A görög tragédiától végre eljutottunk a — családi idilig.* Az ut hosszú volt, mert Aischylostól mondjuk Bernhard Shaw társadalmi szatírájáig előfordult még, hogy a görögöket ne is említsük, Shakespeare, Moliere, aztán Ibsen, talán Sardou is és esetleg Caillavet, sőt Tristan Bernhard is, elegyítve Bateillel és Bernsteinnel. Előfordult Molnár Ferenc is, amikor az Ördögöt irta, a Farkast, a Liliomot és mindig a Liliomot. (Amikor az Égi és földi szerelmet irta, akkor nem fordult elő, mert olyankor az ember szívesebben, gondolt Dante poklára, viszont az nem tartozik a szinműirodalomhoz.) Mindezzel csupán azt akarjuk mondani, hogy a dráma mint műfaj a polgári társadalom színpadán szép lassan haladt a végelgyengülés felé, egészen addig a pontig, amig már nem fért el a maga burkábam és szétpattanással fenyegetett, akárcsak a kapitalizmus...

A színműirodalom kezdetben megteremtette a társadalmi drámát és vígjátékot és ez egész rendjén volt addig, amig a társadalmi drámát Ibsen irta, a társadalmi szatírát pedig Shaw. A polgári társadalom ütközőpontjai tetszetős történetek keretében jól hatottak a színpadon, nagyobb baj nem is származott belőlük, minthogy Ibsent elkergették otthonról és Shawt többet játszották a németek, mint az angolok. Lassan divat lett társadalmi drámát irni meg vígjátékot, csak a nézőpontok voltak mások, mert amig Shaw tisztázni merte Varenné mesterségét, addig Bernstein a Baccarat körül, a kártyaszalonban nézett szét. Tény azonban, hogy ai polgári vagy kispolgári társadalom így is, úgy is kordokumentumokat kapott és ennek ,az irodalomnak az volt az egyetlen létjogosultsága, hogy visszatükrözte annak a társadalomnak az életét, amelyben iródott. (Shawnak van egy külön érdeme: hogy destruálta is, de ez most nem tartozik ide.) Még Bródy Sándor is hozzá mert nyulni a polgári ethika fetiséhez, tessék gondolni a Dadára, vagy a Tanítónőre, akire ráéhezett az egész kisváros és aztán ítélt fölötte mindenki a katholikus paptól kezdve a zsidó hitközségi elnökig. — Egyszerre azonban sok lett a társadalmi probléma. Még egy lépés és szétreped a burok és akkor a polgári drámából könnyen forradalmi dráma lehet. A sok igazmondás már félforradalom, ezt pedig nem tűri az a társadalom, amely mindinkább elveszti az egykor feltörő burzsoázia lendületét és mennél öregebb, annál inkább fél attól, hogy a szabadabb levegőn meghűti magát. Az álszemérmes, hipokrita kispolgárság a maga ábrázatára hivjai életre iróit, a magyar szinműirásnak új korszaka következik, amely nem természetesen nő ki az előző generáció irodalmából. Az irodalom fejlődése megtörik együtt a társadalmi forradalmat követő reakcióval. Igy jönnek a Csathók, Zilahyk, Harsányi Zsoltok különböző esetei a színpaddal. És most közben itt van egy elejtett irógecneráció, amely Bródytól tanult, részben kortársa volt, viszont annyiban polgáribb, sőt kispolgáribb, amennyiben tulélte Bródyt, nem alkotásaival, hanem egyéni életével. Ez a tulélés jelenti az ellenforradalomba való belenövést. Azon a mesgyén, amit Bródy vágott, számukra a könnyű fajsuly maradt, a frivolitás, a könnyedség, amely túlteszi magát a valóságokon és emberábrázolás helyett és emberi problémák helyett részletképeket keres, nüanszirozott helyzeteket, olyanokat szinte, amelyek nem annyira társadalmi, mint hálószobaérdekességüek. Ez a látszólagos merészség valójában az az irodalmi gyávaság, amely elrejti azokat a társadalmi problémákat, amelyek szinpadra kívánkoznának.

Molnár Ferenc a Liliomtól így jut el a Játék a kastélyban, cimű „anekdótáig” és legutóbb a Harmónia cimű karénekkel ellátott „családi idil”-ig. A forradalom előtti és utáni periódusa Molnárnak egészen világos. Azelőtt meglátja a polgári társadalom félszegségeit és ha nem is oly nyersem, mint Bródy, de felvázolja a maga módján. Ő maga is polgár, tehát belülről szemléli a dolgokat, úgy irónizál felettük, mint egy társaságbeli gavallér, mint mondjuk Casanova, aki lenézően legyint utána, de legközelebb ujra kezdi. Viszont az egész mégis igaz. De jön, az ellenforradalom, amikor az anyák eltagadják, hogy gyermekeket szülnek, mert ilyesmi illetlenség a bibliai reneszansz napjaiban. Molnár is égi és földi szerelemről ir. Talán tíz év telt el azóta a Harmóniáig. Ami akkor még bizonytalanul sikerül Molnárnak, hogy elejti a realitásokat a molnári meseszerűség keretein belül, azt a Harmóniában már tökélyre viszi. A Harmóniában már nincs élet, csupán mese. Molnár desztilláltan adja magát, az jön ki belőle, ami a nagy félelem után még benne maradt. Költészet? Mért lenne költészet az, aminek semmi köze emberi érzéshez. Irodalom? Nincs köze az élethez. Olyan darab ez, amilyet a struccmadár álmodhat, mikor a homokba dugja a fejét. Mert napjaink polgári irodalmában erről van szó. A struccok álmodásáról.

*

A Harmónia, amit a polgári, helyesebben kispolgári kritika úgy fogadott, mint a modern drámaírás legragyogóbb teljesítményét, valójában megérdemli az elismerést, ha ... ha ez az elismerés Molnárnak azt a törekvését honorálja, amely a l’art pour l´art-ban. kulminál. Régen megszoktuk már, hogy elnevezések ellentétes fogalmakat takarjanak, a politikában liberálisok teremtettek reakciót és demokraták fasizmust; a „művészetet a művészetért” is elvesztette eredetileg belemagyarázott tartalmát és a művészetnek az a fajtája burkolta bele magát, amely látszólag nem hirdet világszemléletet és csak önmagáért a művészetért van. A kispolgári világszemlélet indirekt eszközökkel jut benne kifejzésre, nem úgy, mint azoknak az irásaiban, akik mint aktiv ellenforradalmárok nyiltan le is vonják konzervativizmusuknak, vagy reakciós világszemléletüknek konzekvenciáit. Az indirekt uton való világszemléleti megnyilatkozás tipikusan jelentkezik Molnárnál. A valóság és a valószínűség határán mozgatott cselekmény megengedi számára azt, hogy nem köteles észrevenni a realitásokat, viszont olyanokat is elmondhat, amelyek ellenkeznek a realitással. A kispolgár világszemlléleti tendenciája ebben az ég és föld közötti lebegésben jut érvényre. Amíg a burzsoázia, maga is feltörő osztály, helyesebben, amikor még fokozatos és folytonos előretörésben van, mint még a század elején, szembe mer nézni a társadalmi ellentétekkel, kinövéseit észre akarja venni és magyarázza a maga módján. A merészség és biztonság azonban fokozatosan elhal úgy, ahogy a burzsoázia pozícióját a kiélesedő osztályharcok aláássák. A burzsoázia, amely a piac megtöltéséről gondoskodik, már csak olyan szellemi termékeket produkál, amelyek egyrészt nem emlékeztetnek az ördögre, (nem a Molnáréra, hanem arra, amelyet nem jó a falra festeni) másrészt pedig a szellemi termékek piacának és a tömegfogyasztó kispolgárság igényeinek megfelel. Ez a szellemi igénylés pontosan megfelel az osztályhelyzet körülményeinek. A proletáriátus és a burzsoázia közé ékelt kispolgárság, amint nehezen ismeri fel a maga osztályérdekeit és az uralkodó osztályban látja tévesen a maga érdekeinek védelmezőjét, szellemi fogyatkozásában is igyekszik alkalmazkodni a burzsoázia étvágyához. Ez az egy tálból való cseresznyézés olyan eredménnyel jár, mint mikor a, husevőből füevő válik. A kispolgárság olyan dolgokon csámcsog, amit maga körül még sose látott. Ez az idegenszerűség és ismeretlenség megejti. Az, ami a burzsoáziának a szórakoztató és feledtető valószerűtlenség, neki már valóságként hat. Valami, amit elérni szeretne. A piac így alakítja át a fogyasztói igényeket. A szellemi árú így lesz fogyasztói cikk. Molnár így lesz népszerű iró. És abban, hogy Molnár népszerű iró, abban, hogy olyat nyujt, amit a kispolgárság is megemészt, igen is, hogy Molnár ilyen vegetativ hatóerővel rendelkezik, ez benne a világnézet. Vonzó energia az uralkodóosztály érdekkörében.

*

Már nincs szó tehát társadalmi tükörképről. A család a társadalom alapja, mondja a polgári társadalomfilozófia. És Molnár családi idilről ir, családja nem társadalmi alap. Molnár családja olyan, mintha Óceánia valamelyik elhagyatott szigetére néhány őrültet deportáltak volna. Ki az ördög hiszi el, hogy a Harmónia megkergült karmestere társadalmi lény, noha Molnár szerint az egész társadalom ünnepli. Ennek az embernek már nincs köze a társadalomhoz. Itt egyetlen társadalmi tünet a manikürös kisasszony, de fájdalom, ezt sem a karmester prostituálja, hanem Molnár. Ez viszont Molnárra jellemző és nem, a kisasszonyra és nem a karmesterre. Ami megint a darab hibája. Tudniillik Molnár a maga módján egész egyszerűen, mint egy leánykereskedő beleemeli a kisasszonyt a karmester karjaiba. Pedig ez nem olyan egyszerű dolog. A társadalom egész rákfenéje van a kisasszony mögött, a deklasszált kispolgár talajtalanság, az őrnagy papának a kardjától a manikürollóig. Molnár azonban a drámát nem itt exponálja, hanem ott, ahol a feleség megtudja, hogy ... Hát igen, ez borzalom. És most jön a választás: a szerető vagy a feleség. Micsoda meglepetéssel szolgáli ez a frivol és szabadszájú Molnár. Kérem, a feleségnek szolgáltat igazságot!

Ősz akadémikusok könnyeztek annál a jelenetnél, mikor a méltóságos asszony elérzékenyülten, azt mondta: „eljön az ideje annak, amikor a feleségből anya lesz. És én ma anya lettem.” A közönség extázisban tapsolt, mikor a férfi ott maradt a hitves oldalán. A hitves oldalán, ki már ekkor az ő anyja volt.

Egy kitünő iró találó portrét irt Molnárról az új premier alkalmából. Többek között megjegyezte, hogy a „A jövő irodalmára, ha az egyetemi könyvtárban kiássa és végig böngészi az egykori sárgult Molnár-köteteket, az ő irásai alapján idiótának fog tartani bennünket, mert mi lehet egyéb az a főhős, aki körül ég a világ, aki alatt tüzhányók fakadnak és villámok csapkodnak a feje körül és ő csak yo-yo-zik, yo-yo-zik a végkimerülésig.”

Amilyen helyes azonban a fenti megállapítás, annyira téves az, amely Molnárt, Shaw-val egyvonalba állítja. Molnárnak Shaw-val való összemérése legalább annyira abszurd, mint mikor valaki sulymérték helyett űrmértéket akar használni. Egy azonban bizonyos, a Harmóniában Molnár határozottan emlékeztet Shaw-ra. A harmadik felvonás nagy jelenete pontos utánzata Shaw Candidája harmadik felvonásának, mig azonban Shaw két-férfi-egy-nő problémáját oldja meg, Molnár két-nőegy-férfiét. Molnár itt valóban konzseniális Shaw-val. Különbül igazán nem lehetett átvariálni a családi háromszög konfliktusát, — rábízni a feleségre a választást és ott hagyni továbbra is a férj mellett, egészen úgy, mint a Candidában. Ezen a ponton Molnárt csakugyan nem lehet elválasztani G. B. Shaw-tól.

*

A karénekről pedig ne beszéljünk. Az ember nem tudja, hogy a családi kórus minek a szatírája. A zenebolondoknak-e, a családnak-e, a szentimenálizmusnak-e. Sokat emlegetik a darabban Orfeuszt, aki énekével megszelídítette a vadakat. Nyilvánvaló: Molnár a családi kórussal igyekszik szelídíteni a közönséget. Zenekisérettel könnyebb az emésztés.

És most itt van a polgári színjáték utolsó műfaja: a „családi idil.” A polgári szinműirodalom utolsó periódusában Molnár úgy marad meg az irodalomtörténetben, mint egy lezáruló korszak végső mértföldköve. A halhatatlansághoz viszont ennyi is elég. (Budapest)

* Igy jelöli meg Molnár Ferenc Harmónia cimű darabjának műfaját.