HU  |   RO  

Korunk 1997 Február.

Egészséges ezredvég?


Vargha Jen√Ķ-L√°szl√≥

 


Hétköznapi aggályaink közül kevés olyant tudnánk említeni, melyek akár erősségüket, akár nyomasztó, félelemkeltő jellegüket tekintve felvehetnék a versenyt azokkal, amelyek az egészség és betegség hatáskörébe kapcsolódnak. Ez a megállapítás még akkor is helytálló, ha normális körülmények között jóval kevesebb .időt töltünk, ha egyáltalán töltünk, az azon veszélyek fölötti elmélkedéssel, melyek egészségi állapotunkat veszélyeztetik. idegenkedésünk a test és – tegyük hozzá – a lélek dolgaival való törődéstől minden további nélkül érthetőnek tűnik, ha figyelembe vesszük azokat a komoly következményeket, melyekkel a szervezetünk épségének károsodása vagy harmonikus működésének zavara, illetve lelki egyensúlyának jelentős felborulása jár együtt. Ezek közül az élettér és a lehetőségek beszűkülése, valamint a szenvedés legkülönbözőbb mélységű fokozatai csak az első mozzanatként jelentkező és attól kezdve a további fejlődés valamennyi szakaszában fellépő, elkerülhetetlen kísérői a betegségnek. E mögött azonban, időrendi sorrendben, következik a megszokott életvitel feladásának szükségessége, a lemondás – akár ideiglenesen is – az önmegvalósítás egyes formáiról, a társas kapcsolatok leggyakrabban nem kívánt irányban történő módosulása, a jövedelmi források beszűkülése, dédelgetett terveik beütemezett megvalósításának elhalasztása vagy végleges feladása. És akkor még nem is említettük a csorbát, amit a kóros folyamat külső megjelenésünkön ejt (a sápadt bőrt, a beesett szemeket, a betegség és a szenvedés bélyegét arcvonásainkon és testtartásunkon stb.), a kezelések mellékhatásait, az elszalasztott lehetőségeket. Hogy ne is beszéljünk a bajjal járó összes lehetséges következmények legrettegettebbjéről, az elmúlásról, a halálról... És mivel általában fegyvertelennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat mindezekkel szemben, valahányszor betegségközelbe kerülünk, nyugtalanná válunk. A nyugtalanság az ember válasza mindazokra a fenyegető helyzetekre, melyekkel szemben tehetetlennek bizonyul, vagy legalábbis annak ítéli meg magát.


Tulajdonképpen a nyugtalanság az az összetevő, mely a szorongást annyira nehezen elviselhetővé teszi. Reakciónk a betegséggel szemben gyakran kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogyan traumás helyzetekhez szoktunk viszonyulni: már pusztán a betegség lehetőségével való eljátszadozás is kellemetlen szorongást idéz elő, függetlenül attól, hogy magunk vagy valamely szerettünk esetleges ágynak esésével rémisztgetjük magunkat. A trauma esetében azért olyan könnyű életre hívni a nyugtalanságot, mert az eseményt, amelyet felidézünk, vagy a vele való szembesülést valóban átéltük. A betegség esetében erre nincs is szükség, a már megtörténtség általi megerősítést itt a „bármikor bekövetkezhet” pótolja. Nem csoda tehát, hogy elhárító mechanizmusainkat, ideiglenes lelki nyugalmunkat biztosító berendezésünket a maximális fordulatszámra felpörgetve figyelmünket gyorsan valamilyen más, kevesebb nyomasztó feszültséget előidéző témára irányítjuk, s az egészség és betegség problémái fölötti elmélkedést kézlegyintéssel elhalasztjuk akkorra, amikor a baj már bekövetkezett, és amikor a vele való foglalkozás amúgy is elkerülhetetlen.


Pedig ha csak egy kicsit is szétnéznénk a bennünket körülvevő világban, tüstént rájönnénk, hogy úton-útfélen belebotlunk témánkba. Mikor az AIDS rohamos terjedésével rémisztgetnek, mikor arról olvashatunk az újságokban, hogy valamilyen nem tudni honnan származó szúnyog meningoencephalitis-járványt terjeszt. Közben arról hallunk, hogy ismét felütötték fejüket a tuberkulózis és a nemi úton terjedő betegségek, hogy a gyengén tápláltság és a stressz ennyi meg ennyi áldozatot szed, majd amikor a tévé képernyőjén keresünk menedéket, riportot láthatunk arról, hogy a kórházi egységek túlzsúfoltak, és képtelenek kielégíteni az igényeget. Nem egészen három esztendővel időszámításunk 2000. éve előtt kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést: beteg ezredfordulóhoz közeledünk? Lehetséges volna, hogy miközben az ember eljutott a Holdra, és vaskos kötetnyi információt másodpercek alatt a világ bármelyik pontjára eljuttathatunk, egy parányi vírus még mindig megtizedelheti sorainkat? Az orvostudomány fejlődésének több mint kétezer éve csak ahhoz volna elég, hogy a betegével való találkozás pillanatában az orvos tehetetlenül széttárja karjait? Valóban olyan válsághelyzetbe került a gyógyászat, melyből egyhamar nincs kiút?


A kérdések megválaszolása távolról sem egyszerű. Mint látni fogjuk, majd minden vonatkozásuknak, akár az éremnek, két oldala van. Tanulmányunkban e kettősségek közül fogunk megvizsgálni néhányat, és rámutatunk arra is, hogy kérdésünk megválaszolása szempontjából ezek milyen következményekkel bírnak, A végső válasz, megfogalmazásának örömétől azonban nem áll szándékomban megfosztani az olvasót.


Ellenkezőleg, arra szeretném buzdítani, hogy a bemutatottak, illetve a tüdőgyulladás és az influenza szerepelt leggyakrabban halált előidéző tényezőként, az 1940-es listán már az ötödik, míg 1980-ban csak a hatodik helyet foglalják el. Még drámaibb az első lista második helyén megjelenő tébécé (valamennyi formában) dinamikája, ez ugyanis 1940-ben a hetedik helyre csúszott vissza, hogy aztán 1980-ban már egyáltalán´ meg se jelenjék az első tíz ok között. Egészen hasonló visszafejlődés jellemzi a hasmenés, az enteritisz és a különböző belső fekélyek által alkotott csoport „mozgását"; a századforduló körül még az „előkelő” harmadik helyen jegyezték, ezzel szemben mind 1940-ben, mind 1980-ban hiába keresnénk a „hármasfogat” nevét a tízes listán. Ezzel szemben az 1900-ban még mindössze negyedik helyen álló szívbetegségek mind negyven, mind pedig nyolcvan év múlva egyaránt listavezetőként szerepelnek, a legtöbb halálesetért „vállalva” a felelősséget. Ezután ismét két olyan betegség következik, az ötödik és hatodik helyeken, amely még 1940-ben is előfordul, mégpedig két-két helyet előre is lépve a századfordulóhoz képest (tehát harmadik és negyedik állásban), ám amely 1980-ban már nem került az első tíz közé: az agy érrendszeri eredetű sérülései és a nefritisz valamennyi formája. A legkülönbözőbb formájú balesetek (hetedik hely 1900-ban, hatodik 1940-ben, illetve negyedik 1980-ban) valójában nem számítanak betegségnek, ám századunk közepéhez közeledve a látványosan „előretörő” rák igen. Miután 1900-ban még a szerény nyolcadik helyet foglalja el, 1940-ben már a másodikra feltomászva látjuk, ugyanúgy, mint további negyven év múlva. A századforduló listáját megint két olyan betegség zárja, a szenilitás és a diftéria, amely 1940-től kezdve az első tíz helyről eltűntekhez csatlakozott. Megállapíthatjuk tehát, hogy a századelőn élt embertársainkat legjobban veszélyeztető tíz tényező között található kilenc betegség kétharmada időközben teljesen kiszorult a listáról, ami azt jelenti, hogy az eltelt nyolcvan, esetenként pedig csupán negyven év alatt az orvostudomány győztesen került be a velük való összecsapásból, legalábbis az Egyesült Államokban.


A járvány útján terjedő kórformák átengedték helyüket az ún. civilizációs betegségeknek. 1980-ban sorrendben a szívbetegségek, a rák, az érrendszeri megbetegedések, az idült, légzési elégtelenséggel járó tüdőbetegségek, a tüdőgyulladás és influenza, a cukorbetegség, a májzsugorodás, az érelmeszesedés, illetve az öngyilkossághoz vezető lelki egyensúlyzavarok szedik a legtöbb áldozatot. Vagyis pontosan azok a betegségek, melyek kialakulásában, fennmaradásában és súlyosbodásában a modem életvitel, a stressz, a helytelen táplálkozás vagy a fejlett ipari civilizáció elkerülhetetlen vagy -egyelőre legalábbis – csak kismértékben csökkenthető együttjárói (pl. szennyeződés stb.) játsszák a legfontosabb szerepet.


Selye János, a modem stresszelmélet megalkotója először 1936-ban írta le az általános adaptációs szindrómát, tizennégy évvel később megjelent könyve címében már a stressz szó is megjelenik. És bár magának Selyének is megvoltak az előfutárai – a Kanadában tevékenykedő magyar származású tudós nyíltan elismeri Hippokratész, Claude Bernard és Walter Cannon hatását munkásságára –, elmélete hosszú ideig csak a tudományos kutatást befolyásolta, az orvosi gondolkodást azonban viszonylag érintetlenül hagyta. Ebből a szempontból az első igazi áttörést Meyer Friedman és Ray Rosenman amerikai szívgyógyászok kutatásai hozták magukkal az ötvenes évek végén. A két kutató széles körű vizsgálatokkal bizonyította, hogy a státusbizonytalanság, hiperagresszivitás, ellenséges magatartás, állandó sürgetettségérzés, a mindennapi aktivitás felgyorsulása, az egyidejűleg végzett többféle tevékenység és a tudattalan ön pusztítás által jellemezhető ún. „A-típusú viselkedés” a koszorúér megbetegedés egyik legjelentősebb kockázati tényezője (B. Kakas Gizella, 1995).


Ma már kevesen vitatják a stressz szerepét a modern betegségek kialakulásában. Egyes becslések szerint ezek nem kevesebb mint 80 százaléka gyökerezik a stresszben (Ross Altmaier, 1994). Természetesen az A-típusú viselkedés mellett napjaink embere más stresszforrásokkal is szembesül. Gyakorlatilag minden jelentősebb változás az életünkben stresszt idéz elő, akárcsak a hétköznapok apró-cseprő bosszúságai. Egy a középosztályhoz tartozó amerikaiak körében végzett vizsgálat a következő leggyakrabban előforduló bosszúságokat mutatta ki: a testsúlyhoz kapcsolódó aggályok, valamely családtag egészségi állapota, az árak emelkedése, az otthon fenntartása, a kívánt szintet meghaladó elfoglaltság, a különböző dolgok elvesztése vagy elkallódása (Sara fino, 1994.). Jelentős mértékű feszültséget (ún. „foglalkozási stresszt) idézhetnek elő az ember szakmai tevékenységével vagy munkahelyi körülményeivel kapcsolatos tényezők is. Az Amerikai Pszichiáterek Egyesülete (AP A) által kiadott diagnosztikai és statisztikai kézikönyv harmadik, átdologzott kiadása (a DSM. III. R.) egyébként a pszicho szociális stresszorok súlyosságának hét fokozatát állapítja meg; ezek a stresszt kiváltó tényezők látszólagos hiányától a katasztrofális stresszt (pl. öngyilkosságot) előidéző eseményekig terjednek. A stressz mellett egyébként az APA más pszichológiai tényezők szerepét is elismeri az általános egészségi állapot befolyásolásában, így például a pszichológiai tünetekét, a különböző személyiségzavarokét vagy a rossz alkalmazkodó képességét.


Az utóbb említett tényezők közül egyébként minden kétséget kizáróan az egészséget megőrző és a betegséget megelőző, vagy éppen ellenkezőleg: az azt előidéző viselkedésformák örvendhettek a legnagyobb figyelemnek. Számos olyan viselkedésbeli megnyilvánulás, szokás állíttatott pellengérre, amelyek bizonyítottan megbetegedéshez vezethetnek: az egészségtelen táplálkozás, a testmozgás hiányával jellemezhető életvitel, a dohányzás, az italozás, a gyógyszerekkel való visszaélés, a sajnos már nálunk is terjedő kábítószerfogyasztás, a meggondolatlan napozás, a biztonsági öv vagy a bukósisak használatának elutasítása és nem utolsósorban az óvintézkedéseket mellőző szexuális együttlét. Az ezredforduló hoz közeledve egyre nyilvánvalóbb, hogy egészségünk jelentős mértékben függ attól, hogy bizonyos helyzetekben a megőrzését, sőt minél teljesebbé tételét biztosító viselkedésformák mellett döntünk, vagy ellenkezőleg, olyan szokásaink, késztetéseink nyomásának engedünk, melyek nagy valószínűséggel vezethetnek előbb vagy utóbb súlyos következményekkel járó megbetegedéshez.


Itt jut szerephez egészségünkhöz való viszonyulásunk kettősségének másik aspektusa. Mert amennyire igaz, hogy a legtöbben közülünk bármire hajlandók vagyunk gyógyulásunk érdekében akkor, amikor a kóros folyamat zajlása szervezetünkben már nyilvánvalóvá vált, éppen annyira igaz az is, hogy a megelőzést biztosító intézkedéseket hajlamosak vagyunk egyszerű vállrándítással elintézni. Amikor a testi korlátozottság és a szenvedés hatalmába kerültünk, eltűrjük a kórház börtönét, a vizsgálatok kínjait és megaláztatásait vagy akár a gyógykezeléssel járó minden kellemetlenséget. Lázban fekve vagy fájdalomtól gyötörve úgy csüggünk az orvos minden szaván, mint próféta példabeszédén. Esetenként ugyanannak az orvosnak az utasításait követjük vakon, akinek tanácsát minap még üres beszédnek minősítettük. Közben azonban a még egészségesek, úgy tűnik, egyre jobban fütyülnek az egészség megóvását célzó felszólításokra. Belgiumban például a dohányzó 11 éves fiúgyermekek aránya 1990 és 1994 között 11 százalékról 19 százalékra emelkedett. Hasonlóképpen növekedett az egészségtelen táplálkozás gyakorisága a fiatalok körében, miközben csökkenő tendenciát mutatott a testmozgás, a fogápolás és az egészséges tápanyagok fogyasztása (Van de Mieroop, 1996). Romániában, ahol a nem kívánt terhességek megszakítását célzó művi abortuszok száma a kilencvenes években aggasztó méreteket öltött (1000 szexuálisan aktív nőre 1991-ben 188 abortusz jutott, míg Hollandiában csak 5! – Ketking, 1994), 1993-ban a modem terhességmegelőző eljárásokat a fiatalok mindössze 14 százaléka veszi igénybe.


Hajlamosak vagyunk mindazokat a vitán felül álló eredményeket, melyeket a medicina századunk és elsősorban annak utolsó évtizedei során elkönyvelhetett, a technika vívmányainak és az ezeket biztosító hatalmas összegeknek a javára írni. Ma a fejlett országokban dolgozó orvosnak olyan diagnosztikai és terápiás eszközök állnak rendelkezésére, melyek mindössze pár évvel ezelőtt még a sci-fi utopisztikus technikájú világát idézték. A modem imagisztikus technikáknak köszönhetően az orvos ma olyan információk birtokában dönthet, melyekről pályája kezdetén vagy akár derekán még csak nem is álmodhatott. Vagy képzeljük el, mit jelent a számítógép által irányított lézerszike a sebészetben. Nem szorul különösebb érvelésre, hogy mit jelent ez az orvosi ellátás költségvetése szempontjából. Egyetlen összehasonlító adat: az Egyesült Államokban 1950-ben a nemzeti jövedelem 4,4 százalékát fordították az egészségügyi ellátásra, míg 1987-ben ez a befektetés már 11 százalék fölé emelkedett. Mi több, 2000-ig még további 3 százalékos emelkedésre számítanak (Carmody és Matarazzo, 1992). Ugyanakkor azonban éppen az Egyesült Államokban beszélnek az egészségügyi ellátást biztosító rendszer válságáról, arra hivatkozva, hogy az eredmények nem arányosak a befektetéssel (Daschle és mtsai, 1993). Az Egyesült Államok statisztikai hivatalának jelentése nyíltan kimondja, hogy azok az eredmények, amelyeket például csak a rákos betegek túlélése terén 1950 óta értek el, nem annyira a technikai fejlődés, mint inkább más tényezők (pl. a betegség korai felismerésé) javára írhatók. Ez pedig annak a következménye (is), hogy az emberek hozzáállása, tudatossági foka jelentős mértékben megváltozott.


Befejezésképpen John Knowlest idézném: „Legtöbben egészségesnek születünk, és saját viselkedésünk, illetve a környezeti feltételek betegítenek meg.” Knowles szerint az emberek erkölcsi és társadalmi szempontból egyaránt kötelesek egészségesen élni és ily módon felszabadítani a társadalmat betegségük ellátásának terhe alól.


Beteg ezredvéghez közeledünk-e? A kérdés megválaszolása, mint láttuk, nem kis mértékben tőlünk függ.


 


IRODALOM


American Psychiatric Association (1993): Manual pentru diagnosticul ?i statistica tuIburariIor mentale


(D.S.M.-III.-R). Buc., Asociatia PsihiatriIor Liberi. :.-- American Psychiatric Association (1995): A


D.S.M.-IV. diagnosztikai kritériumai. Bp., Animula. -Bingaman, J. és mtsai (1993): Combining a Global Health Project With a Market-Driven Delivery System, American Psychologist, Vol. 48. No. 3. -Carmody, T.P., Matarazzo, J.D. (1992): Health Psychology. In: M. Hersen et al. (eds.): The Clinical Psychology Handbook. New York, Pergamon Press. -Kakas G. (1995): Az infarktus lélektana. Bp., Nemzeti Kiadó. -Ketting, E. (1994): Abortion in Europe. Current Status and Major Issues, Planned Parenthood in Europe. Vol. 22. No. 3. -Ross, R.R., AItmaier, E.M. (1994): Intervention in Occupational Stress. London, Sage Publ. -Sarafino, E.P, (1994): Health Psychology. New York, John Wiley & Sons, Inc. -S.E.C.S. (1995): Sumar executiv al raportului de evaluare al cabinetelor S.E.C.S. Sinaia. -Van de Mieroop, E. (1996): Health Behaviour in Adolescents in Randers -Belgium. In: Abstract Book. Bp., 6th Biennal ESHMS Conference.


 


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal