Ősz vége felé jártak a napok.

Fenn, mint valami foltozott piszkos lepedő terült széjjel a nyári kékség.

Lenn, sűrű és nedves volt a levegő, akár a szivacs, mely tele szívja

magát vízzel.

Csunya, visszataszitó ilyenkor az idő.

Szürke köd boritja reggelenként a házakat.

Megfakult fákról erőtlenül hull a levél.

Baromfiak összehuzódva egylábon dideregnek.

Csomókba verődve, villanydrótokon gubbasztanak a verebek akár

munkanélküliek a közvetítőben.

A hideg feltartózhatatlanul jön. Aki szegény még szegényebb lesz.

— Tudjátok-e milyen a butorozatlan és fütetlen szoba?

Olyan, mint egy üres éhes gyomor.

Az ember reszket...

keze lába meggémberedik,

szája megkékül,

gyomra, mint a szíve úgy dobog.

homloka világit mint a megfagyott hó

és él...

Mindezt, az asszony biztos tapasztalatból tudhatta.

Nyáron még hálhatott három apró gyerekével együtt a szalmaz

de télen ilyesmi lehetetlen.

A föld nedves és hideg.

A falak penészesek és rohadtak akár a betegvérű állatok.

Összekuporgott garasaiból egy használt faágyat vásárolt.

Elég széles, elférnek majd benne mind.

Ö meg a legkisebb elől, a két idősebb hátul fog hálni.

Mégis jobb lesz mint a szalmazsákon.

A temető-uccán cipelték az ágyat. Nehéz volt.

Az asszony meggörnyedt hátán keresztbe kötve vitte a fej és lábrészt. Tépett megviselt arcából, világos szürke szemei mint verejtékcseppek úgy fénylettek.

Utána csöndesen, mezitlábasan mentek a gyerekek. A kétéves, egyik kezével anyja szoknyájába csimpaszkodott, másik kezében egy kis deszkát vonszolt vékony barázdát hagyva a puha földön.

Ugrándozva tartott lépést az anyjával.

Puha, gömbölyű hasacskáját újra és újra előre lökte nehogy szoknyájától elszakadjon.

A többi ágyrészeket a négyéves meg a hatéves cipelte. Az asszony a hatévesre gondolt:

— Iskolába jár.

Egy nadrágra lenne haladéktalanul szüksége.

Tegnap is bőgött. Urifiu.

Szégyelli magát.

Az apja! A tisztaingü!

Mennyit mosott rá.

A piszkos!

Mintha nadrágzsebéből rázta volna ki a fiát.

Huh! finom urinép.

Kegyetlen urinép!

Ki hinné el?

De ő már tudja.

Beszélhetne... de minek ?

A kölyköt majd leszoktatja.

Szegény, máris több verést kap mint enni.

De ni... visit... (borzad) ez az ő hangja. —

S arcával a gyerekek felé fordult.

A hatéves sápadtan, reszkető lábakkal állt.

Mellette a földön az ágyrészek hevertek.

Kerek nyilt szemei irtózattal voltak tele.

Az asszony sulyos terhével hozzá lépett.

— Hát ez meg mi! — kérdezte haraggal.

A fiu az ágy oldalára mutatott.

Poloskák mászkáltak ott kényelmes lassusággal.

Az anya ujjai durvagöbű szijjakká váltak.

A gyerek arcába csapódtak.

Csattant, egyet... kettőt is...

Szégyen!

Sebek!... kegyetlen, befelé nyiló sebek.

Csönd...

Könnyek... súlyos könnyek.

Csöndnél is halkabb nyögések.

És mentek tovább mintha misem történt volna.

Otthon, az asszony rőzsével tüzet rakott.

Forró vizzel mosta le az ágyakat.

Friss szalmát hozott.

Este lett.

Meggyujtotta a petróleum lámpát.

Sárgán ömlött széjjel az asztalon a fény.

De a szoba sarkai sötétek maradtak.

Megvetette az ágyat.

A pokrócra egy régi kabátot is teritett.

Igy melegebb lesz.

Teát főzött.

Kenyeret hozott.

—  Enni gyerekek és lefeküdni!

—  Holnap mosás lesz, korán kell kelni.

Teritetlen asztalhoz ültek.

De a hatéves nem mozdult.

Lehajtott fejjel, ráncos homlokkal gubbasztott a sötét sarokban

A párolgó tea mellett gazdátlanul hevert a kenyérszelet.

Az anyja feléje sem nézett.

Talán könyörögjön neki?

Fenét!

Majd megéhezik a görca

A bitang!

Mintha sosem látott volna poloskát.

Maholnap fehér ágynemüt is követelhet.

Nem is lenne olyan rossz.

Tudja ez már, hogy édes a datolya!

De mit tegyen?

De mit tegyen?

Honnan vegye?

Hisz reggeltől estig mosnia kell csak a kenyérért.

És jó. ha van munka.

Euhára már nem is telik.

Kell egy nadrág.

Meztelen fenékkel mégsem járhat.

Majd kér holnap a Muhánétól, ahol mosni fog.

Vajjon ad-e?

Ki tudja?

Mégis kérni fog.

Mi történhet?

Lassan levetkőztette és lefektette a gyerekeket.

Eloltotta a sárgafényű lámpát.

A sötétben leoldotta a szoknyáját.

Lefeküdt ő is.

Puha mellére vonta a legkisebb göndör fejét.

A kicsi boldogan hozzásimult.

Jó így.

Jó lenne szólni ahhoz a gyerekhez is.

Még megfázik ott a sarokban.

Ha megsimogatná sovány kis arcát...

Ha megkérné...

Ha megmagyarázná...

Ha fáradt két kezét megmutatná...

—  Lefekszel? — kérdezte lágyan.

—  Nem — hangzott az eltökélt, határozott válasz.

Az asszony megdöbbent.

Mennyi gyülölet van a hangjában.

Szinte izzik, vakit...

—  Haragszol rám? — kérdezte újra.

—  Mama — nyögte. Fájdalom világitott a sötétben.

—  Na?

—  Idegen poloskák... Persze!

Erre nem is gondolt.

Idegenek.

A kövér Császáréké.

Ráadásul adták.

A tollasok.

Mennyi gyűrű csillog az asszony újján.

Mégis poloskát tenyészt az ágyában.

Fuj! gazdag poloskák.

Undoritó!

—  Na, gyere szépen hozzám.

—  Félek.

—  Ne félj, leforráztam mind.

—  Mind?

—  Elhiheted, ha mondom.

—  Egy sem maradt?

—  Egy sem.

Lehajtott fejjel, beesett mellével, mint egy élő kérdőjel tapogatózva jutott el anyjához.

Letérdelt.

Az anyja megsimogatta szőke gyerekfejét.

— N a, feküdj hozzám. Rongyos nadrágját összerakta és melléje bujt.

—  Hozok holnap neked egy nadrágot.

—  Honnan?

—  Még nem tudom, de hozok.

—  Mama!

—  Na?...

—  Nekem még nem volt új nadrágom.

—  Ujat hozok.

Nem láthatták egymás arcát.

De meleg takaróként burkolta őket a sötétség.

A gyerek mosolyogva hunyta be a szemét.

Kék nadrágra gondolt, amilyen Pistának van, aki vajas zsemlét eszik uzsonnára, de erről már nem mert szólani.