HU  |   RO  

Korunk 1933 Január

„Hősökről beszélek...” (II.)


Illyés Gyula

(Hősköltemény)


 


III.


Elfeledve és szerteszórva


emlékek, drága kincseim,


ragyogjatok fel hivalkodva


a mult kis rejtekhelyein!


Minden bokroddal ismerős hegy,


mesebeli gyémánthegyem,


kedves titkok világa! gyulj fel,


világosítsd meg énekem


messze lobogva, győztesen!


Hirdesd konokul hősi harcod


egy világ ellen igazad,


mely százszor föld alá tiporva


százegyszerte is égrecsap!


Vess fényt az elszánt harcosokra


komor küzdelmük közben ép´


pihennek egyet... a lágy szellő


üdvözlés, pusmogás neszét


kavarja és lebbenti szét.


Semmi veszély... a pusztán végig


béke lebeg, csönd, nyugalom,


alszik a vidék, nagy elvétve


bőg föl egy-egy álmos barom.


Messziről bibic-lárma hangzik


a sárviz mocsaraiból,


vagy ehhez hasonlóan édes,


csiklandozó leány-sikoly


itt a bokrok közt valahol.


Vagy ott fenn a kazlak tövében,


hova lassanként összegyűl


kinek csak dolga lehet itt fenn


de itt forog rajtuk kivül,


kit ébren tart, nem hagy nyugodni


valami öröm, fájdalom,


valami jó hir, mely oszolni,


szállni vágyik, mint a szirom,


ka rálehel a fuvalom.


 


 


Ott a kazlak tövén... ó hányszor


hevertem én is ott! Hanyatt


feküdve ábrándoztam, néztem


a fészkelő csillagokat.


Hallgattam, mi történt a pusztán


s hallgattam később szivemet


mely ki-kihagyva, majd rohanva


verte a zsufolt perceket,


mig az, akit várt, megjelent.


Csak egy üdvözlést, igy utközben,


hálaszót neked, szerelem,


ifjuságom napja, ki most állsz


delelőben tág egemen,


csak egy intéssel hadd köszöntsem


mosolygó szemed és kegyes


ajkad s köszönjem, hogy már ott is


kedves voltál hozzám, kezes,


bár még kissé szemérmetes.


Lent az öregek s fent a boglyák


lágy tetején mi, ifjuság,


kézről-kézre adva fujtunk egy,


egyetlen szájharmonikát.


Szállt a gyenge dal, néha-néha


szava elakadt hirtelen,


csúztunk lefelé megriadtan


egymás fején át, hogyha lenn


mozgás támadt, veszedelem.


Majd vissza újra. Tanulgattuk


a baglyok, őszikék szavát,


a fülemüléét, madárdal


töltötte be az éjszakát.


Párja hangjával fölkeltettük


a sárgarigót, álmosan


felelt egy-kettőt s aludt tovább,


s új álmában tán boldogan


már kedvese szárnyaiban.


Egyik kazalról a másikra


villanó, fürge füttyjelek


repdestek össze-vissza tarkán


megannyi titkos üzenet:


ki távozott, ki érkezett meg


és aki megjött: hova tér?


egész hangverseny üdvözölte,


vig zenekar a jövevényt,


ha fölkapaszkodott közénk.


 


 


Telt az idő, telt egyre jobban,


elevenült a szérű is,


egész kis család öregasszony


cseveg már szülém körül is;


kapkodják egymástól a szót, hogy


majd összeverik fejüket,


hajlongnak fürgén, mint a tyúkok,


ha az asszony udvarra vet


egy-egy marék ocsús szemet.


Néha hátra néz egyik-másik


mintha keresne valakit:


hol az a lány? szól bár jól tudja,


hogy hol lehet, ha nincsen itt.


Elhallgatnak, ha késve néha


valaki feljön még, noha


emlékemben nem látok senkit


aki, ha nem állt még tova,


még mostan is hiányzana.


Itt a vénasszonyok csoportja,


ott a menyecskéké, amott


sötét férfiak támogatnak


egy hosszu bükköny-osztagot.


Mindegyik közelében ott van,


sőt párnak már hátán van a


lazsnak, a batyu, készen arra,


hogy ha huhog az őr szava,


könnyű legyen inalnia.


Itt vannak mind... És nem csak visznek


hoznak is olykor, példa rá


a pintesüveg, mely az asztag


tövén ép szájról-szájra jár.


Dicsérik, aki mérte... az csak


hunyorog, mint a néma, ő


a grófi pincék vincellérje


egy másik nyulat vesz elő:


ez meg az erdőkerülő.


Mellettük a szárító pajta


hallgatag Őre álldogál,


kiosztá már a szűr ujjából


a megígért kis szűz dohányt...


Nyujtják neki ép áldomásra


a pintest, bajszához teszi,


nézi véle a holdat, lassan


alakot vált az s mint deli


kakas farkát billegeti.


 


 


Itt van a magtáros, bár semmit


nem hozott ő, nagy tisztelet


fogadja mindenütt: ő méri


havonta a sórészletet...


A két juhász se hozott semmit,


se a bognár, se a kovács


bizalom van itt... mindahánnyal


irattan testvéri szokás


rendel viszontszolgáltatást.


Amit ma itt kapsz, évek mulva


adhatod vissza és ha nem,


majd a fiad... ha egy parányi


emberség marad sziviben.


Fűzik békén a puszta sorsát,


dörzsölik széles kezüket,


tanácskoznak bölcsen, mint egyes


országban a miniszterek,


népvezérek és hercegek.


Különös kedves testület ez!


Parancsot oszt, törvényt szerez


s bölcsen határozatának rögtön


saját maga érvényt szerez.


Vig legendák, együgyű mondák


hirdetik bátor tetteit,


fűtik jókedvvel a cselédek


lámpátlan téli estjeit


Hadd említsek csak egyet itt.


Hire kelt hajdan, hogy az ifjú


tanítónál, aki szerény,


szemérmes ifjú férj volt akkor,


hétszámra koplal a tehén.


Az naptól fogva minden este


s attól fogva nyolc éven át


tele lopták padlását, csűrjét,


míg meg nem gondolta magát


és maga is a hegyre járt.


Ez volt a mult, a csősz, a fő hős


mesélte egykor el nekem


Ez volt a hősi mult, de tőle


nem marad messze a ma sem.


Beszélnék róla hosszan, ámde


mint szisszentető nyilalás


merengésembe vág egy ujabb


emlék... amikor huhogás


szállt hirtelen a tájon át!


 


 


IV.


Hosszu huhog ás, rá fütty s ujabb


füttyök, gyors veszéllyel tele!


Hallom a lármát mintha most is


fülem mellett süvitene.


Hallom az éles, szaggatott jelt,


a rohanó léptek zaját,


a percnyi csendet... majd a völgyből


a káromkodást, ugatást,


a kasznár, tiszt rekedt szavát.


Majd lódobogást és egy régibb


éjből három kemény lővést


mintha szivemen át tolongna


a bomlott vak menekülés!


Torkomban érzem, itt lüktet még


a megindult riadalom


s a félelem, ahogy lihegve


átugrálnak az árkokon,


rohannak a domboldalon.


Mint villám, mint jég, mint szapora


gépfegyverek magvas szele


söpör a kerten végig a vész


meg-megismétlődő jele.


Látom a kedves nénikéket,


mint megriasztott madarak


rebbenek széjjel; forgolódik,


kapkod kis nagyanyám, szalad,


botlik a nagy teri alatt.


Amott a bokrok közt fehérlő


szoknyák villognak; a sötét


éjben leánykák, lengő hajjal,


szállnak, mint fürge őzikék.


Repülnek hangtalan, mögöttük


meglett férfiak, gyors fiúk


megállnak percre, visszanéznek,


viszik vagy görgetik az út


mentén a duzzadó batyut.


Mentik lihegve a zsákmányt,


mely az életnél is fontosabb:


megannyi kő, miből tán egyszer


kis faluvégi ház tapad.


Húzzák cibálják, mint a hangyák,


átesnek rajta, púposan


kúsznak csigaként véle, míg a


gazdatiszt fullajtárival


egyszerre hétfelé rohan.


 


 


Süvit a fütty, sokszorozódik


álmos, vérvörös szemeket


nyit egymásután lent a kastély


mint pöffedt, irigy szörnyeteg.


Folyik a hajsza és ki tudja


hogyan folyna ma is tovább,


ha nem rejtené minden árok,


bokor, fa, sőt a csősztanyák


a rémüli tolvajok nyomát.


Ahogy a kutya kölykét védvén


kimutatja fehér dühét,


ahogy a kotlós szembefordul,


ha szétzavarják a csibét:


apáért, testvérért, legázolt


népemért hirtelen harag


fordul szivembe, elfelejtett


átkok élednek, vad szavak


fortyognak és morajlanak.


És vágynék vágyva visszafutni,


állni a régi táj fölött


védelmezőként, óriási


karral a fellegek között,


hatalmas testtel s szavam mintha


a tátott holdból ömlene


kiáltani keserűen, mint


a föld és vizek szelleme


messzedörgőn a völgybe le.


Lopjatok! helyes! tiszta szívvel


mondom, csak bátran, lopjatok,


van ki karddal, van ki arannyal —:


tinektek ez a harcotok!


És csak ügyesen! gyomrotokban


a legtétovább kordulás,


a test legelső didergése


felsőbb isteni biztatás,


tiszta kinyilatkoztatás!


Akinek nincs, nem azért nincs, mert


nem jutna neki, de azért,


mert lefoglalta más, ki előbb


nyitotta ki szemét, kezét.


S akinek v an, ugyan miből van?


Két keze után nem igen!


Igy, vagy úgy: szerezte, mondják;


még jó szerencse, hogy ha nem


véren szerezte, fegyveren!


 


 


Látom én jól, hogy szavaimra


felém e szép dombok megett


börtönajtók nyílnak maguktól,


mint hajlongó lakájsereg


mit bánom én már, amit mondok


adósság, nagy, nagy tartozás


jobbra és balra fizetnem kell:


oda bosszú és vádolás,


ide hála s vigasztalás.


Egy ország volt a föld s egy ország


lesz azé, aki műveli,


hamis a törvény, testvérek, mely


másként és másnak rendeli!


Nem vesztek hát, csak visszavesztek,


nincs mit szégyelni! nézzetek


a vádlók, üldözők szemébe,


mig tekintetük megremeg:


ki itt a tolvaj, emberek?!


Jön a válasz már, jön a válasz,


mennydörgőn hová odacsap dadogó visszhanggal, omolnak


egymásra gőgös vad falak,


aztán eljön a kor, midőn majd


a megtisztult mezők felett


nyugton cipeli tele zsákját


haza az őszi fellegek


alatt ki szántott és vetett.


Közel a kor, szinte szagát is


érzem én, könnyű, mint a tél


szennyes hava fölött ha egy nap


hirtelen meglágyul a szél.


Fürge friss tavaszok sietnek


felénk, mint portyázó hadak,


a magoslatról hova e dal


váratlan heve fölragadt


látom gyors kanyargásukat!


Lobogóikat! s csillogást, mint


távol folyók acél-tüzét,


hozzák, mint ár az osztályharcok


merész magas üzenetét


Kitartás! kiáltom bucsuzván,


betöltik végre az időt!


kevély oszlopaival szédült


fordulatot végez a föld,


jog lesz, mi bűn volt azelőtt!


 


 


Lesz kor, midőn e mái furcsa


harcokon unokáitok,


ha hallja őket: eltünődve


könnye között is mosolyog.


E mosolyért is, a derülő


jövőért, készülj kis sereg


keményebb harcokra és közben


mint minden hadbaszállt sereg


tartsd fel magad ahogy leheti


Tartsd föl magad és gyüjtsd erődet


barátkozva, bajtársian,


amig egy nap majd az egészért


indul egy széles szép roham!


S vidáman mindezt, már előre


ízlelve a jó örömöt:


a győzedelmet, a békét, mint


jó ügyért hadbaöltözött


katonák két csata között.


Lám én is. kit az ősi harc egy


hulláma előre dobott:


fiatok én is már enyhülten


figyelem bujkálásotok.


Előbb még harag s már mosoly ráng


daloló szájam szögletén,


így nézek kis szülém után is,


fut, fut a veszély éjjelén,


mint a megtestesült remény.


Lelapul, fülel és fölugrik,


hogyha utat enged a csönd,


görnyedten igyekszik előre


árok alján, palánk mögött.


Viszi a lazsnakot és mintha


sorsom, jövendőm mentené


ős bozótjából a nyomornak:


hálásan szaladnék elé,


emelni egy világ fölé.


Eltűnik előlem és ujra


fölbukkan... mily vigan szalad!


nézem és hangom elakasztja


szívbéli forró indulat


s meghatva némulok el, hogy lám


haza ér... hogy az éjszaka


mélyén fölcseng egy kis tehénke


elégedett, öntelt szava,


mint győzedelmi harsona.


 


 


UTÓHANG


Csönd van köröttem s emlékim közt.


A városból, hol most lakom


hosszan nézek a sűrű éjbe,


könnyű ceruzám forgatom:


valamit még... de mit mondhatnék,


mit szólhatnék még? Nehezen


válok tőled, szép, nagy családom!


törném, törném soká fejem


valami jó üzeneten.


Adjatok jelt, ti adjatok hirt,


hogyan éltek most ott, ahol


tudom a jaj is félve száll ma


a Rend, a szörnyű talp alól.


Ti üzenjetek, adjatok jelt,


adjatok éles, harci jelt,


hogy él a testvér-összetartás,


lobogva már a harci kedv,


miről fiatok énekelt.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal