HU  |   RO  

Korunk 1997 November

Együtt ‚ÄĒ a halálban és a gyászban


Polcz Alaine

Rövid összefoglalás


A veszteség okozta szenvedéssel a gyász feldolgozásával, a gyászmunkával eddig keveset foglalkozott a pszichológia. Napjainkban a tanatológia ugrásszerű fejlődésével kezd frekventált téma lenni. Az utolsó három évben angol nyelven megjelent közel 1600 közlemény foglalkozik a gyásszal.


Régebben, egészen a 20. század második feléig a gyászmunkát segítették, vezették a rítusok, a vallás és a társadalom. Napjainkban ezek a fogódzók elvesztek már csak a vidék őriz valamennyi hagyományt.


Gyászolókkal foglalkozva szembesülni kell azzal, hogy ahogyan az utóbbi évtizedekig a halál, a haldoklás volt tabu kultúrkörünkben, úgy vált a gyász is elhárított élménnyé, el nem fogadott, elutasított jelenséggé. A gyászolók magukra maradtak súlyos, többnyire életre szóló problémáikkal. Méghozzá olyan korban, amikor a holocaust, a világháború, a haláltáborok amihez hozzávehetjük még a közúti baleseteket is ontották a gyászolókat. Be kell vallanom, hogy magam is, haldoklókkal és hozzátartozóikkal dolgozva, pszichológus létemre keveset tudtam a gyászmunkáról. Hosszú ideig intuíciómra kellett hagyatkoznom. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy a gyász elutasítása nagyobb feszültséget okoz, több embert érint, mint a halálfélelem és a halál elviselése. Továbbá azt is tapasztaltam, hogy mind a haldoklónak, mind az itt maradó gyászolónak egyik legfontosabb, sőt talán a legfontosabb problémája, hogy mi történik a halál bekövetkezte után.


Kutatásaim kiindulópontjául a halálközeli élmények szolgáltak. A transzkulturális élményeket, eltéréseket figyelve, továbbá a tibeti és az egyiptomi halottaskönyvnek a halál utáni történéseit követve azt tapasztaltam, hogy ha a transzkulturális szimbólumkódokat összevetjük, akkor ezek összecsengnek, és megfelelnek nekik a keresztény rítusok, a népi hiedelmek, a lélekkel kapcsolatos különböző hitbéli értelmezések, a misztikus élmények, továbbá a transzperszonális és jungi pszichológia tapasztalatai is. Még meglepőbb, hogy összhangba hozhatók a szubatom-fizikával és újabb kutatások eredményeivel.


Mindezek együttesen azt látszanak bizonyítani, hogy a psziché képes egzisztálni még akkor is, ha megszűnt az érzékszervi érzékelés, ha a psziché exszomatikus állapotban van, és a test az entrópia kontra entrópia elve szerint felbomolva visszakerül a körforgásba, a kozmikus létbe. Ugyanakkor azt is számításba kell vennünk, hogy mindkét terület (a halálközeli élmények és a szubatom-fizika) azonos nyelvi nehézségekkel küszködik; azzal, hogy a történéseket nehéz megfogalmazni és kifejezni nyelvünkön.


Heisenberg „engem nem foglalkoztatott Isten léte, de a munkám során találkoznom kellett vele” mondatából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tudomány legújabb tapasztalatai elérik azt a szellemi szintet, azt a tapasztalatot, amit eddig a vallások, népi hiedelmek, médiumok, misztikusok ismertek különböző síkokon, különböző kulturális fokon, képi és nyelvi megközelítési lehetőségekkel.


Ha a gyásszal kapcsolatos különböző tanításokat és rítusokat követjük, azzal a meglepő némiképpen ismert jelenséggel találkozunk, hogy időtől és kultúrkörtől függetlenül a megismerések lényege, a gyökerek azonosak. Számunkra pedig igen fontos, hogy a gyászoló és az „elköltözött” igen szoros, egymást kiegészítő történéseken esnek át, egymást kölcsönösen segítik, kvázi vezetik egy úton. Ennek az útnak lényege, hogy a problémák értékelése, életmérleg készítése, a múlt felszámolása, búcsú, távolodás után létrejöhessen az elszakadás. Az életmérleg igényét tapasztaljuk a haldoklónál is. Az egyiptomi halottaskönyv kimondottan a „mérleg” szimbólumot használja. Jó esetben mindkét fél számára magasabb szintű integrálódás szellemi spirituális szinten. (Vagy regresszió, bezáródás, fixálódás, depresszió, pszichés aberrációk következzenek.) A rítusok ezt a kapcsolatot létrehozzák, és ezzel segítik a gyászmunkát, mégpedig úgy, hogy a gyászoló segíti az eltávozottat, és ezzel önmagán is segít.


A gyász pszichés történéseit, pszichés dinamikáját, a gyászmunkát ezúttal nem belülről követjük, hanem a gyásszal kapcsolatos rítusokat, hagyományokat, magyarázatokat és népi hiedelmeket, tudományos felismeréseket vetjük össze.


Az első, ami kultúrkörünkben még ma is élő hagyomány vidéken: ajtót, ablakot ki kell nyitni a halál beállta után. Amit ma higiéniának tekintünk, annak eredeti értelme, hogy a lélek tudjon távozni, kiszállni a házból. A tibeti felfogás ezzel ellentétben, de ugyanazon okból azt vallja, hogy ajtót, ablakot be kell csukni, hogy a lelket a házban külső lárma és történések ne zavarják. Jung: a népi hiedelem szerint a lélek a házban van. Kunt Ernő Az utolsó átváltozás cimű könyvében írja: „A hiedelmek szerint a testet elhagyó lélek a temetésig a házban van, vagy a szobában időzik, ott, ahol a holttestet felravatalozzák, a fej közelében vagy a mestergerenda alatt.”1


A halálközeli élmények egyik jellemző tapasztalata, hogy exszomatikus állapotban a psziché a mennyezet magasságában észleli, hogy mi történik a szobában. Látja, hallja, tudja, hogy mit csinálnak, mit gondolnak. Ellenőrizhető, hogy egyrészt olyasmit észlelt, ami valóban megtörtént, másrészt ami csak a magasból látható (pl. a műtőlámpa tetején a véletlenül odakerült tárgy), harmadrészt számunkra most ez a fontos „de hiába szól a jelenlévőkhöz, azok őt nem látják és nem hallják”.2


A Bárdo, a 8. században leírt több ezer éves tibeti hagyomány szerint: ha a tudatprincípium (a testből) kilép, így szól önmagához: „Halott vagyok-e vagy sem?” de nem képes ezt megállapítani. (ÁcsPillingZatik halálközeli élményekkel foglalkozó könyvének címe: Meghaltam és élek.) A Bárdo szerint: „látja, hogy fekhelyét szétszedik, de ételt neki nem osztanak, hallja, hogy siratják, de szerettei őt nem hallják, és nem látják. Ezért zavarban van, és segítségre szorul.”3


Tudjuk, hogy a gyászmunkánál fontos összetevő, hogy mi történt a haldokló körül, hogyan zajlott le a haldoklás. Úgy tűnik, hogy ez az elköltözöttnek is fontos. Ha a történések folyamatosságát, összefüggését figyeljük, akkor a Bárdo szerint első fontos tennivaló a haldoklóval még a halál beállta előtt tudatosítani, hogy most hal meg. A Bárdo szerint: „szólítsd meg háromszor a nevén”.4 A Biblia is következetesen él a néven szólítással, pl.: „Izrael: Ne félj, mert megszólítottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézsaiás 43.1.) Tehát amikor kimondom valakinek a nevét, a teremtés megszemélyesített részét szólítom. Az ismétlés pedig megerősítés.


A Bárdo szerint az első fontos tennivaló a haldoklóval még a halál beállta előtt tudatosítani, hogy most hal meg. A megszólított „ha önmaga képes rá, akkor önmagának kell tudatát fölfelé ösztökélni. Ha önmaga erre képtelen, akkor mestert, tanítványt vagy testvért, társat, valakit, akivel esze és szíve elegyedett, ültessék mellé, és akkor megmutatkoznak a földnek a vízbe enyészését kísérő jelek, s ezeket sorrendjük szerint kell megvilágítani.” Hamvas Béla értelmező fordításában: „Ha valaki halálakor önmagáról a halál tüneteit meg tudja állapítani, ezt a tudást már előbb is megértette. Ha a haldokló ezt önmaga nem képes megtenni, akkor vagy a guru, vagy hittestvér vagy a testvér, aki a haldoklóhoz közel áll, legyen kéznél, és a haldoklót élénken figyelmeztesse a halál tüneteire úgy, ahogy azok illő rendben feltűnnek, és ismételten mondják. «Itt van az, amikor a föld a vízbe süllyed.»“ Vagyis a halál.


Ennek megfelel egy keresztény ima, aminek lényeges része az ima kezdete, ahogyan a testen sorrendben végigmenve tudatosítja a haldoklóval, hogy a halál állapotába került, hogy a halálban teste elhagyja őt, illetve ő hagyja el a testét.


Az ima szövege:


„...megmerevült és mozdulatlan lábaim ana figyelmeztetnek, hogy földi pályafutásom végéhez értem: akkor, ó, irgalmas Jézus, könyörülj rajtam!


...remegő és megbénult kezeim...


...elhomályosult és a közelgő halál borzalmától megtört szemeim...


...reszkető és hűlő ajkaim...


...füleim már-már örökre bezárulnak az emberi szavak előtt, és megnyílnak, ha meghallják a Te visszavonhatatlan ítéletedet, mely jövendő sorsomat eldönti...


...egymásután vesztem el minden érzékem használatát...


... haldokló szívem végső sóhajai ana késztetik lelkemet, hogy kibontakozzék testem kötelékéből, akkor, ó, irgalmas Jézus, könyörülj rajtam!”


Az imát először egy 94 éves apácától hallottam, majd imakönyvét is megkaptam. Azt állította, hogy ha ezt imádkoztatta az első világháború alatt a haldoklókkal, akkor azok könnyen tudtak meghalni. (Az imakönyv a kalocsai Iskolás Nővérek kiadványa.)


Az Úr azt mondja a Szienai Szent Katalinnal folytatott párbeszédben: „Az a gyengédség és az a szeretet, amely a lélekben a test iránt van, természete szerint rossznak tünteti fel a halált, ezért az ember fél a haláltól”5 és emiatt nehezen fogadja el.


A népi hagyomány szerint Magyarország egyes vidékein még most is úgy tartják tollas párnán nehéz meghalni, ezért a haldoklót a férfiak kiemelik az ágyból, és a mestergerenda alá helyezik. Úgy gondolom, ennek kettős értelme van. Az egyik: azzal segítik a haldoklót, hogy tudatosítják vele, most hal meg, azáltal, hogy földre teszik (porból lettél, porrá leszel), és a mestergerenda alá azért, mert ez tartja az egész házat, ez a pillér, amire épül a tetőzet. A mestergerenda tetején lévő részben tartják az imakönyvet és a Bibliát. A mestergerenda többnyire kereszttel meg van jelölve. Tehát egyúttal a haldoklót a hit, a spirituális felé is vezetik.


A haldoklók szakszerű ellátása során a hospice munkának egyik lényeges összetevője, hogy az agonális szakaszban a haldoklót nem szabad erőszakosan etetni, ágyát feleslegesen igazgatni, mosdatni, az agónia ideje alatt a testhelyzetén változtatni (kivéve ha nyugtalanságában ezt ő maga kívánja). A testet békén kell hagyni. Nem zavarni, a haldoklót sem sírással, sem kesergő szavakkal visszatartani, ezzel helyzetét nehezíteni. Tehát a haldoklót nem szabad sem a teste érintésével zavarni a fájdalomcsillapítás, a kábítás külön kérdés, ezzel most nem foglalkozunk —, sem sírással, szavakkal nehezíteni a helyzetét. Segíteni szükséges az elszakadásban. Természetesen ez a segítés jóval hamarább kezdődik: a szembenézés, a halál elfogadása, életáttekintés, életmérleg, hagyatkozás, megbocsátás, búcsúzás, szentáldozás, úrvacsora. A testtől is búcsúzni kell, mint láttuk, és tudatosítani, hogy az elszakadás, a legfontosabb pillanat következik. A haldokló kiemelése az ágyból a mestergerenda alá magyar nyelvterületen és általában Európában szokás volt. Továbbá imádkozni a halott mellett, kezébe szentelt gyertyát adni vagy a szobában gyertyát gyújtani, szentelt barkát égetni.


A hangos siránkozás, a hangoskodás mind a Bárdo, mind a keresztény hit, mind egyes pogány szokások szerint nem helyes, mivel zavarja az eltávozót. (Ehhez különböző szólások is társulnak, pl. nem szabad sokáig siratni a halottat, mert vizes lesz az inge a koporsóban, és nem tud aludni.)


A halál beálltakor a legelső tennivalók közé tartozik többek között az ablak kinyitása (erről már volt szó), az óra megállítása és a tükrök letakarása.


Az óra megállítása azt jelenti, az eltávozott számára megszűnt a földi idő. A tudattalan és a másik dimenzió nem ismeri a mi időfelosztásunkat, nem aszerint él. A kozmosz, az öröklét nem a mi időfelosztásunk, hanem más időkontinuitás megélése. Ugyanakkor számunkra, akik itt maradunk (egy darabig), a fájdalom, a félelem egy-két perces megélése élet hosszúságának tűnhet. Az óra megállításával segítjük az eltávozottat más idődimenzióba lépni, ettől elszakadni. De az itt maradók számára is ezzel más idő kezdődik: az idő nélküle.


A tükröket és minden fényes, tükröző felületet (van ahol a kutat is) betakarják. Először a víztükörben látta meg magát az ember (senki sem láthatta önmagát a tükör nélkül a fotózás feltalálásáig). Aki nem tudja, hogy saját tökörképét látja, az önmagát sem ismeri meg. A tükörben földi identitásunk jelenik, ábrázolódik. Ezt kell elfelejteni közli a rítus.


„Felkészítés és ellátás”


Ezután következik a test felkészítése az útra: az áll felkötése, szem lezárása, nyújtóztatás, mosdatás, öltöztetés, ravatalozás (a Bárdo szerint embriópózba helyezése a holttestnek). Ezzel párhuzamosan zajlik a lélek felkészítése, útra készítése. A Bárdo szerint szembeültetés, a Bárdo szövegének felolvasása, vezetés a szellemi síkon. A sámánhitűeknél „pszhichopomposzok”, a lélek túlvilági vezetői, a beavatottak. Keresztény rítusok: ima, ének, virrasztás, siratás, búcsúztatás, engesztelő mise. A cigányok muzsikálnak a holttestnek, és mesélnek, Indiában bábjátékot játszanak, Kínában zenével szórakoztatják. Tehát minden kultúrában azt tapasztaljuk, hogy nem hagyják magára a halottat, foglalkoznak, törődnek vele, különböző szinten, különböző rítusok szerint. Csak a mai modern technokrata társadalom az, amelyik a háztól gyorsan elvitetve hűtőkamrába gyűjti a holttesteket a temetői ravatalozásig vagy az égetésig. Az elidegenedett felfogásnak megfelelően történik a halál és a gyász elhárítása, nem készítjük fel haldoklóinkat, mi több, magukra hagyjuk őket, többnyire gépekre kapcsolva, idegen környezetben, kábítva, ahol a pszichével nem sokat törődve történik a testnek egy többé-kevésbé értelmes ellátása (a halál idejének húzása, eltolása vagy a beteg passzív elhagyása).


A haldoklónak, az átlépőnek a segítése egyúttal az itt maradók számára a gyászmunka előkészítése és vezetése is. Ugyanis először a halál közeledése, majd rituális cselekvések során mindkét fél számára a halál megtörténte válik tudatossá. Ez fontos, mivel ismerjük, hogy a tudat, az érzelmek, a tudattalan milyen nehezen, hárítva, lassítva ismeri el a halált.


Hogy a védekező-mechanizmus milyen erősen működik, mutatja az, hogy közvetlenül a halál bekövetkezte után gyakran sokkos állapotba kerülnek a gyászolók, nem tudják felfogni a halált, a psziché ezzel védekezik a feldolgozhatatlan, az elviselhetetlen ellen. De amikor a haldoklóval együtt végezzük a felkészítést, akkor ez fogódzókat, kapaszkodókat nyújt. A rítus utat mutat, összetart, kivezet, segít elkerülni a káoszt, és a megsemmisítő élményeket elfogadhatóvá teszi. Az ismertetett ima szövege azt mutatja, hogy hajdanában a kereszténység is pontosan tudta, hogyan kell fölkészíteni, hogyan kell segíteni a haldoklót a kísérőknek, és mit jelent ez az összefonódás. Az „ars moriendi” ismert volt. A halál művészetét könyvekből is lehetett tanulni.


A társadalom segítette a haldoklót is, ismerjük jól, hogy a középkorban keresztény környezetben mindenki összegyűlt a haldokló körül, nemcsak a család, hanem összeszaladtak a szomszédok, megjelentek a barátok. Az volt a mondás: „A jó haldoklás kárpótol egy rossz életet.” A főszereplő a haldokló volt. Szocializálódott egy életen át, hogy mit kell tenni, mit kell mondani, hogyan kell viselkedni, mivel már a kisgyermekeket, sőt a karonülőket is odavitték a haldoklóhoz. Ez jelentette a bocsánatkérést, megbocsátást, hagyatkozást, ami nem egyszerűen az anyagiakra vonatkozott, hanem bölcs intelmek, az élettapasztalat átadását foglalta magában. Komoly készülődés előzte meg a nagy záró szertartást. Természetesen megfelelő rituális szövegek is elhangzottak lehetőleg egyházi segédlettel, életgyónással, utolsó kenettel, szentáldozással.


A társadalom részéről a gyász segítése is azonnal megindult. Falusi környezetben, zárt vidékeken még ma is megszabja a szokás, hogy ki mosdatja a halottat, melyik családtag, milyen rokonsági fokon mit tesz. (Vagy a faluban az ehhez értő asszonyok végzik a mosdatást, öltöztetést.) Hogyan készítik az útra, ki ássa meg a sírt, kik viszik majd a lobogót, hogyan adják össze a halotti torra az ételeket: az elkészítés, a felszolgálás a halotti toron, a temetés mind közösségi tevékenység volt.


A társadalmi részvétel fontosságát, hatóerejét a Bibliában is olvashatjuk: „Ezért Dávid követeket külde ő hozzá, a kik vigasztalnák őt az ő atyjának halála miatt.” (Krónika I. 19, 2.) „Férfiak jövének Sikemből, Silóból és Szamariából: nyolcvan férfiú levágott szakállal, megszaggatott ruhában és bevagdalt testtel...” (Jeremiás 41, 5.)


A fájdalom közös átélése, az együttérzés megnyilvánulása, hogy akik a gyászolókhoz mennek vigasztalni, testüket azok is megsebesítik. Tahitiban egykor a gyászoló bennszülöttek levágták egyik ujjukat, és véresre sebezték karjukat, testüket.6 Számos népnél ősi szokás a haj és a szakáll levágása, a test megsebzése. Ezt tiltja később az Ószövetség. „Testeteket a holt emberért meg ne hasogassátok...” (Mózes III. 19, 28.) A test megszaggatásának a maradványa hébereknél a ruha megszaggatása, majd helyette kis hasítás a felső ruhán, jelenleg sok helyen az odatűzött szövetdarabon (követhetjük a rítus változását).


Kollektív tudattalanunk mindezeket tudja, őrzi, ezt mutatja a következő eset. Alkotó férfi, zongoraművész özvegye mondja: „Képtelen voltam elfogadni férjem halálát. Egy fél év múlva kitörtem az ujjamat, külföldön, vidéken, rosszul látták el. Úgy látszott, hogy elveszítem. Akkor lett könnyebb a gyász, akkor tudtam elfogadni a veszteséget.”


Ennek az a magyarázata, hogy „az agyban az ösztönök preformáltak, és ugyanúgy preformáltak mindazok a mintaképek, amelyeknek alapján az emberek állandóan gondolkoztak, tehát a mitológiai motívumok egész gazdagsága is”7 mondja Jung. (Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Kossuth Kiadó. 1985. 85.) Továbbá „a tudattalan a tudathoz hasonlatosan érzékel, érez, és gondolkozik”.8


A szenvedés testi és lelki —, tudjuk, hogy fontos része, vagy éppen lényege a gyásznak. A szenvedés elkerülésével, bármilyen módon történjék az, nem lehet a gyászmunkát elvégezni. A test szenvedése participál vagy helyettesíti a lélek szenvedését. Ezért olyan gyakoriak a gyászolók körében a megbetegedések. A magam tapasztalatai szerint is a megbetegedés a gyász szerves része. Egyes pszichológiai felfogások szerint a betegség súlyosságából és idejéből lehet következtetni a gyász lefutására, idejére és folyamatára. A fájdalom testi megélése az azonosulást is jelenti a halottal. Az azonosulás lehet maga a halál ténye. Ezért tapasztalható, hogy a halál az átlagpopulációnál sokkal gyakoribb a gyászolók körében. A nemzetközi felmérések szerint, ha jól alakul a halál ideje, és a gyászmunkát jól tudják végezni, akkor a visszamaradottak körében a mortalitás és a morbiditás aránya is csökken. (A gyászolók között nemcsak a mortalitás, de a morbiditás is sokkal magasabb, mint az átlagpopulációnál.) Ebből vonhatjuk le azt a következtetést, hogy jobban sikerül megélni a gyászmunkát azoknak, akik betegségen estek át a veszteség után. De a lélek az azonosulás során önmagában is küszködhet a halállal depresszió. Meghalok, mint ő! Vagy fél a haláltól: csak nem halok meg, mint ő? (Ezek ismert gyásztünetek, a betegség néha a félelmet fejezi ki.)


A halál után a Bárdo szerint: „Fekhelyét szétszedik, ételt már nem osztanak neki.


Nem osztanak neki ételt a szokott módon, de egy tálkában tesznek elébe, ahol a holttestet elhelyezik, később oda, ahova a ruháját, bábuját vagy képmását helyezik, ahol „tartózkodik” a lélek.


A gyászolók gyakran mondják, hogy etetni szeretnék a halottat. Például saját, jogot végzett nővérem férje halála után pár hónappal mondja: „nagyon szerette Laci a leégett süteményt, a sarkát rendszerint neki adtam. A múlt vasárnap leégett a sütemény, és csomagoltam egy kis darabot, hogy viszem ki neki a temetőbe. Magam is meglepődtem.”


Archaikus szokás a halott teste mellé élelmet tenni (a halott ellátása az útra). Sok mindent a sírleletekből ismerünk, innen tudhatjuk, hogy a búzát már i.e. 6000-ben ismerte az ember.


Európa-szerte szokás volt a halotti torban az elhunytnak is teríteni és tálalni. A görögkeleti egyház szokásai szerint (keletebbre hagyományőrzőbbek) a halál után hat hét múlva, majd hat hónap múlva román névvel pománát adnak. Azt jelenti, hogy a halott 6 vagy 12 barátját, rokonát hívják meg, a halottról emlékezve esznek és isznak, a halottnak tálalnak, és a neki osztott ételt az abrosszal, edénnyel együtt egy koldusnak adják. (Pomána-edényeket ma is lehet vásárolni Bukarestben az egyik ismert piacon.) Az elmúlt napokban láttam Moldáviában fából, fémből készült asztalokat a sírok mellett. „A szelídek feltámadásakor”, húsvétkor két napig járnak ki a temetőbe, és viszik az ennivalót. Amit aztán este és hajnalban a szegények elhordanak (osztogatnak is ennivalót). Mexikóban a halott házioltárán főként étel és ital van. Halottak napja pedig a temetőlakoma ideje. A két világot összekötő asztalnak képezik ki a sírokat, leterítve abrosszal gazdagon találnak jó falatokat, enni- és innivalókat. Ne felejtsük el, hogy a kereszténység nagy uniómisztikája is a szentáldozás, az úri szent vacsora, amikor Krisztus testét szimbolikusan vagy az ostya Krisztus testévé változtatását elfogadva magunkhoz vesszük, megesszük (egyesülés). A „menza” szó eredete a katakombákban tartott agapé, szeretetvendégség alkalmából a sírok kőlapján, a „menzán” étkezésből ered.


Viszont ott, ahol a halottnak ételt nem adnak, tilos a házban főzni. A gyászolók a földön ülnek, és a rokonok, barátok hozzák a rituális ételt (süvetülés). Egyes magyar vidékeken a szomszédban főznek. Véleményem szerint azért tartózkodnak az életet fenntartó főzéstől, mert szimbolikusan közösséget vállalnak az elköltözöttel. Így vagy úgy, a lélek, a gyászolók és az elköltözött igénye a közösség vállalása, az evés az azonosulás szimbolikus módja az elhunyttal. Ezt a tudást a tudattalan őrzi. Zsuzsi unokahúgom apja, nagyanyja sírját halottak napján piros almákkal rakta körbe. Családunk régi szokás szerint a sírlátogatás, „világítás” után közös étkezésre ül össze halottak napján.


Olvashatjuk az Újszövetségben, hogy amikor Jézus megtudja Lázár halálát, azt mondják a tanítványok: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (János 11, 16 — Kiemelés tőlem P.A.) Figyeljünk a „meghaljunk vele” kifejezésre. Vagyis lélekben haljunk meg vele együtt. Részvétel a halottal a halálban és a gyászolókkal azután.


A Biblia és a társadalmi hagyomány a részvételt ismeri és gyakorolja is. Részvétel az odamenet, a halott mellett ülni, a siratás, a virrasztás, «a gyászolás, a halotti tor, a részvétlátogatás. (Ami szokás volt, mint elmaradt, kiürült hagyomány él meg a postán küldött részvétnyilvánításban.)


„A halott jelenléte”


Az első három nap a Bárdo szerint az embrió-testtartásba helyezés ideje, amikor is egy sarokban embrióülésben helyezik el a holttestet. (Ez a póz a temetkezéseknél ősi szokás.) Születés és halál összefüggésére utal. A temetés után szokásos a halott jelenlétét a következő módon kifejezni: egy széket vagy más alkalmas fatárgyat beborítanak a halott ruháival, és arca helyére egy papírt tesznek, ez a spyang-pu. A spyang-pu központi figurája a halott imádkozó testtartásban. És ide kerül az öt különleges érzéket ábrázoló eszköz, ide kerülnek az ételek, a láma itt olvassa fel a Bárdo történések idejében haladó, ide illő részét. (Hetenként egyszer térnek vissza a lámák a halottas házba, negyven napon át, a szegényeknél gyorsított az ütem. A mély gyász ideje keresztény felfogás szerint hat hét, azaz negyvenkettő nap.)


Ennek megfelelő kultúrkörünkben az elhalt ruháiba öltöztetett szalmabábu, amit az özvegy ágyába helyeznek. „Némely finnugor nép megszemélyesítette vagy bábuval helyettesítette a halottat, aminek nyomai a magyar népszokásokban is fennmaradtak, a korábbi századokban (XVIII. század elején) még elterjedt lehetett.”9 Magam Székelyföldön még a második világháború után is tapasztaltam, hogy a férfi ruhájába öltöztetett bábut az özvegy ágyába helyezték.


Ehhez némiképpen kapcsolódó népi szokás, hogy noha általában a halottas ágynak a szalmáját elégetik, a lepedőt, huzatokat, paplant, dunyhát a szegényeknek adják kivéve, ha az özvegyet belefektetik temetés után. „Tudjon az elhunyttal álmodni.” További halványuló maradványok, hogy a szobában az elhunyt képére akasztják a kalapját vagy asszonyoknál a fejkendőt. A kalapnak, a kendőnek a képre akasztása sohasem a szentképek előtt vagy a házioltár előtt történik, hanem az arckép előtt. Török temetőben néhol még ma is a sírkőre teszik a fejkendőt.


A halványuló (eltűnő) rítusok mögött világosan felismerhető, hogy ezek a halott jelenlétét szolgálják, mivel a gyászoló erre vágyik, ezzel kifejezi igényét, ugyanakkor ez a rítus vezeti a gyászmunkát, és vezeti az eltávozott lelket. A rítus a jelenlét igényének kielégítése után segít továbblépni. A tibeti rítusban, azzal, hogy a kép kerül oda a harmadik nap után, az ima kifejezésével mert hiszen imádkozó pózban van —, továbbá több helyen mantrát vagy mandalát tesznek oda, olyan szimbólumot, amelyik az én és a kozmosz egységét szimbolizálja. Ezzel mind az itt maradót, mind a távozót kötik a régi helyhez, másrészt segítik a szellemi felé nyitni. Vagyis a kölcsönös kötés megélésével, amivel a vágy kielégülésének lehetőségét nyújtják, de mutatják az utat tovább. Ez a kalappal és a kendővel már vagy még nem jelenik meg.


A tibeti halotti szertartás része: „A láma, a pap a halott szellemének megparancsolja, hogy adja föl a ragaszkodást a földi testvérekhez, rokonaihoz és javaihoz.”10 „Ezután arra kéri az eltávozottat, vegye tudomásul azt, hogy meghalt, és ne kísértsen rokonai, ismerősei házában.”11 A népi magyarázat ezzel azonos: „A halott lelke 1—6 hétig még a falu körül kóborol, bolyong. És hol ennél, hol annál az ismerősénél, rokonánál, barátjánál vagy ellenségénél tűnik fel (42 nap). Ahogy mondják: rendezi adósságát.”12 Egy katolikus pap, Johannes Greber Kapcsolat a szellemvilággal cimű könyvében írja: „Nagy számban voltak olyan szellemi lények, akiknek még egyáltalában nem volt arról tudomásuk, hogy halálukkal elváltak földi testüktől. Ők azt hitték, hogy még a földön vannak, annak a tevékenységnek a végzésére, amit a földön végeztek.”13 Visszatérve a népi hagyományokra: a halott szelleme megkísérelheti a viszonylag ép testbe való újbóli belépést. Ekkor a hiedelmek szerint vámpír keletkezik. A Bárdo szerint is megtörténik ez, azért fontos az égetés vagy más módszer, amellyel a test részei gyorsan szétosztanak a különböző elemekben.14 Továbbkövetve, a néphit szerint a koporsó lezárásakor, illetve az udvarra vitelekor a lélek a koporsó fedelére ül (és este aztán visszajön a házba, ezért hagynak egy terítéket a számára ismét az etetés kérdése). A Bárdo temetkezési szertartásában szalagokat kötnek a holttesthez, és jelképesen így vezetgetik a lelket a test mellett.


Laikusoknál, akik nem ismerik a Bárdót, temetés közben időről időre visszafordul a láma, és figyelmezteti a halott szellemét, hogy a testet kövesse. Biztosítja arról, hogy ez a helyes út. Majd ana kéri az eltávozottat, „fogadja el még utoljára a neki felajánlott ételt. Majd újból kéri, vegye tudomásul, hogy meghalt, és ne kísértsen rokonai és ismerősei házában.”15


Ugyanebben a problémakörben további népi szokások: „a temetésről hazatérők rendszerint nem lépnek azonnal a házba, hanem valamelyikőjük a funerátor vagy egy férfi hozzátartozó, esetleg az özvegy az ajtóból háromszor bekiáltja a házba a halott nevét, vagy megkérdezi, otthon van-e. Erre rendszerint valamelyik házbeli takarítóasszony tagadólag válaszol. Egyes változatokban az ablakon kiáltanak be. Ezzel a szokással mintegy meg akarnak bizonyosodni afelől, hogy nemcsak a halott teste, de a lelke is eltávozott az élők közül.”16


Továbblépve saját kultúrkörünkön: a „népi alakok” mellett majd minden balkáni népnél ismertek állatalakban megjelenő tündérek is. Még fontosabb tényező a tündérek mellett a „kereszteletlenek”-nek, „árnyékok”-nak az állatalakja. Ez archaikus zoomorf mélyréteg. A viharban vonuló lelkekhez hasonlóan a nimfatündérek egyik válfaja, másrészt gyakran állatalakot öltő halottakból lett démonok.17 A holtak szellemét és a démonokban megjelenő, földi dologba beavatkozó halott lelkeket két részre osztja a néphiedelem, jókra és rosszakra. A Bibliából is ismerjük ezt a jelenséget, sokszor találkozunk vele az Ószövetségben, majd az Újszövetségben is.


„És a zsinagógában vala egy tisztátalan ördögi lélektől megszállt ember [...] És megdorgálá őt Jézus, mondván: Némulj meg és menj ki az emberből! És az ördög azt a középre vetvén, kiméne belőle, és nem árta néki semmit.” (Lukács 4. 33, 35.) Továbbá ismerjük, amikor Jézus kiűzi a megszállottból a tisztátalan lelkeket, akik azt mondják: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk...” (Márk 5. 9.) És kérik, hogy ne űzze őket az alvilágba, hanem hadd menjenek egy disznócsordába, és úgy történik. Vagyis a tisztátalan lelkek embert és állatokat is megszállhatnak a Biblia szerint.


Ez a zoológiai mélyréteg, archaikus mélyréteg, amit a görög mitológia és minden primitív hit jól ismer, továbbá népi hagyomány, és mint láttuk a Bibliában is megtalálható.


Az összefüggés világosnak tűnik, mivel az elhunytak földi tevékenységüket akarják folytatni, beleavatkozva a dolgokba, amennyire tudnak, és beállítottságuk szerint negatív vagy pozitív dolgokat művelnek: vihar, a termény pusztítása, vagy jó tündérek, akik segítenek. Mi több és természetes, vannak jó és rossz tündérek, angyalok. A Dialógusban azt mondja az Úr Szent Katalinnak: „Az angyal az emberek között él, azaz együtt él a szentek leikeivel és a szentek az angyalokkal.”18 A gonosz lelkek, démonok és ördögök tevékenységét, létezését igen sok helyen nyomon követhetjük a Bibliában, a Dialógusban, néphitben, babonában, vallásokban.


Továbbfűzve Kunt Ernő gondolatmenetét: „az ösztönösen megőrzött hagyományokat figyelve, melyek a halálnemekhez, illetve halálesetekhez kapcsolódtak, feltételezhetjük, hogy mielőtt népünk kapcsolatba került volna valamelyik nagy vallással akár az iszlámmal, akár a kereszténységgel lélekhite részletes és sokoldalú volt. [Kiemelés tőlem P.A.] Erre engednek következtetni egyrészt az ázsiai török és paleo-szibériai népek és a finnugor rokonnépek hiedelmei és az általános megfigyelés, miszerint a természeti népek túlnyomó többségének igen bonyolult lélekhite volt, kidolgozott halottkultuszának megfelelően.19


„Halál a népi elképzelés szerint az a pillanat, amikor a lélek végérvényesen elhagyja a testet.” A temetkezési szokások során sok hagyományos cselekvés, eljárás, kifejezetten vagy közvetve ennek a testből szabadult léleknek a biztonságát, gondviselését és útrabocsátását szolgálja, ugyanakkor a továbbélők védelmét és nyugalmát is biztosítja a nyugtalan lélekkel szemben.


„Kapcsolat a halottal”


A katolikus egyház Sámuel könyvére hivatkozva tiltja a kapcsolatot a halottakkal. Viszont akkor minden mise halottidézés, mivel a szentekkel vagyis a meghalt emberekkel beszélünk, megszólítjuk őket, előadjuk kívánságainkat, kéréseinket, dicsérjük őket, és könyörgünk hozzájuk. Jean D´Arcnak Szent Margit ad tanácsokat. Ha a Bibliát nézzük, akkor az ókorban a legtermészetesebb volt a párbeszéd az angyalokkal, a sátánnal, örgödökkel és Istennel, sőt olyan gyakori volt, hogy erre készen kellett állni a „szent sátorban”. Isten nevén szólítja és hívja azokat, akikkel valamit el akar végeztetni. A próféták arról beszélnek, amiket Isten mondott nekik. Itt felmerülhet az a kérdés bennünk, hogy vajon nem azért tiltja-e önmagának ellentmondva a katolikus egyház (és általában a keresztény egyházak) a kapcsolatot a halottakkal, a halottak lelkével, mivel vannak a jó és a rossz lelkek, a démonok és az angyalok, és időnként nehéz megkülönböztetni őket. Erre bőven találunk utalást a szellemekkel foglalkozó irodalomban.


„Aztán jöttek alacsonyabb rendű szellemek, akik magukat és sorsukat átkozták, minket a legszégyentelenebb szidalmakkal illettek, és minden magasabb szentet kigúnyoltak. Arra a felhívásunkra, hogy imádkozzanak velünk, gyűlölettel és megvetéssel teli elutasítást kaptunk.


Jöttek magas rangú szellemek, Istent dicsőítve és magasztalva, számunkra fontos tanításokkal és azután Isten áldásával búcsúzva.


A legborzasztóbb, amit megéltünk, a bűnözők szellemének a fellépése volt. Mindig ott látták magukat tettük színterén, és mindig átélték azt a jelenetet, amelyben bűnüket elkövették...


Néha jelentkeztek «pajkos»-nak nevezhető szellemek, amelyek tréfás hazugságaikkal próbáltak minket szórakoztatni.”20


Az ezoterikus tanítások ezért vallják, hogy megfelelő előiskolázottság, vezető nélkül nem tanácsos a szellemvilágba lépni. Gondolom, ezt nem kell alaposabban elemeznünk: ha az embernek nincsen megszerzett tudása, felismerőkészsége, akkor szembekerülve ilyen jelenségekkel, komoly megrázkódtatások érhetik.


A néphit is védekezik a szellemek ellen, méghozzá igen sokféle módon, kezdve az imáktól a különböző értelmetlen cselekvésekig, a „babonákig”. (Minden népi hiedelemnél megtaláljuk a szimbólumoknak és a történéseknek olyan keveredését, amely jelzésértékű. Ha nem látjuk meg a mélyebb összefüggéseket, és a ferdülések, torzulások útját nem tudjuk követni, akkor érthetetlen cselekvéseknek tűnnek ezért szoktuk a babonák körébe utalni őket.)


Figyelemre méltó, hogy a hagyományok megőriztek olyan sajátos elemeket, amelyek a haláltól a temetésig mintegy módot nyújtanak a halottnak, illetve a léleknek, hogy ő maga szóljon a tovább élőkhöz.21 Ilyenek pl. a búcsúztatók, amelyek rendszerint a halott nevében íródtak, és így drámaibb a hatásuk. Leányok, legények temetésén általában a halottal azonos nemű barátja vagy barátnője mondja el a búcsúztató szövegét, rendszerint azonban nem ő írja. A szöveg azáltal, hogy néven nevezve sorra vesz minden egyes közeli hozzátartozót, hogy legtöbbször egyes szám első személyben szólaltatja meg a halottat, igen szélsőséges lelki hatást gyakorol a hallgatókra. Közöttük is elsősorban a búcsúzásra szólítottakra. A népi kultúrán kívül álló számára nemcsak hátborzongatónak, de kifejezetten kegyetlennek tűnnek az ilyen fordulatok:


De még ne vigyetek, szavam van hozzátok, hadd csókolja lelkem meg síró orcátok. A szívetek köré hadd fonjam még karom, hallgassátok búcsúm a végpillanaton...


Ha jobban belegondolunk, akkor látjuk, hogy a siratókban a halott vezetéséről van szó és egyúttal az ittmaradottaknak a fájdalom megéléséről (a gyászmunkáról). Ezt a lehetőséget, hogy a halott megszólaljon, a búcsúztatók biztosítják. A siratóénekek alapja az adott forma kitöltése egyéni tartalommal, rituális kifejezések alkalmazása egyéni történésekkel váltakozva. Egyrészt a halott búcsúzik itt is, ad intelmeket, beszél a bánatról, az elszakadásról, az elmúlt életéről, a rá váró történésekről, másrészt az ittmaradó panaszkodik, beszél életről, halálról, búcsúzik attól, aki elmegy. Ezt tipikus gestalt történésnek is nyilváníthatjuk. Ugyanakkor felfoghatjuk úgy is, hogy ez a kölcsönös kötődés a meghalt és az ittmaradók kapcsolatának szimbolikus rituális megnyilvánulása, kinyilvánítása a közösség előtt. Vajon valójában igénye van az átlépőnek búcsúzni, hagyatkozni? Hogyha az előbbiekben bemutatottakat végiggondoljuk, akkor úgy magyarázhatjuk, hogy a kölcsönös búcsú a leghatározottabban a távozó lélek vezetése, segítése abban, hogy el tudjon szakadni a földi léttől, földi kapcsolataitól. Ugyanakkor a gyászoló számára az, hogy fájdalmát meg tudja fogalmazni, közösség előtt ezt sírva el tudja mondani, siratni tudja a halottat, búcsúzni tőle azt jelenti, hogy segítséget kap a gyászmunka végzéséhez. A legfontosabb lelki történéseket át kell élnie, ezek a gyász történései.


Búcsúzik a férfi:


Árván maradt síró édes gyermekeim, legyen az Úristen véletek édeseim, a jó Isten legyen mostantól apátok, az én végáldásom szálljon türeátok.


Csendesülj sírástól, kedves hitestársam, ne bánkódjál, kérlek, hogy így történt sorsom. Isten így akarta előtted meghaljak, tőled, édes társam, mostan el kell váljak.


Az özvegy mondja el siralmát:


Beborult, elszentült előttem a szép nap, könnypatak locsolja orcámot mindennap, könnyekkel öntözöm száraz kenyeremet jaj, hogy növeljem fel árva gyermekimet.


Majd ilyen sorokat találunk:


Siralmas az élte az árva özvegynek, sírva panaszkodik hegyeknek, völgyeknek...


Özvegy árva vagyok. mint az árva madár, aki egyik ágról a másikra száll...22


Ehhez tartozó személyes élményem, hogy amikor a széki Zsuzsa asszony nyolchónapos terhesen a férjét temette, le akarták beszélni a siratásról, féltették, nehogy koraszülés következzen be az erős felindulás miatt. De Zsuzsa mindenképpen siratni akart, ezt föl is vették magnószalagra. Mikor meglátogattam egypár hét múlva, leforgatta, hogy hallgassuk meg. Kérdeztem: „Mondd, Zsuzsikám, jó volt ez neked? Mit jelentett ez neked?” Egy kicsit tűnődött, aztán azt válaszolta: „Jó volt, mert megkönnyebbültem.” A lánya kiment a szobából, hogy minek ezt folyton hallgatni, ő pedig felém fordulva mondta: „Most is jó, ha hallgatom, megkönnyebbedek.” (Közben már megszülte a gyermekét, és örömmel látta el, férje nevére keresztelve.)


A gyász meghatározása: „A halál beálltával meghatározott ideig az egyéni fájdalmat kifejező, közösségi követelményekfői hagyományosan függő magatartási forma.A siratóének segít látványosan kifejezni a fájdalmat. Amint láttuk, hol a sirató, hol a búcsúztató lehetőséget ad a halottnak a búcsúzásra, a távozó léleknek az igényét is próbálja kielégíteni a népi hagyomány, továbbá felmutatja az összefonódást a gyászolók és az elhunyt között, és készíti őket az elszakadásra. Az addigi élet lezárását is jelenti, amikor az elmúlt dolgokról beszélnek. Ez a szertartás, ez a rítus az, amit régebben halott mellett a társadalom megtartott, megkövetelt. Mindenki tudta, hogy mit kell majd mondania, és ennek megfelelően töltötte meg azt egyéni tartalommal. Ez a tudás azt is jelentette, hogy a halál fogadására a társadalom szocializálta az egyént. És ezzel az életmódot, az élet értékeit morálisan szabályozta, spirituális szintre emelte.


A halott és a gyászoló segítésének igen sok módját ismeri a néphagyomány, amelyek megszabják a tennivalókat a virrasztástól kezdve a gyászév leteltéig, az öltözködéstől a gondolkodásig. Az emlékünnepek, emlékmise, emlékharangozás, a sír ápolása, a végrendelet kezelése; az emlékezés, a mesélés az elhunytról biztosítja a halottnak a gyászolóban és a családban elfoglalt szerepét.


„Az ima szerepe”


A misztikus tanításokat követve ezt találjuk a Dialógusban: „És ha a tisztítótűz felé fordulsz, meg fogod találni édes és kimondatlan gondviselésemet azokban a szegény lelkekben, akik tudatlanságuk miatt elvesztegették az időt, és mivel elváltak a testüktől, nincs több idejük az érdemszerzésre. Gondoskodtam róluk általatok, akik halandók még életben vagytok, és van időtök számukra; azaz alamizsnákkal, zsolozsmával, melyet szolgáimmal mondatok, böjtölésekkel és a kegyelem állapotában mondott imáitokkal [kiemelés tőlem P.A.] megrövidítitek szenvedésük idejét az én irgalmasságom által.”23


A Bárdo szerint is imádkozni kell a halottért, de nézzük csak meg, vessük össze, mit jelent a kegyelmi állapotban mondott ima, kifejezés, és hogyan fogja fel ezt a Bárdo. A Bárdo szerint figyelmeztetni kell az elköltözöttet: „Ha viszont azt tapasztalod, hogy a szertartást pontatlanul végzik [...], hogy szórakozottságot, hanyagságot (a szolgálattevő részéről) vagy más dolgokat tapasztalsz, amelyek nemtörődömségről tesznek bizonyságot mivel mindent látsz a tisztánlátás karmikus ereje folytán —, előfordulhat, hogy hited meginog... Minden félelmet és ijedelmet, minden fekete ténykedést, vallástalan cselekedetet és helytelenül végzett szertartást fel tudsz ismerni. Szellemedben így gondolkozhatnál: «Ó, valóban elhagynak engem.» Ha így gondolkozol, nyomasztó hangulat lesz úrrá rajtad, mélységes harag fog el, hitetlenné válhatsz, hitedet (vallásodban) elveszítheted, ahelyett hogy a szeretetet és odaadó bizalmat éreznél.”24


Mint láthattuk, a szeretetlenül mondott ima, a gondatlan szertartás nem segít, hanem éppen nehéz helyzetbe hozza az eltávozottat. Haragot és elkeseredést válthat ki belőle. Ezért szükséges a kegyelmi állapotban mondott ima.


Greber tapasztalatai: „Súlyosan gyötrődő szellemek [kiemelés tőlem P.A.] jelentkeztek, akik gyakran megrendítő szavakkal könyörögtek, és kértek minket a velük együtt való imádkozásra.”25


A gyászolók fontos tevékenységének ítélik a hagyomány szerint az alamizsnálkodást, hogy a megajándékozottak a halott lelki üdvéért imádkozzanak: mert a szegények imáját jobban meghallgatják. A szegények számára való adakozás a halott-tisztelet jellegzetes motívuma. Ez végigkíséri a temetkezést, amikor a szegényeket étellel, itallal kínálják, nekik adják a halott ruháját, a halottas ágynak a huzatát, lepedőjét, sőt szokás hosszasabb időn keresztül ugyanazt a családot alamizsnával segíteni.


A jócselekedetek végzését, alamizsnaadást a Bárdo is előírja, méghozzá mindjárt a kezdettől fogva, tehát közvetlen a halál utáni állapot idejére is. Nálunk is, a mi kultúrterületünkön kezdődik a virrasztók kínálásával, majd a temetésen és a temetés után, a toron a szegények vendégelésével folytatódik (pomána).


Az engesztelő szentmise, amit a katolikusok a temetés utáni nap mondatnak, szintén a halott, a lélek segítése imával az útján.


A következő sírfelirat szintén erre utal:


Életem viruló hajnalán letépett a halál


Mondjon el egy Miatyánkot, ki e kereszt


előtt megáll


Hogy a szegények imája miért hathatósabb? Gondoljunk arra a bibliai mondásra: nehezebb a gazdagnak a mennyországba bejutni, mint a tevének a tű fokán átbújni. Mai szemmel, mai kifejezéseket használva erre azt mondhatjuk, hogy a pénz és a hatalom gyengíti a szociális érzéket és az empátiát.


Az ima, a jócselekedetek jelentősek az elköltözött számára, de hogy mit jelent a gyászolónak, elég, hogyha arra gondolunk, hogy mind a szorongást, mind a félelmet enyhíti az aktivitás. Egyrészt az aktivitás, a cselekvés maga már stressz- és feszültségredukció, de amennyiben ennek pozitív tartalma van, tehát átélem azt, hogy én a másiknak segítek, az már maga a trauma feldolgozásának lehetősége. Méghozzá egyik leghathatósabb módja.


Nézzünk meg egy korunkbeli vallomást az imával kapcsolatban. Jankovich István sportoló Olaszországban elszenvedett autóbalesetét elmondva, a testen kívüli állapotról a következőket írja le: „Emlékszem, hogy a balesetnél volt egy vörös Volkswagen. Megállt, kiszállt belőle egy piaci elárusítónő, egy kétéves kislánnyal. Előrementek, hogy mi történt, és abban a pillanatban érkeztek oda, amikor az első orvos megállapította a halált. [A saját haláláról beszél, P.A.] Amikor a kislány ezt látta, azt mondta: «Mama, menjünk el innen, ez rettenetes!» A mama azt mondta: «Várjál egy pillanatot» és elkezdett imádkozni egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet, aztán ezt mondta: «Édes Istenem, Atyám! Bocsásd meg ennek a fiatalembernek a bűneit, aki itt meghalt az úton, vedd magadhoz!» Kb. egy-másfél percig úgy imádkozott, és én mindezt fölfogtam, nem az érzékszerveimmel, hanem a rezgéseken keresztül. Boldog voltam, és borzasztóan örültem, és hálás voltam neki, hogy valaki imádkozott értem. Sok ember állt a szerencsétlenség körül, és csak egyetlen ember volt, aki valóban támogatást és vezetést adott a haldoklónak!”26 Jankovich István később, két év múlva felkereste és megtalálta ezt az asszonyt, ellenőrizni akarta, hogy valóban így történt-e.


„A halálon túl”


Freud azon felismerésével kapcsolatban, hogy a tudattalan nem ismeri a halált haldoklókkal dolgozva, a jelenséggel magam is többször találkoztam —, két magyarázat tűnik elfogadhatónak. Vagy az elhárító mechanizmus működése miatt nem ismeri, mivel nemcsak a tudat, hanem a tudattalan is hárít, vagy ősi archaikus tudása a tudattalannak, hogy a lélek és ezen belül az „individuum” nem vész el a halállal. Valamilyen formában tovább egzisztál (egy darabig). A világvallások, valamint a primitív hitek is ezt a tudást közvetítik.


Itt mindjárt felmerül a következő lehetőség: az elhárító mechanizmus működése következtében ezt az igényt szolgálva vallják a vallások az örök életet, vagy megfordítva, a filogenetikus tanítás jelenik meg az ontogenezisben, és ezért nem ismeri egyéni tudattalanunk a halált. Vagy valóban nem létezik halál.


A gondolatcsomóhoz még hozzá kell fűznünk, hogy a medicina és a pszichológia legújabb kutatásai azt látszanak igazolni, hogy a psziché képes egzisztálni a szomától függetlenül, amint erről már volt szó. Tehát föltételezhető, sőt bizonyítható a lélek önálló léte [test nélküli léte]. Ez esetben viszont a tudattalan tudásáról van szó. Az archaikus ősi tudásról. Erről szólnak a vallások és a spirituális pszichológiai irányzat.


Az E.Sz.P.-jelenségekkel (extraszenzoriális percepció = érzékszerven kívüli érzékelés) foglalkozva a következőt kell még végiggondolnunk: ismerjük, hogy a tudat milyen nehezen, lassítva, hárítva ismeri el hozzátartozónk halálát. Először sokkos állapottal védekezik a nehezen elviselhető ellen, amikor semmit sem érzékel, majd az általános pszichológiai felfogás szerint fantáziaképekkel, amelyek az elköltözöttet jelenlévőnek, testben élőnek, érzékelhetőnek éli meg. Az, hogy a gyászolók kínzó vágyat érezve az elköltözött után látni vélik, beszélnek vele, közismert jelenség. A vizionálást, hallucinálást más szituációban pszichotikus tünetnek tartjuk, de a gyász során természetesnek, elfogadottnak tekintjük.


Tulajdonképpen miről van itt szó? Az emberiség, történelemtől, kultúrától, vallásoktól függetlenül, gyász esetén folyamatosan hallucinál, vizionál? Méghozzá meglepően hasonló tartalommal és hasonló módon?


A halálközeli élményekkel foglalkozó kutatásokból tudjuk, hogy az exszomatikus állapotban, érzékszerveken kívül hogyan érzékeli környezetét a testen kívül az ember. Nem tudjuk-e mi is érzékelni hasonló módon az eltávozottat? Valószínűleg igen. Parapszichológiai jelenségek, mint a gondolatátvitel, távoli történések felismerése, sőt távoli események ismerete, a telekinézia, a levitáció, tudományosan kétségbe nem vonható, bizonyított, sok esetben ismételhető jelenségek. Csakhát testhez kötve megszokott számunkra az érzékszervi érzékelés, és mindezek a jelenségek, amiket felsoroltunk, csak egyes embereknél szoktak jelentkezni. Vajon nem arról van-e szó, hogy a gyászrítusok az elvesztett utáni vágyat próbálják kielégíteni azzal, hogy érzékelhetővé próbálják tenni a jelenlétét? Vagy a projekciókat megtestesítik, ezzel kezelhetővé teszik, és a félelmesen kontrolálhatatlanná vált fantáziavilágból visszahozzák a valóságba, ahol biztonságosabban tudunk mozogni? Ez az egyik lehetőség. Vagy valóban a jelenlévőt extraszenzoriálisan érzékeljük? A különböző rítusokkal próbáljuk segíteni magunkat ilyen módon érzékelni? Esetleg a kétféle történést együttesen éljük át, ingadozva és bukdácsolva egy rendkívüli intenzitású szokatlan élménysoron.


Az extraszenzoriális percepció jelenségét már az első világháború során észlelték, főként orvosok. De mivel magyarázatot nem lehetett rá találni, a tudomány fél évszázadig elsiklott fölötte. (Jellemző történése a huszadik századnak, a tudomány századának: minden, ami természettudományos módszerrel nem magyarázható, elutasítandó, nem létezőnek vagy csalásnak tekinthető. Ez a hárítás egy módja. A tudomány jellemzői az emberi tudatnak is jellemzői, amiben semmi különös nincs, mivelhogy a tudományt emberek művelik.)


A tudomány szempontjából még egy jelenséggel kell foglalkoznunk. Míg régebben a „gyászmunkáról” nem esett szó, nem is volt lehetséges, mivel Freud adta ezt az elnevezést, de a gyászt feldolgozó folyamatot egyértelműen, világosan vezették a rítusok, előírta, megszabta a tennivalókat a társadalom. Kitérni előle nem lehetett. (Napjainkban a társadalom nem vesz tudomást a gyászról, elutasítja, efelé viszi az egyént is.) Régebben a temetkezés, imák, tettek, a munka, evés, ivás, öltözködés, a társas élet módját, a gyász idejét olyan szertartások, rítusok szabályozták, amelyek képesek voltak egységbe fogni a gyászolók és az eltávozók énjét és a közösségét. Ezzel egyúttal az egyéni és a közösségi életvitelt is szabályozták. A transzcendens és a földi élet egységét hangsúlyozva tudták ezt megtenni. Például Kalotaszegen a háznak van nászruhája és gyászruhája: (piros vagy fekete-fehér csíkos párnák, takarók, függönyök). Európa-szerte ismert volt a násziepedő és a halotti lepedő. Az utóbbit az asszony hímezi élete során, vagy a nászlepedővel együtt kapja a menyasszony. Szokás volt az iszákosoknak, tolvajoknak, gyilkosoknak, öngyilkosoknak a temetőn kívül az árokba temetése. Ha valaki lopott, nem gyakorolta a vallását, paráználkodott, annak „szamártemetés” járt. Tilos volt a harangot meghúzni stb. Így a közösségi magatartás nyilvánossá lett, és szimbolikusan el nem múló ítéletté vált. Minden halál és temetés tükörvillantás a tovább élők számára. A halál előtti s az azon túli világot egy életen át összekapcsolták a rítusok, a szokások, a szertartások ugyanúgy, a gyász menetét a gyászmunka vezetésével, a gyászolót és az elköltözöttet együtt kezelték.


A szemlélet, a rítus először halványodott. A direkt testiből átalakult szimbolikus cselekvéssé, majd jelzéssé. Lassan halványult, majd egészen eltűnt. (Többször utaltunk arra, hogy a vidék őriz valamennyit.) Ha a gyászrítusok alakulását követjük, világossá válik nem is lehet másként —, hogy követik, azaz tükrözik az adott kor, gondolkodás (kozmoszfelfogás) és a társadalom jellemzőit. Így történik, hogy a tudományos gondolkozás előretörésével Freud a gyászt analizálja és intrapszichés történésekre redukálja, továbbá egyszerűen munkának nevezi el.


Nemcsak a pszichológiában, hanem a teljes emberkozmosz történésekben az analízis, a számszerűség, a történések kísérleti ismétlése, a kontroll alkalmazása válik uralkodóvá. Csakhogy erre közismert példa a H2O, a víz esete. Hogyha analizáljuk és felbontjuk, a víz jellemzői sem az oxigénnek, sem a hidrogénnek nem jellemzői. Vagyis az analízissel elveszthetjük az egész megragadását.


Az analízis útján a tudomány részjelenségeket tud megragadni, és az egészbe pars pro totóként igyekszik beilleszteni. Ennek következtében nem olyan rég még azt hittük, hogy az ember ura lesz a természetnek (természet-átalakítás), kezébe veszi a Föld sorsát, de hamarosan azzal kellett szembesülnünk, hogy nem a Föld sorsát, de az emberiség saját akaratát sem képes irányítani. A kozmosz történésének pedig 10—20 százaléka ismerhető meg kísérleti elemzés segítségével kvantitatív úton.


A halálszemlélet átalakulásával átalakul a haldokló és a halott ellátása, a gyászrítus és a gyász kezelése is. Új trend kezd kibontakozni. A tradíció, a rítusok, a család, barátok, társadalom helyett multidiszciplináris team segíti a haldoklót, a gyászolót. Szakirodalomból, előadásokon, tanfolyamokon és gyakorlaton szerzik a tudást; továbbá önsegítő csoportok és klubok veszik át a szerepet, ezzel a gyász feldolgozásának új módját hozzák. (Hospice gyászolókat segítő csoport, gyászolók klubja, gyászolók önsegítő csoportjának különböző formái.)


Tehát a segítés módja változott. Szakmailag felkészült emberek csoportja végzi aminek van vagy nincs transzcendentális vonulata. Amennyiben van, nem felekezethez kötött és nem kötelező. Ennek megfelelő jelenség a pszichológiában, pszichoterápiában előtérbe került csoportmódszerek alkalmazása, a regressziós és progressziós hipnózis, jungi és transzperszonális pszichoterápia, továbbá a rítusok formai vagy lényegi felhasználása.


Az egységet az eltávozott és az ittmaradó, a kozmosz és az én között, amit a társadalom a gyásszal kapcsolatban is a hagyományokon keresztül folyamatosan közvetített, elvesztettük. Halványul, eltűnik a rítus, a transzcendencia háttérbe kerül, a társadalom elveszti szerepét, a gyász tabuvá válik. Majd kialakul az új forma, ahol a speciálisan képzett team dolgozik csoporttal. A hagyomány szerepét átveszi a tudomány, a társadalom szerepét a szakképzett team. A hármas egység, egyéntársadalomtranszcendencia, a holisztikus szemlélettel kezd újból kialakulni. Továbbá a transzcendencia tudományos megközelítése a tudomány kereteinek, módszereinek tágításával, vallási, felekezeti szint fölött. A glóbusz és a fokozott individualitás egymásnak feszülve halad az összefonódás, a szintézis felé.


Ennek az átalakulásnak vagyunk részesei mi is. A gyásszal kapcsolatban ezt a problémát próbáltam átvilágítani és megérteni. A különböző hagyományok nyújtotta tudást összevetve keresni az újat.



 


JEGYZETEK


1. Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Gondolat Kiadó. Bp., 1987. 189.


2.  Chikhai Bárdo. 10. A Bárdónak több kiadása jelent meg magyarul. Én a Buddhista Misszió dr. Hetényi Ernő által fordított és összeállított 1955-ös kiadását használom, mivel a legtöbb e témával foglalkozó tanulmányt ebben találtam.


3.  Chikhai Bárdo. 10.


4.  l.m. 11.


5.  Szienai Szent Katalin: Dialógus. Szent István Társulat. Bp., 1983.


6.  Új Idők Lexikona. 12. köt. „gyász” címszó. Singer és Wolfner. Bp., 1938.


7.  C.G.Jung: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Kossuth Kiadó. Bp., 1985. 85.


8.  Uo.


9.  Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kvár., 1944.


 


10.  W.Y Evans-Wentz: Bevezetés a Bárdóba. Bp., 130.


11.  l.m. 130.


12.  Kunt Ernő: l.m. 190.


13.  Johannes Greber: Kapcsolat a szellemvilággal. Bp., 38.


14.  W.Y. Evans-Wentz: l.m. 136.


15.  l.m. 130, 135.


16.  Kunt Ernő: l.m. 177.


17.  Pócs Éva: Tündérek, démonok, boszorkányok. Akadémiai Kiadó. Bp., 1989.


18.  Szienai Szent Katalin: l.m. 276.


19.  Kunt Ernő: i.m. 189.


20.  Johannes Greber: i.m. 38—39.


21.  Kunt Ernő: i.m. 191.


22.  László Márton: Pintér Feri Marcika Halottaskönyve. Bonyhádi Székely Kör. 1994.


23.  Szienai Szent Katalin, im. 276.


24.  Sippa Bárdo. II. könyv. 74.


25.  Johannes Greber: i.m. 34.


26.  Mozaikok a rejtett világból. Szellemi Búvárok Egyesülete. Bp., 1996.



 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal