HU  |   RO  

Korunk 1932 Március

A Távol Kelet az imperializmusok kereszttüzében


J. F. Horrabin

 


A kinai civilizáció


A világtörténelem folyamán a XVI. század kezdete óta az európai ember, különösen az Északnyugat-Európai fölényes technikájával befészkelődött szinte a föld minden zugába, úgy, hogy az a térkép, mely az európai, illetve az európai származású emberek által kolonizált államok (beleértve Amerikát) „birtokait” és „érdekszféráit” tünteti föl, nagyon kevés fehér, „független” területet mutat. Ezek közül a fehér helyek közül a legfontosabb és a legterjedelmesebb — a valóságban az egyetlen, mely világfontossággal bir — az ázsiai Távol Kelet: Kina nagy tömege, Korea félszigete és a szomszédos japán szigetcsoport.


Kina folyóvölgyeiben — később, mint a Nilus, a Tigris és az Euphrates völgyeiben, de közel kétezer esztendővel előbb mint, Róma a Földközi-tenger környékének egyesítését befejezte volna — egy civilizáció és egy szervezet keletkezett, amely hasonlóan az előbbihez, a földés kert-művelésen s a mesterséges öntözés egyre növekvő szerepű használatán alapult. „Ásd a folyó ágyát mélyre, a partokat tartsd alacsonyan”, — ez volt a jelszava azoknak a nagy (később hősi kultuszban részesült) kinai technikai pioníroknak, akiknek a virágkora a keresztény időszámítás kezdete előttre esik; s ezt a tanácsot évszázadokon keresztül követték. A kő-gátakat oly alacsonyan tartották, hogy a völgyek megtermékenyülésére elégséges áradást megengedjék; a folyó medrét a piszoktól és az iszaptól rendszeresen tisztogatták. Sőt, amikor a népesség elszaporodott, a kultura az alacsonyan fekvő folyóvölgyekből felkuszott messze a környező hegyek lejtőire, a terrasseok egész során át, amelyek gyakran közvetlen a folyóra merőlegesen emelkedő sziklákon terpeszkedtek el.


Az így öntözött települések termékenysége, a „természetes védelem”, amit északon és nyugaton a hegyláncok, kelet felől pedig az Oceán nyujtottak; végül az országnak mint egésznek, a civilizáció minden más központjától való félreesése, — mindezek a földrajzi tényezők egy olyan gyakorlatilag szakadatlan fejlődésű civilizációhoz vezettek, amely a körülmények sajátos komplexumában gyökeredzik s amit évszázadokon keresztül a külvilágnak semmiféle természetű befolyása sem érintett.


Ez a félreesés a stagnálásnak ugyanahhoz a neméhez vezetett, amely a legrégebbi évszázadok Egyiptomára jellemző. Az emberek azok felett a sajátos problémák felett, amiket a természet velük szemben állított, tökéletesen urrá lettek és semmiféle kívüliről jött indíték, semmiféle népekkel való érintkezés, amelyek más és eltérő problémákkal állottak szemben, nem állott be, hogy a fejlődési valamilyen új irányba terelődjék előre. Azok a betolakodók, akik bizonyos távolságokban Kina lapályaira szivárogtak, — barbár nomádok, Észak- és Középázsia nagykiterjedésű fennsíkjainak zárolt rekeszeiből — ezek, még ha elég erősek és organizáltak is voltak ahhoz, hogy az országot „elfoglalják” s uralkodó dinasztiává emelkedjenek, számszerűleg mégis jelentéktelenek voltak a lakosság ama sűrű tömegeihez képest, amiket az intenzive müveit területek tápláltak s betolakodásuk sohasem befolyásolta semmiképpen sem az ország szociális vagy gazdasági életét.


Mielőtt Kina állását a mai kapitalista-imperialista világgal szemben való vonatkozásában érintenőnk, megemlítjük még azt a másik földrajzi tényt, mely Kina önállóságát eredményezte; ez a tény pedig az, hogy Kina folyóinak a vizei a nyilt Óceánba ömlenek, nem pedig, mint a Nilus és a mezopotámiai folyamok zárt tengerekbe, amelyek a történelem tanusága szerint a tengerhajózás gyermekszobájául szolgáltak. A kinaiak ennek következtében sohasem tették meg a „legközelebbi lépést” — a folyóhajózástól a tengerhajózásra — mert az ő esetükben ez a lépés nehéz volt. Ezért a nyugat, tengerészei, a férfiak, akiket a Földközi tenger nevelt voltak azok, akik idők folyamán a tenger-ismeretek művészetét és tudományát elsajátították s Kina partjaira hajóztak; nem pedig aszok a — sok tekintetben — magasan civilizált kinaiak, akik kihajóztak, hogy például a nyugati világ partjait felfedezzék.


Az egész XVI., XVII. és XVIII. századon keresztül portugál, holland, angol és francia kereskedelmi hajósok heves konkurrenciát folytattak egymásközt azért a szigorúan határolt kereskedelemért, amit a kinaiak a külvilággal felvenni hajlandók voltak. Csak a gőzhajókorszak beköszöntése óta, a XIX. század első felében kezdődött meg valóban Kina „feltárása.” Anglia, a világ fő tengeri-fuvarosa és kereskedője, vette ebben a tekintetben a vezetést, kezébe, amikor az ópiumháború után (1840) Hong-Kongban berendezkedett s a saját indiai területein termelt ópium kizárólagos rendelkezési jogát Kínával való kereskedelmének alapjául használta fel. Különböző szerződések révén a kinai tengerpart bizonyos kikötőit megnyitották az európaiak előtt s 1854-ben Japánt is — amelynek civilizációja a kínaiból ágazik — izoláltsága feladására s kapuinak az idegen kereskedők előtti megnyitására kényszeritették.


 


Kiaknázatlan nyersanyagforrások


Ezekben a régi napokban a Kina nyüzsgő millióival való kereskedés volt az a csábitó valami, amiért Európa ipari államai versengtek. Amidőn azonban a kapitalizmus elérte imperialista fázisát, akkor Kina nagy ásványi gazdagsága és azok a nagyszabású lehetőségek tették csábitóvá, melyeket az ország a vasuti koncessziók és a technikai természetű munkák számára, nyujtott. A tudatlan kinai megművelte a kertjeit és egyáltalán nem törődött az alatta húzódó szénteleppel. Már pedig ezek a széntelepek egész egyszerűen rendkívüliek voltak! Kina széntartalékai, ha az Egyesült Államokétól eltekintünk, általában a leghatalmasabbak az egész világon s körülbelül egy negyedét képezik az egész világon meglévő tartaléknak. Jó része ennek a szénnek elsőrendű s ami még több, a leggazdagabb telepek egy része a tengerpart közelében fekszik s így termésük könnyen szállítható.


A szénen kivül van Kinának vasa, — jóllehet még bizonytalan, hogy milyen tömegben. A Santung félszigeten található ötven és százmillió tonna közti érckészlet átlagos vastartalma 65 százalék. Kina a világ legnagyobb antimon termelője; ezenkívül jelentős mennyiségű cin, ólom és petróleum telepei vannak. Kina a harmadik legfontosabb nyersgyapottermelő s végül hatalmas tömegekben rendelkezik még egy nagyon kapós nyersanyaggal, — az olcsó emberi munkaerővel. A kinai munkás életigénye igen alacsony. Tiz márkából egy család egy hónapig él.


A XIX. század utolsó negyedében az imperialista hatalmak jóllehet egyenkint sem elég erősek, sem közösen elég egységesek nem voltak ahhoz, hogy Kínából maguknak birtokot hasítsanak ki, mégis egyre beljebb nyomultak az országba, miközben valamennyi külső tartományban és a szomszédos területeken letelepedtek. A franciák az annexiók sorával megszállották teljes Indokinát egész délig; Anglia elfoglalta felső Birmát s (a XX. század első éveiben) tényleges uralmat biztosított magának Tibet fölött; északon Oroszország mozgott állandóan a nyilt tengeri kikötő irányába előre s megkezdte Mandzsuria „áthatolását”; az Egyesült Államok viszont a spanyolokkal való háború után a Philippi szigeteket szállotta meg, amelyek csak pár száz tengeri mértföldre vannak Kina délkeleti kikötőitől.


 


Japán


Közben Kina közelében egy új, modern ipari-imperialista állam lépett fel. Nem kevesebb, mint husz év alatt, miután megszünt a „remeték” királysága lenni, egy forradalom által szakított Japán feudális multjával s a kormányzás gyeplőjét a nemesek egy csoportjának kezébe adta, akik elvoltak határozva erejüket a külföldiekkel azok sajátos játékaiban összemérni. Ezért a nyugati kapitalizmus szempontjai szerint reorganizálták országukat. A XIX. század vége előtti új Japán világosan megmutatta, hogy nem kevesebb a célja, mint a Távol Kelet felett való uralom. Hadat üzent Kínának és megverte; protektorátust rendezett be Korea fölött, (amely fölött azelőtt Kina igényelte a fensőbbséget) s ezáltal támaszpontot — u.n. „kulcs”-állást — biztositott magának a szárazföldön. Korea függetlenségének problémája annyiban hasonlít Irország és Egyiptom függetlenségének problémájához” hogy földrajzi helyzete az egymással versengő imperializmusok világán belül lehetetlen. Koreának Japánnal szemben való vonatkozásában olyan a földrajzi helyzete, mely a Japán birodalomra állandóan fenyegető, ha Korea erős, viszont állandó csábítást jelent a szárazföld uralmára, ha gyönge. Ugyanebben az időben Japán kényszeritette Kinát, hogy a Pescadores szigetcsoportokat, valamint Formozát, mely a kinai partvonalakat védi, átengedje. Ekkor a Japán szigetbirodalom már beszegte Ázsia partjait háromezer tengeri mérföld kiterjedésben. Tiz évvel később (1904—5) megverte Oroszországot, melynek rivalizáló szándékai Mandzsuriában és keleti Mongolországban a legközvetlenebb veszedelmet jelentették koreai birtokát illetőleg s átvette az oroszokkal kötött szerződés révén Port Arthurt, Mandzsuria tengeri kijáratát.


A Kina kereskedelmének és érintetlen ásványi kincseinek kihasználásáért folyó nagy küzdelemben így Japán — az európai államokkal és Amerikával szemben — rendelkezik minden tisztára földrajzi előnnyel. Támaszpontjai kéznél vannak; szigetei uralják az; egész ázsiai partvidéket; koreai és Port-Arthuri birtokai (mint ugrópontok) stratégiailag sokkal jobban fekszenek Anglia honkongi és szingaporei, valamint Amerikának a Philippi szigeteken levő támaszpontjainál. Japán a „természetes” uralkodó hatalom Távol Keleten, amennyiben iparilag eléggé fejlett ahhoz, hogy ezt az állását megtartsa. S a világháború alatt, amikor ellenfelei más helyen voltak erősen igénybevéve, előnyös helyzetét teljesen felhasználta s Kinában speciális előjogokat és monopóliumokat biztositott magának, különösen Santungban, ebben a másik „kulcs”-államban, mely ugyanolyan gazdag ásványkészleteivel, mint amilyen fontos stratégiailag.


Viszont más viszonylatokban Japán helyzete nem olyan erős, különösen, ha Amerikával hasonlítjuk össze. Japán saját ásványi kincsei viszonylag jelentéktelenek. Eddig még van szénkivitele, tartalékai azonban csekélyek. Ami a vasat illeti, úgy ebben a tekintetben még szegényebb, miután termelése a saját maga szükségletei kielégítésére sem elegendő. Élet-halál érdeke tehát, hogy Kina szene és vasa fölött az uralmát biztosítsa. Ez viszont tüstént vetélkedésre készti Amerikával; nem mert Amerikának egyik vagy másik ásványi kincsre szüksége volna, hanem egyedül a szén kedvezőtlen geographiai elosztása miatt az Egyesült Államokon belül. Minden nagy amerikai széntelep az amerikai kontinens keleti felén fekszik, azaz közelebb az. Atlanti Óceánhoz; s mert a Csendes Óceán felé eső rész a fejlett iparilag, ezért a keleti partvidék csak a szárazföldön keresztül vezető drága vasutvonalakon, vagy pedig tengeren, a Panama csatornán keresztül láthatja el szénnel nyugatot. Ezért tehát egyáltalán nem valószínűtlen, hogy a jövőben a japánok a kinai szenet a Csendes Óceáni amerikai kikötőkön keresztül olyan áron szállítják, amely alacsonyabb, mint az, amennyiért az amerikai szén oda szállítható (természetesen az olcsó munkaerő miatt) s Japán ennek a fejlődésnek a révén talán képes lesz a Csendes Óceán kereskedelmét úgy a kezében tartani, ahogy Anglia a multban az Atlanti és a Csendes Óceán kereskedelmét a kezében tartotta. Csak arra a mértékre kell gondolnunk, amennyiben az angol kereskedelem a szén szállításán alapult és épült, hogy ennek a lehetőségnek a teljes jelentőségét megértsük.


 


A Csendes Óceán problémája


Aki a hatalmat, a kétségbevonhatatlan hatalmi állást a Távol Keleten gyakorolni akarja, annak a Csendes Óceánt kell uralnia. Az utak, amik Kina felé vezetnek, egy kivételével tengeri utak. Csak északon van Oroszországnak bejárata a járható birodalmi kapukhoz, amelyek a Hoang-Ho völgyébe vezetnek, — ezek azok a bizonyos utak, melyeken az elmult századokban a mongol és mandzsu barbárok keresztül lovagoltak, hogy a gazdag völgyi lapályokat elárasszák. Japán uralma a tengeri utak felett áll és bukik a saját partjain túl levő nyilt tenger uralmával. S törekvései megvalósítására tett minden lépést a „Paficik érdekeltség” két csoportja — Anglia és Amerika — őrzi. A világháború utáni időig Angliával volt szövetséges. Ez a szövetség azonban a valóságban a washingtoni angol-amerikai megegyezéssel, (1921) melynek a, japán törekvések letörése a célja, megszűnt.


A Pacifik két legfontosabb bejárata Japán riválisainak kezében van, — Singapore az angoloké, Panama az amerikaiaké. A másik két bejárat, amely közül mindegyik egy „nagy kerülő ut” végén fekszik, Ausztrália déli partvidéke és a Caphorn körül vezet: az utóbbit a Falkland szigetek uralják. Mind a kettő angol uralom alatt.


A Pacifikon belül a „kulcs” szigetekért folyt birkózás, mely emlékeztetett arra, ahogy Anglia uralmát az Atlanti és az Indiai Óceánokon a XVII. és XVIII. században berendezte. A szigetek, amelyek a hajó- és a kábel-járatokat uralják, életfontosságúak. A háború utáni szabályozás során Japán megkapta mindazokat az egyenlítőtől északra fekvő Csendes Óceánbeli szigeteket, amelyek 1914-ig német tulajdonban voltak; s ezek a szigetek különböző, stratégiailag fontos pontot képeznek keresztben a direkt amerikai utirányra, Havai és a Philippinek között.


A Csendes Óceán későn lépett be a világtörténelembe. Meglehetős bizonysággal mondható azonban, hogy a legközelebbi fél évszázadban a világkép középpontjában áll.


 


Kinek jut Kina kizsákmányolása?


Az az eddig végérvényesen még nem rendezett kérdés — hogy ki uralja és zsákmányolja ki Kinát — alapvető kérdése Távol Keletnek. Bizonyosra vehetjük, hogy Kina egyik vagy másik külső hatalom uralma alá kerül még akkor is, ha egy valahogyan megteremtett névleges politikai függetlenségét meg is őrzi, a legvalószinütlenebb u.i. hogy Kínában valamilyen belülről induló reorganizálódás, hasonlóan Japánhoz, megtörténjék. Már az ország terjedelme nehézzé teszi ezt; s mindaddig, mig a vasutak és a közlekedés további fejlődése egy olyan „csoport-tudatot” lehetségessé nem tesz, mint amilyen könnyen, azokon a kis sziget csoportokon létrejött, amelyek Japánt képezik, mindaddig Kinát a saját érdekeik megvalósításáért dolgozó külső hatalmak könynyen fel darabolják. A régi kinai szociális rendszer, mely az óriási területen alapuló gazdasági feltételek egy többé-kevésbé messzemenő hasonlatosságán nyugszik, az ipari civilizáció első érintésére darabokra törik. S az ebből keletkező káosz a külföldnek nagyszerü lehetőségeket nyujt.


Ha Japán különböző földrajzi előnyeinek teljes kihasználásával, sikeresen biztosítja uralmát Kina gazdasági kincsei fölött, akkor egy olyan csoport élére kerül, mely képes lesz hatalmas ellenfelével gazdaságilag és katonailag szembeszállni. A földkerekség népességének körülbelül egynegyedével, az alapvetően fontos nyersanyagok gazdagságával, különösen szénben s ipari organizációval, mely egy kivételesen alacsony életnívón épül, ez a távolkeleti csoport a versengő imperializmusok számára egy nagyon reális „sárga veszedelmet” jelent. Több mint harminc évvel ezelőtt jelentette ki egy amerikai író, (Brooks Adams: Amerika gazdasági fölénye 1900); hogy „Kina sorsának eldölésétől függ talán a következő száz év gazdaságának hatalmi kérdése.”


Keletkezik vajjon egy külön ázsiai csoport, vagy Kina kincsei Amerika máris roppant gazdaságát fogják gyarapítani, avagy Amerika és Anglia között kerül felosztásra?


Vagy pedig Kina, Japán, Amerika és Anglia kizsákmányolt munkásai elfelejtik faji különbségeiket és csak saját érdekeikre emlékeznek és így a keleti és nyugati kapitalista kizsákmányolásnak véget vetnek?


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal