Az uccákon felvert por terjengett. A forró napsütés amugy is elbágyasztotta Hajdut, de a por még inkább fullasztotta. Sehol egyetlen ablak sem nyílhatott ki, hogy a friss levegőt és a napfényt beeressze, az anélkül is rossz levegőjű lakásokba. Esőzések alatt viszont ezek az uccának csufolt utak sártengerré váltak, úgy, hogy az elhaladó autók ablak-magasságig felverték a csatakot. Most a terüs szekerek ugyanezt az anyagot finom portengerré trappolták fel. A gyerekek egyéb szórakozás hijján avval mulattak, hogy meztelen lábakkal fel-le nyargaltak az uton, utánna pedig a sekély, üvegdarabokkal, drótokkal telt medrű és olajos, kátrányos váladékú patak vizében lubickoltak, amitől testük még mocskosabb lett, mint fürdés előtt. Bármit is csináltak, mindig csak szenny rakódott rájuk.

Szombat lévén a közeli falvakba hazatérő kaszás, bőgatyás, mezítlábas parasztok üres zsebbel és kenyér nélküli tarisznyával vonszolták magukat haza, hogy hétfőn hajnalban megint bevándoroljanak sovány reményeikkel.

Akik nem jutottak munkához négyes-ötös csoportokban haladtak. Nem volt szavuk. Amit mondhattak volna, azt ugyis tudták egymásról. Csak amikor kocsma előtt mentek el, akkor nézelődtek kevés élénkséggel. Számukra a kocsma szórakozást, bufelejtést, keserűségük bő hordójának megcsapolását jelentette. És ilyen vigasz putikok elég sűrűn ásitottak nyitott ajtóikkal a szűk hetibéreikkel tévelygő munkásemberekre. Legtöbbjük be is botlott egy pohárra, amiből rendszerint több lett.

Hajdu találomra lépett be az egyikbe.

Valami ennivalót hozatott s leült az egyik súrolt asztalhoz és csak akkor vette észre, hogy a gyárból még hárman ültek egy másik asztalnál. A sarokban két falusi bicskázta a málékenyeret, melléje csusztatónak gabonapálinkát szopogattak. A többiek megismerték. Szemeikben három pohár csillogott már s a negyediknek a felénél tartottak. Egy asztalnál Botos, Csulak a lakatos és egy Jos nevű, aki a kohónál dolgozott, ültek. Csulak átszólt Hajduhoz.

—  Üljön hozzánk, Hajdu!

—  Jól vagyok én itt is. Különben minek szorulnánk? Aztán ugyis megyek, ahogy elintéztem a kérődzést.

Botos felajánlotta:

—  De egy pohárral csak iszik? Hajdu kitért:

—  Most nincs gusztusom és a pénz nagyon vékonyan ereszt.

—  De azért a sajtóra mégis jutott, — kötődött Csulak. — Már én inkább megiszom, mint azoknak a zsebét tömjem. Ugy látszik maga még nem ismeri őket. De én eddig vagyok né, — és a nyakára mutatott.

Hajdu közönyösen felelt:

—  Szervezkedni csak kell és az ujság azért van.

Csulak elutasitólag kaszált a kezével a levegőbe. Az ital már dolgozott benne.

—  Tiz évig tagjuk voltam, fizettem és most egy éve, mivel munka nélkül voltam, elmaradtam a tagdíjjal, aztán kitöröltek. Most megint mehetek a fenébe, — látja ennyit ér a szervezkedés, hizlaltam a titkárokat, ezért inkább megiszom azt a pénzt. Tudok én munkanélküli lenni szervezet nélkül is. De maga, Hajdu ugylátszik nagyon fiatal. Szervusztok, — és poharát az asztalhoz verte.

Hajdu nem akart vitába kezdeni, pedig a falusiakért kedve lett volna. Viszont kocsmában, szesz mellett nem tartotta célravezetőnek megismertetni az elveit és nem akarta, hogy az üzemben másként ösmerjék, mint egyszerü, meggyőződés nélküli munkást. Ezért inkább Csulakot figyelmeztette:

—  Minek iszik, ha munkanélküli lesz?

Csulak arcán sértődöttség látszott, de utána mindjárt gúnyosra huzódott a szája és ugy mondta:

—  Azért iszom, mert gazember vagyok. Igen, gané ember. Négy gyermekem van és én iszok. Két kiló kenyérre valót már megittam. De azért mégis iszok, mert mérges vagyok, mert nyakig vagyok az élettel. Iszok, mert ha otthon volnék, veszekedne az asszony s ha hazamegyek még jobban fog ugatni. Hallod Botos, gazember vagyok és te is az vagy, neked is van gyermeked, Jos szintén szemét ember, mert ő is szeszei. Te pedig — fordult Hajdu felé — azért vagy gazember, mert nem iszol. Tudjátok meg, gazember az egész világ.

A kocsmáros szokva volt az ilyen bölcselkedésekhez, életében annyi szeszgőzös kinyilatkozást hallott, hogy könyvet irhatott volna, de nem irt, hanem bányászott a részeg, filozofáló előadások jövedelméből. De rendszerint, mikor a szesz áldozatai már elitták józanságukat és nem fenyegette az a veszély, hogy megfogadják erkölcsös intelmeit — emigy dorgált:

— Nézze barátom, ne igya el a pénzét! Minek gazdagítani a szeszgyárosokat, hisz nincs magán egy jóravaló nadrág és biztos a házbérrel is el van maradva. Aztán az esze is ér valamit az embernek. Nahát még kér egy pohárral? Lelke rajta, én adok, de holnap ne átkozzon, hogy a keresetét nálam hagyta. Én figyelmeztettem magát. Ez az ötödik pohár ugye? — kérdezte az áldozatot, pedig tudta, hogy csak a negyedik. Ha észrevette, hogy az illető végére ért fizető képességének és nem rendelkezett hitel alappal, akkor egyenesen dörgő apostolnak csapott fel. Kövérkés arca tüzbeborult, kissé kancsali szeme villámokat szórt, közben ritka bajuszán nagyokat sodoritott, balkezével csapkodta a bádogabroszú pultot:

— Nem adok többet, gazember volnék, ha elnézném, hogy issza el emberi méltóságát. Menjen haza, jóember ne szomoritsa el a családját! Gondoljon arra, hogy gyermekei vannak, inkább azoknak vegyen jó sok tejet, mert a legértékesebb ital a tej és a viz. Fizessen! Többet nem adok. aztán isten áldja.

Ezek után érthető, hogy jó kocsmáros hírében állott, a firmája is ezt hirdette: „A jó kocsmároshoz!”

Ha Hajdu és a két, még józan paraszt nincs ott, Csulak részeg őszinteségét pártfogásba vette volna. De így hallgatott, csak a könyvecskéjében számítgatta a Csulak heti kontóját s amint megtudta, hogy felmondottak neki, elhatározta a hitel beszüntetését.

A falusiak összeszedelőzködtek, a nyakukba akasztott zacskóból — miután vagy tizszer megolvasták a pénzt, — kifizették a kiadásukat. Egy-egy cukorfütyülőt is vásároltak, aztán elindultak hazafelé.

A sötétedő este homályában olyanok voltak kaszáikkal, mint két agyondolgozott halál.

Hajdu is éppen menni akart, mikor az ajtón borzas gyermekfej kukkintott be. Utána mindjárt sötét ruhájú, szőke asszony jelent meg. Az arcán látszott, hogy dühös. A kocsma közepén megállva némán, öldöklő szemekkel nézte Csulakot.

Botos oldalba lökte a háttal ülő Csulakot:

— Itt a felesége!

— Mi az, jómadár? — támadt rá az asszony, — te itt rohadsz?

— Na, fogd be a szád — intette le a feleségét. — Gyere idd meg ezt, aztán eredj, én is jövök azonnal.

Az asszony az asztalhoz lépett és egyetlen loccsintással földre öntötte a pálinkát. — Törje ki a nyavalya a beledet, fizess és megyünk!

Botos és a másik sunyin néztek össze. Szombatonként őket is az asszonyuk szokta kiverni a kocsmából, de most nem a szokott helyükre mentek és így azt remélték, hogy nem talál rájuk az asszony.

Csulak, hogy megmutassa barátainak, hogy ő viseli a kalapot, az asszonyt semmibe se véve, ujra rendelt:

— Horvát ur, kérek egy uj kenetet.

Erre aztán kitört az asszonyból a visszafojtott harag. A poharat kiragadta a férje kezéből, miközben ömlött belőle a hitvesi szeretet:

— Tekergő disznó, gyalázatos szemét, tudd meg, hogy nem iszol többet, inkább összetöröm a fejeden ezt a poharat. Te szégyentelen, te, a gyermekeknek nem tudok egy kávét adni és te iszol. Az isten bolonditana meg nevednapján. Gazember!

Csulak, aki saját magáról csak az imént állapította meg, hogy gazember, ugy látszik ezt most sértőnek találta. Vagy még maga sem tudta miért, de hirtelen felállt és pofon verte az asszonyt.

—  Nesze! dirigálj az apádnak, bestia!

—  Állat, állat, — sirt fel az asszony, miközben tenyerét a megütött arcára szoritotta. — Gyere, Jancsi menjünk, apád most iszik, mi meg csak koplalunk.

A fiu szepegve támaszkodott eddig az ajtónak, de most elmozdult onnan és az anyjával együtt megvert kutya módra, elsompolyogtak. Botos vigyorogva szólalt meg:

—  Csulak fiam, te ugyancsak tudsz bánni az asszonnyal, az enyémet is meg kellene kurálni egyszer.

Jos megjegyezte:

—  Igen, mert nálad az asszony osztogatja a pofokat. Tuggyátok, azért igazuk van, de mit csináljon az ember, ez az élet olyan keserű, hát még annyi örömünk se legyen, hogy berugjunk?

Hajdu elgondolkodva nézte ezeket az embereket, akik menekülnek gondjaik elől s elfojtott haragjukat és keserűségüket egymáson bosszulják meg. Tudta, az ilyenek száma millió. És ő meg néhány százezer a világon arra vállalkoztak, hogy megszabaditják ezeket és kivezetik őket ebből a tömegtragédiából, ami évezredeken keresztül pusztitja őket, akiknek a tragédiájuk annál nagyobb, mert nem ők okozzák, sőt munkálkodásuk az örömöt szerző dolgok ezreit izzadja. Egyűgyű módjára épitik maguk köré a fényt, nekik a sötétség marad, fejük fölé tornyosodnak ragyogó paloták, miknek tégláit verejtékükkel keveredett malter tartja össze, de ők mégis sárvityilóból bámulnak művükre. Ezer méterekre ássák magukat a föld testébe az érc után, ami ezer méterekre emelkedik majd a levegő tiszta magasságába, ők azonban oda vannak tapadva a földhöz. Vasuti sinekkel körül abroncsolják a földet, amin robogó vonatok száguldanak, de ők nem tudnak elmozdulni a város határán tul. Ekéjük nyomán milliárnyi buzaszem szárbaszökve igéi-kenyeret. Sarlójukkal nyirják a földek hajzatát, de kenyeret maguknak konkolyból sütnek. Elvégeznek mindent. És ekkor kisiklik kezükből, mint a frissen fogott hal, ami után hosszú órák türelmével horgászott a halász. Tudják, sejtik, hogy mindez miért van így. Látják, hogy azok, akik nem segítnek nekik, mindent magukhoz ragadnak s csak a szemetet lökik nekik oda. De ezt is csak azért, hogy ujabb gyönyöröket verejtékezzenek. Boszankodnak, dühödtek azért. Néha nekirontanak az orvhalászoknak, hogy visszavegyék a zsákmányt. De aztán megegyeznek a tolvajjal, ostoba módjára megelégszenek a hulladékával annak, amit tőlük loptak el. Dühösek azért, haragszanak magukra s az ütleget, amit a zsiványnak szántak, robotos társukon döngetik ki magukból. Piszkálni kell őket. Felemelt öklüket irányítani, az agyukba be kell lopni a gondolatot, a fülükbe kell ordítani, hogy ne felejtsék el, hogy emberek. Persze, még meg is haragszanak ezért. Sőt kiröhögik, ha valaki síkra száll értük. Besugják a tolvajnak, ha ellene lázadást tüzel. És mégis, velük kell megvívni ezt a harcot, ami emberré teszi őket. — Hajdu így fejezte be elgondolkodását. Felállt, öklével az asztalra ütött:

—   Jó éjszakát, emberek, — s ezzel elment.

Csulak is hirtelen felállt az asztaltól. A heti kontóját összeszámolta. A többiek is készülődni kezdtek.

—  Te, Csulak úgy látszik a szivedre vetted azt a pofont, — mondta. Botos — pedig hidd el, minden asszony megérdemli néha.

—  Nincs igazad, — felelt Csulak — dehát az ember állat. Hidd el, restelek hazamenni. Nem is az asszony, hanem a gyerekek előtt szégyelem magam. Figyeld meg egyszer, amikor verekedsz, a gyerekek úgy néznek, hogy én azt nem birom ki.

—  Igen, a gyerekek nagyon fájdalmasan tudnak nézni — szólalt meg a kocsmáros. — Bizony vétek elinni tőlük a pénzt. Én már sokszor feltettem magamban, hogy családos embernek nem adok inni. Dehát nem tudok ellent állni, úgy követelőznek és utóvégre nem is az én pénzemet isszák.

Csulak leszámolta a pénzt, aztán azt mondta:

—  A jövő szombaton kifizetem, ami most elmarad.

—  Csulak ur ne haragudjon, de nem tudok addig várni. Hétfőn be kell hogy fizessem az adómat. Higyje el szivesen várnék, de maga munkanélküli lesz és félek, hogy adósom marad. Pedig már én is alig birom, — fejezte be sóhajtva a kocsmáros.

—  Legyen csak nyugodt, Horvát ur, még hat hétre be vagyok biztositva — mondta különös mosollyal Csulak.

—  Mi az isten, csak nincs spórolt pénzed? — kérdezte Botos.

—  De igen — felelt elgondolkozva Csulak.

A többiek különösnek találták Csulak válaszát: nem tudva, mire gondol, mert azzal tisztában voltak, hogy Csulak heti háromszáz leiből nem spórolhatott.

Csulak István már reggel óta készült, hogy tervét megvalósítja. Irtózott szándékától. De irtózott attól is, hogy a jövő héten már munkanélküli lesz. Egy iszonyu telet már átélt a családjával. Annak ellenére, hogy iszogató volt, nem lehetett züllöttnek nevezni. Gyermekeit nagyon szerette. Igaz, ez a szeretet nagyon durván nyilatkozott nála. Rájuk orditott és káromkodott hozzá. Sulyos kezével pedig csattanós pofonokat adott, de rá mindjárt megbánta. Ilyenkor magához vonta és megcirógatta a siró gyermeket, és érdes hangjával duruzsolt: „Jancsikám, minek helytelenkedsz? Látod, a nadrágot elhasítottad a mászkálással. Pedig mást nem tudunk venni. Hisz mindent a beletekre költünk.”

Csulak most éppen ezért rettegett, hogy szombaton vége a keresetnek és nem lesz miből a gyerekek belére költeni. Kezdődik megint a gyerekek sirása és a felesége sopánkodása. Igy is zug eleget, de ő legalább nincs otthon és nem. hallja. Sokszor úgy jött neki, hogy szedje nyakába a világot. Hagyjon itt gyereket, asszonyt, legyen velük, ami lehet. De aztán legazemberezte saját magát. — Hát itt tudnád hagyni őket? És aztán mehetnél a világ végére is, a gyerekek sirása a füledig csengene, az arcuk és a bánatos szemük előtted lebegnének szüntelen. Az asszonyt sem tudnád feledni, mert akármennyire is járatja a száját, mégis csak valakid neked, akit még most is szeretsz. Ha néha a sok veszekedés és gond közepette egy tenyérnyi öröm mosolygóssá teszi az asszonyt, különösen olyankor, mikor ideje kerül a tisztálkodásra és rendbeszedi magát, a régi Erzsiből látsz előkerülni valamit, akit úgy tudtál ölelni, akit most is a régi szerelem valami otromba maradékával szeretsz. De az ilyen pillanatok ritkaságába belezuhog a keserűség tengere. Az asszony tiltakozik az ölelések ellen. Fél. mert az ölelések újabb gyermeket jelentenek, újabb koloncot, ami sulyos bilincsként köti le. Robot a gyárban, este éjfélig küzd az öt gyermek okozta mocsok ellen meg a rongy ruhák rongyosságával. Ha pedig nem dolgozik, akkor szüntelenül küzdeni kell. hogy a kevéssel betömje a sokak száját. Ez az, hát lehet ettől menekülni? Lehet itt békességnek lenni! Hát ne járassa az asszony a száját? Hát ne igyék az ember? Igen, amig iszik — feled. De aztán duplán jönnek a káromkodások. Még több a veszekedés. Hát aztán még munkanélkül lenni? Ő is meg az asszony is. Ez még csak a pokol, — és egy ilyen poklot már végig csinált a télen. Hogy kellene ettől óvakodni, az időt kitaszítani? Hogy lehetne tovább maradni a gyárban, heti háromszázért, ami dühitően kevés valami!? Valami, amivel tovább lehet botorkálni ezen az életen, az éhség országútján, aminek a végében hanyatt fekszik az ember: a gyerekek pedig ráhányják a földet és mennek tovább, az apjuk betöltötte a gödröt, az tovább vezet egy ujabb gödörig. Ez az életi Nem, ez nem lehet! Ez csak a halál. A mindenkire érvényes halál, ami elől nincs kitérés. Csakhogy különböző utak vezetnek hozzá. A gazdagoké árnyas, lombos, mézüket csorgató gyümölcs-rengeteg között kanyarog, jó nagy kitérőket téve. Az ösvény mentén ezerféle gyönyörűség. Gyönyörök, amiket az éhesek ültetnek azzal a reménnyel, hogy amíg az útjuk tart, legyen hova hűsülni térjenek, fáradtságuknak pihenői legyenek. Ámde csalatkoznak, mert jönnek a potyautasok. És mondják: „Ez az enyém! Tiéd az alkotás magasztos öröme. Eredj! És hagyd nekem alkotásaidat, én majd gyönyörködhetem benne és ápolom.” — És elhiszi. Alkot ujabbat és remekebbnél remekebbet. Azt hiszi, majd csak megállhat egyszer, hol pihenés közben az alkotás lombjai közül leszakítja a gyümölcsöt. De téved, neki menni kell tovább, részére nincs árnyékot adó lomb, a potya-utasok odébb szorítják és rothadt gyümölcsöt löknek eléje. A hátát agyon süti a nap, verítéke omlik róla, hogy termékeny legyen tőle a talaj, hogy zamatos legyen az érő gyümölcs, — belőle pedig kiszárad a nedv, leaszik róla a hus, csontjai zörögni kezdenek mint a kiszáradt fa és ekkor a gödörhöz ér és beleszédül. A potya-utasok, kikkel együtt indult virulón, bucsú szavakat makognak és hantján át taposva, fiait hajtják tovább míg az is kidül.

Ehhez hasonló elmélkedés közepette gondolta Csulak meghosszabbítani gyötrelmes útját.

Az elmult heteken az egyik lakatosnak két ujját leszakította a fogaskerék és még dicsekedett azután, hogy a betegsegélyzőből szinte több táppénzt kap, mint amennyi a fizetése volt.

Csulak megborzadt először a gondolattól, de aztán lassan kezdett megbarátkozni vele. Tudta. — szombaton elmegy, tehát úgy tervezte, péntekig keresztülviszi a tervét, legalább hat hétig táppénzt kap és hátha az igazgató még vissza is tartja.

A balkezén a kisujját és a gyürűset számította feláldozni. A furógépen dolgozott, kitervezett előre mindent. Estefelé egy téves mozdulattal a fogaskerékhez nyúl. Az ujjabegyét ugyis nélkülözheti.

Egész délután izgatott volt. Ingadozni kezdett. Minden negyedórában haladékot adott magának. Ki tudja, hátha kap munkát máshol. De aztán eszébe jutott, hogy hányszor próbálkozott hiába. Viszont most azzal vigasztalta magát, hogy nyár van. Igen nyár van és a szomszédjai, az ácsok és a kőművesek mégsem dolgoznak. Igy jöttek mentek az. érvek ellene és mellette. Habozott és az egyik negyedóra telt a másik után. Gyáva vagy — kritizálta önmagát, — félsz egy kis fájdalomtól. Ilyenkor már nyult a keze, de aztán visszakapta. Nézte a fogaskereket, ami egykedvűen forgott és vitte a kisebb kereket. Végül hirtelen eszébe jutott egy hideg este, amikor sem fa, sem petróleum, sem étel nem volt a háznál. A gyerekek zsémbeltek a vacsora után, a felesége pedig a tizhónapos leánykával vesződött, aki az anyja tejnélküli emlőjén nyöszörgött. Milyen sárga is volt az a gyerek! És szinte kisebb volt mint amikor született. Az agyában ez a kép keringett. A fülében a síró hangok zakatoltak:

— Én olyan éhes vagyok, én nagyon fázok. — Ezek a hangok most átváltoztak, — tedd meg! Mit félsz? Na most. A közelbe ugy sincs senki...

A keze félénken, reszketve emelkedett mind közelebb és közelebb a fogaskerékhez, de látván annak vas fogait megint megborzadt és vissza akarta kapni a kezét. Ám hirtelen irtózatos szoritást érzett és fájdalmat, mintha a karja tőből szakadna ki. A szemei mintha kiakarnának ugrani üregeikből. A torkát orditás hagyta el: — Jajaaj, ajaj! Ajajjaj! — A hang tul üvöltött a gépek lármáján, a lakatosok rémülten szaladtak feléje.

A szemei üvegesen meredtek a balkezére. A négy ujja faricskára zuzva fityegett és csorgott belőle a vér, a fogaskerék is csupa vér és forgott tovább a piros olajjal keveredett vérben, miközben lágyan zümmögött, duruzsolt.

Csulak amint meglátta a vért eszébe jutott, hogy a feleségének ebben a hónapban nem jött meg a vére. Aztán a műhely egy nagyot fordult a plafonnal lefelé és ő vele együtt. És zuhant az eszméletlenség sötétjébe. Az összeszaladt lakatosokat a mester zavarta vissza a satuhoz.

Hajdu a többiekkel együtt berontott a lakatos műhelybe, ahol a ráspolyok már megint marták a vasat s a kalapácsok tovább énekeltek az acél ütő jajgató hátán.

A művezető értelmetlenül csóválta a fejét. Vörös orrát dörzsölgetve mondta:

— Hát ezt nem értem, hogy hogyan történt!?

Csulaknak vékony kötést csavartak a balkezére, de a vér átütött rajta.

Hajdu dühösen mormogta:

—  Miért nem tartanak elégséges kötszert, hisz attól elvérezhet az ember.

A művezető rászólt:

—  Tartsa meg a véleményét magának és kotródjék innen.

*

Másnap szivarozó, komótos urak kedélyesen diskurálva a mérnökkel meg a szemüveges, telt arcú igazgatóval a furógéphez sétáltak. Néhány percig nézelődtek, majd kipróbálták a gépet, a szükséges mozdulatokat is megtették, amik munka közben előfordulnak.

A munkások összesúgtak.

A vizsgálat megindult.

A bizottság tagjai vitáztak és nem értették, hogy Csulaknak hogy tévedt a keze a fogaskerékhez. A gépet hibátlannak találták.

Csulakot a baleseti bizottság faggatta. De ő csak azt hajtogatta:

—  A gép az oka, igen a gép.

De ő egészen más gépezetre gondolt. Arra, amelyik kiakarja lökni magából mint feleslegest: a munkanélküliségbe.

A komisszió a balesettel kapcsolatban a sajtónak röviden nyilatkozott: „A vizsgálat megindult.”

 

A gazdasági válság és az iskolai előmenetel. „Nyolcszáz breslaui népiskolai növendék közt lefolytatott vizsgálat eredményei azt bizonyitják, hogy a munkanélküliek gyermekei rosszabb iskolai előmenetelt tanusítanak, mint a többiek. A dolgozók gyermekeinek előmeneteli atlaga 2.80 volt, a munkanélküliek gyermekeié viszont 3.15. A szülők munkanélkülisége előtt az utóbbiak előmeneteli átlaga jelentősen jobb volt. (Zeitschrift für p�ädagogische Psychologie. September. 1932.)

* Önálló részlet szerző hasonló cimű, kéziratban levő regényéből.