HU  |   RO  

Korunk 1997 Október

Keressetek és találtatok‚Ķ


Vetési László

 


Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtatok; zörgessetek és megnyitattik néktek.


Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.


(MÁTÉ 7:7 —8)


 


E tanulmány rendjén e sorok írója a nagy keresésnek néhány rejtélyes arcáról szeretne szólni: a nagy útkeresések titkairól, a hitben bujdosó új vallási irányzatokról, az értelmiségről. Bevezetésképpen előre szeretném bocsátani azt is, hogy soraimat egyházainkról, hitünk legmélyebb titkairól, közös dolgainkról olykor kegyetlen őszinteséggel írom, de református lelkészként, minden kereső iránti elfogult szeretettel és tisztelettel minden iránt, ami igaz. Továbbá igyekszem nem használni a mindennapi és az egyházak belső szóhasználatában is igen gyakori szekta, tévelygő, hamis tanító, tévtanító stb. megnevezéseket, hanem lehetőleg mindenütt a keresőkről igyekszem beszélni. Remélem, soraimból kiderül, hogy miért. Továbbá szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az új vallási irányzatokat alapvetően két területre kell osztani. A lassan a történelmi egyházzá válás útjára lépő neoprotestáns kis- vagy szabadegyházak az olykor alapjaiban is hibás és nem mindenben elfogadható teológiai tantételeik, szociális viselkedéskultúrájuk mellett igen hatásos olykor példamutató közösségteremtő és integráló erővel rendelkeznek. Mellettük pedig külön értékítélettel kell kezelni az ún. ember- és társadalomellenes vallási csoportokat, a veszélyes közösségeket, tanokat és irányzatokat, amelyek ellen mindenáron és minden eszközzel harcolni kell.


 


Nagy keresésben


A nyolcvanas évek elején a szorosabbra húzott nadrágszíjak és korlátozott gondolkodási szabadság idején az egyik megyei napilap szerkesztőségében pártlaphoz nem illő beszélgetésnek voltam tanúja. A repülő csészealjakról és a földön kívüli lényekről volt szó. A munkaközösség két részre szakadt, a ufóhívőkre és hitetlenekre. Szocialista újságírásunknak valóban a magaslatán elhelyezkedő vita volt ez. Amikor már az érvek és bizonyítékok elfogytak, a vita egy szokatlan párbeszéddel zárult:


Értsd meg, hogy az embernek hinni kell valamiben — mondta valaki.


Tudod mit? Akkor már inkább Isten mondta erre a másik.


Ránk szakadt ez az ezredvég is nagy tanácstalanságaival és kereséseivel. Magára maradt benne az önmagával is zavarban lévő lélek. Elárvult a nagyon keresztény, az ünnepi hívő és hitetlen, megtorpant a nihilista. Körülnézett az ateista is, hogy legalább egy megbízható babonát, hiedelemtárgyat, kabalát, álomfejtést vagy jövőbe látást magának összegyűjtsön. Hitek és hiedelmek, káros szenvedélyek és veszedelmes tanítások kapkodásaiban, bőségzavarában élünk. Valamibe kapaszkodik a megfáradt lélek. Egy kicsinyke hit vagy tévhit hulló faleveleibe. A bibliaolvasó kalauzok napi igéit, a breviáriumok útra való üzeneteit a reggeli horoszkópok andalító meséje pótolja és kíséri egész nap a munkába indulót. Kihívások között élünk, nagy versenyhelyzetben. Nem harc van, csupán olykor kemény küzdelemmé fajuló, vércsordulásos verseny, szabálytalanul, játékszabályok nélkül, némelykor a lélekhalászat és személyiségkábítás hatékony vegyi fegyvereivel. Az idő pedig mintha a rajongóknak kedvezne, mintha már nem is volna értéke a hagyományos emberi közösségeknek, sem az igaz szónak, a tiszta igének. A történelmi, de már a kis egyházak szegeletköveit is hiénaéhséggel újabbnál újabb tanok, hitek és hiedelmek mardossák Távol-Kelettől Távol-Nyugatig, és elrákosodó sebek kísérik a harapásokat. Mi sem tudjuk már, hogy hol a fejünk. Eluralkodott bennünk, közöttünk és körülöttünk is a teljes fogalomzavar, és hiányzik az igazi önismeret.


Keressetek és találtok, mondja Jézus. Kérésre, zörgetésre is biztat, és azt ígéri, hogy rátalálunk.


„Közel a világvége, tiszteletes úr” — mondja gyakran millenista ismerősöm. Legkésőbb 1999-ig biztosan visszajön Jézus. Itt vannak a jelek: jégeső, földrengés, azért vannak akkora árvizek, furcsa betegségek ragyázták be a gyümölcsfákat, és lerothad a termés. Éhezik a világ, gyermekek halnak meg, és jön a sárga veszedelem. Sok a gépkocsibaleset, és sugárbetegség gyilkolja a népet. Közel a világvége. (De hát melyik az az isten, aki csapadékok cseppjeinek alkalmait, szelek szárnyainak olcsó energiáját kihasználva érkezik vissza a világba, és az elsodort házak ürügyén mondana ítéletet a világ felett?)


„Nincs Isten, mert Gagarin nem találkozott vele” — mondta hajdan a szovjet propaganda a nagy nemzeti hős visszaérkezése után. Mit értett ebből a nagy titokból a szovjet gépezet? Egy világszemlélet bizonyítékát a rakéták űrszemléletében, a szemtől szembe látásban kereste.


„Aoleo, aoleo — sopánkodott a holdra szálláskor kezeit összecsapva egy mezőségi román asszony —, ki engedte oda fel őket, miért mentek fel a Holdra, hogy megzavarják az Istent? Meglátják majd a büntetést.” Én neki talán jobban hiszek. Nem érdekből — őszinte ortodox hitből aggódott az Isten titkainak megbolygatásáért. (És jött a „büntetés”: az 1970-es, majd ´75-ös árvíz, a ´77-es földrengés. Ő nem tudta, de Gagarin sem, hogy Isten titkait rakéták nem zavarhatják.)


„Jaj, jaj, adjanak gyorsan egy gyertyát, mert elkárhozik az uram. Mindjárt meghal, és nincs a házban egy szál gyertya sem — sopánkodott a szomszédasszonyom. Ahogy bementünk hozzá, azonnal láttuk, hogy Gyorgyika bácsinak nem gyertya kell a hatóhoz, hanem nitroglicerin az élethez. És életben maradt.


Valamiben hinni, valamibe belekapaszkodni — mondta a kereső lélek —, ez ad lelki biztonságot az igazság után tudakozódó embernek. Szinte már mindegy, hogy mi az, csak támpont legyen, biztos viszonyítás az örökös átmenetekben és a változásokban. Vajon tényleg annyira kiürültek volna a történelmi egyházak, hogy válasz nélkül hagyták az ezredvég emberét nagy sorskérdéseivel? Vajon tényleg elprédikálunk már az emberek feje felett, vagy épp rájuk prédikálunk, és ezért üresednek meg a templomok? Igaz-e az, hogy egyházaink a bensőséget veszített, kiürült családi otthon hangulatát árasztják? „Oda megyek, ahol otthon vagyok” — mondta egyszer egy egyházát elhagyó. „Nem tudok olyan egyházban keresztény lenni, ahol a heti egy istentiszleten kívül nincs más dolgom.” Érdemes elgondolkodni e mondatokon.


Hitben bujdosók


„Kolléga úr!” — mondta évekkel ezelőtt református lelkésztársának Vajdakamaráson Moldován Vilmos, a tragikus hirtelenséggel autóbalesetben elhunyt adventista lelkész. — Aki nem ad enni tyúkjainak, az ne lepődjék meg, ha azok átrepülnek a szomszédba...”


Neoprotestánsok, kisegyházak, szabadegyházak, szekták, hívők, pokeitok, rajongók, karizmatikusok, fundamentalisták... és még mi minden névvel nem illetik őket. De mi csak így beszéljünk most róluk: a keresők.


A kemény személyiségfelszámoló diktatúrák romjain a szabadság és önmagára találás látszata mögött ez az ezredvég az üresség mellett a nagy rajongásokat hozta, melyeknek ismérve és látszata egy eszeveszett totális misszió, eredménye pedig a kápráztató és elkábító boldogság. 1989 előtt a létbizonytalanság kedvezett, miután pedig felnyitottuk a zsilipeket, a Nyugat elönzönléseiben a sok áldás és önzetlen segítség mögött megbújt a rejtélyes ideológiai szeméttelepítés is. Lelki radioaktív temetővé váltunk. Nem tettük fel a kérdést egyszer sem a nagy „jóakarók” megjelenésekor, hogy miért jöttek, és miért segítenek. Nem néztünk alaposan utána, hogy mit hoz fiataljaink számára a New Age és a diszkókultúra vagy egyházainkban az új kegyességi irányzatok evangéliumi angolszász szirupdallamos zenekultúrája. E különös otthonok füstös, zajos, zavaros ködében a zenerajongás hullámain és a feltünedező kábítószerélvezet mámorán át lopja be magát az ifjú szívekbe a fülsiketítő rockzene olykor veszélyes üzenete. „Jacksonkám, segíts meg, hogy sikerüljön a román dolgozatom” — így fohászkodva indult reggel iskolába évharmadit írni egy tizenéves középiskolás lány, megpuszilva szobája falán a megasztár életnagyságú poszterét. Mert ma még csak szereti, holnap már rajongott együttese legjobb számainak sokszor antiszociális szövegeit is megtanulja, de holnapután már üzenet is a dalszöveg, és példa, utánzási, viselkedési és cselekvési modell is a sztár. Jön a durvaság, a sátánizmus, imádat, szmog és drog. Dallamos vagy észbontó hangerejű zeneszámok, csodás forgatókönyvek, zseniális rendezők, jól képzett színészek. Világos haditerv, bátor hadsereg indul küzdelemre kemény anyagi háttérrel, zseniális pénzgazdálkodással. A bibliaismeret formális vagy bibliailenes, a magyarázat félremagyarázat, a tudomány álteológia, de nem számít. Már azt is tudják, hogy mi lesz a lélekfoglalás után: a megtérítettek száma szerint jutnak helyekhez a mennybe.


Keressetek és találtok! De mit? A Jehova Tanúinak mozgalma a vérátömlesztés megtagadásán túl még igen sok társadalom- és emberellenes tanítást tartalmaz. A Nazarénus Gyülekezet tagjai megtagadják a katonai szolgálatot, és nem fognak fegyvert. A mormonok legvitatottabb tanítása a halottakért való megkeresztelkedés és a többnejűség bibliai legitimizálása: Isten is többnejűségben él! A koreai misszió Mun-szektája megalázza és átformálja a személyiséget, erőszakos párkapcsolatokra kényszeríti a legyőzött egyéniségű fiatalokat. A dianetika az öngyógyítás tévhitét ígéri, és a szülőktől, a családtól elszakítva ugyancsak átneveli az ifjúságot. A Krisna-kultusz híveinek rémtanításait szinte fel sem lehet sorolni. Az állattisztelet eltúlzása, a démonhit és titkos fegyverkezés. A Boszorkányok Egyházának is van már magyar missziója, mely teljes erővel hiszi és hirdeti a boszorkányhit és praktikák bűbájosságait. A Hit Gyülekezete istentiszteleteinek extázisa és rockzene-kultusza félelmetes ütemben terjed már nálunk is, elsősorban Magyarország felől. Komoly figyelmeztetés ez elsősorban a Székelyföld városainak egyházai felé. A Késői Eső Gyülekezet tagjai hisznek a hit által való gyógyulásban, nyelveken szólnak, prófétálnak, és várják a késői esőt, amely megtisztítja a gonosztól a földet. A Salom Gyülekezete is nyelveken szól, gyógyulást ígér ritmusos, színes zenei közösségben. És lehetne szólni a Silva-féle agykontrollról, az ufó- és horoszkóphitről, az ősmagyar vallásról, az egyre terjedő okkult tudományokról, a nálunk nagyon divatos halottlátókról, javasasszonyokról, kártyavetőkről, sőt már a keleti vallások is feltünedeznek. A fentebb felsorolt útkereséseknek mindegyike már jelen van Magyarországon, és jön, határozott léptekkel közeledik Erdély felé is. Félő, hogy e teológiai és antiszociális tudatlanságban ők lesznek nálunk is az igazi lelki nagyhatalom.


„Nézze csak meg, hogy kik mennek oda — a hitvánnya — így vigasztalja magát a falu népe. „Az is csak olyan aktatáskás vallás” — mondják mások gúnyolódva, arra utalva, hogy a prédikátor testvér mindig táskával jár. Népünk is meglehetősen vegyes érzelmekkel kíséri ezeket a furcsa embereket, akik páronként házról házra járva vagy az utcán, járműveken, temetők kapujában, utcasarkokon akadékoskodva kötnek belénk. A temető felé igyekeztünkben, jól öltözött férfiak, asszonyok várnak ránk, megállítanak és megvigasztalnak. Megszólítanak, otthonainkba becsengetnek. Jól előkészített forgatókönyv szerint teszik fel kérdéseiket, hogy rávezessenek egyedül igaz hitükre. Össze kellene kötözni őket, és tüzet adni nekik! — mondják a zaklatástól felháborodott vehemensebbek, és orrukra csapják a kaput vagy a tömbházlakás ajtaját. Vagy a másik módszer azé az udvarhelyszéki plébánosé, aki inkvizítori fegyelemmel, botot ragadva kergette ki őket a faluból. A „szektásodás” elleni harcnak meglehetősen sajátos formája ez. De ettől a lélek továbbra is keres.


Mi is történik akkor, amikor a kereső lélek új hitet, új életet és mozgásteret talál magának egy másik közösségben? Hogyan is kezdődik minden, és mit tegyünk tehát? — kérdezzük sokszor, és gyötrődünk a nagy titok felett. Kövessük csak végig vázlatosan az új keresztény irányzatokhoz közeledés lélektanát.


Először csak bekopognak, alkalmi barátságot ajánlanak fel közlekedési utak, eszközök és problémahelyzetek mentén. Temetők, kórházak útkereszteződésein, az emberélet nagy válságfordulóiban. Társaságot, segítséget kívánnak nyújtani, barátaid, útitársaid akarnak lenni az utazás unalmaiban, anyagi támogatóid a szegénységben, csodadoktoraid a betegségben, mindig megtalálva az alkalmas lélektani helyzetet. Utána már az ítélettel fenyegetnek, bűneidről beszélnek, amit te hamar megértesz, hisz valóban úgy van, sok baj van, és azért nem sikerül az életben semmi, mert nagy a baj, és ennek okát a bűnös világban és elsősorban magadban kell keresned, oka te vagy, a baj benned van (= a bűn), és ezt veled egy rajtad kívüli hatalom (= a Sátán) műveli. Bibliát idéznek, mert ez törvényesíti szavukat, és számodra is a hitelesség látszatát kelti. Hiányos keresztény műveltségedből hamar kiforgatnak, válasz, érvek nélkül állsz, szótlanul. Idáig nem is volna baj, hiszen eddig minden alapvető keresztény tantétel, de megtérést emlegetnek, találkozóikra hívnak, felmelegítik a lelkedet, és így az alacsony önértékelésedben már ahhoz kerülsz közel, aki ezt neked közvetíti, ő határozza meg további döntéseidet. Nem az a fontos tehát, aki felé irányít (= Jézus Krisztus), hanem aki irányít, a személy és csoport. Mit kell neked tenned tehát? Megbánod bűneidet, elhatározod az új életet, elfogadod a közösség alaptanításait (ezzel tagadod azét az egyházét, amelyhez azelőtt tartoztál), elszigetelődsz előző családi és gyülekezeti közösségedtől, mindenkitől, akik ehhez tartoztak, engedelmeskedsz az új tanításnak (= tanítómnak), amely más, mert valami mintha kificamodott volna benne, veled együtt. Eltérek valahonnan, és odatérek valahová. Mi kárpótol mindazért, amit elhagytam? Egy új közösség, amelynek tagja leszek, és annak kizárólagos szabályai szerint élek. És — javamra vagy káromra, de — valóban új ember leszek. A megkötöttségekből való hatalmas felszabadulás szabadsággyőzelmét viszem tovább, azét, aki ugyan elficamult életszabályokat is rótt rám, de életét adta bűneimért, és új lelki otthonnal kárpótol mindenért. És mi a rendkívüli furcsaság mindebben? Hogy „régi” egyháza ugyanerről a Megváltóról beszélt, tanított, és mégis, ez egy teljesen új tartalom egy új élethez. Hihetetlen dolog egy ilyen kisközösségben e felszabadultságot látni, és bármiféle nemtetszést is nyilváníthatunk, de megérezhetünk valamit a nagy szabadságból, ami a bűneitől megmenekült tömeg és benne a boldog ember érez. És ezért vállal minden életszabályt, lemond az alkoholról, kibékül családjával, a véres viták helyét átveszi a mennyei rend, a felülről irányított boldog élet. Mert a megváltás a legteljesebb és legszentebb szabadság.


A szülő először valami furcsát vesz észre gyermekén, vagy az elfoglalt, vendégmunkásként ritkán hazalátogató, saját otthonában is csak vendégként érkező férj valami szokatlant lát elidegenült feleségén. Időnként eltűnik, sokat jár a szomszédba, többet időzik a faluban, furcsákat beszél, megváltozik. A gyermek hallgattag lesz, keveset mesél magáról, sokat hiányzik, kimarad, vagy aztán össze is csomagol, és elköltözik otthonról valamelyik haverhez. Csak azt nem vette észre ez a szülő vagy házastárs, hogy családi élete elsivárult, otthona kiürült, hogy sosem volt ideje meghallgatni gyermekeit, asszonyát vagy férjét, és akkor is inkább ő beszélt, parancsokat osztogatott, veszekedett stb. stb.


Legtöbbször a tiltás szigorúbb életszabályainak vállalásai lesznek a váltás legszembetűnőbb jelei. A nagy szabadságot felváltja a leszűkített élet- és gondolkodástér. A történelmi egyházak dogmatikai tantétel-harmóniáját felváltja egy-egy kiemelt, kificamodott tévedés: a szülők, a régi család tagadása, étkezési szokások tiltása, szombat, Isten neve csakis a Jehova lehet, a Szentlélek Isten, a lélek ajándékainak erőltetése, a keresztség jelentőségének túlhangsúlyozása és sok-sok más. Már rég nem az érvek döntenek, hanem egy új életszabályzatnak és új közösségnek a személyiséget átformáló rendszere, melyet a tantétel legitimizál, minden ficamjával együtt. A tantétel csak hordozója tehát és nem oka a váltásnak, csak egy új szabályozó, nem pedig a szabály maga.


Mi történik tehát a kereső lélekkel? Mi is a megtalált csoda, amely átalakítja a belső és külső világot, átrendezi a rendezhetetlent? A kívülről nézőnek valóban megbuggyanás, fejreesés, a „hitetlennek” valóban feje tetejére állított világ, amelyben minden valahonnan fentről, egy számára nem létező, üres magasságból fejjel lefelé rendeződik az ember felé. Annak számára azonban, aki átélte ezt, egészen másról van szó: a világmindenség a hit csodájában felülről rendeződik lefelé, és számára nem fejetlenség, hanem rend, béke és nyugalom születik. Csodálatos égi rendbe, feltárhatatlan harmóniába terelődik az élet ezernyi kóborlása, az útkeresés helyett az igaz út megtalálása. És boldog az az ember, aki így átrendezheti az életét, új helyére kerülnek az értékek, szabályok, elvek, az én és a másik ember. Egyetemes rendezőelvet és egy sajátos rendet kap a bennük és körülöttük uralkodó világ, melyben már nem a véletlen, az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság, a gonoszság és a bűn, hanem a megtervezett gondviselés uralkodik. És ezek után egyetlen szóval már csak így jellemezhetjük a hitre jutó, társakra, testvérekre és így igaz önmagára találó személy új életérzését: boldogság. És aki ezt nem hiszi, az nézze meg az imaházakból kitóduló ezernyi fiatal arcát. Kövesse nyomon munkahelyüket és otthoni életüket. Mert az olyigen elértéktelenedett becsületnek, igaznak, adott szónak, tisztességnek szép, példaértékű megvalósítói ők.


Félelmetesen mély titkok ezek, melyekről a rejtélyeket leplező fátylat nehéz lesz leszedni. Minden „megtérés”, áttérés, egy sajátos és egyedi út, melyben benne van az élet minden árnyalata, és egyben válasz is a sors nagy kihívásaira. De vajon lehet-e „jogunk” elvenni egy teljes életformaváltás, a nagy bűnök önlegyőzése egyébként lehetetlen csodáját azoktól, akik másként nem születhettek volna „új emberré”? „Szörnyű ember volt az uram, mindennap részeg volt, de most már meghivősedett” — hangzik el gyakran a Mezőségen. Ami nem sikerült az elvonókúrának, a családnak, az egyháznak, amit nem tudott számára közössége nyújtani, azt nyújtja az új gyülekezeti élet: megadja az újrakezdés esélyének csodáját. A nyárádmenti adventista cigányság megtérése is igazi rejtély, ámbár tudjuk, hogy a csodák nehezen következnek be, és nem mindig hosszú életűek a cigányság életében sem. De szépen felöltözve indulnak szombatonként az imaházba. Rendes családi életet élnek, nem isznak, dolgoznak, gyermekeiket rendre, tisztaságra és tisztességre nevelik. Hogy miért kellett ehhez hitet váltani? Erre kell választ keresnünk. Minden bizonnyal azért is, mert a helybéli egyház nem találta meg életük kulcsát, a hozzájuk vezető utat. Milyen sok egyház taszítja készakarva új irányzatok karmaiba a hátrányos helyzetűeket a gondozatlansággal, az egyre népesedő romániai magyar roma közösségeket, amelyek elszigetelve kisebbségként élnek a kisebbségben, ők a többszörösen hátrányos minoritates mundi. „Ilyent osztán nem csinálunk, hogy cigányt vegyünk bé a prézsmitériumba!” — hangzik az üvöltés a nemes és szent székelyföldi eklézsiákban. Beveszik őket kisegyházak — és nyomukban új élet születik. Bizony nagy dolgok ezek, és felette nagy titkok is. De hogy hitvallásuk mennyire a történelmi egyházakon és a személyeken is múlik, arra épp a több helyen is feléledő hátrányos helyzetű misszió a példa, ami után a keresőknek már nem kell idegen közösségekben otthonra találniuk. Megadja ezt a történelmi egyház felmelegedő helyi lelkisége. A marosvásárhelyi hidegvölgyi roma népesség egy részének nem kell hitet cserélnie: katolikus templomot épít, és önmagára talál. A felsősófalvi reformátusoknak sem feltétlenül kell jehovistává lenniük: közösségben lehetnek saját egyházukban is egy új életkezdés lehetőségével.


Vajon megítélhető-e az a kolozsvári földész társadalom, amelyiknek jó néhány tagja „megjehovásodott” az őket megrázó kollektivizálás, a lebontások nyomán, és az egyébként ugyancsak általános öngyilkossági hullám helyett új hitek, új egyházak biztonságát kereste az erőszakos, majdnem teljes egyéni és közösségi felszámolódás vívódásaiban? Történelmi egyházakként, a konfliktushelyzetek kezeléséhez hiányzó dinamizmus, gyors váltás és nyitás hiányában hányszor állunk tehetetlenül, elkényelmesedve az ilyen mély közösségi és egyéni drámák előtt? A „tévelygők” feletti ítéletet könnyebben mondjuk ki, mint ahogyan megtaláltuk volna a megoldásokat. De vajon hányat „menthettek volna meg” a történelmi egyházak, ha komolyabban veszik a templomon kívüli munkát? Ha a családlátogatások elritkuló vagy teljesen kimaradó alkalmai vagy a házszentelések kötelező évi ismétlődései, az egyéni emberi sorsokhoz való lelkigondozó odahajolások nem maradnának formaságok. Ha őszintébben megnyílhatnának a lelkek a kórházak ágyain és lábadozóknál otthonaikba zárva. Sokszor kell elismernünk a kisegyházak bensőséges lelki közösségét, a kiscsoport egymásra találásainak, a rajongás extázisának felszabadító katarikus élményét. Miért is volna baj — teszem fel a legszörnyűbb kérdést —, ha a történelmi egyház tagjai számára kiürülnek a régi formák, sőt a tartalmak is sokszor, és helyettük, helyettünk és talán miattunk tömegeknek újat, személyiségükre szabottat kell keresniük?


„Könnyű magának, anyám, mert maga hisz, és boldog, de én olyan magamra vagyok...” — mondta egyszer egy tanár a templomból hazatérő édesanyjának. Ugyanezt hallja sokszor irigykedve a templomból hazatérő családtag, akinek otthon maradt övéi a tévé, a házimunka vagy az újságok mellett elnyúlva, a főzés vagy futbalmeccs már-már unalmas ismétlődéseiben elsüppedve a nagy nihilben tartalmatlannak érzik életüket. És jönnek a boldog nagyszülők és szülők, akik a hit, a Megváltóval való élő és személyes kapcsolat csodájában, a rendszeres igeolvasásban és lelki életben naponta újjászületnek, felszabadulnak, és boldogok. Igen, boldogok, mert azt érzik és tudják, hogy átadták életüket valakinek, aki gondot visel rájuk.


Ez a szép, idillikus kép sajnos a dolgoknak csak az egyik arculata. Szeretném hangsúlyozni azt is, hogy ma nemcsak az ún. szektaveszedelem, az új hitre térők boldogsága fenyegeti Európa vallási arculatát, hanem egy legalább ilyen nagy veszély a nagy lelki, világnézeti keresések hibás, egyoldalú megítélése: a helyzet leegyszerűsítése. Itt ha most nem csupán a kisegyházakról és szabadegyházakról, hanem az ún. társadalomra és egyénre nézve veszélyes tanításokról beszélünk, le kell szögeznünk, hogy olyan összetett kérdéssel van dolgunk, amelyet csak nagyon alaposan körüljárva szabad elemezni, róla nyilatkozni. Az is téved, aki csak idealizál, de az is, aki csak ítélkezik. Az is hibát követ el, aki a történelmi egyházak kiürüléséről beszél, de az is, aki egyértelmű és kizárólagos csodálattal tekint a nagy vallási keresők bolyongásainak útvesztőire. A dolgokat a maguk teljességében úgy kell nézni, hogy minden oldalról és mindenki számára kellően árnyalódjon a vészjeles figyelmeztetések minden színeváltozása. Mert egyfelől ott van a tény, hogy mindenki maga saját lelkiismerete és elhatározása szerint választja meg hitét, egyházát, kisközösségét, amelynek tantételei és belső szabályai szerint élni akar, és boldog tud lenni. Kérdés tehát, hogy van-e “jogom” nekem, történelmi egyháznak bibliaellenes, illetve hibás teológiája miatt egészében rossznak: nyilvánítani egy új, esetleg antiszociális vallási irányzatot? Magatartásuk hozzánk maga a teljes kizárólagosság, de lehetek-e én is kizárólagos? Különb vagyok én akkor náluk? Van-e jogom ezzel ezt teljesen hamisnak jelenteni ki és elkövetelni tőle az ő megszerzett boldogságát? Azt a boldogságot, biztonságérzetet, amelyet az én történelmi egyházamban talán lelkészi mulasztásaimért épp miattam, az én alkalmazkodási képtelenségeim, merevségem, zártságom miatt is nem tudhatott megtalálni?


Miért volna baj, hogy valaki „szektás” lesz? — ismétlem meg újra a kérdést, de ezt kérdezik gyakran és sokan jogos liberalizmussal. Mert bizony az ún. felvilágosult értelmiség körében jócskán elterjedőben van egy olyan hibás, szimplicista szemlélet, hogy hagyni kell mindenkit azzá lenni, amivé akar, azt a hitet válassza, amelyiket akarja, és nem szabad ebben senkit sem megakadályozni. A kérdésfeltevés már kiindulásában hibás, hisz nem a történelmi egyházak támadnak, hanem őket támadják, új helyzetbe hozták őket a nagy keresések, melyben egyik feladat a megelőzés és a védekezés. A baj lényege abban is van, hogy minden karizmatikus vallás nemcsak közismert és alapvető bibliai tantételeket magyaráz félre, de ennek eszközeként az igazi biblikusság mögé rejtőzve teljesen bibliallenes. Vajon teológusként és egyházként „hagyhatom-e” őt biblika-teológiai, alapvető bibliaismereti kérdésekben ily hajmeresztő tévedéseket hinni és terjeszteni? „Engedhetem-e”, hogy környezetemben égbekiáltó szamárságokat tanítson? Mert az a „biblikusság” az ideológiai élet- és legitimitáskerete mindennek. Miért baj, ha valaki hitet cserél? Mert sok-sok tanításuk emberellenes. De hogyan lehetne emberellenes, amikor emberré alakít, visszavezet önmagamhoz? De vajon önmagát találta-e meg a megtaláló, vagy csak egy nagy hitetőt? Legalább ilyen nagy gond az, hogy az elferdült tantételek egy erős közösségi értékrendtagadással társulnak, és ennek során alapvető emberi, szociális értékeket söpörnek ki emberek millióinak lelkéből. Vajon lehet-e tettek nélkül elnézni a teljes kizárólagosságot, hogy embercsoportok teljesen tagadják a körülöttük levő világot, hogy az övéik szűk csoportjával törődjenek? Hogy a hívő gyermeknek a hitetlen szülei iránti felelőssége már nem kötelező? A felebaráti szeretet is csak addig és azokra vonatkozik, akik hozzájuk tartoznak, vagy akik „megtéríthetők”? „Nem segíthetek rajtad, mert nem vagy a Krisztus gyermeke!” — mondta valaki édes- testvérének, akinek gyógyszerre lett volna szüksége. Csak a hittestvér a testvér: minden más személy még emberszámba sem vehető. Az egyik kolozsvári iskolában történelemórán néhány diák a rómaiak hitvilágáról szóló tananyagnál felállt, és tiltakozott a tanárnak, hogy csak egy Igaz Isten van, és nem hajlandók „idegen istenekkel” foglalkozni. Egy másik csoport kijelentette, hogy nem hajlandók orvoshoz menni, mert ha imádkoznak, Isten úgyis meggyógyítja őket. „Nem kell sokat tanulnom, mert egy év alatt «beprogramozom» magam, és bejutok az orvosira” — mondta egy érettségiző agykontrollos diák. Elfogadható-e az, hogy az emberi civilizáció évezredes értékei fölöslegessé váljanak? Mert kultúra és identitásmegőrző szerepe mellékes lesz, nyelvápoló és etnikai értékeket közvetítő funkciója fölöslegessé válik. Az etnikai hovatartozás elértéktelenedésével szinte biztosra vehető a hittestvérek közötti vegyes házasság. Jó az, hogy ne legyen fontos a nyelv, a nemzeti kultúra, az ország társadalmi berendezkedése, és hogy számottevő tömegek ne vegyenek részt, akárcsak szavazatukkal is egy ország politikai arculatának megtervezésében? Hogy fölösleges a sajtó, rádió, tévé és minden, ami az utolsó évszázad nagy vívmánya? Történelmi egyházaink és velük együtt már a kisegyházak is aligha nézhetik tétlenül az okkultizmust, az asztaltáncoltatást és halottidézést, a legkülönbözőbb antiszociális megnyilvánulásokat, a sírgyalázásokat, a vallási alapú agressziót, az idegengyűlölő szubkultúrát, az agykontrollos rémségeket, a természetimádatot, a keleti misztikát, az emberi közösségekből való kivonulást és minden másfajta közösségek tagadását, az alapvető keresztény tanítások szörnyűséges kificamításait, például az oly sok életet megmentő orvosi kezelés és a vérátömlesztés megtagadását.


De van-e jogom teljesen szabadon engedni mindent egy szabadnak látszó verseny ökölrázásai és torokszorongatásai rosszul értelemezett szaba- dosságában? Vajon ennyire rábízhatjuk magunkat a szabad küzdelemre? Tényleg szabad lenne ez a harc, önkéntes a kiválás és az áttérés? Ennyire ne látnánk a hátulról igen is átgondoltan irányító nyugati éles elmélyű pénzes fejeket és az elöl manipulált zavaros agyakat? Itt nemcsak vagy szinte nem a hitre megy a játék, hanem Kelet-Európa vagy még inkább a menny újrafelosztására, új lelki befolyási övezetek teremtésére és újrateremtésére. Valakik egy lelki hatalomátvétel küszöbét készítgetik, egy új nagy teológiai szeméttelepet a legkevésbé támadható ideológia szárnyai, a Biblia üzenete alatt. Kelet „megevangélizálása” egy közös, zavaros égi sziruppal leöntött kegyes bibliai „szívküldi”-vel nem egyéb, mint lelki amerikanizálás. A „Jézus szeret” és egyéb nem fontos szlogenekkel egybemosni a konfesszionális határokat arra néz, hogy ebben a zavarosban sikeresen lehet halászni.


Pedig mi Kelet-Európában élünk, ahol identitásunkat még alapvetően meghatározza az, hogy katolikusok, ortodoxok, reformátusok, lutheránusok vagy unitáriusok vagyunk. Ez egyben nyelvi-etnikai hovatartozásainkat is definiálja. Lehet, hogy ez elmaradott állapot, lehet, hogy lesz ennél jobb modell is később, de aki ezt most elkövetelné tőlünk, az legbensőbb önazonosságunkat követeli el hitünkkel, nyelvünkkel, őseinkkel, templomaink történelmi levegőjével, temetőink megható értékeivel és emlékeivel együtt. E tiszta és lényegében véres harc nélküli konfesszionalizmus az a nagy titok, amitől a transzszilvanizmus áldott ajándéka ennek a tájnak, és amiért csodálattal vesznek körül minket a nyugatiak.


Jön Nyugatról a nagy szemét, sodorja felénk a lelki áramlások szele. Ma még csak megficamodott teológia és elcsúsztatott bibliamagyarázat, holnap már fekete macska áldozata és temetők meggyalázása. Ma még csak „halott Isten teológiája”, holnap már Jézus női személy lesz. Ma még csak bibliai hivatkozásokkal. Ma még csak a homoszexualitás jogosságát igazolja bibliai hivatkozásokkal, holnap enged az állatbarátoknak, és kiszolgáltatja a szentségeket a kutyáknak és macskáknak. Mit lehet itt tenni? A történelmi egyház az egyéntől nem a kutatás jogát vitatja és egy csoporttól a keresés szabadságát, hanem az érdekből átgondolt tömegbolondítás szabadságát. Mert a dolgok veszélyesen összefüggenek, a gondok gyökerei mélyre nyúlnak, ágai pedig magasra terjednek szét, és nem csak a kereső emberrel van a baj. Ami ma még teológiai tanficam vagy kézrátételes beteggyógyítás, az holnap már a keresztény szeretet és egység nevében apácatelepítéssé lesz Székelyudvarhelyen. Ami ma még papos kutyatemetés, macskakeresztelő, az holnap „igazi” és új, ökuméniát nem ismerő, gyűlölettel elhatárolódó új református gyülekezet Széken, Szovátán, Brassóban vagy Marosvásárhelyen. Így már egészen biztosan megértjük, hogy a csereháti ügy is egy ilyen tudatos ködösítő egybemosás, Nyugatról érkező evangéliumi szirup-, operettevangélizáció nagyon is tudatos naivitása. A „szeressük egymást” nagy ködében pedig csak az áldozatok vannak. A csereháti betegotthont óhajtó székelyek pedig az evangéliumi misszió, a szeretet nevében apácákat kaptak ajándékba. Akik ezt kint megtervezték, azok mindent világosan látnak. Ugyan ki hinné el, hogy az Udvarhelyen vitatott ügy konfesszionális lényegét, a vallási-etnikai sajátosságok védelmét és értékét épp Bázelből ne látnák a nagy forgatókönyvírók, az egyházak és népek békés együttélésének, a „svájci modellnek” a hazájában?


Vajon volna-e hitele annak a katolikus vagy protestáns egyháznak, amely tétlenül nézné, szabadon „engedné” a nyugati tanok tételeit, például a sátánizmust, ne nevezné tévelygéseknek és ne harcolna ellenük? Vajon lehet-e tiszta szándéka annak az amerikai Rapp úrnak, aki az itthoni református egyház megkérdezése nélkül a mezőségi szórványmagyarság „megmentésére” öt éve Miskolcon erdélyi magyar református misszionáriusokat nevel önzetlen, rendes és becsületes, hívő erdélyi fiatalokból az erdélyi református egyháznak? Nevel? Nem. Átnevel, agyat mos, fanatizál, pénzzel kecsegtet, idehaza gyülekezeti házat vesz nekik, hogy „megmisszionálják” az erdélyi magyarságot. És megszülethet e 35 fiatalból saját belső szektánk, külön gyülekezetünk. Mert ugyan kiket misszionál? Nem a hitetleneket, az egyháztalanokat és kallódókat. A Mezőség egyetlen szórványfalujában sem találunk belőlük, hanem a legbecsületesebb hívekkel kezdik Szovátán, Brassóban, Széken, Marosvásárhelyen, mert velük ugye nincsen sok dolguk. Milyen lehet tehát az „evangélizálás” leple alatt terjedő szándék, ha nem tisztességtelen. De másfelől vajon lehet-e ítélet és számonkérés nélkül elhallgatni e mozgalom figyelmeztetéseit, hogy az egyház mindezt egy ködös kivárásos alapon tétlenül nézte mindaddig, amíg gyülekezeteinkre nem szakadt rá egy új fanatikus misszionárius ifjúság: saját elhanyagolt gyermekeink?


Hogyan legyen az egyház mindenkié?


Az ezredvég nagy kereséseiben a történelmi egyház Janus-arccal tekint tehát a gyötrődő emberre. Szélsőségek veszik körül, és egyik tekintetével a lelki érzékenyekre, karizmatikusokra kell néznie, a másikkal a közömbösökre, az elegyháztalanodottakra. Ennek a nagy lelki vákuumnak a közepén helyezkedik ez a történelmi egyház, mely a minden oldal keresői között egy kicsinyke maggal magára maradhat, ha nem találja helyét, és igazi misszióval nem szólítja meg a kereső embert. De gondoljuk csak végig, milyen hatalmas sávban kell átfognia kisközösségét, milyen nehéz is egy rendkívül sokarcú, sokféle gonddal küzdő, különféle társadalmi csoportokat, műveltségi szinteket, hitélmény után vágyókat „kiszolgálni” akár egyetlen gyülekezet keretében is. Akár egy 400 lelkes kis falucskában is a lelki igények és az életsorsok sokszínűsége mellett együtt él és az egyházban mégis magára marad az értelmiségi, a munkás, a földműves, a gyermek, ifjú, középkorú és idős, a beteg, özvegy és munkanélküli. Annyi és annyiféle elvárásnak eleget tenni aligha lehet, hisz százféle feladat, ezerféle arc, szó, igény, kérés, sorsüldözte élethelyzet van, melyhez mind hozzászólni kell. Nagy dilemmája az, hogy a kisközösségben olykor egymást kizáró lelki igények ütköznek. A rajongónak karizmatikussá lenni, az értelmiségnek intellektuálissá, a közömbösnek látványossá és tetszelgővé, a hitetlennek szentség nélkülivé, a fiatalnak vagánnyá. Ott vannak az intenzív lelki élet után vágyók, a maguk és környezetük számára szigorú hit és életszabályt felállító élménykeresztények. Az ezeknek szolgáló egyház szinte nem engedheti közel az intellektualizmust, ez a réteg pedig szigorúan ellenez bármilyen közszolgálatot, társadalmi elvárásnak eleget tevő lelkészt és gyülekezeti modellt, legfőképpen pedig a politikai szerepvállalást. A legnagyobb baj az, hogy ez a réteg istenkeresésében szinte teljesen kizárja a másságot és a népegyházi szabadosságot. Ugyanakkor a szabadosabb hitélmény után vágyók, a csak egyháziasok vagy az alkalmi ünnepi keresztények is arra várnak, hogy az egyház és a gyülekezet tagjai tiszteljék és becsüljék másságukat, laza kötődésüket. Lehet-e az egyház egyszerre szigorú élet- és hitszabályú és szabadosan liberális? Lehet-e áhítatosan kenetteljes, szemforgató és a fiatalokkal diszkózó, kiránduló, kitárulkozóan vidám? Lehet-e egyszerre fiatal és öreg, intellektuális és emocionális? A kérdések és gondok tömege átláthatalan és áttekinthetetlen tehát. Csoda-e hát, ha ebből sokan érzik becsapottnak magukat, mert kimaradnak az egyház lelki közösségéből és szolgálataiból, és úgy érzik, hogy őket elhanyagolja közösségük, számukra nem igazi otthon az egyház.


Többféle irány, lelkiség, kegyességi élménykeresés malomkövei között örlődik tehát, és néha fájdalmas a választás. Olyan konfliktushelyzetek születhetnek, hogy le kell mondania az egészről, és helyette egy részt kell választania. Vagy a szabadosabbak maradnak el a nem lelkükre szabott egyházból, vagy gyakrabban a karizmatikus irányzatúak morzsolódnak le sértettségükben, elmagányosodásukban más kisgyülekezetek, új vallási tanítások irányába.


A legtöbb gond a legérzékenyebbekkel, a legnagyobb lelki igényekre számot tartókkal van, mert ők a legmagányosabbak, ők maradtak a periféria, ők távolodnak el leghamarabb a nyájtól, ők nyújtanak igazi tömegalapot az új irányzatoknak. De ott vannak a közömbösök is, akik könnyedén felfedezhetik új otthonukat, vagy a betegek, az élet nagy kérdéseitől sokszorosan megpróbáltak, akik előző egyházukban marginalizálódtak, és itt megtalálták őket. Félrevezetettek tömegéről is beszélhetünk, akiknek gyógyulást, vigaszt ígérnek. Az új vallásokra áttérők, de sokszor a keresők is a karizmák, a szigorú hit, a fegyelem, a családi szeretethangulat intimitásának hiányát vetik régi gyülekezetük szemére. Ana azonban nem gondolnak, hogy ez egy nagyobb közösségben mindig csak egy réteg hit- és hiányélménye, és nem lehet a teljesé. A kisegyház tehát azonos hitélménnyel azonos csoportot szolgál ki, és mindenkiről lemond, aki ezt nem vállalja. Vajon mi lenne egy nagy 8—10 ezer lelkes történelmi gyülekezetből például Marosvásárhelyen, ha a lelkész egy vasárnap bejelentené, hogy holnaptól kezdve „csak” a szigorú hitvallóké az egyház, és csak azoké, akik minden istentisztelen, misén ott vannak: a többinek nincs mit keresnie? Minden egyházban vannak példák és kísérletek a belső fegyelmezésre, de ilyen kizárólagosságra csakis az új egyházak képesek.


Magunk között gyakran szoktuk mondani, hogy a történelmi egyházak leginkább nem azért hibásak, amit csinálnak, hanem amit nem tesznek: igen nehezen jutnak el a kisközösségig, a személyiség legbensőbb szférájának problémamegoldásáig. Ez pedig hatalmas út a népegyház nagy tömegeinek szolgálatától, a mindennapok taposómalmának gépezetétől az egyéni sorsokra lebontott hűséges odafigyelésig. Ezért tartjuk nagyon fontosnak azt, hogy az egyházak rétegeikben is fogják a gyülekezetet, és így minden keresőt felvállalhatnak. A bosszantó, megmosolyogtató elmeszesedett öregek rigolyáitól az igehirdetésen át a fiatalokig és a gyermekekig, amíg eljut az adminisztratív ügyintézésen keresztül a közösségi és művelődési élet megszervezéséig és az országos választások plakátkifüggesztéséig. A távcsöves csillagnézés nagy látószögéből életrészletekre odafigyelő mikroszkopikus látásra van szükség. Az egyház, ha válasz nélkül hagyja az elvilágiasodott embert, ha fölöslegessé válik a mindennapi életszervezésben, akkor már csak egy szűk közösség gyülekezőhelye, otthona, szakrális feladatok kiszolgálója marad a világra való teljes arcú nyitás — a misszió szolgálata nélkül.


 


Az egymást kereső egyház és értelmiség


A legárvább pedig, azt hiszem, a hazai magyar értelmiség. Egyháziasságunk utolsó fél évszázadának oltárán a sok-sok áldozat között ez az emberi volt a legnagyobb: az egyház és az értelmiség talán örökre helyrehozhatatlan eltávolodása. Hogyan „képződik le” az egyház az értelmiségben? És az értelmiség az egyházban? Hogyan is látjuk és láttatjuk egymást?


A „mindegy, de inkább egyház nélkül” filozófiája nem is a tervezett és összefüggő ateizmust teremtette meg, hanem a második, harmadik nemzedék lelkének nagy sivatagmezőit, a kiüresedést, a nagy nihilt. Itt döbbent rá az egyház és a kelet-európai társadalom arra, hogy a keresztény értékrend és a hit milyen szorosan kötődik a neveléshez, és hogy elnevelt nemzedékek légüres terében a visszanevelhetőség helyett mennyivel jobban terjedhet a fanatizmus, a „klasszikus” vallásosság helyet az a bizonyos „valami más”.


A divatkereszténység is nemrég úgy szakadt ránk, mint a demokrácia. Felkészületlenül ért, de tudtuk, hogy csodák nincsenek. Mai posztkommunista társadalmunk nem lett semmivel sem inkább kereszténnyé, hanem legfennebb keresztény színezete lett látványosabb. Hívőbbé nem lettünk, csak egyháziasabbá. A formai egyháziasság legalább olyan divat, sőt kötelezővé lett, mint hajdan ellenkezője, és jócskán összemosódtak a hovatartozás határai. A változásokkal nagy hirtelen a katonatisztekből, párttitkárokból presbiterek és egyházi elöljárók lettek, a hajdani egyházüldözők ma már az első padokban ülnek, az iskolai ateista köröket vezetők ma a vallásoktatásért felelnek. Könnyedén, álmatlan éjszakák és talán furdaló lelkiismeret nélkül teszik. Az elején még magyarázkodtak talán, de ma már fölösleges, hisz szemünkbe senki meg nem mondta, és majdnem mindenki ekként cselekedett. Mert ugyan ki tudná megmondani, hogy ki volt az, aki csak teljesítette, és ki volt, aki túlteljesítette az elvárásokat? Ki emlékszik arra, hogy hol volt a határ? Hol is kezdődött az a titokzatos második mérföldnyi út, amelyet meg lehetett vagy meg is kellett tennie a rákényszerítettnek. Vagy tették, mert jobbak akartak lenni mindenkinél? Parancsra cselekedtem!—mondja minden háborús bűnös. De mi van mindazon tettek mögött, amelyek a parancsok után következtek? Most látványos béke van, és mit tegyen az egyház? Utasítsa vissza a közeledést? Hánytorgathatja sokáig a múltat? Népünk ebből szinte már semmit sem ért. Most ökuménia van, csupa szép, látványos béke az ünnepek szónoklataiban és a terített asztalok mellett, és ez csak növeli népünk lelkében a zűrzavart. Mert minden gyanú és ellenszerv ellenére az egyház és a helyi értelmiség nagy tömegeit a kisebbségi létnek e sajátos hitetlen egyháziassága összetartja, és megóvja a kiürüléstől, az elidegenedésektől és nyugat-európai elhidegülő keresésektől. Ha nem is mindig értelmiségi istenhittel állanak mellettünk, de minden esetben őszinte hittel abban, hogy az egyházzal együtt harcolni, élni és túlélni érdemes.


Az egyház és az értelmiség is lényegében kölcsönösen becsapottnak érzi magát. Mindketten úgy érzik, hogy magukra maradtak. Senki sem így képzelte el a másikat, mindenki mást várt, és mást is kapott.


Az egyház csalódott az értelmiségben ´89 előtt, hisz kényszerrel és erőszakkal távolították el egymástól. Csaholó és leskelődő tanítók és tanárok vették körül faluszerte. Kollektivizáló és ateista köröket szervező, intelligencia nélküli aktivista és pártfunkcionárius szintjére süllyedt szinte minden. Magára maradt a csúcsértelmiséggel szemben is hisz már régen leírták őket a vulgármarxizmusos, grózapéteres operettbarátságban, a népiszövetséges eufóriában, az ellégiesedett határok, világnézetek szirupszerelmében.


Magára maradt az egyház azért is, mert ´89 után is kiderült, hogy a szívek nehezebben változnak meg, mint a szerepek és a politikai hatalom. Hogy belül tulajdonképpen alig változott valami. Mindenütt ugyanazok és ugyanúgy akarnak és várnak el tőle mindent. Eddig reakciós volt, az volt a baj, most meg azt kellene megértenie, hogy teljesen egyek vagyunk. Pedig aki ezt állítja, az nem tudja, hogy az egyház és a világ sohasem lehet egy. Nehéz szerep és fárasztó a mindent pótló kanasztás joly-szerep is. Mindenkinek mindenné lenni. Fél egy újabb szereplési vágy, egy újabb egyháziasság divatjától, mert új színekben most az egyház, RMDSZ, falu, pap, tanár, mérnök, néptanács és presbitérium zavaros egybemosását várják el tőle. Le kell játszani sokszor a mindenhez értőt, az „illetékes hivatalt”, a „hiteles világot” és egy kisebbség biztonságérzetét jelentő, a nyelvi-emberi mulandóságtól megvédő grenwichi időszámítást, a jó irány felé haladó európai útjelző tábla viharverte feliratát, egy kisebbségi időjárás-jelentés barométeres lelki hitelét is.


Fél egy kicsit az értelmiségtől, és nem igazán hisz annak, aki gyermekét vallásórára azért járatja, mert ott rosszat nem tanul. Az apróság ünnepélyeken az első sorokban szaval, és hitvalló énekeket énekel. (Még egy Hunyad megyei román rendőr is elküldte szórványmagyar táborba fiacskáját, mert ez is egy út a tisztesség elsajátítása felé. Az otthoni templom tömjénfüstje, a becsület mellé néhány furcsa, genfi emlékű, magyar illatú zsoltár és érthetetlen gyermekvers sem árt.) Nem hitet tanulni, még csak azért sem, hogy hagyományosan keresztény legyen, hanem mert jobb lesz a gyermek. A végtelennek tűnő erkölcsi parttalanság helyett hátha egy hasznos értékrend medrébe terelődik az élete. Nem kell hívő legyen, csak a rendet kell onnan elsajátítania és magával hoznia. Medret, a hit tiszta Ige-folyói nélkül. Közben pedig az egyházba való beilleszkedések formálisak, a templomok továbbra is kongva, vágyakozva várják a helyi értelmiséget. A „szoborgyepreocos” ökumenikus bulikon, a keresztény színezetű össznépi akármin, a személyes barátságon vagy kanasztapartikon túl alig keres valamit a templom, az egyház és a lelkipásztor közelében. Jól vagyunk, és több semmi. A tanári karok egyháziassága formális, haveri, nem igazán lehet őszintén hinni ebben az egyháziasságban. Csak eddig vagy addig tart őszintesége? De vajon meddig? És ha megfordul a világ? Lassan már a keresztény formavilág és szókészleti lelocsolás is elmaradt és rászáradt. „Őrizkedjetek a párttitkároktól, akik bibliát idéznek, és a papokról, akik Lenint” — monda valaki találóan a változások utáni nagy eufóriáról.


De magára maradt az értelmiség is, mert úgy érzi, őt is becsapták, de legalábbis egyedül hagyták. Gyermekkora templomosságának emléktöredékervei, a Biblia lapjainak történetmaradványaival, kettészakadt imadarabokkal és énekfoszlányokkal sodródik bele ő is egy másfajta, egészen sajátos egyházkeresésbe. De mennyire megváltozott azóta a világ. Az egyház már nem az, amit ő emlékeiből hozott, és amit ő igazán szeretni tudna. Ő barát lehet a pappal, de az egyház számára nem lehet elég hívő, és így magára maradt. Úgy érzi, hogy az egyház ugyan megbocsátást hirdet, de bizalmat nem előlegez, és farizeusi módon nem felejtett, és nem is bocsátott meg igazán. A közelmúlt ideológiai törései kegyetlenek és nehezen gyógyíthatók. Az egyház nem elég emberi és közvetlen, nem tudományos, nem elég magyar és őszinte. A szertartás idegen, az igehirdetés vagy üres, vagy tele van demagógiával, képzavarokkal, magyartalanságokkal, és valójában nem neki szól. A pap távol van tőle és mindenkitől: egy kicsit valahol a föld és a menny között lebeg titokzatosan, és elbeszél a feje felett. Amikor konkrét kérdésekre keres választ, sosem konkrét, amikor nagy baj van, a válasz mindig konkrét: hibáira, mulasztásaira emlékezteti. Nem elég kulúrprotestáns, nem elég nyitott. Az ifjúsághoz szinte egyáltalán nincs szava. Nem őket, még csak nem is a közép korosztályt célozza meg, hanem valahol az idős és a még idősebb nemzedéket. Túl sokat beszél egy Isten nevű valakiről és Fiáról, aki állítólag megváltó, és ő ebből semmit sem ért, de még kevesebbet hisz. A pap, ez a különös lény, aki a földi dolgokban nagyon mennyei, a mennyeiekben pedig lompos, földi és olykor rettenetesen unalmas. Mit is várna el az egyháztól, hogy annak esetleg ő is része lehessen? Több irodalmat, több versidézetet, szép magyar beszédet a megmaradásról, és mindig csak a szépről, a legszebb dolgokról beszéljen. Ne bántsa az életét, szívének legbensőbb világát ne érintse, legkevésbé cselekedeteit. Ne mondja, hogy miért vagyunk kevesebben, hogy kik hiányoznak, és miért eszünk, iszunk vagy kirándulunk annyit. Azt pedig végképpen ne mondja, hogy mik a kötelességei, mert azt ne várja senki tőle. Úgy érzi, elnehezedett az egyház, papjával és vezetőségével együtt, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Aprólékosak, kicsinyesek, fölösleges dolgok gyűjteménye. Minek annyit beszélni Jézusról, kínozni annyit a lelkeket. Mi a baja annyit a bűnnel? Mit vár az értelmiség nagyobb része tehát? Szakrális tartalommal vagy anélkül, de mégis lelki biztonságot, élete erkölcsi rendjét — hittérítés, hitre jutás nélkül, a teljes lelkiismereti szabadságot, ahol ő szabhatja meg helyét, részvételét és a lelki részesedés arányait.


Mit tegyenek az egymást keresők?


Talán túlságosan sokat várnak el egymástól? A társadalom rávetíti saját (vagy közös) társadalomszolgálati mulasztásait, hibáit, és az egyházzal megnyugtatja nem egészen tiszta lelkiismeretét. Az egyház is majdnem ugyanazt teszi: megnyugtatja magát, hogy miért nem lehet az értelmiséget az egyházhoz közelíteni, és okokat könnyen találhat az előbb felsoroltakból. Sajnos nincs igazán komoly elemzése az egyház társadalmi funkciójának, az értelmiség és egyház kapcsolatának, közös feladatainknak. Nincs ma egyetlen hazai magyar ekléziológusunk sem. Az értelmiségiek egyháziasságai, de a lelkészek közéleti, politikai ténykedései sem világosak. A Keresztény Szón kívül igazából értelmiségi lapra, még egy Vigiliára, Confessióra vagy Protestáns Szemlére sem tellett. A keresztény értelmiségi körök csak kisrégiókat, gyülekezetet vagy várost fognak át, és nem állnak össze értelmiségi fórummá. Így a hazai magyar keresztény értelmiségnek nem saját, hanem a Pax Romana és a Protestáns Szabadegyetem nekünk szervezett találkozási alkalmai maradnak.


Magára maradt tehát mindenki, és szinte reménytelenül szeretik egymást. Egymásra találásuk titka azonban csakis a fogalomzavarok tisztázása, a reális ön- és egymásismeret lehet.


Az értelmiségnek tudomásul kell vennie azt, hogy az egyház legbensőbb körében, befelé mégiscsak a hívő emberek kiválasztottainak serege, és egyház nincs és nem is lehet Krisztus evangéliumának hirdetése nélkül, mert akkor minden hiábavaló. Legfontosabb feladata szüntelenül és mindenütt arról az örök és megmásíthatatlan igazságról tenni bizonyságot, hogy Isten szereti ezt a világot, és ezért Krisztust küldte e világba. A gond ott van, hogy ezt egy szüntelenül változó világban hirdeti, a rohanó embernek szólja a keresés, de sokszor a meg nem találás lassúságával, dilemmáival, sokszor kényelmével, dinamizmus nélkül, de mindig másnak és másként, és ennek a helyes útját nem találja meg. Az egyház lendületes közszolgálatot tehet, de ezt csakis a szakrális szféra, a szentség védelmével. Isten szeretetéről szólni és ehhez a háboríthatatlan lelki otthont és benne a lelki egészségvédelmet megteremteni, ez a legszentebb funkciója. Az egyház nem adhatja fel az üdvösség háza, a szentek közössége, kiválasztottak serege, a Krisztus teste, elhívottak közössége alapvető teológiai önazonosságát, amelyben benne van legszentebb lényege: a zajos, bűnös társadalomból egy kultikus, politikamentes szent magaslatba való felemelkedés. De hát hogy legyünk benne úgy, hogy mindig kívül legyünk? Hogy maradjunk kívül úgy, hogy mégis benne legyünk? Hogyan animálja a kis- és nagyközösségét úgy, hogy szakrális küldetését meg ne csorbítsa, ne szentségtelenítse, állandó értékeit ne rombolja, és ne essen darabokra körülötte a világ? Úgy kell részt vennie minden kisebbségszolgáló feladatban, hogy közben őriznie kell küldetése szent, tiszta és érintetlen lényegét: Krisztust.


Az egyháznak pedig kifelé türelemmel és szeretettel kell megkeresnie, elfogadnia a sokarcú, önmaga után kutató embert, akihez van és kell hogy legyen szava, küldetése, és hittel vagy hit nélkül, úgy, amint van, vállalnia kell a szolgálatára igényt tartó külső és belső világot. Sose akarjon a teljesség lenni, hisz nevében is a szentek közösségét, tehát a világ kevesebbik részét jelenti. De egyetemes is, tehát vállalja az alkalmi egyháziasakat, a hagyományból és elődeik iránti tiszteletből és szeretetből hívők népes seregét. Az elhitetlenedőket és a megtérőket, a kisebbségi sors integráló erejét tisztelők nagyobb tömegét, az üdvösség után vágyakozókat, a kereszténnyé válók nagy tömegének kötődését vagy a majdan újjászületők lehetőségét. Hol követte el az egyház a nagy hibákat? Ott, hogy a keresőket csak a templomban kereste, és ott nem találta? Ki kell lépnie a templom, a rítus, a szolgálat kizárólagosságának zártságából. Ki kell lépnie a templomból a világba is, de ne egyszerűsítsük le a dolgot, mert ezt nem a templom helyett, pótcselekvési szerepkörökben népszerűsködve, hanem amellett kell végeznie. Új harci eszközökkel, új hadi vértezéssel kell küzdelemre indulnia, a legszentebb dologért, amely valaha is rábízatott: a misszióra az emberért. Minél közelebb hajol tehát az emberhez, annál biztosabban telik meg új tartalmakkal, de annál bizonyosabb válaszadása is. A túlélés és a jövő pedig azé, aki otthont teremt.


Az egyház mindenkié! szoktuk mondani vulgáris kultúrkereszténységgel, és azt is, hogy benne mindenkinek meg kell keresnie önmagát. Ebben a hatalmas embertömegben sokféle ember és sokféleképpen vár el dolgokat egyházától. Az egyháznak mindenkihez kell hogy legyen szava. Új idők új gondjaira és kihívásaira neki is választ kell adnia. Várja őket a világ nagy lelki keresőivel, az éhezők, hátrányos helyzetűek, a sérültek, a kábítószeresek, a kallódó fiatalok tömegei. Várják őket az öregek, a hajléktalanul hányódó utcagyermekek, az árvaházat kinőtt ifjak. Legyen tájainkon nyelvi-etnikai értékeket megőrző kisebbségmentő intézmény, legyen társadalomszervező erő, magyarságot, kisközösséget, helyi társadalmat mozgósító szervezet, oktató, művelő, népnevelő, politikai funkciót ellátó. És mindezt természetesen meg is teszi és meg is teheti. Türelmetlen az RMDSZ a politikai tájékoztatásért, méltatlankodik az EMKE, ha nincs kultúresemény, haragszik a püspökség, ha ellankad a lelki és gyülekezeti munka, zsémbel a falu, ha a lelkész nem ellenőrzi a földkiméréseket, ha késik a földtulajdonról szóló papírok, a kárpótlási jegyek kiosztása, a részvénypapírokra jövő juttatás. Az egyház egyfajta grenwichi idő, mértékegység, a közösségünk, kisebbségi társadalmunk hőmérője vagy lázmérője, a nagy rohanásban és értékösszerokkanásokban biztonság. Mert az egyház a hazai kisebbségi társadalmunk legbensőbb biztonságérzete, megnyugvása. Egy kissé az apák és anyák családi nyugalmát árasztó békéje a gyermekek számára. Az egyház család, otthon. Mindenki a maga kis békés sarkát keresi benne, de senki sem látja egészen a másikat. Az egyház közösségi életünknek szinte teljessége, kisebbségi életünk maga. Aligha van nagyobb megtiszteltetés az egyház számára, hogy ennyi mindent elvárnak tőle, hisz szolgálatával átfoghat minden területet, ha bírja szívvel, lélekkel, erővel, türelemmel. De az egyház akkor téved, ha magára marad, ha ezt a sokoldalú munkát, kisebbségi életünk szent szolgálatát ködös bezárkózásból, elvtelen elvieskedésből visszautasítja. Az erdélyi magyar értelmiség akkor téved, amikor szinte leegyszerűsíti, minimalizálja az egyházat erre a közszolgálati feladatra, mert neki ennyi kell belőle.


Ember és egyház örökös keresésben. De vajon egymást keresik-e? Vajon egymásra szeretnének-e találni, vagy valami másra. Végzetes baj lenne abból, ha az ezredvég romániai magyarságának nagyobb tömegei kézlegyintéssel intéznék el a kereszténység történelmi egyházainak ezernyi értékét. De az is, ha az egyházak is elfelejtenék az ifjúságot, az értelmiséget, az új egyházak közösségformáló erejének példamutatását vagy a veszedelmes legújabb irányzatok felrázó figyelmeztetéseit. Ha lemondanak a kereső emberről. Az elfogultságtól és lekicsinyléstől elfogy a lelki rend, a bennünk élő dolgok otthona.


Az egyház soha nem mondhat le senkiről — ez a történelmi egyház történelmi küldetése, nagy missziója. Neki is kötelessége keresni, és mindig és mindenki irányába vállalnia kell a válaszadás, a kiút lehetőségének alázatos szerepét. Jobban odafigyelni a kereső ifjúságra és az ifjúságért megfiatalodni, az értelmiségért értelmesebbé lenni, a szeretetre vágyókat szeretni — itt van nagy esélye túlélni a nagy keresések, tévedések és nagy megtébolyodások hullámvölgyeit. Az áttérteket elsiratja, de hazavárja, a visszatérteknek örvendezni tud, és az az igazán nagy dolog, hogy nem kell már a teljesség feletti uralom, hanem elég a kevesek türelmes szolgálata. Szép, alázatos misszió ez. A munkájában és védekezésében új harci eszköztárat, történelmi méltóságához illő szókészletet kell kialakítania, őszintét, igazat, és fel kell hagynia a neoprotestánsok, de a minden elleni harc érzelmi vehemenciájú hadviselésével. Mert amíg sokan mások a részt keresik, a rajongók csak a rajongókat látják, neki látni adatott az egész. De számára adva van a habzsolók eszeveszett misszionálási tébolyodása helyett a csendes, szolgálatkész kivárások méltósága. A tékozló fiú atyjának bizonyossága, hűsége és türelme ez. Az elkövetett évezredes hibákon azonban csak akkor javíthat, ha nagyon komolyan veszi szolgálatának azt a küldetését, hogy ne akarjon a világnak tetszelegve többé válni és maradni, mint az, ami: egyház. Mert ha nem uralkodni, hanem csak szolgálni akar, és emellett jobban odatartja fülét és lelkét az ezredvégi ember szívdobbanásaihoz, akkor meghall mindent, ami a mélyből jön, és van alázatos, csendes és szolgálatra kész szava minden teremtményhez. Aki pedig embereknek segít Istent megtalálni és így boldoggá lenni, aki ehhez nemcsak Igét, rítust, de testvérközelségű lelki otthont nyújt, aki biztonságérzetet ad, aki megteremti a személyiség számára a külső és belső dolgok harmonikus rendjét, azéi lesznek az ezredvég keresői.


 


 


FONTOSABB IRODALOM


Bütösi János: Tévtanítások pergőtüzében. Protestánsok, kisegyházak, szekták. Ökumenikus Tanulmányi Füzetek 2. sz. Bp., 1991. december. — „Senki titeket meg ne tévesszen...” Ökumenikus Tanulmányi Füzetek 4. sz. Bp., 1992. december. — Alföldy-Borus Dezső: A pünkösdista és karizmatikus mozgalom rövid áttekintése és bibliai vizsgálata. Gyúró, é.n. — Németh Géza: Szektariadó. In: Református Naptár 1995. Nagyvárad. — Fazekas Csaba: Kisegyházak és a szektakérdés a Horthy-korszakban. Látószög Könyvek, 1996. — Zámbó András: Mondhat-e újat a feminista teológia? Lux könyvek, Bp., 1996. — Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl. Tanulmánykötet. Kiadta a Magyarságkutató Intézet. Bp., 1990. — Nyíri Kristóf: Keresztút (filozófiai esszék.) Kelenföld Kiadó. 1989. — Tájékoztató a magyarországi egyházakról. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának kiadása. Bp., 1995. — Geszthelyi Tamás (szerk): Egyházak és vallások a mai Magyarországon. Akadémia Kiadó. Bp., 1990. — S. Lackovits Emőke (szerk): Népi vallásosság a Kárpát-medencében I köt. Bp., 1991. II. köt. 1997.


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal