HU  |   RO  

Korunk 1997 November

A venczeli örökség időszerűsége


Székely András Bertalan

Venczel József (Csíkszereda, 1913 — Kolozsvár, 1972) a harmincas évek derekán vetette papírra a következőket: „Az erdélyi magyarságnak 72—73 százaléka falun lakik. Már számbeli túlsúlyánál fogva is a legjelentősebb réteg. Természetes tehát, hogy az erdélyi magyarság népi feladatkörében a legelső helyet foglalja el. Fenntartó erejét tekintve szerepe jól áttekinthető. Az erdélyi magyar társadalomban minden törekvésnek elindító és cél-oka.”1 Tudományos, közírói és gyakorlati munkásságában ez a felismerés, meggyőződés és elkötelezettség eszmélésétől élete végéig kulcsszerepet játszott.


A falumunka úttörője


Gondolatrendszerében a „falumunka” kifejezés három, egymást kölcsönösen feltételező és egymásra épülő tennivalót takar: „tudományos módszerrel és eszközökkel felméressék népünk helyzete és értékvilága (falukutatás), beállíttassék ifjúságunk a népnevelés, népegészségügy és népszervezés szolgálatába {falusi munkaszolgálat), és e munka eredményeképp megvalósuljon az értelmiségnevelés: az új intelligencia ránevelése a feladatokra, amelyek társadalmunk kis közösségeiben (községekben, vidéki egységterületeken) s az új nemzetépítés munkájában adódnak népünk minőségi színvonalsüllyedése megakadályozására, sajátos képességeinek kifejlesztésére s teremtő erejének érvényesítésére.”2


A fenti program tágabban véve a társadalomtudomány, a társadalompolitika és az etika hármas egységét takarja, ami szintén végigvonul Venczel munkásságán. E teljességre törekvő felfogás nyíltan vállalt rokonságot mutat a kor kimagasló tudománytörténeti irányzatával, a Dimitrie Gusti professzor nevével fémjelzett bukaresti szociológiai iskoláéval. E vonulat „nemcsak azzal írta be nevét a tudománytörténetbe, hogy kidolgozta és alkalmazta a monografikus kutatás elméletét és módszertanát, hanem azzal is, hogy kidolgozta a kutatással összekötött társadalmi cselekvés módozatainak technikáját.”3 Gusti a cselekvő tudomány, a sociologia militans fogalmának megalkotója, akiben a tudós, az államférfi és egy új, népszolgálat-központú erkölcs kimunkálója egyesült. Szerinte a szociológia értékelő és normatív, így csak akkor teljes, ha a lefektetett teória a gyakorlati megvalósulásra irányul, összhangban a tettekben megújuló erkölcsi szilárdsággal.


Venczel e programot következetesen képviseli a különböző életszakaszaiban, a regöscserkészettől kezdve az Erdélyi Fiatalok mozgalmán át, a Hitel folyóirat szerkesztőjeként, majd a negyvenes években az általa vezetett bálványosváraljai táj- és népkutatás során. Ez utóbbi kora Magyarországán a legnagyobb reményekre jogosító társadalomvizsgálati terv4 módszertani korszerűsége révén máig tanulságokkal szolgál. Résztvevői nem a priori tételek igazolására, hanem a társadalmi valóság minél teljesebb egészének, a település életmegnyilvánulásainak és társadalmi jelenségeinek a rögzítésére törekedtek. Az ún. vegyes metódust alkalmazva, a statisztika, a szociológia, a néprajz, más társadalom- és természettudományok eszközeinek az együttesével szándékoztak elkerülni az egyoldalúságot. A kutatás merevségét előidéző és a kérdezőt önállótlanságra szoktató kérdőívek használatát kiiktatták, a „keményen” adatolt mérések, megfigyelés, interjúk és más módszerek kombinálását, a teljes csoport részvételével kétnaponként rendszeresített eszmecserék útját tartották járhatóbbnak. Elkülönítették az informatív s a későbbi objektív anyaggyűjtést, miközben fokról fokra körvonalazódott a kategóriarendszer, a tervezett monográfia szerkezete, felépítése.


Venczel József többek között hét esztendőn át az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai és birtokpolitikai ügyosztályának a vezetője volt. Ilyen minőségében, de munkássága egészében kimutatható az agrárgazdaságtan és -politika jelenléte. A többek által élete főművének tekintett nagy tanulmánya5 és annak elődolgozata szaktudományos alapossággal bebizonyítja az impériumváltás után Erdélyben lezajlott földreform lefelé nivelláló, diszkriminatív és nemzetiségellenes voltát: „Itt a szempont természetesen nem a társadalmi és gazdasági szükségesség, hanem a politikai és nemzeti elfogultság, amely nem kímélte sem a mintagazdaság jellegű középbirtokot, de még a birtokot sem, ha magyar tulajdon volt, s különösképp nem könyörült a közösségi birtokokon: községi vagyonokon és közbirtokosságokon, egyházi, iskolai és alapítványi birtokokon [a négy római katolikus püspökség és a négy protestáns egyházkerület pl. összes földvagyona 84 %-át veszítette el SZ. A. fi], mert ezek jelentették évszázadok előtti szerzés és adomány címén az erdélyi magyar kultúra anyagi alapjait.”6 E javak részbeni visszaszerzése az erdélyi magyarság jelen politikai követeléseinek is a tengelyében áll.


Szűkebb pátriája, a Székelyföld évszázadok óta természeti, gazdasági adottságai révén képtelen eltartani az ott élőket, folyamatosan bocsát ki kisebb-nagyobb rajokat, közelebbi s távolabbi tájakra. Venczel az ún. „álló” (helyben maradó) és „mozgó” (el- és kivándorló) agrárnépfelesleg tanulmányozásával egyfelől a föld népességeltartó képességének számításakor a művelési ágak értékkülönbözőségét figyelembe vevő agrársűrűségi mutatószám módszertani újítását is bevezeti, az ún. „mérlegelő” statisztikai látásmód jegyében, másfelől nem csupán felmér, hanem javaslatokat is kidolgoz népe életterének vertikális és horizontális növelésére, amelyek a havasi állattenyésztéstől a közlekedési hálózat korszerűsítésén, az agriárius életforma részbeni ipari-kereskedelmivé változtatásán, a társadalmi mobilitás szorgalmazásán át a szomszédos nyugati, kisebb sűrűségű területekre település megtervezéséig terjednek7.


 


Az új elit megteremtéséért


A nép és az értelmiség közelítését szükségszerűségként fogja föl, mert érzékeli, hogy „a kisebbségi magyarság vérszegény középosztálya a föltétlen és biztos elszegényedés útján áll. A többségi vezető osztályok politikája éber következetességgel zárja el a hivatalt a magyar középosztály elől, gáncsolja el a szabad pályákon való elhelyezkedését s gátolja meg a megújhodás lehetőségeit. Reális célmutatás tehát, hogy a magyar kisebbség középosztályának útját a fenti egyrészt követelő, másrészt kényszerítő tényezők feltartóztathatatlanul a földmívesek és az ipari dolgozók százezrei közé vezetik.”8 E sorsközösség tudatosítója, egyben az abból adódó feladatokra való felkészítés terepe a falumunka, amelynek említett harmadik fázisa a népnevelés. A népnevelés Venczel értelmezésében küldetéses munka, amely megteremti a közértelmességet, ami viszont a “kiművelt emberfők” függvénye. Tehát a népnevelés, a műveltség szolgálata „egyrészt alkotást, másrészt terjesztést jelent. Az író, a művész és a tudós az irodalom, a sajtó, a művészet és a tudomány segítségével s a nemzet műveltségi hagyományaiból táplálkozva alkot, teremt; az alkotásokat a hit- és műveltségterjesztés értelmiségei: a pap, a tanító és a tanár, az egészségügy szolgálattevői: az orvos, az állatorvos és a gyógyszerész, s a munkaszervezés segítői: a jogász, a közgazdász és a mérnök közvetítik a tömegek felé.”9 Az előbbiek kirajzolják a Venczel által kulcsfontosságúnak tekintett értelmiségi hivatások körét.


Az elit Venczel József gondolati rendszerében sohasem válhat öncélúvá, mindig a közösség szolgálata. Az új értelmiség „feladata a vezetés, ami kétirányú célkitűzést jelent: a) az öncélú középosztály helyét a népvezető intelligencia foglalja el; b) a népvezető intelligenciának elhelyezkedési területe a magyar vidék, ahol a vezetésre rászoruló népréteggel közvetlenül kiépítheti kapcsolatait”.10 Az ez irányú változást egyengető intézmények sorában figyelemre méltó hozadékú a nagyrészt Venczel által létrehozott s évtizedes fennállása alatt szerkesztett Hitel cínemzetpolitikai szemle. A vágyott új közszellem két meghatározó jegye a hivatás és a minőség; az előbbi a keretet, az utóbbi a tartalmát adja.11


A venczeli felfogásban a művelődéspolitika egyenértékű a gazdaságpolitikával. Talán nem volna haszontalan, ha ezt egynémely mai kormánypolitikus is végiggondolná: „A művelődéspolitika tulajdonképp teljes értelmében magába öleli az egész népéletet, annak összes tényezőit és föltételeit. A hit és a tudás, a belátás és a helyes ítélkezés éppoly fontos tényezők az előhaladásban, mint az anyagi feltételek és a rendezett társadalmi viszonyok. Elsőbbséget egyiknek sem biztosíthatunk, a párhuzamosságot kell hangsúlyoznunk. Mert a művelődéspolitika és eredménye: a helyesen értelmezett műveltség, akárcsak a gazdaságpolitika s eredménye: a viszonylagos anyagi jólét valamely nemzet vagy nemzetrész életigenlésének egyként elsőrendű megnyilatkozásai.”12


Az elitté válás a közösségi megmaradás érdekében nem tűr halasztást, hiszen „az elit-népnek minden körülmények között elismerés jár, ha fanyar is, tisztelet, ha kényszeredett is, viszont a megbomlott és kulturálatlan nép kiérdemli a gyarmatsorsot, ha önmaga mit sem tesz a kórokozók ellen”.13 A művelődéspolitika elsődleges célja az adott kisebbségi sorban nem lehet más, mint a nemzetvédelem: „Ha tehát van, akit a nemzet érdekköréből való kiválás és a más nemzetbe való beolvadás veszélye fenyeget, kézenfekvő a művelődéspolitika feladata: biztosítani a nevelés eszközeivel a nemzeti személyiség alaptényezőjét, az öntudatalakító műveltséget.”14 A művelődés-, azon belül a neveléspolitikában „a továbbfejlesztés és a védekezés lehetősége nemcsak a területi és népességi viszonyoktól függ, hanem igen sokszor az ezektől merőben idegen külső törekvésektől, melyek «kultúrzónák» felállításában, a «székelyek visszarománosítása» célkitűzésében, az Astra propagandájában, a «nemzeti munka» védelmében s különböző numerus claususokban jelentkeznek. Adottság: a szórványok védelme, de szükségesség: a népszigeteken is éber szemmel figyelni nemzeti személyiségünk állapotát.”15


Reformkonzervativizmus és keresztényszocializmus


A tájainkon évtizedekig burjánzó totalitárius rendszer hatásaként a fenti alcímben jelzett fogalmak sokak fülében nem éppen pozitívan csengenek. Nos Venczel József és tágabban véve az a szellemi közeg, amelyben s amelynek részeként tevékenykedett, a szó eredeti s nemes értelmében volt konzervatív, keresztény s szociálisan érzékeny.


Széchenyi, Szekfű, Németh László s mások nyomán nem a robbanásszerű társadalmi változások, hanem az evolúció, a lassú, de tudatos építkezés híve volt. Ahogy Benkő Samu rámutat, Venczelt elsősorban Széchenyi társadalomelméletének aktív jellege ragadta meg: „Széchenyi társadalomelmélete az önismeretből indul ki, és az önismeretre alapozott kérlelhetetlen önkritika bátor megalkotásával jut el a társadalmi változások, a reform gondolatáig, következésképpen száz év múltán is időszerűen tanulságos a társadalmi mozgások, változások irányának kutatásában.”16 Ahogy Venczel egyik tanulmányában az általa szerkesztett Hitellei kapcsolatban olvassuk: „Az önismeret és az önkritika indította belső reform a mi magasabb rendű célunk.”17 Művelődéspolitikai koncepciójára hasonlóképpen hatott Gusti „kulturális reformizmusa”, vagyis hogy a tömegek szellemi felemelkedése nem a hagyományos ismeretterjesztéstől, hanem az érintettek önnön életük javítására irányuló erőfeszítésétől várható.


A megőrizve haladás alapállása egyaránt jellemzi írásait s gyakorlati cselekvését. Saját megfogalmazásában: „az őrségváltás nem azonos fogalom a forradalommal, a cselekvés vagy ennek vágya mely minden új nemzedék mozgatóereje és jellemző jegye nem ellentétes a hagyománytisztelettel. Sőt beteges vonás, amikor ez a kettő nem társul: a cselekvés, mely eredeti alkotásokra mozdítja az építő hagyományokat és a hagyomány, mely biztosítja, hogy az új alkotások szerves folytatást jelentsenek”.18 Hasonlóképp szorgalmazza a honismeret kiterjesztését, amelynek gyökérkötő erőt tulajdonít: „A nép fiát szűkebb hazájának, fajának, népe múltjának, küzdelmeinek, nagy fiainak ismerete, a nép életmegnyilvánulásainak tudatos látása, a honi szokások szeretete a hazai röghöz és az otthon küszöbéhez köti. Ha tudatosan nézi szülőföldjét és annak életét, másképp értékeli, s idegenből is visszavágyik.”19


Önvédelmi célzatú népnevelési programjában első helyen áll a családi érzés és a családias gondolkodás kifejlesztése, megerősítése. Érzékeli a modern élet s a nehezedő szociális viszonyok családbomlasztó tendenciáit, ezt ellensúlyozandó húzza alá a családi nevelés alapépítő jellegét, kiegészítve a gyermekmozgalom iskolán kívüli nevelő hatásával.20


Venczel József kolozsvári egyetemi évei idején, 1931-ben XI. Pius pápa Quadragesimo anno címmel körlevelet adott ki. A világszerte nagy hatású dokumentum társadalomelméleti tengelyében az ún. hivatásrendiség állott, amely keresztényszociális vonásai miatt máig nem tekinthető okafogyottnak. A teória „az egyének társadalmi értékét [...] a közösségnek szolgáltatott munka alapján határozza meg, a társadalmat hivatásrendekre tagolja, s ezt demokratikusan fogja fel abban az értelemben, hogy a közösség javára tevékenykedő minden egyénnek jogokat és megbecsülést biztosít, de hangsúlyozza a minőségi különbségeket, a hangsúlyt a teljesítményre helyezi [...] a hivatásrendek a hivatástudat-elvre épülnek, amit az enciklika új társadalmi tagózódási elvként tüntet fel, és lényegét abban látja, hogy a társadalom egyedei szabad személyekként vehetnek részt a munkamegosztáson alapuló társadalmi életben. Ilyen vonatkozásban a munka természeti törvény és erkölcsi kötelesség. A rendiség intézménye [...] nem merevíti meg föltétlenül a társadalmi életet, a politikai változások a társadalmi és kulturális változásokkal együtt a rendi élet kereteit is átalakíthatják.”21


A pápai körlevélben lefektetett modern hivatásrendiség elmélete Venczel társadalomkutatói ars poeticájában neokantiánus módon ötvöződik az „etikai szocializmussal”, éspedig a parasztságra helyezett hangsúly miatt kelet-európai színezettel, a kisebbségi elnyomatásból adódóan pedig humanistább telítettséggel.22 Másfelől ezen alapállást a Márton Áron későbbi püspök igazgatta Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi-főiskolai szakosztálya ez utóbbi élén Venczel József állott mozgalmi eszközökkel a gyakorlatba is át kívánta ültetni: szemináriumokat, vitaesteket rendezett, felmérésekre, konkrét falukutatásokra és falusegítő, szociális munkaszolgálatokra is sor került a szervezésében, pályázatokat írt ki stb.23


A bensővé tett keresztényszociális elvek Venczel írásaiban ezektől az évektől folyamatosan nyomon követhetők. A középiskolások falumunkáját középpontba állító regöscserkészet kapcsán vetette papírra például: „a regölés útján végérvényesen kialakul a fiatal cserkész lelkében a tudat, hogy végeredményében a világnak alapját mégiscsak a dolgozó emberek alkotják, amiért számukra a legnagyobb megbecsülés jár ki. Mélységes rokonszenv ébred fel a regös-cserkészben a falu iránt, amely okvetlen eredményként meg is tapad a lelkében [...] közben a regös-gyerek tudomást szerez a falu értékeiről, bajairól és hiányairól, a falu viszont őszinte megnyilatkozását látja annak a törekvésnek, amelyet az osztályok összefogásaként szoktunk emlegetni. [...] A regöscserkészetnek az elért konkrét adatokban felmérhető eredményein kívül legnagyobb értéke talán az, hogy a cserkészet kilép abból a «nyárspolgári» keretből, amelyben minden hasonló szervezet megindulása első éveiben bizonytalan lépésekkel járni tanul. Szociális formát nyer. A cserkész tanulmányozni kezdi embertársát, s már korán meggyőződik arról az igazságtalanságról, amely az emberiséget napról napra kínozza, s amely egyedül a mai korrupt liberális társadalmi rendszer következménye. A cserkész hamarosan belátja azt, hogy neki is be kell állnia abba a harcba, amelyet a világ jobb berendezéséért folytatnak, s azért, hogy a dolgozó embereknek is biztosítsák mindazokat a jogokat és javakat, amelyek megilletik őket.”24


A falumunka értelmét tehát nem csupán a honismereti-néprajzi értékek megmentésében, hanem az ott élők nehéz helyzetén való enyhítésben látja, az intellektuálisan-gazdaságilag pusztuló falukultúra okán. A parasztok és a munkások gondjainak felderítésére irányuló ténykedések Venczel szerint egy nevezőre hozhatók, éspedig „a maga osztálymeggyőződése s főleg azon elfojtott, de itt-ott megnyilvánuló törekvések alapján, amelyek nyíltan és őszintén fordulnak a mai gazdasági rendszer túlkapásai ellen, s amelyeket a keresztény elvek is mind határozottabban sürgetnek. Az ifjúság ezt a közös törekvést látta meg. S mivel magát is elnyomottnak érzi, közös frontot keres a tömegekkel.”25


Az etikai alapú népszolgálat eszménye tehát alapvonásként húzódik végig a venczeli életművön. A már érintett igazságosság célkitűzésén túl a társadalmi szolidaritás kereszténydemokrata alapelve is kellő nyomatékot kap a rendszerében: „Az értelmiségnevelés társadalmi jellegű. Célja a népvezető intelligencia hivatás- és céltudatának kialakítása s ezzel a nép vezértestületének szolidáris alapokon való kiépítése. “26 A szolidaritás össznemzeti méretekben sem elodázható, „új, gyakorlati értelmezést kell felvennie. A nemzeti szolidaritás ugyanis még nem merülhet ki abban, hogy időnként összejövünk, s egyazon gyűlésterem megromlott levegőjében egyazon szónok meghallgatásával és megtapsolásával s a hivatalos ügyek átásításával eleget teszünk egyesületi vagy testületi tagkötelezettségeinknek. A nemzeti szolidaritás tágabb és mélyebb fogalom ennél: a népközösség összetartó ereje, mely a nemzet vagy nemzetrész minden egyes tagjával emberként számol, fizikai és lelki valóságuknak megfelelően fizikai és lelki, anyagi és szellemi problémakörrel [...]. Magyarságunknak vannak szervezetei, de nem az egyetemes értelmezésben vett nemzeti szolidaritás alapján állók vagy legalábbis nem abban a formában, hogy ezeknek a szervezeteknek révén magyarságunkat szervezettnek mondhatnánk.”27 Az erdélyi magyar társadalmi erők összefogását hirdető, 1937. évi Vásárhelyi Találkozó Venczel által is fogalmazott záródokumentumában leszögezik: „az erdélyi magyar népkisebbségi élet irányítása csakis a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik [...] életünkben a krisztusi elvek és tanítások alapján a szociális igazságnak érvényesülnie kell”.28


Mint egykori tanítványa, majd munkatársa, Imreh István utal rá, „Venczel József olyan világ álmodója volt, amelyben hite szerint az individualista életrend elmagányosodottjait, egymással csak a versengő küzdelemben találkozó tagjait a közösségi célokért hevülés, az együttes akarás, a másokért élés forrasztja a népszolgálatot vezérlő elvként tisztelő szerves, meleg, emberi közösségbe”.29 Az áldozat és szolgálat erkölcsét önmagával szemben is a legszigorúbban véve, a paraszti világból „szűri ki a maga számára parancsként a «bátor aszkézis»-t, és azt, hogy az élet zaklató magja: «az örök elégedetlenség azzal, ami van és ahogyan van; gyötrődés, hogy a világot jobbá tegye; hősies erőfeszítés, hogy lendülő öleléssel a földről az eget átfogja...»“30


Transzszilván önismeret az együttélésből adódó teendők


Venczel József Széchenyivel vallotta, hogy „a magyar önismeret a magyarság képességeinek és lehetőségeinek ismerete. Nép- és tájismeret egymástól el nem választható sajátos egységben. A magyarság önismeretében ugyanis a népismeret (az alkotóképesség vizsgálata mint néprajzi, társadalmi és történeti probléma) és a települési táj (Közép-Európa) ismerete együtt fejezik ki azt a szerepet, mely a keleti magyarság európai hivatása s az idők változása folytán: életmegtartó eleme is [..,}. A magyar önismeret a nép- és tájismeret eddigi eredményei alapján döntő erejű: a magyarságnak külön, önerejére támaszkodó imperialista igénye vajmi kevés lehet, ezzel szemben a kultúrmagyarságnak, a minőségben felfokozott új magyar nemzetnek szerepe elvitathatatlan. “31 A harmincas években megizmosodó hungarológiát a magyar nemzet teljes önismeretét célzó tudománynak tartja, művelőinek éppen ezért figyelmébe ajánlja Dimitrie Gusti professzornak a nemzettudományról vallott gondolatait: „A Nemzet monografikus és szintetikus megismerése által a nemzet meg fogja ismerni önmagát és tudni fogja, miben különbözik a többi nemzettől, miközben lefekteti egy egészséges nemzeti kultúra és politika alapjait.”32


Venczel József tehát amerikai és magyarországi példák mellett igen megtermékenyítő hatással a román nemzettudomány nyomán lefektette a transzszilván magyarságtudomány alapjait. Gáll Ernő szerint „a nemzettudomány Gusti-féle modellje egy lehetséges, sőt szükséges nemzetiségtudomány létrehozását serkentette, s az addig főként irodalmi, történelmi, nyelvészeti és néprajzi fogantatású önismeret szociológiai dimenzióinak a kifejlesztését segítette elő. (Ebben a funkciójában ösztönző hatása mindmáig termékenyítő maradt.)”33 Venczel a magyar önismeret problémavilága követelő körülményei között első helyen a tájat: Erdélyt említi, amely a maga valóságában a közép-európai tájegység sajátos vetülete, beleértve az itt élő népek önerejét s hagyományát. A kérdés szemléleti oldalaként a múlt egységes látásáról s a jelen értékeinek párhuzamos vizsgálatáról szól. Továbbszőve a gondolatot, úgy látja, az erdélyi magyar önismeret kettős arcú: „befelénézően az erdélyi magyarságnak külön szemlélete, kifelé erdélyi önismeret. Ezt a kettősséget az erdélyi szerep kívánja meg: népünk ismerete a tájismeret tárultabb mezőin illeszthető be az erdélyi magyarság hivatáskörébe. S mi az erdélyi magyarság hivatása? Megvalósítani Erdélyben a magyar minőségi többlet kívánalmait.”34


Tanszszilvanizmusa tehát nélkülöz minden kizárólagosságot, az együttélés több száz éves helyi hagyományára épít; a korabeli román ifjú nacionalisták bírálatakor joggal szögezi le: „az erdélyi lélek: a tiszta erdélyiség, lírai sallangok nélkül, Erdély földjén élő és dolgozó minden népek békés együttműködését jelenti”. 35 E tolerancia vonatkozott mind az együttélő nemzetiségekre, mind a vallásokra: a Hitel szerkesztőit tudatosan fele-fele részben katolikus és protestáns hívőkből választották, s az ökuméné jegyében szerzőik is a legkülönbözőbb felekezeteket s világlátásokat képviselték.36 Szerepét a magyarromán társadalomtudományi kapcsolatokban a Gusti-hatás kapcsán már érintettük.37 Fontos kiállása az erdélyiség mellett az a memorandum is, amelyet Tamási Áronnal s másokkal szerkesztettek s adtak át Teleki Pál miniszterelnöknek Észak-Erdély visszatérte után Kolozsvárt, 1940. szeptember 9-én. Egyfelől az új helyzetben is bizonyos magyar autonómiát éreznek szükségesnek Magyarországon belül is, másfelől viszont román nemzetiségi intézmények felállítását szorgalmazzák. Ezen túlmenően javasolják, hogy minden középiskolában vezessék be a román nyelv és népismeret tanítását, s hogy a vegyes lakosságú vidékekre csak jó román nyelvismerettel rendelkező tisztviselőket nevezzenek ki.38


Egy másik emlékirat azonban súlyos következményekkel járt Venczel további életútjára nézve. 1945 novemberében, amikor Észak-Erdély sorsa még nem dőlt el, az itteni értelmiség s a mozgalmi vezetők legjobbjai újabb memorandumot szerkesztettek a párizsi békekonferenciára való eljuttatás céljából, amely a hibás trianoni határmegvonás korrekcióját célozta meg. Az igazságosság figyelembevételével az etnikai határok követését, illetve vegyes lakosságú vidékek esetén a nemzetiségi egyensúly elérését tartották szem előtt. A Dél-Erdélyben maradt magyarok és az észak-erdélyi románok kölcsönös kártérítéssel való, önkéntes lakosságcseréjét is megcélozták, hogy semelyik népcsoport ne kényszerüljön idegen uralom alatt élni. A Márton Áron gyulafehérvári püspök körül csoportosult megfogalmazók egyike volt Venczel József is, aki ezen túl még etnikai térképmellékletet is szerkesztett az 1910. évi népszámlálás alapján, a lehetséges határok bejelölésével. Az anyagot franciára fordítva átadták a bukaresti magyar nagykövetnek, azonban Rákosi nem vállalta a Sztálinnal való konfrontációt, így a béketárgyalásokon részt vevő Gyöngyösi külügyminiszter be sem építette az érvrendszerébe.39


Márton Áront és társait viszont 1949-től sorra letartóztatták, s két év múlva koncepciós per áldozataként sok év börtönre, kényszermunkára, vagyonelkobzásra ítélték. Venczel az utolsó szó jogán többek között kijelentette: „Mi meghalhatunk a börtönben, de ettől az erdélyi magyarság problémája nem lesz megoldva. Van kétmillió magyar, bárhogyan is korrigálják a statisztikákat és a népszámlálásokat, ezt a tényt nem lehet börtönnel megoldani, csak a tárgyalóasztalnál és kölcsönös áldozatokkal. Hőbb vagy utóbb becsületesen osztozkodni kell az arányszámok alapján, hogy végre nyugvópontra jusson ez a sokat vitatott kérdés a két szomszéd nép megbékélése érdekében.”40 Venczel József tizenegy esztendő múlva megrokkant egészségi állapotban szabadult, további nyolc évig nem végezhetett méltó szakmai munkát...


Máig ható érvénye


Az eddigiekből kiderülhetett, hogy nem csupán tudománytörténeti adaléknak, hanem öt-hat évtized távlatából is korszerűnek tekinthetjük a venczeli életmű zömét mind a kutatás, mind a politika, avagy az erkölcsi tartás szemszögéből. Napjaink magyarországi és közép-európai fejleményei azonban néhány ponton még konkrétabb aktualitást kölcsönöznek Venczel meglátásainak.


A határokkal szétszabdalt nemzet népmozgalmi folyamatai vészjóslóan alakulnak. Venczel József már 1934-ben észlelte a tendenciát: „Népünk csak temet és nem keresztel; vénül, de megifjodni nem akar [...] valóban nagy a nyomorúság, nehéz teher a gyerekáldás, de ha élni akarunk, és szeretjük fajunkat, akkor túl kell néznünk a jelen sivárságán [...] nem várhatjuk mindig a politikától és az uraktól sorsunk javítását, hanem fogjunk hozzá magunk (...) élnünk kell, mert felelősek vagyunk népünk jövőjéért. Ne felejtsük el soha ezt az igazságot. A jövendőt pedig gyermekeink jelentik. S ha az urak ezt másként is gondolják, s ha városi családok gyermek nélkül is ágálnak, ne törődjünk velük, az Isten őket bünteti. Nekünk egy a kötelességünk: népünk erejét megtartani.”41


A társadalomtudományi kutatások eredményeire épülő társadalompolitika máig az egyedül célravezető. Venczel megállapítása máig nem veszített fényéből: „A «szív politikája»: az érzelmekre, a hordó-bölcselkedésre épített lángolás, az üres szólamok zöngetése veszélybe sodor, az idő és az alkalom követeli az «ész politikájá»-t, mely a javító, megújító cselekvést a teljes helyzetismeretre építi föl. A helyzetfeltáró önismereti munka nemzetpolitikailag kiáltó szükségszerűség: eszköz és mód rég óhajtott új politikai közszellemünk ébresztése és építése érdekében.”42


Az oktatás-nevelés és a kultúra kérdését mai szóval élve stratégiai ágazatnak tartotta, amelytől népe belső megújhodása és fennmaradása függ. Az iskolai és iskolán kívüli népnevelés külföldi pozitív példáinak hatására kollégium, népfőiskola, közösségi otthon, reformkönyvtárak, kisebbségi közművelődési központ, hatékonyabb sajtó lebegett Venczel szeme előtt. 1945 után néhány esztendeig módja is nyílott elképzeléseit a gyakorlatba ültetni: társaival újjászervezhette és a magyarság számának megfelelően kibővíthette a romániai magyar tannyelvű oktatás hálózatát az óvodáktól az egyetemig, az újonnan alakult Bolyai Tudományegyetem professzora s a munkás szabadegyetem vezetője lett. Ebbéli tevékenységét egyenesen Apáczai Csere Jánoséhoz hasonlították.43 Klebelsberg Kunóval együtt vallotta: „Naiv gondolat a gazdasági élet prioritása a műveltséggel szemben, a kettő párhuzamosan fejlődik, egymásnak kölcsönös hajtóerői.”44


A rendszerváltozás után térségünkben a sajtó, a média önálló hatalmi ágazattá fejlődött a vele való élés meg visszaélés politikai „élet-halál kérdése”, következésképp felelőssége óriási. Venczel éleslátását bizonyítja, hogy már a hatvanas években felismerte: „A társadalmi fejlődés újabb stádiumában: a közvélemény ugyanis nemcsak jellemző kép a társadalmi valóságról (a ható társadalmi viszonyok olyan tükröződése, amelynek statisztikai érvénye van), hanem a mai tömegtársadalomban kibontakozó sajátos manipuláció közege is, ami felment vagy éppen megfoszt az önálló döntéstől és a saját elhatározású cselekvéstől, a konformizmus jegyében életstílust, ízlést, cselekvési módot determinálhat, befolyásolja a megnyilvánulásokat. A tömegközlési eszközök, a mass media (sajtó, rádió, televízió) elterjedtségének és hatásfokának megnövekedése folytán: a közönség-szociológia egészen új problémákkal áll szemben.”45


Napjaink konfliktusai hasonlóképp alátámasztják Venczel már 1935-ben papírra vetett állásfoglalását: „amikor liberalizmusról beszélünk, csak nehézséggel tudunk az elvi szabadságeszmére gondolni, melynek humanisztikus gondolatai: a szabadság, a testvériség, az egyenlőség a legszebb emberi eszmék, Krisztus felejtett elveinek új jelszavakká magasztosulása. De annál inkább látjuk és éljük a gyakorlati liberalizmus, a szabadossággá silányult szabadságeszme átkát, mely társadalmi és gazdasági életünkben éppúgy, mint a szellem síkjain is romboló anarchiát, ádáz harcot hívott életre. De nem tudunk egyetérteni azzal a közömbösséggel sem, mely az ún. liberalista embert jellemzi. Valljuk továbbá a történetíróval, hogy «liberális társadalmi osztály nincs többé, csak egyes liberálisok, itt-ott néhány elméletileg orientált idealista, akinek az a szerencséje, hogy nem került érintkezésbe a mai, erőszaktól hemzsegő világgal, melyben a tiszta liberalizmus elve szerint élő embernek olyan helyzete volna, mint egy házát vesztett csigának>> Történelemszemléletünk, elsősorban pedig az utolsó száz év szemlélete arra kényszerít, hogy megtegyük ezt a különbséget. A liberalista elmélet a gondolkodás történetében haladás volt, azonban a gyakorlatban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.”46


Az elszemélytelenedés, az egyre bonyolultabbá váló társadalmi-gazdasági folyamatok, a vidéki lét gyökeres átalakulása idején feltűnően kevés a terepmunkát vállaló, a vizsgált közösség gondjaival azonosulni is tudó társadalomvizsgálat. A Venczelék mozgalmát ismerő és becsülő Boldizsár Iván jó évtizede vetette föl: „Mi lenne, ha fiatal írók, szociológusok, szociográfusok hiszen vannak írók, akik egyenesen így nevezik önmagukat —, statisztikusok és néprajzosok és közgazdászok és agronómusok, főképpen pedig országmegváltók, mint mi voltunk, összefognának, választanának maguknak csillagot: egy-egy új Kemsét. Hiszen a fiatalok ma éppoly kevéssé ismerik az országot, mint annak idején mi a hárommillió koldusét. Az ismerik hangsúlyos szó, benne van a személyes élmény heve. Másodkézből, tévéből, rádióból, dokumentumfilmekből, a nyomtatott sajtóból is egyre kevésbé ebben a nemzedékben tudnak az ország állapotáról, de ez kevés. Kevés nekik, kevés a nemzedéküknek és kevés az országnak. Az új falu, az új megye, az új városok, a nagyobbak is, ma izgalmasabb szellemi kalandot kínálnak, mint a fél évszázaddal ezelőtti megyék és városok, de főképpen mint akkor a falvak.”47


Zárjuk eszmefuttatásunkat egy, a hitünk szerint szintén korszerű venczeli gondolattal, amely a mai, kárpát-medencei kitekintésű és szellemiségű tanácskozásunkra is rímel: „A közép-európai kultúrmagyarság a transzszilvanista szemlélet látszólagos ellentétpárja. A kérdés jelentősége a helyes megkülönböztetésben válik világossá:


1. a közép-európai magyar népi egység elsősorban kultúrfogalom, tehát a széthullott nemzet kultúrerőinek összefogására kell összpontosítanunk törekvéseinket; de                          


2.  az erdélyi magyar népi egység is elsősorban kultúrfogalom a közép-európai kultúrmagyarság részegységeként, ezért összhangzásba kell hoznunk az erdélyi magyarság belső sajátos kultúrtényezőit az egyetemes magyar kultúrával.


Következtetés: Közép-Európában csak egy magyar kultúra létezik, ha országhatárokkal elválasztott magyar népcsoportok is művelik. S ebben a kultúregységben világos a transzszilvanizmus szerepe: kiképezni Erdély sajátos belső tényezőit a közép-európai magyar kultúrával egybehangzóan.”48


Elhangzott 1997. szeptember 22-én Budapesten az MTA Politikai Tudományok Intézetében rendezett „A vidék társadalma és gazdasága a Kárpát-medencében” c. nemzetközi tanácskozáson, amelyet Venczel József halálának negyedszázados évfordulója alkalmával rendeztek


  


JEGYZETEK


1.  Venczel József: A falumunka és az erdélyi falumunka-mozgalom. In: Az önismeret útján. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1980. 62.


2.   Venczel József: Főiskolás mozgalmaink közszelleme. In: A falumunka útján. Orbán Balázs Közművelődési Egyesület. Székelyudvarhely, 1993. 76.


3.  Rostás Zoltán: A cselekvés értéke és ára. Interjú Henri H. Stahl professzorral, az RSZK Akadémiája levelező tagjával. TETT. Buk., 1985. 4, 36.


4.  Venczel József: A falukutatás módszerének vázlata. In: Az önismeret útján. 119—136. és A falumunka útján. 30—56.


5.  Az erdélyi román földbirtokreform. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1942.


6.  Erdély és az erdélyi román földreform. In: A falumunka útján. 108—109, 119.


7.  Venczel József: A székely népfelesleg. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp., 1988. 108—122. és A székely kérdés lényege. In: A falumunka útján. 89—96.


8.  A falumunka és az erdélyi falumunka-mozgalom. l.m. 62.


9.  Művelődéspolitikai vázlat. In: A falumunka útján. 167.


 


10.  Új magyar intelligencia. 80.


11.  Főiskolás mozgalmaink közszelleme. 74, 76.


12.  Művelődéspolitikai vázlat. 149.


13.  Magyar önismeret. In: A falumunka útján. 180.


14.  Művelődéspolitikai terv. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 222.


14.  Művelődéspolitikai vázlat. 161.


15.  Benkő Samu: Széchenyi István közjóra való törekvése. In: Őrszavak. Kriterion Könyvkiadó. Buk. 1984. 233—234.


16.  A Hitel és a közvélemény. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 49.


17.  Az eltorzított nemzedék-fogalom. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 87.


18.  Márton Áron püspök népnevelő rendszere. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 188.


19.  Márton Áron püspök népnevelő rendszere. l.h. 188. és Művelődéspolitikai vázlat. 163.


20.  Berényi Viktor—Gál Balázs: „Erdélynek változása” (1931—40). Kisebbségi társadalompolitika Venczel József éretlemezésében. Harmadkor. [Szeged) 1985. 3. 17—18.


21.  Imreh István: Venczel József öröksége. In: Venczel József: Az önismeret útján. 16.


22.  Lengyel András: Egy „gustiánus” erdélyi szociológus. Vázlat Venczel Józsefről.


Tiszatáj 1987. 11. 69—71. és Balázs Sándor: Szociológia és nemzetiségi önismeret. Politikai Könyvkiadó. Buk., 1979. 111—114.


24.  Induljanak el az erdélyi regös-cserkészek is! In: A falumunka útján. 62—64.


25.  A falumunka értelme. In: A falumunka útján. 65.


26.  Új magyar intelligencia. 85.


27.  Ami utána következik. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 242.


28.  Hitvallás. A „Vásárhelyi Találkozó” zárónyilatkozata. In: Tamási Áron: Virrasztás. Révai. Bp., 1943. 306, 310.


29.  Imreh István: Venczel József öröksége. 16.


30.  Imreh: l.m. 7.


31.  Magyar önismeret. 179—180.


32.  A nemzeti önismerettől a nemzet tudományáig. In: A falumunka útján. 147—148.


33.  Gall Ernő: Dimitrie Gusti hagyatéka és az együttműködés erkölcse. In: A sajátosság méltósága. Magvető Könyvkiadó. Bp., 1983. 396.


34.  Magyar önismeret. 181.


35.  A román ifjúság mozgalma Erdélyben. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 267.


36.  Záhony Éva: Bevezető tanulmány. In: Hitel. Kolozsvár 1935—1944. I. kötet. Bethlen Gábor Könyvkiadó. Bp., 1991. 28.


37.   L. erről bővebben: Székely András Bertalan: Venczel József és a magyarromán társadalomtudományi kapcsolatok. In: (Katona JuditViga Gyula szerk.) Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb erdményei. Herman Ottó Múzeum. Miskolc, 1996.


38.  Záhony Éva: l.m. 41.


39.  Székely András Bertalan: Venczel József hitéről s a Misztériumjátékról. In: Venczel József: Misztérium-játék. Heves Város Önkormányzata. Heves, 1993. 102—104.


40.  Domokos Pál Péter: Rendületlenül... Eötvös Kiadó—Szent Gellért Egyházi Kiadó. Bp., 1989. 193.


41.  Pusztul a magyarság! In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 124—125.


42.  Az önismeret útja. In: Az önismeret útján. 102.


43.  Nagy Géza gyászbeszéde Venczel József temetésén. Kézirat. Kolozsvár, 1972.


44.  Művelődéspolitikai terv. 215.


45.  Közvélemény és társadalomkutatás. In: Az önismeret útján. 167.


46.  A Hitel és a közvélemény. In: Erdélyi föld erdélyi társadalom. 48.


47.  Boldizsár Iván: Utazás a Regátban és Erdélyben, 1935-ben. Kortárs, 1986. 7. 108.


48.  Ami utána következik. 245.



Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal