HU  |   RO  

Korunk 1932 Február.

Az antiszemitizmus és a fajkérdés


Otto Heller

 


A zsidógyűlölet szociális gyökerei a zsidóság és az össztársadalom közti, évezredek óta tartó szociális surlódási folyamatban birják alapjukat. Ennek a gyűlöletnek a formái mindig megegyeznek a társadalmi szakaszok ideológiájával. Az ugynevezett középkori gondolkodásforma teljességgel vallási képzetekkel itatta át a társadalmi életet. Az osztályharcokat az egyház és az eretnekek s a különböző vallási irányzatok közti viták leplezték, amelyeknek mindegyike sajátos osztálytartalommal birt. A zsidók elleni gyülölet ebben a korszakban nem nyilatkozhatott máskép, csak vallásos formában.


A feudális társadalom eltűnésével, a korai kapitalizmus kifejlődésével, a manufakturával, a modern polgári társadalom hírnökeinek a megjelenésével, a felvilágosodással, a nyugati nagy polgári forradalmakkal a maga zártságában lassan lazuló zsidó kaszt konfliktusai a környezetével a legkevésbé sem szűntek meg. A zsidók emancipálása s a polgári társadalommal való asszimilációja a legkevésbé sem tüntette el a világból az ütközőpontokat. A zsidók sajátos szociális fejlődése s a termelési folyamatban való sajátos helyzetük a társadalom osztályrétegeződésében speciális pozíciót teremtett nekik, amely kelettől nyugat felé, ha bizonyos csökkenő tendenciával is, de még mindig abban nyilvánul, hogy bizonyos foglalkozási ágakat a zsidók túltelítenek. Ha az emancipáció és az asszimilációs folyamat lassan meg is lazította ezt a túltelitést, még mindig elegen maradtak vissza ahhoz, hogy az összeütközések elmaradhatatlanok legyenek. Annál is inkább, hogy a polgári társadalom fejlődésében (átszervezése s az. ezzel összefüggő szociális eltolódások a rendszeren belül, a kikerülhetetlenül élesedő krízisek) a zsidók által túltelített kategóriák révén érintettek szükségszerüen ebbe a konfliktusba kényszerülnek. Ha azután ehhez a szociális tényhez még hozzávesszük a zsidóellenes tradíció hagyományos s a legkevésbé sem lebecsülendő képzeteit, akkor jellemeztük a modern antiszemitizmus döntő vonásait.


A polgári társadalom képzetvilágának alakulásával megfelelően ennek a konfliktusnak az ideológiai alapja s az osztályharc elemeibe való átváltása korunk reakciós társadalmi ereje, a burzsoázia révén csak olyan kifejezést önthet, amely a „korszellemnek” megfelel. A vallási értelemben vett antiszemita elem tehát teljesen háttérbe szorul. A katholikus egyház antiszemitizmusáról ma már alig lehet beszélni. A palesztinai kérdésben pl. a Vatikán és a cionista exekutive között messzemenő megegyezés uralkodik. Sőt a Vatikánban ma van egy orthodox talmudtudós, Kárpát Ukrajna valamelyik ghettó városkájából, aki az összes katholikus szentek és a csalhatatlan pápa nevében a héber tudományokkal foglalkozik. Viszont a zsidóellenes antiszemita harc szociális tartalma szándékosan azért nem formulázódik, mert akkor az osztályszerű tisztázás vonalára kellene térni. Valami kivezető utra van tehát szükség. Ez az oka, amiért a „tudomány” mindig készenlétben álló mezejére lépnek. Ami azelőtt a szentlélek ellen való bűn volt, az ma a vér elleni bűm Amit azelőtt az evangéliumok jelentettek, azt jelenti most a faj. A modern antiszemitizmus, a végső kifejezése annak a szociális konfliktusnak, amelynek központjában a zsidók állnak, a zsidók ellen már nem mint idegen vallásuak, hanem mint idegen faju jövevények ellen harcol. A „faj” nélkülözhetetlen eleme az imperialista, elnyomó politikának. Az áltudományosan alapozott nemzeti ideológia, mely a kapitalista társadalom imperialisztikus szakaszának a tartozéka, szállítja a mindinkább tünedező vallási előítélet eme pótlékát.


*


A modern antiszemitizmus ideológiája már nem a vallásos. A mult század közepe óta lassan kifejlődik a tisztára szociális nemzeti gyülőlet új, áltudományos alapja: a faji antiszemitizmus. Első theoretikusait ez a „rasszizmus” pionírjaiban, (Hugo Iltis kifejezése) gróf Gobineau-ban, dr. Bernhard Forster-ben (az antiszemitizmus ellen élesen állást foglaló, Friedrich Nietzsche sógorában) és Eugen Dühring-ben, akit Friedrich Engels segített a kínos halhatatlanságra, végül Houston Stewart Chamberlain-ben, a német-nemzeti angolban és Richard Wagner vejében találta meg, akinek a származásától mindenesetre iparkodott eltekinteni. Egy kis próba ebből a „tudomány”-ból elegendő. Professzor Eugen Dühring a következőket mondja:


„A zsidó faj a legélesebb ellentétben az, emberi nem többi részével képezte ki tulajdonságait. A zsidó faj tulajdonságainak a népekbe való ojtása a legnagyobb veszedelem azok karaktere számára. A tulajdonképpeni ok azonban amiért a zsidó fajt a legmélyebben lebecsülik és megvetik: a zsidó faj abszolut inferioritása minden magasabb értékű szellemi diszpoziciót illetőleg...


Minden tudományos érzék hiánya, a filozófiára való elégtelenség, a matematikai alkotásra s az. egyéb tudományokra való képtelenség, a jelentéktelenre való reklámkészség, képtelenség a művészetre, sőt a zenére, — mindezek világosan felismerhetők a zsidókon. Egész hosszu történelmükön keresztül a zsidók egyetlen egy tudományban sem produkáltak valamit. Ahol a tudománynak adták magukat, ott mindig csak üzleti cél lebegett előttük. A hűség 3 a nagyság és minden nemes előtt való hódolat általában idegen a zsidóktól. A zsidó faj romlott és inferioris.” (Eugen Dühring: „Die Judenfrage als Rassen-, Sittenund Kulturfrage”, 1881. 89. o.).


Ez a romlottság és inferiorritás felismerhető az orron, a haj színén, a füleken, a lábakon, a koponya formáján... S ezeket ma egynémely német főiskolákon még tanítják is.


A faj-kérdés a zsidó történelem materialisztikus vizsgálata számára csak annyiban fontos, amennyiben a faj a gazdálkodási kibontakozásában szerepet játszik. „Maga a faj gazdasági tényező”, irta Friedrich Engels 1894-hen s ezzel a problémát a megillető helyére utalta. A modern osztályharcokban, a proletáriátus és a burzsoázia közti vitákban, a zsidóság feloszlásának a folyamatában a testi vonások, (amiknek bizonyos előfordulása bizonyos embertípusok faji jellegét teszi), nem döntőek, mert se testileg, se szellemileg, se szociálisan nem hatékonyak. Az exakt tudomány eddig semmi okozati kapcsolatot nem állapithatott meg az ember koponyaformája vagy haja szine s valamelyik szellemi vagy szociális tulajdonsága között. Az, amit ugynevezett szellemi, faji jegyeknek jelölnek, a valóságban társadalmi, szociális, azaz szerzett tulajdonságok.


Ha itt ezek ellenére rövid vonásokban a történelmi materializmus álláspontját ismertetjük a faji kérdésben, úgy ez egyedül abból a célból történik, hogy az áltudományos, faji antiszemitizmus reakciós, munkásellenes jellegére rávilágítsunk. A zsidó konkurrencia nyomását érző kispolgár és kézműves, hivatalnok és intellektuel antiszemitizmus szociális előfeltételeinek az eltünésével, miután nem tudják, hogy ez a konkurrencia, legyen az zsidó vagy keresztény, tulajdonképpen a polgári társadalom összkrizisének egyik részjelensége, — a zsidóság históriai fogalma a rasszista áltudománnyal együtt a szappanbuborékok utjára kerül.


*


Mi a faj? Valami egyszer adott, ami sohasem változik? A fejben van ez vagy a vérben? Milyen hatást gyakorol, közvetit a faj létével a társadalmi folyamatokra? Nagyon soká vitatkoztak afelől, hogy mit kell érteni valamely emberi faj alatt. Közös vonása az ezekkel a dolgokkal foglalkozó áltudósoknak, hogy a faj minden exakt fogalommeghatározása elől gondosan kitérnek, ezzel szemben az egyes embereken tett egyes észleleteket általánosítják, vagy pedig szubjektív politikai szükségességből bizonyos embercsoportok önkényesen összeszedett (elemeiből általános vonásokat konstruálnak, amit azután fajnak neveznek. A faj, amint az imént idézett Engels szavaiból láttuk, gazdasági, vagyis társadalmi tényező. Ezek szerint tehát változnia kell, nem örök e mint általában az emberi társadalom a folytonos változásnak van alávetve. Két dolog vár megállapításra és pedig: mily módon jön létre ez a gazdasági tényező és miben nyilvánul a hatása.


„Valamely emberi faj alatt az olyan embercsoportot értjük, amit a szociális szerzés s az örökölhető testi vonások összegének birtoka köt össze s különböztet meg más hasonló csoportoktól.”


A faj e fogalommeghatározása Hugo Iltis marxista anthropológus révén (Volkstümliche Rassenkunde, Jena, 1930) megfelel az exakt tudomány követelményeinek. Valamely ember-faj olyan emberek csoportja, akik bizonyos testi vonások révén megismerhetők. Ezeknek az örökölhető vonásoknak az. összege, nemcsak természetileg adott s a természeti tényezők hatása alatt változó elemekből áll, de olyanokból is, amelyek a szociális forrásból, vagyis a termelés köréből erednek. A faj e fogalom meghatározásában tehát két alapvető elem, a természeti és a szociális, különböztethető meg.


A természeti tényezők bizonyos befolyásai bizonyos testi vonásokat vonnak maguk után a hatásaik alatt élő emberre. Az utolsó évtizedekben ez a tény számos vizsgálat s amennyiben ez az embernél lehetséges, egyes kísérletek révén is, még világosabban azonban az állatokon végzett kísérletekkel, beigazolódott. Ma már tudjuk, hogy a koponya formák, az arc formák, sőt az orr, a haj- és a bőr-szine s a termet nagysága bizonyos természeti feltételeknek, kevésbé pontosan kifejezve, bizonyos geografiai befolyásoknak a függvényei. Marx Engelshez intézett leveleinek egy helyén arra mutat rá, hogy a Tremeaux-féle theoria a geológiai talajformációk befolyásáról a nemzetiségek kialakulására lehetőség szerint a nemzetiségek keletkezéséhez adja meg a kulcsot. (Marx ezzel a nemzetiséget nem mint szociális, hanem inkább mint ethnographiai kategóriát értette.)


Marx később elejtette a Tremeaux-féle theoria részleteit, teljesen függetlenül azonban Tremeaux megállapításától, egészében fentartotta „a talaj befolyásának alapeszméjét.” Azok a vizsgálatok, amelyek a klimának az emberi fajokra vonatkozó befolyását kutatták, kiderítették, hogy a klíma valójában az élőlények bizonyos illeszkedését involválja s mindenekelőtt a termetnagyságot, a sulyt, a fej formát és a haj színét befolyásolja. Ennek a során vizsgálták meg az Amerikába kivándorolt délolaszokat, keleteurópai zsidókat, cseheket, stb. s megfigyelték, hogy már az első Amerikában született nemzedék világosan feltünteti egy általános amerikai típus alakulását. Az egyes típusok plaszticitása emellett, amennyire eddig megállapítható volt, határolt, kétségbe azon ban nem vonható.


Már Herder rámutatott arra, hogy a faj nem abszolutum s hogy még az Európába telepitett szerecsen is, jóllehet megmarad annak a mi, a világtáj révén, ha felettébb lassan is, de változik. (J. G. Herder: Ideen zur Philopsophie der Geschichte der Menschheit. VII/IV. 59. o.) Marx irja (Theorien über den Mehrwert: III. 519. o.): „Nem minden népnek ugyanaz a hajlama a kapitalista termelésre. Egyes ősnépeknek, mint például a törököknek, se temperamentumuk, se diszpozíciójuk hozzá”.


Marx ezt a diszponáltságot vagy nemdiszponáltságot nem tartja öröknek és történelemfölöttinek, mert a természet, amely ezt a diszpozíciót eredetileg teremti és az emberek között, akik viszont a természetre hatnak, nem korlát, hanem a kölcsönös egymásrahatás viszonya van: „Miközben az ember a rajta kivül levő természetre hat és azt megváltoztatja, egyszersmind megváltoztatja a saját természetét is.” (Marx: Kapital I. 140. o.)


Ez a változás és hatás, mintahogy Wittfogel a geopolitikáról irott cikkében megjegyzi, (Unter dem Banner des Marxismus. III., IV.) áll nemcsak az egyesre, hanem egész egységes munka- és élet-módban élő népcsoportokra és etnikai komplexumokra. Miután Marx a törökökről megírja, hogy se temperamentumuk, se diszpoziciójuk nincs a kapitalisztikus termelésre, minden rasszista képzet lehetőségét összetörve hozzá teszi: „Ezek azonban kivételek. A kapitalisztikus termelés fejlődésével a polgári társadalomnak s ezzel együtt különböző népekben a temperamentumnak és a diszpozíciónak egy átlagos nivója keletkezik.”


Marx ismerte az emberi természet változásának a princípiumát, felismerte tehát a faji és nemzeti jelleg változását is. A további tudományos kutatásra hárult ezeknek a változásoknak a módját, a hajtóerők egyes elemeit, tempóját és irányát a részletkutatásokkal megvilágítani. Wittfogel úgy véli, hogy minden arra mutat, hogy a megfelelő behatásokat feltételezve a változás sokkal gyorsabban történhet, mintahogy eddig feltételezték. Igy annál a második elemnél tartunk, mely az emberi faj előbb emlitett fogalommeghatározásában döntő szerepet játszik: a társadalmi és szociális elemnél, mely bizonyos embercsoportok örökölhető és testi vonását formálja,


A testi vonások átöröklése a népszerű felfogás szerint teljességgel magától értetődő valami. Tudják, hogy erőteljes parasztok testi tulajdonságaikat, melyek természeti környezetükkel közvetlen összefüggésben állnak, átadják az utódaiknak. Sok ideig azonban a tudomány még tiltakozott az ellen, hogy a természeti uton szerzett jegyek vagy tulajdonságok átöröklése mellett a kényszerű tulajdonságok vagy jegyek átöröklését is elismerje. Az átöröklés problémája még ma sem tekinthető végleg tisztázottnak.


Az ugynevezett átöröklési szubsztancia, amit az egyes inviduum ivadékának hátrahagy, egyénről-egyénre változásnak van kitéve.


Hogy az iszákos utódjának bizonyos negativ átöröklési diszpozíciót hátrahagy, ez ismeretes. Ezzel azonban nem azt mondja, hogy az iszákos gyermekei is feltétlenül iszákosak kell hogy legyenek. Csak azt, hogy testi s valószinüleg szociális defektusokban is szenvedni fognak. Bizonyos szociális tényezők összege, mely a generációk sorára hat, olyan változásokat s az át öröklési diszpozíció olyan mellékváltozásait is eredményezheti, hogy az addigi testi jegyek teljes változása következik be, ha tehát úgy vesszük: új faj keletkezik. Ezek a megállapítások, melyek azonban részleteikben még vitásak, főleg a bécsi materialista biológusra, Paul Kammerer-re mennek vissza.


Itt van egy nagyon szép példa a disznókkal. Ha egy disznó kölykei közül az egyik részt kitünően ápolják és etetik, a másik részt pedig nyomoruságos táplálékon elhanyagolják, úgy az állatok ha megnőnek, teljesen különböznek egymástól. Ha tovább tenyésztik őket, az ivadékaik egymásközt hasonlatosak és annak a kezelésnek megfelelően változnak, amiben részesülnek. Ebben az esetben az átöröklési szubstancia nem szerepel. Ha azonban az elhanyagolt disznók ivadékait ismét elhanyagolják és ezt több évjáraton keresztül folytatják, úgy minden kétség nélkül az átöröklési szubtancia is változik s a disznók testi, vagyis faji jegyei megváltoznak. A szociális szerzés és az örökletes testi jegyek birtoka érezteti hatását és a fajelemek összege elváltozik. (Ezt: a példát idézi Franz Oppenheimer Rassenprobleme cimű könyvében.)


A faj nemcsak a természeti, hanem a szociális tényezőknek is függvénye. Az egyes faji-reprezentáns helyzete a termelésen belül faji jegyeire vonatkozólag éppen olyan döntő, mint a klima, a táj, stb. természeti tényezői, amelyek ugyancsak a termelési viszonyok szférájának révén hatnak az egyénre. Nemcsak a földművesek és a szteppék lakói között vannak faji különbségek, miközben ezeknek az ellentéteknek a faji különbséghez gyakran semmi közük, de faji különbség van a földművelést űző népek, sőt egy és ugyanazon földművelőnép hozzátartozói közt is. A testi faj-jegyek, a koponya forma, az arc-, az orr-, a fül-forma, a szem és a haj szine, növés, csontozat, stb., ellenére a lelki és testi folyamatok közt fennálló összefüggésnek, ép ezen folyamatok összefüggésének rendkívüli komplikáltságára való tekintettel, lelki vonásokat bizonyos testi csoportok számára mégsem adhatnak. Mindaz, amit az ugynevezett lelki, faji vonásokként a rasszista, antiszemita áltudomány politikasztereivel és demagógjaival a szociális megoszlás tulajdonképpeni gyökereiként mindegyre az előtérbe tolnak, nem örök vonások és tulajdonságok s nem is az, ami a természeti és társadalmi tényezők összegével a „lélek”-re és a testre hat. Mindezek a valóságban az általános természetes és testi alapon kifejlődő, kizárólag a szociális szférából származó szerzett vagy rákényszerült tulajdonságai alz egyes individuumoknak, amiknek átöröklése mindenesetre lehetséges, eltünésük azonban a ható szociális tényező elesésével egy generációnál rövidebb idő alatt bekövetkezik, mintahogy ezt a zsidók sajátos példája igazolja.


„Minden vulgáris divat közül, ami a szociális és morális befolyásoknak az emberi szellemre való hatását vizsgálja, az a legvulgárisabb, amely a jellem és a magatartás különbözőségeit, születésbeli különbözőségek javára irja.” (J. St. Mill.)


A zsidóságnak a szociális összefüggések révén való kasztszerű elszigetelése, minek következtében fejlődése kimondottan városlakó néppé tette; az ezáltal létesült kikapcsolódása pl. a paraszti munkából s a katonafoglalkozásból; a túléber szellemi, vallási tevékenység s ebben is az erősen szofisztikus gondolkodás túlnyomó szerepe: — mindezek a szociális befolyások egész láncolatát adják, ami viszont szellemi és testi vonásokat hoz létre, mint például a dialektikus készséget, a viccet, az alacsonyabbrendüség érzését, majd ennek a lereagálására az érvényesülési ösztönt, továbbá a nervozitást, testi gyöngeséget, stb. Ezek a tulajdonságok nem a természettől adottak, hanem szociálisan szerzett, kényszerű tulajdonságok, melyek feltételeik elesésével eltűnnek. A zsidók bizonyos testi jegyei, amiket állandóan faji jegyekként oktrojálnak rájuk, kizárólag szociális eredetűek. (Mint például: kis termet, testi gyöngeség, a testileg eléggé ki nem fejlett egyének nagy száma, a sűrűn előforduló lelki és idegbetegségek.) Mindennek semmi köze a fajhoz. Ezek ugyanugy szociális következményei egy bizonyos szerepnek, mint például az, hogy a zsidók közt kisebb a tere a vérbajoknak, mindaddig, mig a zsidóknak mint kasztnak a régi szociális determináltsága fennáll. Ez az utóbb említett szociális következmény hozza például magával, hogy a vérbajok erős befolyása és következményei (paralysis) a zsidóság kasztszerü feloszlása után azonnal jelentkeznek. Az egyes individuum a megelőző generációk javára szolgáló vérbaj betegségek elmaradását most az immunissá tevő ellenmérgek hiányával bűnhődi meg. A zsidók e testi vonásai nem tartoznak eredeti testi tulajdonságaik közé. Ezek szociálisan szerzett tényezők.


A materiálisták valaminő okozati összefüggést a hosszú koponya és a kiváló intelligencia s a szűk koponya és a különös abintelligencia között nem ismerhetnek el. Tudományos igazolása ennek sohasem történt. Tudjuk, hogy a koponya formáját is a milieu befolyásolja. Mesterséges behatások révén lehet széles vagy szűk koponyát létrehozni, aszerint, ahogy a csecsemőt a bölcsőjében kényszerítik feküdni. A faj tehát se nem kezdet, se nem tartamos állapot, amint ezt gróf Gobineau, a rasszizmus előharcosa megállapitotta. De nem is vég. A faj érzését nem a bölcsőjében hordja az ember. A fai mint bizonyos testi jegyek összege, a természeti és szociális tényezők produktuma. Minden egyébnek általában semmi köze a fajhoz, vagy pedig nem faji jegyekről van szó, hanem csak testi jegyekről, amik viszont csak addig állanak fenn, amig az illetékes természeti és társadalmi tényezők hordozóikra hatnak; de ez esetben is csak másodrendű testi és lelki jegyekről van szó, amelyeket kizárólag a másodrendű szociális tényezők hívtak elő s a termelési viszonyok és az individuum helyzetének következtében jöttek lettre. Az őserdei vadászok kistermetűek az állattenyésztők viszont nagyok, a primitiv élelmezés a koponyát keskennyé és hosszuvá teszi, az erős gondolkodótevékenység kiszélesíti, stb stb. Mindez tudományosan leszögezett tény. Viszont tudjuk azt is, hogy a felső osztályok tagjai, akik a kitűnő lakásviszonyok és rendes étkezés következtében gondtalan, biztositott életet folytatnak, általában karcsubb és finomabb, csinosabb és elegánsabb testi alkattal rendelkeznek, mint a bánya vagy üveggyári munkások generációi.


A nyelveket igen soká összezavarták a faji jegyekkel. Igy történt például, hogy beszéltek indogermán vagy árja fajról, jóllehet csak indogermán nyelvek vannak.


„A nyelv egyik képződménye a kulturának. Kifejezése a szociális, nem pedig az antropológiai testi együvétartozásnak.” (L. Zollschan: Das Rassenproblem unter besonderer Berücksichtigung der jüdischen Rassenfrage, 1909. 159. o.)


A nagy fajkutató Felix v. Luschan (l. többek közt Völker. Sprachen. Rassen, 1920.) akinek a zsidó fajprobléma tisztázása is köszönhető, egy alkalommal a következőket mondta:


„Csak egész gyógyíthatatlan soviniszták beszélnek még ma árja-fajról. A szakember számára az árja koponyaforma fogalma épp oly abszurd, mintha valaki például dolichokephal (hosszúkoponyájú) nyelvről beszélne.” (Az: 1910-es anthropológiai kongresszuson.)


De még mindig bebizonyitottnak veszik, hogy vannak nemes árják, akik hosszú koponyájukról, szőke hajukról ismerhetők meg s vannak elvetemült s persze üzletügyes semiták, akik pénzügyi fölényének a szűk koponya s főleg a fekete haj a magyarázata...


Tényleg vannak indogermán, árja nyelvek, ezeknek azonban a tudományosan megállapított testi formákhoz a legkevesebb közük sincs. Vannak hosszú koponyájú és sötétbőrű indogermánok, vannak fehérbőrű, széleskoponyájú semiták vagy hamiták, kék szemmel és szőke hajjal. A fajok beosztásának ez a módja teljesen tarthatatlan. Az ezeknek a problémáknak exakt vizsgálója ezért megelégszik annyival, hogy a csoportokat, amelyek a szociálisan és természetien megállapított testi jegyek bizonyos összegét felmutatják, ezek szerint a testi jegyek szerint osztályozzák, ezektől azonban a társadalom minden más szociális tényezőjét és formáját szigoruan elkülönítik, különben pedig a faji vagyis a testi jegyek közti összefüggéseket, valamint az; egyének s a társadalmi csoportok bizonyos lelki nyilvánulásait, ha ugyan megállapíthatók ezek, hasonlókép csak a termelés médiumán keresztül vizsgálják.


*


A zsidók nemzeti eredete egységes. Ezért tehát ellenére szétszóródásuknak és ellenére a legkülönbözőbb természeti és társadalmi tényező befolyásának, egységes faji eredettel birnak. Ez azonban a rasszisták legnagyobb fájdalmára nem egy egységes zsidó, vagy semita fajhoz vezet, hanem, ahogy ezt Luschan megállapította, a zsidókra is az érvényes, ami a világ többi népeire, minimális kivételével talán a kihalt ősfajok maradvány népeinek: a zsidók keverék faj, keverék nép, eredménye több faj keveredésének. Amennyire nincs német vagy germán, vagy román faj, ugyanannyira nincs zsidó faj sem. Ahogy a németek közt na:gyon nagy faji különbség állapitható meg egy flensburgi és egy müncheni ember között — az egyik nagy, szőke, kékszemű és világos bőrű, a másik széles, kisfejű, szélesarcu és sötét arcbőrü kellene, hogy legyen, — ugyanugy a zsidók közt, akik szétszóródásuk első idejében kétségtelenül aránylag kevésbé keveredtek a többi népekkel és fajokicai (minden más feltevés teljesen téves; a zsidókkal való keveredés szociális indítékai a kereszténység előtti első századokban még alig adottak) a legellentmondóbb tipusok találhatók. Gyakran csak a tudománynak lehetséges a különböző típusokat közös nevezőre hozni.


A fajelmélet nagyszámú nem-tudományos művelője következtében már abban a kérdésben, hogy mennyi a fajok száma, matematikai probléma. A fajelméletben minden van, csak egyetértés nincs. Vannak olyan rendszerek, amik az emberiséget három fajra osztják, de van olyan rendszer is, amely nem kevesebb, mint százötven fajt ismer. Az egyik nyolc, a másik hatvankét fajt számol. Ujabban megkísérelték négy vércsoport alapján négy alapvető emberi tipus körülhatárolását. Ami az egyiknek faj, a másiknak altípus és fordítva. Az exakt tudomány, amely arra szoritkozik, hogy bizonyos testi jegyeket a természeti és szociális tényezők hatásának nézőpontjából vizsgáljon és regisztráljon, megelégszik a következő felosztással.


Az australoid formakör magába zárja a már részben kiirtott, résziben pedig kihalóban lévő ausztráliai ösnépeket, tazmániaiakat, pápuákat és melanéziaikat. Legközelebb állnak ezekhez a pygm√äen fajok vagy törpenépek, amelyeknek a legtisztább példányai a közép-afrikai törpenépek, az akkák, a délafrikai busmannok és pár más csoport. A harmadik csoport az afrikai vagy nigrit főfaj. A negyedik a mongoloid vagy Pacific-körüli formakör, a maláj-polinéziai keverékfaj, valamint az amerikai indiánok. Végül az ötödik csoport az indoatlanti, vagy európ√äid főfaj, amelyből nagyon sok különböző forma és átmenet fejlődött. A kutatás számára a legsúlyosabb problémákat az indo-atlanti, vagy európ√äid formakör állítja. Nemcsak azáltal, hogy számszerűleg ez a formakör a legnagyobb, hanem azzal is, hogy a leginkább szétszórt s szociális, kulturális és nyelvi tekintetben a legkomplikáltabb.


Ez utóbbi formakörben, eltekintve az Indiában élő fajoktól, a következő fajokat különböztetjük meg: az északi (szőke, magasnövésű), a déleurópai vagy mediterrán (kistermetű és barnás); eközé a két faj közé tolódik keletről az alpin (szűk koponya, kerek tarkó, kerek arc, széles, tömött orr, barna haj és szem, alacsony termet), Fischer és más anthropológus szerint még egy másik faj vált ki belőle: a dinári (jelentékenyebb testmagasság, nagy, erősen hajlott orr). Az alpin faj főtelepedési helye Középeurópa és pedig Délnyugat-és Középfranciaország, az alpesi országok, Dél- és Középnémetország s a Szudeta tartományok területe. A dinári faj az alpinival keverve az alpesi országokat lakja, névszerint a keleti Alpokat, a Balkán félsziget nyugati partvidékét, Boszniát, Szerbiát, Horvátországot és Albániát. A keleti faj (kerekfejű, széles, szögletes arc, fitos orr, sima, szőke, kemény haj, szürke vagy kék szem, olykor ferde, kis, nyomott termet), Keleteurópában lakik, Csehszlovákiáitól kezdődőleg főleg Lengyelországban, a Balti ütközőállamokban. Finn- és Oroszországban. További típusok: a Dal-faj, amely Svédország bizonyos vidékein (Dalarna), de Nyugatnémetországban is fordul elő. majd a Disentis-tipus, a turini kerület egy szőke népessége.


Az ötödik formakörbe számitják Előázsia népeit is, akiknek anthropológiai vizsgálatát lényegileg Felix v. Luschan zárta le. Az előázsiai ősnépek típusának Luschan szerint az örmények tekinthetők, akiket az ugynevezett hettita fajtipusnak is mond s röviden előázsiai fajnak neveznek. Nagy hason lóságokat mutat ez a fajta Európa diniári fajával, amivel földrajzilag is (Kisázsia-Balkán félsziget) szomszédos. A kettő állítólag testvérfaj. A közel Kelet második fajeleme a keleti faj (világos bőr, sötét, lágy hullámos haj, keskeny, hosszúkás arcú koponya, kis, vékony orr, néha egyenes, néha hajlott), akiket valószínüleg semita népek — nincs semita faj, de igenis vannak semita nyelvek — sodortak Arábiából Előindiába. Luschan szerint ez a fajtipus tiszta formájában ma már csak belső Arábia hegyei közt fordul elő. Fischer szerint viszont ez a faj nagyon közel áll a mediterránhoz, a kettő gyökere állítólag egy. A harmadik fai, amire Luschan az előázsiai keverékben akad, azokra az északi betörésekre vezethető vissza, amelyek Kr. e. kb. 2000 évvel Előázsiát elöntötték. Erre a szőke északi elemre mennek vissza a kurdok.


A zsidók Luschan szerint nem tiszta faj, hanem keverék az előázsiai, a keleti és északi fajelemekből. Ezért van az, hogy ezeknek a fajoknak minden típusa feltalálható a zsidók közt: nagy- és kistermetű, szőke és sötét, egyenes és hajlott orr (a hajlott orr tudvalevőleg egyik jegye a dinári és armenoid típusnak); ugyanígy minden koponyaforma megtalálható a zsidóknál, így a szefárd zsidók többnyire hosszú, az askenaziak a többségükben szűk koponyájuak. A termet magassága a zsidóknál jelentékeny mértékben variálódik. A rhodusi zsidó teherhordók átlagos magassága 180, a litván zsidóké 160 centiméter.


A zsidók közt tehát az előázsiai faj, a dinári testvérfaja, a mediterránhoz nagyon közel álló keleti s végül az északi faj vegyesen előfordul. Helyesen mondja Iltis: „Azi, ami a kihangsulyozottban előázsiai zsidót a dináritól megkülönbözteti, — az nem a faji, hanem a kulturális különbségre, arra a különös és páratlan környezetre vezethető vissza, amely (két évezred folyamán a zsidó karaktert kiképezte. (Volkstümliche Rassenkunde 52. o.)


Hogy a későbbi időben a geográfiai tér, amibe a zsidók kerültek, hatott rájuk, az természetes. Igy főleg belső Oroszországban és Ukrajnában is messzemenő közeledés figyelhető meg az arc és a koponyakiképzést illetőleg a zsidók és a szlávok között. Ukrajnában természetesen nem csekély százalék szláv vér erőszakos uton keveredett a zsidóval a XVII. század rettenetes pogromai alkalmával.


A zsidók nem egységes faj, hanem fajkeveredés produktumai. Minden nekik tulajdonított, „zsidó” faji vonás a valóságban nem faji, hanem szociális jegy: egy tipikus város lakó nép ismertető jegyei. Azok a konstrukciók, amiket antiszemita részéről fáradtságosan felépítettek, hogy a polgári társadalom megrendülésének szociális magváról a figyelmet eltereljék és a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közti szociális ellentétek helyére a fajtán nyugvó s minden szociális nyomoruságért a zsidók és nem-zsidók közti ellentétet tolják, a legkülönösebb megállapításokhoz vezettek. Ezek közé tartozik többek közt annak a speciális „keleti” fajnak a feltalálása, amiről Otto Hauser a következőket mondja: „A keleti faj nemiségében közönséges. Egy keletivel nem lehet az ember félórát együtt, hogy necsak parázna anekdotákat, hanem a saját szexuális élményeit is ne mesélje el, akár a feleségével; a nők a hallgatót menstruációs panaszaikkal szórakoztatják. A keleti faj ivadékai a falakat rombusokkal és fallusokkal piszkolják be és a nyilvános WC.-re ugyanazon neműek összejövetelét beszélik meg.”


Hasonló dolgok persze az északi fajnál sohasem fordulnak elő! Világos, hogy az ilyen „tudomány” mire céloz.


Ez a faj-elmélet, amely abból a célból épül, hogy az osztályok döntő harcában bizonyos elódázó szerepet játszon, a legkülönfélébb öltözetekbe burkolódzik. Kitalálták a „nemes”-faj elméletét, amely nemcsak az antiszemiták, hanem a zsidó nacionalisták között is megtalálható. Ez az elmélet — fajok szerint — a hosszú vagy szűk koponyájúak, a fekete vagy szőkehajúak, az egyenes vagy hajlott orrúak történeti küldetésére hivatkozik. Annak a fajnak a favorizálása, amelyhez az ember tartozik, célkitűzésében már eleve oly egyértelmű, politikailag és imperialisztikusan annyira meghatározott, hogy fölösleges róla tovább beszélni. Amint Hugo Iltis helyesen megjegyzi, a háziállatok között is vannak nemes és nem nemes fajok. Ennek a nemességnek a háziállatoknál nagyon különös tulajdonsága van: „A faj-nemes angol szalonnadisznó potrohos, zsirelhájasodásban és elhülyülésben szenved. Ez a fajta disznó csak azért nemes, mert a bőrkéje profitot juttat az embernek.” (Volkstümliche Rassenkunde. 73. o.)


Ehhez a példához nincs mit hozzáfűznünk.


A saját faj nemességének a kihangsulyozása a faj tisztaságának propagandájával s a fajkeveredés elleni agitációval társul. Ezért jönnek elő a faj hygieniával, az eugenetikával s ismét nemcsak az antiszemita, hanem zsidó nemzeti oldalon is. A reakció mindig reakció. Mindkét esetben: „A valóságban a faj tisztaságának a követelése csak látszólag eugenetikai követelés, mögötte politikai, illetve gazdasági követelés rejtőzik, minden új konkurrensnek a fajprivilégiumoktól való visszatartására.” (Hugo Iltis: Volkstümliche Kassenkunde. 73. o.)


Egyenesen groteszk, ha zsidó nemzeti szociológusok (olyanok, akik, amennyiben számszerű adalékokat hordanak össze, általában komolyan veendők), mint például Ruppin és Zollschan irásaiban felfedezzük, hogy az, egyáltalán nem létező zsidó nemzet fentartása érdekében pontosan al?okkal az érvekkel hozakodnak elő, mint a fasiszta antiszemiták.


Hogy a zsidóság pusztulását, amely szükségszerű, a társadalom fejlődéséből következő folyamat, feltartoztassák, ezért a zsidó nemzetiek is prédikálnak a zsidó faj tisztaságáról, agitálnak a vegyes-házasságok ellen, héber iskolákat követelnek a zsidó ifjuság számára s zsidó kulturáról fontoskodnak, ami egész Nyugat- és Középeurópában már több mint egy évszázada nem létezik. Miután a valósághoz hiven előadták, hogy a zsidó keverékfaj s hogy az állitólagos zsidó faji jegyek egész sora éppenséggel nem faji jegy s miután tudományos fanatizmussal kivédték a√üt a megállapítást, hogy minden zsidó ludtalpú és büszkén felsorolták, hogy még zsidó box- és tenniszbajnokok is vannak, váratlanul száznyolcvan fokkal elfordulnak saját, már kissé ferde tengelyüktől és ellenkező előjellel elmesélik mindazt, amit az ember a fasiszta-antisizemitáktól is hall, hogy a germán vagy a zsidó faj — a legnemesebb faj, a legkivételesebb feladatot teljesiti az emberiség számára, saját kulturával rendelkezik, amit az emberiségnek minden körülmények között meg kell őriznie, ezért nem szabad vegyesházasságokat kötni s tűrni a vérkeveredést, mert ebből sohasem származik jó, de mindig csak rossz.


A komoly anthropológusok már rég megállapították, hogy minden faj keverékproduktum s hogy minden legenda a mulattok vagy keverék népek romlottságáról a burok és a hottentották között tényleg legenda s hogy a nyugatindiai vagy délamerikai kikötővárosok keveréknépségének szociális alacsonyrendűsége nem a fajra, hanem egyedül és kizárólag ezeknek a keveréknépeknek a szociális helyzetére s azoknak a kikötővárosoknak az; iszonyú nyomorára vezethető vissza, amelyben ezek a keveréknépek keletkeztek. Felix v. L u s c h a n, akire a zsidó nemzetiek oly szivesen hivatkoznak, évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy a keverék ivadékok épp oly kevésbé alacsony értékűek eleve, mint a törvénytelen gyermekek.


Ha a tiszteletre méltó zsidó nacionalisták pontosan ugyanugy, mint fasiszta-antiszemita ellenfeleik a fajkeveredés és fajkeresztezés következtében beálló fajpusztulás meséjét tálal iák fel, úgy arról a kilátástalan kísérletről van szó, hogy egy történetileg elintézett kasztprivilégiumot változott formában életbentartsanak s a történeti folyamat által elveszett monopoliszitikus helyzetet csak a boldogtalan s elsszegényedett zsidók millióinak léteiével lehetséges polgári-nemzeti ideológia megteremtésével visszafoglalják. Természetesen szükségszerűen halálra itélt kisérlet ez, konstruált és kitalált elemekkel az egyes népek burzsoáziájának a világpiacokért folytatott küzdelme közepette önálló burzsoáziaként előállni, amihez — eltekintve minden más lehetetlenségtől — a nemzet hiányában ki kell találni a nemzetet.


A zsidóság mai szociális fogalma szerinti pusztulása, a zsidó kaszt feloszlása, a nyugati zsidó polgári emancipációja és asszimilációja; a zsidó-kérdés megoldása Keleten, ahol szociális és nemzeti kérdés egyuttal, proletár forradalommal: mindez megsemmisíti azon antiszemitizmus visszatérésének szociális előfeltételeit, amely végső és legmagasabb formáját a faji antiszemitizmusban találta meg. Ezzel együtt eltűnnek mindazon fajelméletek kibontakozásának előfeltételei, amelyek a szocializmus ellenségeit szolgálják, akár a kampóskereszt, akár a Dávid-csillag jelvénye alatt.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal