HU  |   RO  

Korunk 1997 Augusztus

A Tamási-mondat illata


Láng Zsolt

Valami történhetett a századfordulón, hogy annyian és oly intenzíven kezdték bogarászni valóság és nyelv viszonyát. És ebben a sokat vizsgált viszonyban mindaz, amit valóságnak hittek, részben nyelvként viselkedett, és mindaz, amit nyelvnek mondtak, részben valóságként működött. Úgy is mondják: az irodalom az irodalom irodalma lett, a regény a regény regénye, a mondat önmagáról szólt és természetesen arról a történetről, amely a fordulatot előidézte.


Könnyű egy franciának vagy angolnak vagy németnek „nyelvtörőnek” lenni, könnyen fecsegheti szét meg újjá a nyelvet; egy kicsi nép nyelvének aránytalanul nagyok a gondjai, bármennyire is leleményes, hajlítható, értelmes és érzéki, a gondok jármában megfontolandó mindenfajta versengés. „Akinek kő van a cipőjében...” ismerjük az erdélyi mondást. És amennyiben pillantást vetünk a grúz, a katalán, a szlovák, a szlovén, az ír, az izlandi, a litván, a faeroer-szigeteki irodalomra (ha valaki nem tudna neveket mondani, nézze meg a Nobel-díjasok listáját), még a fordításon is átüt valamiféle gyávaság; a kis népek visszavesznek a lendületből, a nyelv csupán óvatosan, a múlttal állandó érintkezésben, tradícióhoz, ősökhöz, történelemhez, gyökerekhez való állandó és közvetlen kötődésben merészkedik új csapásokra. Mialatt egy francia költő a kockadobás eredményei szerint rakosgatja verssé a szavakat, szavakhoz a névelőket-névutókat, azalatt mondjuk egy cseremisznek épp cseremiszsége van kockára téve, és lehet, hogy a következő pillanatban verse lobog nyelve egyetlen jelzászlójaként.


Mindazonáltal nagy és kis népek irodalma szinkronban van, még akkor is, ha nem látjuk annyira egyértelműnek, mintha két egymás mellett virágzó gyümölcsfára akadnánk. Amennyiben a „nyelvvalóság” erőteljes jelentkezését fedezzük fel a századelő világirodalmában, ugyanaz kimutatható a nagyvilág számára alig-alig ismert magyar irodalomban is. Az 1908-ban induló folyóirat, a Nyugat tanúsíthatja mindezt: az ott megjelenő írások modernizmusa nem korlátozódik puszta tematikai újdonságra. A második évfolyamban kezdi a lap közölni Móricz Zsigmond Sárarany círegényét, amely mi más volna, mint egy eladdig formátlan, nyers, kifejezetlen matéria nyelvi ábrázolata. De ott van Móricz mellett Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Cholnoky László, Szomory Dezső, Babits Mihály, Füst Milán az új magyar irodalom részese az annyit elemzett világirodalmi paradigmaváltásnak. Az első világháború és az utána megkötött békeszerződés „kiheverhetetlen traumája” okozta sokkos állapotban is megpróbál az „avantgárd sugárzásban” együtt haladni a világgal.


Különösen érezhető a letargia az erdélyi irodalomban, amely létét épp a sokkot kiváltó traumának köszönheti. A bénultság itt tovább tart, mint máshol. Ám „a magyarságot megrendítő sorscsapás mellett” van egyéb is, ami „a paradigmaváltás késlekedésének” lelki vonatkozásait magyarázza. „Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz” panaszolja a Kiáltó Szóban Kós Károly. Nyugat a füle botját sem mozdítja, mígnem a nap lassan lenyugszik, a szemekből felszárad a könny; ám a segítség elmaradását követő csalódás fájdalma még sokáig eleven. És van egy másik mérges tüske is az erdélyi írókban: a folyóirat-Nyugat keményebb hangú kritikáinak sorozata (az egyik épp Kós munkásságát minősíti lagymatag költői elmélkedésnek) és az erdélyi szerzők iránt tanúsított langyos érdeklődése, a felkérések elmaradása jelzi, hogy a lap egészében nincs túl jó véleménnyel az itteni irodalomról: „hiszen jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis”. Az erdélyiek dacosan nem mutatják sértettségüket, a pesti presztízst letagadják, gőg mögé bújva védekeznek; „itthon minden valamirevaló írás szinte-szinte jobban elhelyeződik, mint kinn írja Kós Móricznak —, valahogy kigyógyultunk a régi betegségünkből, hogy Pestet imádva éhen dögöljünk...”


Vannak persze „lelkes pártfogók” is, akik biztató szavak auráját fonják az erdélyiek köré. „Milyen fontos a ti harcotok a tiszta magyarságért!” A sztereotip „örvendezés” jellegének megértéséhez tudni kell, hogy a magyarországi politikai pártok a maguk hasznára a „transszilvánizmus” különféle megfogalmazásait megfelelőképpen kisajátították. A maguk hasznára, de mindig valami ellen. A felhasználói jellegből adódóan egy nagyrészt már archivált, széles körben érthető és fölfogható, szintaxisában és szemantikájában hozzáférhető irodalmat részesítettek előnyben. Az erdélyieket egyértelmű és tiszta kategóriába akarták sorolni, jól elkülöníthetően. Valószínűleg sokan sajnálják, hogy az erdélyiek nem négerek, mert akkor sokkal könyebb lett volna kezelni őket. A tájékozatlanság általános, a fiatal Illyés Gyula még a szász Kós (Kosch) Károlyt is leszékelyezi (avagy fel, de ez mindegy).


A pókéhoz hasonlatos finom szálakat ma már igen nehéz követni. Az unionisták és a transzszilvanisták közötti régi, a 17. századi Cserei Mihály óta fel-feltámadó vita kel ismét életre, amikor a különféle alakulatokat mozgósító csetepaték fellángolnak. Ma már egészen érthetetlen, hogy miért zsidózik a széles látókörű Kós, vagy miért és kik hergelik Karinthyt az erdélyiek ellen.


Miközben Szekfűék a húszas évek szétdarabolt Magyarországának lelki integritásáról beszélnek, Kósék ugyanígy tesznek az erdélyi hegyek határolta szűkebb régióval is, hangsúlyozva az erdélyi autonóm lét őskorig visszanyúló gyökereit, kiemelve az itt élő székelyek hun-avar származását vagy a Gyula-féle ellenállást az istváni államkoncepcióval szemben. „A magyar hódítással Erdély földjének és népének históriája ezer esztendőre politikailag része a magyar nemzet históriájának, de nem mindig azonos Magyarország politikai históriájával, még kevésbé kulturális históriájával” kezdi Kós Károly Erdély cí„kultúrtörténeti vázlat”-át. „Eljött az idő, hogy egyedül boldoguljunk.” A különválást tulajdonképpen a részesülés logikájával mondatják ki, s hogy mennyire érthető félre, az voltaképpen a más helyén álló retorika korlátaitól függ. Valamiből ismét részesülni, illúziók, klisék, sztereotípiák és ködösen megfogalmazott mondatok árán. Az írás eszköz ebben a „részesülésben”. Gyökeresebb magyarság, a papokon és osztályokon felülemelkedő krisztusi szeretet, a falu erkölcsi magasabbrendűsége, sajátos valóság, Dózsa György öröksége, lámpásként világító ősiélek így és ehhez hasonló megfogalmazásban jelentkezik az „erdélyi gondolat”, az „egyedüli tengely, mely körül érdemes forogni a magyar világnak”.


A retorika a múltból szívja a mondatait összetartó ragacsot. Akik eddig nyugat felé meredeztek, most a múlt felé fordulnak. Csakhogy a múlttal való közvetlen érintkezés problematikus, mert a múltat leíró gyakorlat sebtében lett kialakítva; a tudományosság követelményei szerint a beszéd és hagyomány alacsonyabbrendűségét kiigazító és a teremtő lét bizonyosságát jelentő „dokumentált narráció” kierőszakolt, és valójában nem olvasztja magába a nem dokumentált emlékezetet, amely ekként kívül rekedve, a múltat le nem zárt folyamattá tette. És problematikus azért is, mert a szándékot irányító definíciós kényszer igyekezett koporsóba vetni a múltat, tudva tudván, hogy az definiálható, aminek nincs lezáratlan története. Elfeledkezett arról, hogy az eredet körüli rejtély éppúgy hozzátartozik a nép realitásához, mint sajátos nyelvhasználata, tájszemlélete, világképe. A nép eredete nem a beszéd által fogalmazódik meg, hanem a rejtély által.


Ekkor lépett színre Tamási Áron, reményt ébresztve azokban, akik hittek a „nyelv megtalálásának ünnepében”. „A fű suttogása, a fák zúgása, erdők és hegyek mélye, csillagok ragyogása nélkül nincs átélhető teljesség.” A nyelv emlékezik a létezés múltba veszett aranykorára. Hegyek napfénye, tavak homálya, barlangok hangja, kövek koccanása, pallók reccsenése segít az emlékezésben. Áttetsző transzcendenciájuk rávezet, hogy a nyelvvel együvé tartozunk, mert a nyelv nem eszköz, hanem a létezés maga, ugyanúgy, miként a test minden porcikája az Én-nel azonos.


Tamási első írásai, színpadi művei, novellái, de kiváltképp az Amerikából való visszatérése után, 1928-ban megjelent regénye, a Szűzmáriás királyfi „csaknem hagyománytalanul” hoz újat a magyar irodalomba. Más ízű, más formájú mondatai kiemelkednek a kortársak klisémondatai közül. Nincsenek bennük populista szellemű kifakadások, hiányoznak belőlük a politikai mítoszok, a transzszilvanista kellékek és szimbolikák. Amit ő közread, távol áll a dokumentarista jellegű irodalomtól, a politikai védőbeszédek irodalomnak álcázott műdarabjaitól.


Tamási mondataiból a szabadság illatozik. Illatozik, mert a mondatok nem spekulatívak, nem manipulálnak. Tamási nem redukál, és nem cserél kézzelfoghatóbbra, érthetőbbre vagy észlelhetőbbre jelzések, metaforák, parabolák és modellek képében. Nem skolasztikus.


Hogy mi minden nem a Szűzmáriás királyfi, könnyen felsorolható, mert látható, mi van körülötte. Hogy mi valójában, azt már nehezebb felsorolni. Éppúgy a rejtély, a ki nem mondás nyújtja lényegében kimeríthetetlen megfogalmazását, miképpen az eredet körüli homály avatja elevenné a nép önképét. Mintegy álombeli állapotban jelentkezik, ami szokatlan erőt ad neki. Tamási hősei transzcendentizálódva nyerik el a szabadságot, és élnek vele különös méltósággal: mintha mindegyikük fején egy-egy isten fészkelne. Az evilági hatalom önmagát ruházza fel természetfölötti tulajdonságokkal, miközben egyáltalán nem követi annak törvényét, amibe belehelyezte magát. Tamási időn kívüli hatalmakat keres. Olykor titokzatos szenvedély ragadja el, és követni kezd valamit, amit megmagyarázni nem tud. A titokról beszél, anélkül hogy leleplezné. Azonosulása a transzcendenssel misztikus. De ez szintén nem sztereotip azonosulás. A kor misztikája a fölfelé törekvő lélek belevész a templom homályába a sötétségé. Tamási transzcendenciája fénysugárként tör be a hétköznapok világába, mely világ ekként folttá homályosul, a fény árnyéka lesz.


A transzcendens világ ilyen közelségében mire való a felgerjesztett vitalitás vagy épp a moralizálás? A világ megváltoztathatatlan, az ember befelé fordul, ha pedig erejét, bátorságát, kitartását akarja bizonyítani, akkor önmagával gyürkőzik. És ha fölülkerekedik, akkor ott belül, lelke legmélyén, az égből illatozó szabadság „túlfelén” a halálra talál, és e befeléfordulás immár a szabadság pontos korrektúrájává lett. Mert azt jelenti a szabadság: indulj az ég felé, pokolba jutsz, a pokol fenekére menj, égbe érsz.


Nem nagyon tudjuk megítélni, Tamási kortársai hogyan olvasták ezt az új hangú regényt, miket gondoltak róla esti szobájuk lámpafényében. Ma már a Finnegans Wake is bájos könyvnek tűnik inkább, mert ahogy múlnak az évek, a legnagyobb művek újdonsága (botrányossága, igazsága, eleven varázsa) is megkopik.


A nevezetes vitában, amelyet Szabó Dezső robbantott ki, rút epigonjának nevezve Tamásit, nem is az az érdekes, hogyan triumfál a mű, hanem az, hogyan kap jogot kortársaitól az integrálódásra. Tamási „több, mint Szabó-inas”, aki saját útját járva, megszabadulván modorosságoktól és egyéb különcködésektől, „elnyeri méltó helyét a magyar irodalom legjobbjai között”. „Nagy reménységünk” lelkesedik Németh László; „irodalmunk sajátos missziójának első nagyszabású fölismerése” áradozik Makkai Sándor; „fordulópont az erdélyi irodalomban” ismételgeti Benedek Elek. Elismerően csengenek a könyvről szóló kritikák (a könyv szerzője elnyeri a Baumgarten-díjat is), miközben a kritikai mozzanat mögött visszatérítési szándék működik: jóllehet a kortársi kánon anatémával sújtaná, a lélek érzékeny kánonja ragaszkodik hozzá, szüksége van rá, és javaslatot tesz a befogadására; a befogadást levezető kanonizáció csak a meglévő alakzatok és rituálék szerint képes működni: a láthatatlan láthatóságát előkészítve visszasrófolja a mű lobogását. Az olvasás egyszerre élvezet és frusztráció. „Túlságosan belefúródott a székelységbe; képzelet, szójárás, mithosz tobzódásába veszett”; „még sok a gőz, és sok a felhő”; „majdnem nagy mű”; „ha harcát győzedelmesen megharcolja, akkor...”


Akárcsak az olvasás, az írás nem csupán élvezet, hanem frusztráció is. Az írót nem feltétlenül boldogítja, ha a létrehozott szöveg többet tud, mint amit ő tudhat, ha többet ad, mint amit ő adhat. Az író is követi a rituálé ráosztott felét. Hogy mennyire függetlenedhet az elvárásoktól, hogy meddig követik, ha követik, és miként beszélnek róla, ha már nem tudják követni ez kultúráktól függ. Koroktól és helyszínektől, nem feltétlenül a tehetségtől.


Ahogy a mondás tartja: a dicsőség a legrosszabb fajta meg nem értés. A korai művekben sokféle lehetőség rejlik. Más lehetőséget láttat a kortárs, és másokat ró fel az utókor. Visky András a korai Tamási-színművek „szuverén sehova nem való tartozásáról” értekezve, az Ösvigasztalás című, a Szűzmáriással egy időben keletkezett, vele itt-ott textuálisan is azonos drámáról a színházi szakíró, Radnóti Zsuzsa vélekedését idézi: „a modern magyar dráma olyan lehetőségét valósította meg, amely kiteljesült formájában egy Vérnászt és egy Yermát adott a világirodalomnak.” Ennek párhuzamaként a Szűzmáriásról akár azt mondhatnánk: egy Utazás az éjszaka mélyére nagyságú regény is benne van.


Aligha lehet kirakni, milyen lett volna a következő mű az integrálódás másmilyen gyakorlata esetén. Voltaképpen az sem eldönthető, hogy a legoptimálisabb kanonizációs eljárás következményeként corollariumok egyre nagyobb és fényesebb gyöngyszemeiként rakódnának egymás mellé az életmű darabjai. Hogy az alkotás függetlenedni tud a befogadás elvárásaitól. Hegel óta tudjuk, az írónak ketten vezetik ceruzáját: az írás szelleme és a kor démona. A kornak talán nem is egyetlen démona van. Az író adóssággal indul, mert az olvasó előlegezett bizalmát kapja hitelbe, hogy könyvét megírhassa. Felelősséget érez, még akkor is, ha nem akar felelősséget érezni. Ha elvonul, ha teljes magány veszi körül, ha elveti a hitelezés bármilyen formáját, akkor is adós. És némiképp félrevezetett, mert abban az antik tévhitben ringatja magát, hogy a démon a szellem szavait közvetíti neki. Nincs teljes elszakadás. James Joyce vagy Louis-Ferdinand Céline, netán Eugen Gladstone O´Neill a nyelv és a stílus bravúros művészei, a nagy elvonulók, jóllehet kultúrájuk nagyobb követési távolságok hagyományát alakította ki, mint a magyar, soha nem törölték szótárukból az „olvasó” szót.


Tamási Áron Céline-nek és Jorge Luis Borgesnek volt kortársa. Az ő neve a világ lexikonjaiból hiányzik. Több mint félszáz fordítást ismerünk műveiből, csakhogy egyik sem igazán sikerült. A fordítás nem másodlagos esemény a mű életében, hanem ugyanaz a kísérlet, mint amire az író teszi


rá életét: hosszas, türelmes munkával megtalálni a megfelelő nyelvet. A sztereotípiákon inneni mondatok, az adomákat és tréfákat megelőző történetek, a humor szakralitása, az ősmítosz homályló jelenléte, a „létfelejtés” állapotát megtörő emlékezet „szuverén másságként jelentkező egyetemessége” hozzájárulhatott volna Tamási grandiózus integrálódásához.


Hogy mi lett volna? hogyan alakult volna? az utókor kérdései. Schopenhauer azt tanácsolja: ötvenévesnél fiatalabb könyvet ne olvass! Ne fogadd meg, Olvasó! A kortárs művek nyomdaszagú lapjain kitapinthatod a nyelv élettel teli lüktetését. Mindazonáltal az utókor többlettudása megajándékoz minket a régi könyvek olvasásának friss izgalmával.


 


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal