodva szembesül a narkotizált tudatú, mesterségesen beállított keringési dinamikájú szervezet önmagára visszaverődő képmásával: “Túl a kialvatlan égen/ nem hat a narkózis. Végem.” (Foggal, körömmel) A Zavar zárósora a személyének egy utolsó önreflexióval adózó ember méltóságteljes halálba hanyatlását örökíti meg: “Valakit elszólítottak belőlem -”.


Sziveri János, Pilinszky János, Petri György, Orbán Ottó és Baka István költészetéhez mérhető munkásságának jellegadó sajátossága a szertartásosság. Ám akár a testi öntevékenység rituális-reflexív mozdulatai és eseményei, akár a testi kór feltartóztathatatlan, a szervezetet hatalmukba kerítő és legyűrő erői irányítják, a szertartásosság mindig az élet zajlásának ugyanazon rendeltetésére hívja fel a figyelmet, arra, hogy milyen komoly mértékben kell rólunk szólnia létünk lefolyásának. Ennek a mértéknek a gyakorlata Sziveri János költészete, olyan állandó vállalkozás, amely az engedmények kockázatát sohasem vállalva irányult a személyiség autonómiájának meglelésére és végérvényes megtartására. Ha a szabadság és függetlenség az, amit Sziveri János gyanított, akkor szemérmetlennek lenni, a nyelv nomádjának lenni feddhetetlenséget eredményez, szégyentelennek lenni pedig ártatlanságot és tisztaságot jelent. Alighanem ez az ő költészetének mindennél fontosabb tanulsága.


 


JEGYZETEK


1.  Mirko Kovac: Biografija bez veselja In: Evropska trulez. Prosveta. Beograd, 1986. 24. A hozzáférhető magyar nyelvű kiadás (Mirko Kovác: Európai költésrothadás. Ford. Borbély János. Forum. Újvidék, 1987. 20-21.) szövegétől némileg eltértem, mert ez Mirko Kovac szövegvilágának kopárságához képest patetikusnak tűnik.


2.  A forrásvizek barbársága. Sziveri János. In: Keresztury Tibor: Félterpeszben. Arcképek az újabb magyar irodalomból. Magvető, Bp., 1991. 111.


3.  Maurice Merleau-Ponty: Nature et logos: Le corps humain. In: Résumés de cours. College de France 19521960. Gallimard. Paris, 1988. 176.


4.  Vö. Maurice Merleau-Ponty: I.m. 177.


5.  Losoncz Alpár: Anti-poétika mint kiút. In: Hiányvonatkozások. Forum. Újvidék, 1988. 206.


6.  l.m. 209.


7.  Vö. Drew Leder: A Tale of Two Bodies. In: The Body in Medical Thought and Practice. Ed. Drew Leder. Dordrecht. Kluwer Academic Publishers. Boston-London, 1992. 27.


8.  Vö. Richard J. Baron: Why Aren´t More Doctors Phenomenologists? In: The Body in Medical Thought and Practice. Ed. Drew Leder. Dordrecht. Boston-Kluwer Academic Publishers. London, 1992. 40-41.


9.  Losoncz Alpár: l.m. 211.


 


10.  Vö. Maurice Merleau-Ponty: Le visible et l´invisible. Gallimard. Paris, 1979. 158.


11.  Edmund Husserl: Természettudományi és szellemtudományi beállítódás. Naturalizmus, dualizmus és pszichofizikai pszichológia. In: Válogatott tanulmányai. Gondolat. Bp., 1972. 296.


12.  A kifejezést a görög εκστατικος-ból a “magán-kívül levő”, “magán-kívül álló” jelentéssel használja Drew Leder The Absent Body c. könyvében: The University of Chicago Press. Chicago and London, 1990. 21. Ε szerzőt megelőzően, de számára is mérvadóan, a szó ugyanilyen értelmű használatával már Martin Heidegger is élt ekképpen: “Az időbeliség az eredendő magán- és magaértvalóan “magán-kívüli”. Ezért a jövő. a voltság, a jelen jellemzett fenoméjeit az időbeliség eksztázisainak nevezzük.” In: Lét és idő. Gondolat. Bp.. 1989. 541.


13.  Vö. Drew Leder: l.m. 30-34.


14.  Vö. Sören Kirkegaard: Az irónia mint uralt momentum. Az irónia igazsága. In: Írásaiból. Gondolat. Bp., 1994. 117.


15.  Drew Leder: l.m. 53.


16.  L. Weöres Sándor: A teljesség felé. In: Egybegyűjtött írások. 1. köt. Magvető. Bp., 1986. 528-529.


17.  Losoncz Alpár: A szubverzív nevetés versei. In: Jelenkor. 1989. 1. 88.


18.  Vö. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. Gondolat. Bp., 1990. 38-39.


19.  Losoncz Alpár: l.m. 87.


20.  Szörényi László: Bevezető Sziveri János írószövetségbeli bemutatkozásához. In: Életünk, 1988. 11. 994.


21.  Thomka Beáta: Töménység, szigorúság, fegyelem. In: Áttetsző könyvtár. Jelenkor. Pécs, 1993. 112.


22.  Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Európa. Bp., 1982. 393.


23.  l.m. 393.


24.  Maurice Merleau-Ponty: Nature et logos: Le corps humain. l.h. 177.


25.  Vö. Thomka Beáta: l.m. 113.


26.  Vö. Martin Heidegger: Lét és idő. 415-441.


27.  I.m. 415.


28.  I.m. 450.


29.  Vö. Vilem Flusser: Az ágy. In. Az ágy. Kijárat. Bp., 1996. 70.


30.  Vö. Thomka Beáta: A formafegyelem megszenvedettsége. In: l.m. 115.


31.  Vö. Losoncz Alpár: A végesség szorításában. In: Eletünk. 1991. 4. 380.


32. Uo.


33.  Vö. Maurice Merleau-Ponty: Phenomenology of Perception. Routledge & Kegan Paul, London - The Humanities Press. New Jersey, 1986. 98.


34.  I.m. 203.


35.  Vö. Thomka Beáta. Test és szellem Bábelében. In: I.m. 126.


36.  Vö. Mihail Bahtyin: l.m. 393.


37.  Vö. Keresztury Tibor: Trolin Delphoi felé. In: Alföld, 1992. 4. 74.


38.  Vö. Thomka Beáta: Túl ama bizonyos ponton. In: l.m. 139.


39.   l.m. 138.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal