A magyar irodalom mai válságáról, terméketlenségéről már rengeteget összeírtak. Arra az igazi okra azonban, mely magyarázatát adja ennek a tünetnek nem világítottak rá. Az ok és a magyarázat: a hamis, sőt hazug uralkodó-osztály igényeket szolgáló valóságszemlélet, melyből ugyanúgy hiányzik a tiszta szociológiai látás mint a felszabadult lelkiismeret. A legélesebben látható ez azon az újabb „szegény”-irodalmon, melynek darabjai egyre sürübben bukkannak fel a lapok hasábjain. Móra Ferenc pl. a Földhözragadt Jánosok 1932 című cikksorozatában — hogy az előbb leszögezett tünettel kapcsolatban a legtipikusabbról beszéljünk — megmutatja, hogy neki még van lelkiismerete. Becsülettel megírja, hogy mi a szegényember baja: hadd lássák a nagyurak, hogy a magyar paraszt korpalevesen él, mint a disznó, hogy a tűzbiztositót be kell csapni, hogy a lány férjhezmehessen, hogy a gyereknek kifagy a lelke míg beér a tanyáról az iskolába. Az ilyen természetű írások olvasóinak bizonyára könnybelábad a szemük ennyi nyomorúság láttára, melyet a jóisten ilyen rossz időben mért a föld népére. Pedig a legveszedelmesebb uralkodó osztály irodalom ez, ami még az elnyomottban is alkalmas az osztály ellentétek elmosására, ha az illető nem áll elég szilárd alapon. Mert nézzük meg csak közelebbről az efajta valóságszemléletet.. Kezdjük azon, hogy az efajta szemlélet szerint nincs proletáriátus, csak „szegény ember.” Ebben a szemléletben a szegényember a véletlenségek és pechek áldozata s ezért ez a szemlélet tudatosan és vigyázva állandóan kerüli azokat a vonatkozásokat, amelyek megmutatnák, hogy a proletáriátus történelmi osztálya mindig szerves függvénye az uralkodó osztálynak. Viszont az eddigi történelem még nem mutatott fel olyan korszakot, amelyben az osztályuralom létalapja ne az egyik osztály kizsákmányolása lett volna a másik által. Hogy a kapitalizmus „szabaddá” tette a proletárt, az olyan gazdasági szükségszerűség, mely nélkül a kapitalisztikus rendszer lehetetlen. Enélkül például a bérmunkaviszony, a kapitalizmus legtipikusabb jelensége ki sem fejlődhetett volna. Móra Ferenc pl. hogy ismét a legtipikusabbról beszéljünk — abban is igen óvatos, hogy sohasem a gazdasági cseléd, hanem a törpeparaszt nyomorát irja le. Ennél az osztálynál ugyanis sokkal közvetettebb és így nehezebben fedezhető fel a kizsákmányolás, mint a bérmunkásoknál. A törpe-paraszt nyomorát sokkal könnyebben lehet ügyetlenségére, pechére, lustaságára és a véletlenre tolni. Ellensége az adóvégrehajtó és a bank, mert nem tudja a „saját” adóját és a „saját” kamatát fizetni, viszont a finánctőkével összeforrott állami gépezet kizsákmányoló mechanizmusa teljesen láthatatlan Móránál. Ha igazságtalannak is találja, hogy a szegény nép minden jószágát elárverezzék, belenyugszik a változ-tathatatlanba, hiszen adóra szükség van, mert mint állami hivatalnokot is abból fizetik. De esze ágában sincs rámutatni, hogy az adónak csak elenyészően kicsi részét forditják a kulturára, mint pl. az ő muzeumigazgatói fizetése, a legnagyobb rész egy ellenőrizhetetlen rendszer labirintusában vész el.

Az „ellentétek”, amiket a Móra-féle irodalmi „látás” felszínre hoz, olyan ellentétek, melyek egyáltalán nem állanak fönn. Mindenki tudja pl., hogy a paraszt és a csendőr között nincs nsztályellentét, de mert a csendőr a karhatalom az árverésnél, ő van a paraszt legnagyobb ellenségeként feltüntetve. A paraszt a Móra-féle „valóság”-irodalomban állandóan a kis bürokrácia elemeivel áll hadilábon. Olyan a logikája ennek, mint az egyszeri orvosé, aki elhitette betegével, hogy a lázmérő az oka a láznak, mert az mutatja...

A Móra-féle írások magva különben a feudális korból visszamaradt kistermelő (törpe és kisparaszt) reakciós gondolkozása. Ennek a parasztnak a gondolkozása a „természetes”, az „adott”, az a földműves szegények gondolkodása par excellence. Persze ez a beállítódás óvakodik megírni a magántulajdonhoz való ragaszkodás bornirtságát. A magántulajdon különben is mindig mint a karrierhez vezető út jelenik meg holott ez a magántulajdon sohasem produkál a legnyomoruságosabb létminimumnál többet. Arról a Móra-tipusu író sohasem ejt egy szót sem, hogy ez a magántulajdon csak látszat; a kisparaszt élete, vagyona a finánctőke kezében van.

Ezeknek a szociológiailag tisztázatlan látásu irásoknak legnagyobb vétke azonban, hogy híjával van minden oknyomozásnak. Nyomorképek sorozata minden írás, de hire-hamva sincs, hogy mi a nyomor oka; — mindig kideríthetetlen, hogy ki állítja az írók fényképező lencséje elé ezeket a festői nyomor-tableaukat. Szó sem esik arról, hogy a szóbanforgó nyomor minek következtében állt elő. Olyan, mintha istencsapás volna. A per oka a rossz szomszéd; — a tüdőbaj oka a jó isten; — a talált gyerek véletlenül került az uccára. Nem írják meg, hogy a szomszédnak perelni kell, ha más libája az ő vetésére jár. A tüdőbajt meg kell kapni a gyereknek a krónikus elégtelen táplálkozás következtében, — a talált gyermeknek is meg kell születnie, ha a lánynak nincs módjában férjhez menni és a műtét tilos, vagy a lánynak nincs még a javasaszszonyra se pénze. Ha a lány történetesen vérmérgezésben pusztulna el, a Móra-féle okfejtés pl. úgy működne, hogy a parasztjavasasszony tisztátlanul kezelte, de azt már nem írja meg, hogy az ilyen esetben beálló vérmérgezések 99 százaléka a nincstelenek közt fordul elő, mert a tehetősek megvásárolhatják az orvost, aki a műtétet végrehajtja. Mindezek az irások végeredményben az osztályok közti harmóniát hirdetik. Szeressétek egymást és boldogok lesztek ezen a földön! És nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a mi valóságunk eddig mindig ezeknek a „szegények”-nek a szenvedése árán „civilizált”. Ezért ez a típusú író úgy véli hogy munkájának és lelkiismeretének akkor tesz eleset, ha leirja ezt a szenvedést, valami „Isten tudja, hogy jutottak idáig” hangszereléssel. Pedig néhol ezeknél az íróknál is kiderül, hogy tudják, hogy az egész nyomoruságnak mi az oka. Ismerik a szegénység-probléma magvát, de óvatosan törekednek azt minden oldalról elleplezni. Kétségtelenül a lapok és a könyvkiadók nem közölnek olyan írásokat, melyek a kiutat is megmutatják, viszont nem hisszük el, hogy igazán a lelkiismeret szerint nem lehet írni úgy ahogy valószínüleg ma minden író látja a helyzetet. Az osztályhelyzetből fakadó nyomorúság leírása többet mond egy hasábon (ha valaki azt ambicionálja, hogy a nyomoruságot megszüntesse) mint az „általános emberi” leírása egy egész könyvben. Zola ebben a tekintetben még mindig mintakép lehet a magyar író előtt. Zola ugyan még keresett általános igazságokat, de felismerte a „szegények” osztályhelyzetének igazi okát s ezt sehol sem hallgatta el. (Győr)