HU  |   RO  

Korunk 1933 Március

Társadalom és lelkiélet


Kulcsár István

 


Az egyéni lelkiélet és a környező társadalom összefüggését vizsgálva, kritika tárgyává kell tennünk előbb mindazokat a lélektani módszereket, melyek vizsgálati eszköz gyanánt számba jöhetnek. Érdekes volna végigtekinteni, hogy a különböző korok és kulturák lélekről alkotott fogalmai milyen összefüggésben vannak az illető társadalmak általános ideológiájával, politikájával, termelési viszonyaival, stb. Ehhez azonban nagyrészt még hiányzik az egyes korok termelése és ideológiája közti összefüggés kielégitő magyarázata, melynek elvégzésére az egyéni lelkiéletet vizsgáló pszichológus kellő felkészültség hijján nem vállalkozhat. Meg kell tehát ez esetben elégednünk a mai kor lélektani irányainak társadalmi analízisével, melyeket sémásan, főcsoportjaikban, teszünk vizsgálat tárgyává.


Talán mindjárt értékelési szempont gyanánt foghatjuk fel azt a tényt, hogy az egyetemi, hivatalos orvosi lélektan alapja az a materialista felfogás, mely a jellemtulajdonságok, morális magatartás, egyéni sajátságok okát a központi idegrendszer és a belsőelválasztású mirigyrendszer veleszületett sajátságaira igyekszik visszavezetni. Nem szabad, hogy a történelmi materializmus alapján álló kutatókat megtévessze ez a materializmus, melyről közelebbi megtekintésre kiderül, hogy pesszimista, reakciós jellegű és teljesen nélkülözi a dialektikus gondolatmenetet.


Minden természettudományosan gondolkodó embernek csak az lehet az ideálja, hogy a lelki történéseket végül, valaha, — ha elérhetetlenül messzi időkben is, — visszavezesse sejtszerkezeti formákra és kémiai reakciókra. Ez az óhajtás azonban nem adhat jogcimet arra, hogy hiányos ismeretekkel, csaknem kizárólag feltevésekre támaszkodva a hipotézisből olyan következtetéseket vonjunk le, melyek szerint az egyén lelkiéletének kialakulását veleszületett készségei megszabják. A tudománnyal való efajta visszaélés egyáltalán nem új azok előtt, akik figyelemmel kisérték a mult században keletkezett és még ma is szemérmetlenül kisértő „fajbiológia” tudománytalan, de annál nagyobb hangon hirdetett „eredményeit”. Az elegáns Gobineau, akit a németek saját népe elárulásáért kitörő lelkesedéssel fogadtak, tanítványai, Ammon és Chamberlain, Wagner, — aki amilyen nagy zeneszerző, olyan rossz antropológus, — voltak apostolai annak a tannak, melynek értelmében a dolichokefal „faj”, az uralkodásra hivatott, a többieknek történelmi szerepük csupán az lehet, hogy a dolichokefált szolgálják. Éghajlat, életkörülmény, munka milyensége szerintük nem befolyásolhatja a fajta nemes tulajdonságait. Alaptalan és nevetséges érveiket elsősorban Jean Finot cáfolta meg „A fajok problémája” cimű művében, melyben egyrészt kimutatta módszerük felületességét, adataik alaptalan voltát, másrészről rámutatott arra a hatalmas átformáló hatásra, melyet a környezet gyakorol az egyes embercsoportokra. Ha ez a csoportok fizikális tulajdonságaira áll, mennyivel nagyobb mértékben vonatkozik a lelki életre, mely mint látni fogjuk, kialakulásának milyenségében legnagyobbrészt a (környezethatásoktól függ. A veleszületett készség ennek csak alsó és felső határát szabhatja meg, de hogy a határok közti szabad térség milyen széles, arra még nem sikerült feleletet kapnunk. Természetesen ez a felfogás nem ütközik a minden területen következetes dialektikus materialista nézettel, mely megengedi annak feltételezését, hogy a szerzett környezethatások anyagi nyomokat hagynak hátra, éppen azért természetesnek találja azt is, hogy a társadalom átalakulása átalakítja az egyének lelki életét. Ennek bizonyítására visszatérünk.


Az egyetemek bölcsészeti szakán tanított lélektan hasonló eredményű, azzal a különbséggel, hogy legtöbbször a tudományosság látszatát is nélkülözi, amennyiben filozófiai, idealisztikus spekulációk eredménye, mely elvont fogalmakat, (értelem, érzelem, akarat,) valóságnak véve, megteszi őket kiindulása alapjául és rájuk támaszkodva épít tovább.


A kísérleti lélektan értékes szolgálatot tesz a leendő lélektani tudománynak a lelkiélet részletjelenségeinek megfigyelése által. Vizsgálatai részben az érzékszervfiziológia körébe tartoznak részben az alkalmasság és tehetségvizsgálatok területébe vágnak. Előbbiek az objektívebbek, de a célunkul tűzött területen nem vehetjük sok hasznukat, mert hiszen minket éppen az érdekel, hogy a fiziológiailag megvizsgált, kiszámitható látási képesség alapján, különböző egyének miért szereznek különböző vizuális benyomásokat. Az alkalmassági vizsgálatok pillanatfelvételt nyujtanak valamely egyén bizonyos célra igényelt képességeiről, de nem mutatják meg az egyén fejlődésvonalát, nem adnak felvilágosítást arról, mi válhatnék belőle más körülmények között. A dolgoztató természetesen ez utóbbira nem kíváncsi, éppen ezért az alkalmassági vizsgálatok a kapitalista termelésben jó eredménnyel használhatók.


A felsorolt lélektani irányokat közös névvel diszpozíciós pszichológiának nevezhetnőnk. Valamennyinek tulajdonsága, hogy a lelkiélet kialakulásában veleszületett, anyagi vagy meghatározhatatlan, transzcendentális összetevőknek tulajdonítanak döntő szerepet. Ezekkel szemben állnak a pozíciós lélektani irányok, melyek az egyén reakció-sémájának kialakulását helyzetéből igyekeznek megmagyarázni. Itt elsősorban a Freud-féle pszichoanalízis és az Adler-féle individuálpszichológia jöhet számításba. A pszichoanalízis már több kísérletet is tett a társadalmi jelenségek megmagyarázására, melyek az első cikkben (Korunk, 1933 jan.-i szám) emlitett okok folytán nem járhattak sikerrel. Hogy mást ne említsünk, a tanának alapjául szolgáló Oedipus konstellációnak az ősemberi vagy primitív társadalmakra való alkalmazása a primitív társadalmak kutatási eredményeinek teljes elhanyagolása alapján történhetett csak meg. Freud valahogy úgy képzelhette, hogy a primitiv társadalomban élő ember, jó, „gemütlich” kispolgári családi körben élt, melyet megúnva a fiak fellázadtak és apjukat agyonütve a nőket elrabolták. Ám mit tegyenek azok a szegény fiak, akik apjukat nem is ismerhették, mert törzsházasságban éltek és anyjuk törzsének voltak a tagjai? Nem is szólván arról, hogy az elrablott tárgynak előzőleg magántulajdonnak kellett volna lennie. A társadalom élete az egyén lelkiéletéből nyert tapasztalatokkal magában sohasem magyarázható meg, utóbbi legfeljebb összehasonlításul segédeszközül szolgál amannak kutatásában. Az individuálpszichológia, mely elsősorban gyakorlati, gyógyító és nevelő módszer, ilyen irányú vizsgálatokat még nem végzett. Egyik-másik alapelve azonban mégis felhasználható annak a tudományágnak kiépítésében, mely ma még nem létezik, de melynek szükségszerűleg meg kell születnie és melyet társadalmi lélektannak nevezhetnőnk.


Az individuálpszichológia egyik alapvető különbsége az emiitett lélektani iskolákkal szemben abban áll, hogy az ember lelki, sőt mondhatnónk fizikális megnyilvánulásaiban is célrairányuló tevékenységet lát. Ezen a ponton feltétlenül fennakad az, aki a marxi dialektika oki gondolkodásához szokott és azonnal valami idealisztikus gondolatmenetet szimatol. Ezért először is tisztáznunk kell ennek a finalitásnak milyenségét. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy az individuálpszichológia a célon nem valami tudatosan kitűzött célt ért, hanem inkább irányt, mely felé az egyén halad. Ennek a célkitűzésnek a formáját azután legnagyobbrészt társadalmi tényezők befolyásolják és Plechanov szerint is a „szociológia abban a mértékben válik tudománnyá, amennyiben sikerül a társas ember céljainak keletkezését (a társadalmi teleológiát) a társadalmi folyamat szükségszerű következményeképpen megérteni, melyet végső eredményképpen a gazdasági fejlődés menete határoz meg.”


Az individuálpszichológia finalitása tágabb értelemben azonos az életnek azzal a tulajdonságával, melynek értelmében minden körülmények között igyekszik önmagát fenntartani, továbbadni, adott készségeit (bocsánat a kifejezésért) „kiteljesíteni”, egyszóval: érvényesülni. Ez a tulajdonság jelentkezik az egyénnél érvényesülési és hatalmi tőrekvés formájában. Az egyén immanens finalitása tehát úgy is felfogható, mint az életnek egy tulajdonsága és ezzel megszűnik az ellentét a kauzális és finális felfogás között. Az élet megakar maradni. Ez a finis, melynek kutatása nem tartozik vizsgálatunk körébe. „Minden körülmény között” ez a causa, melyet kutatunk, hogyan érvényesül az élet a körülményeknek megfelelően. Engels az Antidühring VII. fejezetében ezt irja: „De mi az alkalmazkodás tudatos szándék nélkül, elgondolások közvetitése nélkül, ha nem öntudatlan céltevékenység?” Lejjebb: „tagadhatatlan, hogy ezek az állatok... ahhoz az élethez, amelyet élnek, célszerűen alkalmazkodtak.” Ha a továbbiakban célról fogunk beszélni, mindig ebben az értelemben fogjuk felfogni a céltevékenységet.


Ahhoz, hogy az embert, mint társaslényt vizsgálhassuk, meg kell keresnünk előbb azt a biológiai készségét, mely alkalmassá teszi vagy kényszeríti a közösségbe való beilleszkedésre. Ezt egyrészről a veleszületett becéztetési hajlamban találjuk meg, melyről már első cikkünkben szólottunk. A csecsemővel való foglalatoskodás legprimitívebb formái, a csecsemő felemelése és simogatása — úgy látszik, — kellemes érzést, gyönyört keltenek benne, legalább is erre vall ennek a foglalatoskodásnak a megnyugtató hatása. Néhány hónapos korában azután a csecsemő már látható tüneteit mutatja jóérzésének mosolygás formájában. Ugyanakkor a gondoskodó külvilág tudomásulvétele már magasabb szervműködésekre tevődik át, látásra, hallásra, egész a képzetek ós fogalmak kialakulásáig. Mondhatnónk, az ember a külvilágba, környezetébe külső csiralemezével kapcsolódik be annak alacsonyabb funkcióitól kezdve (tapintás) egész a lelki élet legdifferenciáltabb működéséig (középponti idegrendszer). Ez a függő viszony kezdetben teljesen egyoldalú, a csecsemő parazita módra élősködik a társadalom első megszemélyesítőjén, az anyán. Később szerzett tapasztalatai révén rájön, hogy a kedveskedést fokozott mértékben veheti igénybe, ha bizonyos ellenszolgálatokat tesz. Ezen a fokon kezdődik az egyén és a társadalom közti kölcsönösség, melynek kifejlődése — átlag alkatot véve alapul — elsősorban a neveléstől, ennek révén a nevelési elvektől, lehetőségektől, ideológiától, politikától függ és innen már tovább követhető a végső gazdasági okokig.


A társadalmi beilleszkedés kényszerítő oka gyanánt az emberi csecsemő és gyermek fiziológiás fogyatékosságát tekinthetjük. A filozófia területére vezetne már annak fejtegetése, hogy az emberi fajta vajjon testileg egészében fogyatékos-e a természetszabta feladatokkal szemben és ezért (kellett-e közösségbe, társadalomba tömörülnie. Ám objektiv összehasonlítás utján is megállapíthatjuk azt, amiről más értelemben már szóltunk, hogy a fejlődés ranglétráján minél magasabban áll valami lény, annál kevésbé tudja születése utáni időben a fajára jellemző és életéhez szükséges működéseket elvégezni, annál nagyobb szüksége van a „szociális átöröklésre”. Minden általunk ismert állat közül, átlagos életkorához képest talán az ember „életképtelen” legtovább és néki van leghosszabb időre szüksége, hogy — társadalomban élvén — most már a környezete által közvetített életfeladatoknak eleget tudjon tenni. A felnőttség korhatára a technikai és kulturális civilizáció hatására mind messzebbre tolódik (nem is szólva a napjainkban ható közvetlen gazdasági okokról” elhelyezkedési nehézségekről) és a felnőtt és kisgyerek közti szélesség mind ijesztőbb mértékeket ölt. De ha nem is tekintenénk a szellemi különbségeket — melyek ugyan az embernek éppolyan tartozékai, mint az állatnak a fogak, vagy a karmok, — az ember csecsemőkorában testileg is sokáig tehetetlen. Segédeszközök nélkül még a mérsékelt égöv alatt sem tudja fenntartani testének hőmérsékletét és már élete legelején segítségre van szüksége. Amint ebben a tehetetlen függő viszonyban szerzett engrammjai lassanként képzetekké, fogalmakká, tudatos lelki működéssé alakulnak, olyan mértékben fejlődik ki benne szükségszerüleg kicsiségének és függőségének érzése. Száz százalékban anyjára és környezetére van utalva és ha azokat mindenhatóknak tartja, ez csupán objektíve fennálló viszonyának szubjektív kifejezése. A felnőttek korlátlan elismerése csak önmaga semmibevevésének visszája. Minél magasabbfoku pedig valamely társadalom, annál nagyobb ez a különbség. A primitív ember gyermeke aránylag hamar képes ellátni a felnőttek munkáját, ha kisebb mértékben is. Játéka és munkája között nincs éles különbség, a felnőttkor és gyermekkor nem határolódik el olyan élesen éppen a kettőjük között lévő társadalmi működés csekélyebb különbségénél fogva, A magasabb technikájú és kulturájú társadalomban azonban a gyermek a felnőttek működését elérhetetlen magasnak, egyenesen misztikusnak érzi. Amikor itt fogyatékosságról beszélünk mindig az egyén képességei és az előtte álló feladatok közti (eltérést) értjük. Tágabb értelemben, biológiailag, ez a fajta fogyatékosság minden fejlődés motorja. Az élet minden körülmények között fenn igyekszik maradni és olyan működéseket, szerveket fejleszt ki a generációk folyamán, melyek a feladatnak megfelelnek. Ez megfelel annak az idézett marxi felfogásnak, mely szerint az ember, miközben környezet megváltoztatásán dolgozik, saját természetét módosítja. Ez az előreigyekvés, érvényesülni törekvés megnyilatkozik azokban a reakciókban is, mellyel a gyermek relativ fogyatékossága tudomásulvételére, a fogyatékosság-érzésre felel.


A gyermek fogyatékosság-érzésének biológiai oka a fejlettebb társadalmakban jelentőségére nézve elenyészik a gyermek helyzetének, tehát a társadalmi oknak jelentősége mellett. A gyermeknek a felnőttek részéről való értékeltetése, a vele való bánásmód, testvéreihez, társaihoz való viszonya mind alkalmas tényezők fogyatékosság-érzésének, illetve önbizalmának ellentétes értékű csökkentésére, illetve növelésére. A gyermek helyzete viszont a gazdasági állapot és az uralkodó ideológia függvénye. Földműves családoknál pl. a gyermek korábban vesz részt a termelésben és ezért értéke növekszik. Sokgyerekes proletárcsaládokban a gyermek teher és ezen helyzete sulyát nemcsak a tényekből, hanem gyakran szülei kijelentéseiből is tudomásul veheti. Azoknál az osztályoknál, melyeknél az elsőszülött vagyont örököl, elő-helyzetet élvez a többiekkel szemben. A nevelés területén uralkodó ideológia szoros összefüggésben van a politikai helyzettel. Az osztálykülönbségeken felépülő társadalom rangkülönbséget tévő ideológiája behatol a nevelésbe is és a gyermektől szüleivel szemben gyakran indokolatlan, felesleges respektust követel, mely jórészt csak arra való. hogy a szülők szubjektív, hatalmi vágyát kielégítse. Ám ugyanez a törekvés céltudatos, megszervezett formában megnyilatkozik az iskolai nevelésben is. A szembeszökő belső ellentéteken felépülő osztálytársadalom egyik legnagyobb ellenségének tekinti a kényszerű konvenciók bilincséből felszabadult kritikát és ezért az iskolai nevelést úgy igyekszik irányítani, hogy az az önálló véleményalkotás képességét elsorvassza. Nem. pszichológiákban való elmaradottság, hanem politikai tendencia az oka annak, hogy a középfokú oktatás az empirikus kísérletezés, az önálló kutatás helyett, készenkapott elvek elfogadtatását és az ex-cathedra előadást teszi tanterve alapjává. Az osztályállam célja kritikátlan, meghunyászkodó „beamtereket” nevelni, hogy a társadalmi vezető állásokat ezekkel a számára veszélytelen, csupán az emberi fejlődésre veszedelmes elemekkel töltse be. A gyermekek elnyomásának tudatos, tendenciózus voltát mindennél világosabban igazolja egyik vezető politikusunknak egy közelmultban tett nyilatkozata, melyben a „bolsevizmus előfutárainak” nevezi azokat, akik „a gyerekek számára fokozott szabadságot követelnek”. Félreértés elkerülése végett meg kell jegyeznünk, hogy az illető politikus nem kommunista, hanem a Magyarországon uralkodó politikai rendszer vezéreszméjének hordozója.


Irányát tekintve a magát fogyatékosnak érző gyermek válasza mindezen helyzetekre egységes: szabadulni igyekszik fogyatékosság-érzésétől és hatalomra törekszik. A hatalomra-törekvés, mely az érvényesülnitörekvés általános biológiai jelenségének speciális megnyilvánulása, primitív fokán, szintúgy, mint a kényeztetési hajlam primitiv szervműködésekhez van kötve, melyeknek széke a harántcsíkolt izomrendszer és a hozzátartozó idegpályák, illetve központok. Az agresszió ösztönjelensége, mely az egész állatvilágban elterjedt, a embernél is kezdetben meghatározott formákban jelentkezik, csapkodásban, toporzékolásban, orditozásban stb. Ezekkel az izomműködésekkel kapcsolatban bizonyos idegrendszeri folyamatok is játszódnak le a középponti és az autonóm idegrendszerben, mely utóbbinak működése ilyenkor a véreloszlást, zsigeri szervek és valószínűleg a belső elválasztású szervek működését is befolyásolja. Az agresszió idegrendszeri kísérői később a külső körülményeknek, a megoldandó feladatoknak megfelelően sémásan állandósulnak, az eredeti megnyilvánulástól többé-kevésbé függetlenné válnak és ilymódon létrejön az egyén hatalmi törekvésének alapsémája.


A gyermek sématizáló, finomabb, fogalmi elkülönítésekre képtelen gondolkozási mechanizmusa következtében saját semmiségének ellentéteképpen felnőtt környezetének valamelyik tagját, többnyire apját tekinti. Az a meg nem fogalmazott, de cselekedeteiből minduntalan kitetsző életelve, melynek értelmében ő is apjához hasonló szeretne lenni, megszövegezve így hangzanék: fogyatékos vagyok és mindenható akarok lenni. Féktelen hatalmi törekvésének azonban gátat szab két tényező, melyek egyben kialakítják jellemének alapsémáját és ezek: a családi helyzet és a becéztetési ösztönből kifejlődő közösség-érzés.


A családi helyzet — mely, mint fentebb rámutattunk, társadalmi tényezők eredője — kíméletlenül megszabja a korlátlan terjeszkedési törekvés netovábbját. A társadalom beavatkozása elsősorban a civilizáló befolyásokkal, az étkezés és a kiürítés szokásos szabályozásával történik. Ez az a terület, amelyen az individuálpszichológia felfogása a pszichoanalízisétől szögben eltér és ahol a kettő különbségét talán legvilágosabban lehet érzékeltetni.


A szoktatás, bármiféle formában történjék is, erőszakos beavatkozás a csecsemő, illetőleg a kisgyermek életébe, melyet eddig ösztönei szabályoztak a gyönyörkeresés és kínkerülés elve alapján. A csecsemő társadalmi bekapcsolódása ugyan már korábban kezdődik az említett becéztetés kapcsán, de ez az első eset, mikor tőle követelnek valamit. Ezek a követelmények úgy vannak megszabva, hogy átlag körülmények között egészséges gyermek nehézség nélkül képes őket teljesíteni. Máskép áll azonban a helyzet, ha a követelmények tulszigorúak, a felnőttek részéről történő ellenszolgáltatás csekély, vagy a gyermek szervileg fogyatékos.


A kisgyermeknek — mint emlitettük — fogyatékossága folytán szüksége van környezete gondozására, melyet szubjektiven szeretet formájában vesz tudomásul. A kapott szeretet csökkenti fogyatékosság-érzését, emeli önbizalmát, érzi, hogy van kire támaszkodnia. Ennek megszerzése végett hajlandó egyes örömekről lemondani és már egész fiatal csecsemőknél észlelhető, hogy a kezükben lévő ételt környezetük valamelyik tagja felé kínálják. A szoktatás általános módja az, hogy a nevelő az eddig eltűrt, de most már kordába fogandó ösztönkielégülés szokásos módja fölött elégedetlenségét fejezi ki, melyet a gyerek szeretet megvonás formájában vesz tudomásul. A kedvére elvégzett funkció alkalmával viszont a felnőtt megdicséri a gyereket, hízeleg neki, szeretetet ád érte, amivel önbizalmát fokozza. A gyerek mintegy cserekereskedést folytat, szeretetet kap, lemondást ad.


Máskép azonban, ha a követelmény tul nagy, ha a szeretet kicsi vagy szervi fogyatékosság miatt a feladat betöltése nehéz. Ilyenkor az üzlet nem fizetődik ki, az engedelmesség az önbizalom csökkenését jelentené, ezért a gyermek felveszi a harcot, ellenáll, dacos lesz. A dac a gyermeknél az, ami a munkásmozgalomban a sztrájk: a fegyvertelen ellenállása.


A. dac megnyilatkozási módját két tényező határozza meg: a követelmény minősége és a szervi fogyatékosság. A gyermek ép´ azokat a cselekedeteket tagadja meg, melyeknek elvégzésére a nevelőt sulyt helyez. Ha pl. edénybe székelést követelnek tőle, kizárólag ruhájába végzi el vagy visszatartja székét. Ha étkezését mérséklik, mindent összefal; ha etetik megtagadja az étkezést. Természetes, hogy az ellenállás többnyire a fogyatékos szervrendszeren nyilatkozik meg, egyrészt, mert az érzékenyebb, másrészt, többnyire a, körül tör ki a háború.


Az emberi test legkülönbözőbb nyálkahártyái, sőt bőrrészei alkalmasak gyönyörérzés kiváltására. Egyugyanazon terület gyakori ingerlése, a figyelem oda koncentrálása fokozza a szerv érzékenységét. A dac fegyveréül felhasznált szerv ezért erogén területté válik és mint ilyen, később, lelki betegségek kialakulásánál nagy szerepet játszik. Am itt a freudizmussal szemben a nagy különbség. A freudizmus a dacjelenségek magyarázásában a fősulyt a részletösztönökre helyezi, míg az individuálpszichológia az ösztönök felfokozásában csak a hatalmi törekvés harci eszközét látja. A különbség nem elméleti, hanem gyakorlati. A pszichoanalizis szerint a neurótikusok gyógyításában fel kell fedni mind a helytelen, infantilis kötöttségeket, az individuálpsziehológia a hatalmi törekvés hibás irányait igyekszik megváltoztatni. A szembeszökő gyakorlati kontroll különösen nehezen nevelhető gyermekek gyógyításánál ütközik ki, amikor a dac okának megszüntetése megszünteti a tünetet, nem törődve a területek erotizáltságával. Ha a környezet nyomása olyan súlyos, hogy a dac lehetetlen a gyermek az apátikus engedelmesség formáját választja, amelyben azonban nincs köszönet. Mindent csak parancsra tesz. félénk, visszavonult és nem válik azzá, ami a nevelés célja kell, hogy legyen: társadalmi emberré.


Az egészséges fejlődést igérő elhelyezkedés akkor jön létre, ha az agressziós törekvés és a közösségérzés harmóniába jut.


A külső keretek befolyásoló hatása sohasem passzív lenyomat alakjában marad meg az egyénen, hanem reakciós sémák alakjában. Szerkezetüknek társadalmilag feltételezett milyensége meghatározza a fejlődés lehetőségi kereteit és ez az összefüggés használható fel az új generációk társadalmi előkészitésében: a nevelésben.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal