Kevés könyv keltett még Magyarországon oly rövid időn belül megjelenése után akkora feltűnést és lelkesedést, mint Nagy Lajos legújabb műve. (Két fiu ült egy padon. Európa könyvtár kiadása. 1932.) Mindenki erről beszél és még a minden kákán csomót keresők is érzik, hogy ez a kis regény sok szempontból fordulópontot jelent a magyar proletárirodalomban.

Mindenekelőtt a legnagyobb örömmel állapithatjuk meg, hogy Nagy Lajos írói alkotóerejének legjobb korszakában van. Soha nem volt élesebb szemű s ábrázoló ereje annyira művészien finom, mint ma. Ha az ötvenéves író kissé rendezettebb anyagi körülmények közé juthatna, ha a mindennapi kenyérgondok idegőrlő viszontagságaival, a nvomorusággal való állandó birkózás nem bénitaná meg és nem igényelné energiájának nagy részét, akkor még bámulatosan szép müvekkel ajándékozhatná meg Nagy Lajos a magyar munkásosztályt. De az ilyen hatalmas tehetségnek megélhetéséről nem tud gondoskodni a mai magyar irodalmi élet az utódállamok magyarságával együtt sem; — a burzsoázia sem (mely nem is akarna tenni érte valamit) és a proletáriátus sem. Neki nem jönnek segítségére azok a külföldi könyvkiadók, melyek egyébként támogatni szokták a nemzetközi szociálista irodalmat. Nagy Lajossal ezt nem teszik. Túl nagy tehetség és annyira szabad szellem, hogy a kis skatulya-emberkék őt nem tudják besorozni a jelentéktelenek egyik kategóriájába sem, tehát félnek tőle.

Nagy Lajos új műve — legalább is sorok írója szerint — eddig a legjobb modern tendenciamű Magyarországon. Mintakép lesz a jövőben is arra, milyennek kel] lenni a magyar proletárirodalomnak. A legjobb szociálista tendenciát az szolgálja, aki a társadalmat hűen, torzítástól mentesen, a maga valóságában írja le. Minden tulzás művészietlen, az élet ismeretének és a társadalmi összefüggések megértésének hiányát leplezi csak. A viszonyok ismerője előtt tehát groteszkül hat és ellenkező hatást ér el, mint amit szándékozott. Nagy Lajos nem szorul rá, hogy túlozzon és ferdítsen, csak azért, mert másként nem tud „érdekes” lenni. Fotográfusi hűséggel dolgozik, még a „beállítás” sem erőszakolt. De ő hallatlan megfigyelőképessége magnéziumfényének segítségével oly képét vetiti elénk a szemügyrevett jelenségnek, hogy a kép élesebben mutat, mint ahogy mi láttuk eddig a valóságot.

És mindezt miben nivós eszközökkel éri el! Nem magyaráz, — alakjait beszélteti és néhány szavukkal eleveníti meg őket előttünk. A cipőzsinór árusító kis fiu szemszögéből nézve néhány oldalon megjeleníti előttünk az egész társadalom keresztmetszetét. Felejthetetlenné válnak alakjai: a proligyerek és az urifiu, a mosónő, a kültelki munkásasszonyok, az öreg zsidó, a ruhatárosnő, a pincér, a szociáldemokrata, a kokottok, az előkelő ur és a színen meg nem jelenő, de háttérül szolgáló rendőr.

Nem idealizál és nem fest ördögöket. Alakjai nem jobbak, de nem is rosszabbak, mint a valóságban. Stílusát a végletekig leegyszerűsítette és tömörség tekintetében őt ma Magyarországon senki sem tudja felülmulni (talán még Szomory Dezső sem, aki egész más utakon és téreken bolyong, de azért igen-igen nagy művész).

Nagy Lajos „Két fiu”-ja után nehéz lesz Magyarországon a régi kerékvágáson folytatni a műbaloldali irodalmat, mely a maga számára egy művilágot gyártott, műalakokkal és papirmasé-diszletekkel és e nemlétező világban el nem képzelhető cselekményeket végeztet bábuival, mikor is azt hiszi, hogy lelkesítő munkát végez. A proletárirodalomnak „romantikus” korszaka Magyarországon nem sok maradandó értéket hozott létre. Sajátos viszonyaink olyanok, hogy nem is lehetett ez másként, mert Magyarország nem romantikus ország ... Ritka az, ami nálunk „regényes”... Jókai, az más ügy! Ő álomvilágot csinált a kivételekből... Bizonyos, hogy a magyar nemesség nem olyan volt, mint amilyennek őt Jókai rajzolja, aki, annak ellenére, hogy hitetlen szabadgondolkozó, mégis elhallgat minden lényeges dolgot, ami nem volna kedvező az uralkodóosztályokra. Jókai az esetleg itt-ott meglévő kivételekből általánosított. Regényeibői csak azt látjuk, hogy milyennek szerette volna látni Jókai Magyarországot.

De a munkásmozgalom megengedheti-e magának azt a luxust, hogy kivételekkel bíbelődjék és azt festegesse, hogy milyennek szeretné ő látni, mondjuk a magyar munkásmozgalmat? Hogy aztán idegen nyelvre lefordítva, külföldön azt higyjék, hogy a magyar munkásmozgalom tényleg olyan, mint ahogy az író ábrázolja, aki elfelejtette odaírni, hogy mindez csak „Wunschtraum”? Méltó dolog ez komoly emberekhez, igazi irókhoz és általában, méltó dolog a „romantikus” füllentés és az igazság leplezése komoly mozgalomhoz? Sok szempontból bizony igen káros következményei is lehetnek az ilyen eljárásnak, mint azt számos és ma már közismert példa bizonyítja.

Az önáltatás módszerével szakítani kell mindenütt, A politikában is, az irodalomban is. Vissza a realizmushoz az egész vonalon. Hagyják a meséket. Higyjék el azok a szociál-sznobok, akik most Nagy Lajos elbeszélésében is keveslik az „osztályharcot”, hogy ennél osztályharcosabb novella kevés van a magyar munkásirodalomban. — Semmi sem olyan, osztályharcos, mint az élet valódi és okos ábrázolása. Köszönet illeti az Európa-könyvtárt, hogy lehetővé tette ennek a nagyjelentőségű kis műnek a megjelenését. (Budapest)