Hans Marchwitza könyve a Schlacht vor Kohle (Internationaler Arbeiter Verlag, Berlin. 1932) fekszik előttünk. Az egykori bányász Marchwitza, aki első regényében (Sturm auf Essen) a Ruhr-vidéki bányászságnak a Kapp-puccs elleni hősi harcát mutatta be, az alkalommal a szürke hétköznap nem kevésbé glorális küzdelmét állítja elénk.

Ami e regényben elsősorban kapja meg az embert, az a realitásnak keresetlen egyszerűséggel való közlése. Nincs idealizálva semmi, sem vörösben, sem fehérben. A hajcsárok között akad egyénileg jó ember is és a regény hősét képező munkástömeg sem szűkölködik tudatlan, iszákos és gyáva alakokban. Az író mégis eléri célját, mert azzal, hogy sikerül neki magát a rendszert megrögzíteni, lehetővé teszi, hogy a részletek egymásba függését is megláthassuk a maguk teljességében. És midőn a regény végén a bérharcnak induló sztrájk fegyveres összecsapásig fokozódik, érezni kell az olvasónak, hogy ez a harc az egészért megy, hogy minden ezt előző összekoccanás a tőke és a munka frontján akarva-nemakarva csak e végkifejlés elősegítését szolgálhatja.

Marchwitza regénye tehát célbatalált és ez azért is sikerülhet, mert az író a valóság ábrázolásánál erős érzékkel bir az általános mellett a különlegest jellemző színek felfogására is. Speciálisan a bánya proletárjának életét rajzolja meg, a bölcsőtől a sírig felvonuló figurák egy-másmellettiségében, azzal az egyetlen lehetséggel, amely csak a közös életsorsból eredhet.

Zola Germinál-ja és Upton Sinclair Szén Őfelsége óta van elképzelésünk azokról a gyötrelmekről, melyek a fekete gyémánt napvilágra hozatalához füződnek és Stenbock-Fermor riportélményeiből azt is megtudhattuk, hogy a technika századának vívmányai a racionalizálás alakjában ezeket még fokozták. De Marchwitza könyvében szint és hangot kap a szenvedés és e szín és hang korára, egy termelési rend hanyatló periódusára egyetlenül jellemző. A modern taposómalomhoz, a bányához vasbilincseknél erősebben láncolt bérrabszolga élete és sorsa kiált e könyvből és Marchwitza érdeme, hogy e kiáltást soká nem feledi az, aki hallotta.

Sorok irója egy nyarát egykor egy zsilvölgyi bányatelepen élte le és talán, azért is tett rá erősebb benyomást az akkor agyába préselődött engrammákat felszínre hozó regény. Ma is emlékszik arra a rémületre, mely hatalmába kerítette akkor, midőn, a föld alatt bukdácsolva egy „leszállás” alkalmából gondolatban magát a vájár életsorsába trasz-ponálta. Marchwitzának sikerül a bánya molochját a maga emberáldozatokat zabáló valóságában megmutatnia, nem csupán riportként, de a proletárművészet eszközeivel. A bányászlakodalom jelenetei realitásukban Breughelt juttatják az ember eszébe. A sze-génvember mindennapjának árnyékai, a pletykás szomszédság közé való életfogytiglani száműzetés, az uralkodó osztály tagjaival szembeni handicap a nemi téren, az osztályárulásra csábitó megkisértések, az egész családot megülő állandó szorongás a naponta a halál küszöbére induló családfenntartó sorsa, miatt, komor szürkeséggel vonulnak át a könyvön. Az előre látható sorstól menekülni hiába akaró bányász pusztulása, a bányaszerencsétlenség őrjítő traumája a hozzátartozókra megrázó dokumentumai a negyedik rend tragediájának. De a jobb jövő dokumentumai sem hiányoznak. A helyi munkásszervezet tagjai tántoríthatatlan napi munkájának mozaikképei, a semmiféle áldozattól vissza nem riadó ellenség és áruláselleni szívós állóharc megrajzolása egész a végkifej lésig, szervesen illeszkedik az egész körképbe.

Marchwitza bebizonyította, hogy proletárművészet nem csak lehetséges, de már van is. (Budapest) D. F.