HU  |   RO  

Korunk 1997 Szeptember

Ötvenes évek


Horváth Andor

“De azért nagyon jó, hogy nem kell igyekeznünk megölni a napot, vagy a holdat, vagy a csillagokat. Elég, ha itt él az ember a tengeren, és megöli igaz testvéreit.” Hemingway Öreg halásza a háború utáni férfiasság példaképe. Kemény, de nem agresszív. Bölcs és hajthatatlan. Akár győz, akár veszít - türelmes és megértő. Élete az elemek játékára van bízva, de szabadsága korlátlan. A maga ura, mert ura saját akaratának és tudatának. Nem emberekkel méri össze erejét, hanem a Természettel, ami több is, meg kevesebb is. Harcot folytat, de az ő harca nem háborúság. Ez Hemingway nagy leleménye: megőrzi, megmenti a harcot, mint az emberi létezés szükségképpeni állapotát, és úgy helyezi bele a világ egyetemes rendjébe, hogy megmarad az összhang. Ez a világ nem igazságos, de nem is abszurd, mivel van benne hely az értelem számára. Vigyáznak rá a nap, a hold és a csillagok.


Hemingway 1954-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Az ötvenes évek kitüntetettjei közül egyedül Camus mérhető hozzá hatásban és népszerűségben. A Közöny és A pestis szerzője csupa kétség, lázongás és kiábrándultság. Legtöbb írásában a történelemmel viaskodik - látszólag kilátástalanul. Ha eltekintünk az alkat és a szellemi források különbözőségétől, vajon mennyire befolyásolta a két életmű alakulását egyikük amerikai, másikuk francia volta? Mennyire jelentett mást amerikaiként, illetőleg franciaként végiggondolni két világháború, a pusztító hitleri rendszer, majd a hódító kommunizmus mibenlétét, tanulságait és következményeit? Hogy mást jelentett, azt nemcsak Hemingway és Camus életműve tanúsítja. Az Egyesült Államokból nézve nem ugyanolyannak látszott sem Hitler, sem Sztálin, mint Párizsból, Rómából vagy Madridból szemlélve. Európa nemcsak rossz lelkiismeretével küzdött, hanem félelmeivel is. E században ugyanis két kísértet járta be Európát. Az egyikkel, a fasizmus rémével, leszámolt, a másik azonban, a kommunizmus, ott állott, ugrásra készen, ante portas. Hívei és szálláscsinálói vagy nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni az igazságot.


Az ötvenes éveket túlzás nélkül nevezhetjük a hazugság évtizedének. Két rendszer áll szemben egymással - ez olyan tény, amelyet mindenki elismer. Az egyik a Nyugat demokráciája, a másik a Kelet diktatúrája. Az ideológia nyelvén: kapitalizmus és kommunizmus. Ami kettejük viszonyát alapvetően eltorzítja, az a második ördögi képessége, hogy magát másnak hirdesse és láttassa, mint ami. Történelmi tévút és történelmi érzékcsalódás egyszerre, amelyért az emberiség nagy árat fizetett.


Amikor most, a századvégen visszatekintünk az ötvenes évekre, temetjük is, meg engedjük is feltámadni. Temetjük felszabadultan, mint akik rossz álomból ébrednek. Merthogy alig érdemli meg azt a cinikus mondatot is, amely rá alkalmazva így hangzanék: jobb volt, mint az előző évtized. Ami pedig a feltámadását illeti: megszólítható végre a maga hamisítatlan valójában, úgy, ahogy volt. Minden tragédiájával és hamisságával egyetemben. Végre elbeszélhető az, ami sokáig hallgatásra volt ítélve. Ez az elbeszélés a jelek szerint sokáig fog tartani.


Összeállításunk élén válogatás olvasható Denis de Rougemont politikai publicisztikájából. Közel ötven év távlatából visszatekintve kétszeresen tanulságos olvasmány. Először azért, mert kiderül belőle, hogy az az egyesült Európa, amelyet ma működni látunk, csakis azon az áron jöhetett létre, hogy politikai elitje kész volt feladni a hagyományos gondolkodás szinte teljes készletét és vállalni a járatlan út minden kockázatát. A második tanulság vagy felismerés: Kelet-Európa társadalmi nyilvánossága és közvéleménye most, fél évszázaddal a második világháború befejezése után is messze áll még attól, hogy a maga együvé tartozását és közös jövőjét hasonló nyitottsággal, felelősséggel és határozottsággal vigye dűlőre.


 


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal