HU  |   RO  

Korunk 1931 Június

A munkanélküliség problémája a monopolkapitalizmus korában


J. S. Gorfinkel

 


Ama mélyreható ellentétek szövevénye, melyek közt a háború utáni kapitalizmus fejlődése végbe megy a legkiáltóbban talán a legfontosabb kapitalista ipari államok munkanélküliségének, a kapitalizmus eddigi történetében ismeretlen méretében jut kifejezésre. Ennek a problémának a sajátossága főleg abban áll, hogy jelen esetben nem egy munkástartalékhadsereg képződésének a lényéről van szó, amelynek növekedését és fogyását maga a kapitalista ciklus érverése szabályozza, hanem tartós meglétéről egy óriási méretű, a termelési folyamat számlára teljesen fölösleges munkásseregnek, amely még a legmagasabb konjunktura éveiben is a termelésen kívül reked. A jelenlegi munkanélküliség karakterének ép ez a vonása — hogy a konjunkturák pillanataiban sem szűnik meg, — készteti a megfigyelőt egy új típus, még pedig a strukturális munkanélküliség típusának jellemzésére, megkülönböztetésül a háború előtti korszak amaz ismeretes munkanélküliség-formáitól, melyeket lényegében konjunkturális természetű okok idéztek föl.


Ennek a gondolatnak az illusztrálására elegendő pár példa. Az 1926. évvégén jelentkező német konjunktura magas emelkedése, közvetlen kapcsolatban az angol szénbányász sztrájk kezdetével, kétségtelenül jelentékeny csökkenését vonta maga után a munkanélküliségnek, — ez jaz emelkedés azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a munkástartaléksereget a háború előtti nívóra szállítsa alá. Az 1927 kezdetével bevezetett erős német ipari technikai és organizatorikus racionalizálás folyamata, amelynek végcélja a világpiaci konkurrenciaképesség fokozása volt, a legintenzivebb lökést adta a termelési eszközök termelési főágainak növekedéséhez. Ám még ez sem vezetett a termelés összmértékének egy olyan értelmű kiszélesítéséhez, amely a munkanélküliek óriási seregét, ha csak átmenetileg is, felszívhatta volna. A munkanélküliség százalékaránya az emelkedés e periódusában még mindig magasabb nívón mozgott, mint, a háború előtti évek krízisében és depressziójában.


Még szembeötlőbben alakult ez a folyamat Angliában, amelynek ipara még nagyobb mértékben árulja el nyilvánvaló jegyeit az elaggulásnak, mint bármely más ország kapitalizmusa. A konjunktura szempontjából 1927-et kétségtelenül az angol ipar legkedvezőbb évének kell tekinteni. A termelés intenziv kiszélesítését az árúkészletek szinte tökéletes megszűnése idézte fel az előző évben, amikor az angol ipar a szénsztrájk következtében majdnem a tökéletes megbénulás állapotában volt. Ennek ellenére az angol gazdaság még a magas konjunkturájú 1927-ben is képtelen volt a munkanélküliség nagyságát jelentékeny mértékben csökkenteni, sőt a munkanélküliség jóval, magasabb nívón mozgott, mint a legrosszabb háború előtti esztendőben. A következő 1928-ban a gazdasági aktivitás általános csökkenését a munkanélküliek számának is újabb emelkedése kisérte.


Különösen jellemző a munkanélküliség alakulása a legerősebb kapitalista országban, az északamerikai Egyesült Államokban. A termelési apparátus technikai és organizatorikus racionalizálásának háború után kifejlődött, eddig ismeretlen gyors folyamatát magának a munkaprocesszusnak egyidejű intenzivvé tétele követte, a legerősebb nyomás az amerikai munkás fizikai és morális erejére. A fordizmus, a Convayer-rendszer, a pszihotechnika s a munkafolyamat további egyes monoton részletekre való elosztása az amierikai kapitalizmus számára lehetségessé tették a termelés tömegszerű terjedelmének erős kiterjesztését, egyidejű csökkentésével az iparban foglalkoztatott munkásoknak. Az első pillantásra az a paradox helyzet keletkezett, hogy a tőke variábilis részének egy töredéke az össztőkén belül nemcsak relative, hanem abszolúte is esett. Emellett elkerülhetetlenül szükséges megjegyezni, hogy a variábilis tőke esése, illetve az összmunkabér részvétele a funkcionáló tőke össztömegén belül jóval csekélyebb volt, mint a tényleg foglalkoztatott munkások számának aránylagos esése, mert a munkaproduktivitás növekvésének folyamata — mint fentebb említettük — jórészt a munkafolyamat intenzivvétételének költségéből keletkezett, ami viszont csak a munkabérnívó emelkedésének feltételével történhetett. Az amerikai kapitalizmus fejlődése pontosan azon a módon történt, amire Marx gondolt, amikor a következőket írta: „Minden kapitalistának abszolut érdeke bizonyos munkamennyiséget a kisebb, — ahelyett hogy ugyanolyan olcsó vagy még olcsóbb, de nagyobb munkáslétszámból — kipréselni. Az utóbbi esetben a konstans-tőke kiadása a folyamlatba tett munka tömegének arányában nő, az első esetben sokkal lassabban. Minél nagyobb a termelés lépcsője, annál döntőbb ez a motivum. Irama a tőke akkumulálásával növekszik.”


Természetesen nehéz még megközelítőleg is megállapítani, hogy az amerikai iparban foglalkoztatott munkások munkaproduktivításának a növekedése milyen mértékben függ külön-külön attól a három főtényezőtől, mely a munka produktivításának a nívóját meghatározza, nevezetesen a termelési eszközök technikai fejlettségének a fokától, magának a Munkafolyamatnak a racionálisabb organizálásától és végül a munkaintenzitás növekvésétől vagyis a munkaidő jobb kihasználásától. A növekedést legvalószínűbben mind a három tényező egyidejűen kombinált befolyása határozza meg. Tény azonban, hogy jelenleg a főszerepet a második és harmadik tényezők játszák, amelyek együttesen azt jelentik, amit ma „kapitalisztikus racionalizálásnak” nevezünk.


Bárhogy is legyen: mindenesetre az a tény, hogy az amerikai munkanélküliség nő és pedig nem a reprodukció kiszélesedésének alacsony tempója következtében s nem annak a következtében, hogy az ipar vonakodik bevonni a természetes népesedési növekvés révén jelentkező új munkáskinálatot s nem is a széles népkategóriák nagyon meggyorsított proletárizálódása következtében, amely a termelés nem-kapitalista szféráiban — a mezőgazdaságban és a kisiparban — adva van. Az Egyesült Államokban a munkanélküliség problémájának a kiéleződését kivételességének specifikuma határozza meg, nevezetesen az ipar egész fejlődé s tempójának elválása a társadalmi munkaproduktivitás növekedésének gyors tempójától.


*


A háború utáni kapitalista államok munkanélküliség problémájának studiuma a szociológiai kutatás számára igen nagyjelentőségű. Ennek a sajátságos szociál-ökonomiai jelenségnek a helyes analízise koloszális jelentőséggel bir a világ dolgozóinak osztályharc gyakorlatára, nem is említve hogy jelentős fényt derít a háború utáni kapitalizmus dinamikájának karakterére s az átmeneti periódus gazdálkodására.


Elkerülhetetlen itt bevallani, hogy a kapitalista országok jelenlegi munkanélküliségének specifikus karakterét először egyáltalán nem a munkásság táborában tették szóvá. Magát a tényt is egy csomó amerikai polgári közgazdász állapította meg, akik 1927 végén és 1928 elején az 1925-től kezdődő amerikai iparicenzus eredményeivel, azaz épp a kezdődő gazdasági depresszió periódusával s az addig ismeretlen magas munkanélküli nívó kérdésével foglalkoztak. I. I. Davis, amerikai munkaügyi miniszter az 1928 márciusának végével a szenátus elé terjesztett munkanélküliség méreteiről szóló jelentésében lényegében nem a munkanélküliség reális méretének a kijelentésével, hanem csak a termelés szférájából kiszorított munkaerőknek a számításával foglalkozott. Ez kényszerítette, hogy jelentésében a munkanélküliség „strukturális” karakterét különösen kihangsúlyozza. „A munkanélküliség mai formájában — mondja a jelentés — két teljesen különböző rétegből tevődik össze: olyanokból, akik foglalkozásukat átmenetileg veszítik el és olyanokból, akik állásukból az ipari és kommerciális módszerek elváltozása következtében lettek munkanélküliek.”


Az első kategóriába tartozók remélik, hogy a termelésbe ismét bevonódnak, mihelyt a konjunktura általános megjavulása bekövetkezik, a második kategóriába tartozók, akik a racionalizálás folyamán a termelés számára fölöslegesnek bizonyultak, véglegesen elvesztik állásukat. A miniszter arra a következtetésre jut, hogy 1925—1927 periódusában körülbelül 1,874.000 munkás szorult ki a termelésből. Ha ehhez a számhoz először hozzávesszük az ugyanezen periódus alatt bevándorolt munkások számát, (ezeknek a számát az amerikai miniszter egyedül 1927-re 252.023 emberben állapítja meg) azután azoknak a fölöslegét, akik a farmokról a városokba vándorolnak (körülbelül 205.000 évente) s na ezenkívül még tekintetbe vesszük, hogy ugyanezen jelentés szerint évente közel 2 millió fiatalember éri el az Egyesült Államokban a munkaképes életkort, ami természetesen erősen érezteti hatását a munkáspiacon, úgy könnyen elképzelhetjük, hogy az Egyesült Államokban a munkanélküliség reális mérete mindezen momentumok következtében mikép alakul, mihelyt a gazdasági görbe dinamikája lefelémenő tendenciát mutat.


A munkanélküliség okainak kérdését még élesebben állítja fel az ismert amerikai gazdasági folyóirat, a The Annalist. 1928 márciusi számában a termelés tömegszerű emelkedését s az amerikai iparban foglalkoztatottakat ábrázoló indexszámok mozgásának összehasonlítása céljából a következő táblázatot közli 1923—1924 periódusára:


 

























Év


Termelés


Foglalkoztatás


1923


100


100


1924


95


90.3


1925


104


91.2


1926


108


91.9


 


A három éves termelési periódus 8 százalékos növekedését a foglalkoztatott munkások számának 8.1 százalékkal való esése követte. Ezeknek a számoknak a szembeállítása ahhoz a gondolathoz vezet, hogy nem konjunkturajelenséggel, hanem valami egész más természetű jelenséggel állunk szemben.


„A multban írja az Annalistben megjelent cikk írója. (R. Corly) — a súlyos munkanélküliség ciklikus okok eredményeként jelentkezett. A jelenlegi, általánosan nagyon erősnek ismert munkanélküliség viszont csak részben vezethető viszsza erre az okra. Főrészt a mai munkanélküliség a „technológia” följavulásának az eredménye. Gazdaságunk eddig nincs még abban a helyzetben, hogy a fölöslegessé vált munkáskezek számára más foglalkozási lehetőséget teremtsen.”


A dolog ezek szerint nyilvánvaló. Az amerikai gazdaság nem képes a produkció egy olyanszerű tempójára, hogy az ipari racionalizálás proceszusában előálló munkáskéz felesleg foglalkozást találjon. L. Corly a következő számokat hozza fel az amerikai gazdaság legfontosabb ágaiban foglalkoztatott munkások létszámának változásáról.


Az Egyesült Államokban foglalkoztatott munkások száma (ezrekben):


 









































 


1919


1925


1926


Visszaesés 1926-ban 1919-hez képest


Mezőgazdaság


11.300


10.500


10.350


950


Feldolgozóipar


10.689


9.772


0.859


830


Bányászat


1.065


1.065


861


204


Szállítómunkások


1.915


1.774


1.782


133


összesen


24.969


23.111


22.852


2.117


 


Ezek szerint a foglalkoztatott munkások össz-száma 24.969.000-ről 22.852.000-re esett, azaz 2.117.000-rel csökkent, ami egy 8.6 százalékos csökkenésnek felel meg. Ez az amerikai kapitalizmus történetében elő nem fordult esése az aktív munkáshadsereg abszolut létszámának a legnagyobb mértékben nyugtalanítja az amerikai polgári közgazdászokat. Ám a tőke által kizsákmányolt munkások számának a csökkenése megfelelő módon rövidíti annak a többletértéknek az összegét is, mely a dolgozók adott számából kipréselhető. Ezért írja a nehéziparhoz közel álló Journal of Commerce a következőket: „Az ország váratlanul a krónikus munkanélküliség újabb problémája előtt áll, amely ahelyett, hogy javulna, látszólag még tovább élesedik. A küszöbön álló konjunkturaemelkedés a legkevésbé sincs abban a helyzetben, hogy a viszonyokat javítsa, sőt még inkább a szituáció megromlásának tendenciáját mutatja, amidőn a találmányokat s a termelési racionalizálás terveinek minden nemét forszírozza.”


Meglehetősen nyilt vallomás ez az amierikai kapitalizmus ama tehetetlenségéről, hogy a termelési tényezők egyik legfontosabbikát, a munka tényleg rendelkezésre álló seregét racionális módon kihasználja. Persze semmi kétség afelöl, hogy a polgári közgazdászok emiatti nyugtalanságát nem annyira a krónikus munkanélküliség perspektívája idézi föl, mint inkább ennek a momentumnak az amerikai dolgozók osztályharcára való befolyása. Egy lényeges rosszabbodás elkerülhetetlen bekövetkezése a dolgozók helyzetében, kétségtelenül a balrafordulás folyamatát és az amerikai munkásosztály önrendelkezését sietteti.


*


A strukturális munkanélküliség közelebbi értelmezésére áttérve ki kell emelnünk, hogy strukturális munkanélküliség alatt a munkanélküliségnek nemcsak mindazokat az eseteit értjük, amelyek előidéző okai a tisztára konjunkturális karakterű jelenségek kategóriájába nem sorozhatók. Sőt: ezzel a fogalommal szükségszerűen azt a határozott megállapítást is tételezzük, hogy a kapitalista országokban a háború utáni munkanélküliség formái olyan mély strukturális eltolódások reflexeiként jelentkeznek, amelyek a kapitalista gazdálkodás fejlődésének adott (szakaszában keletkeztek. Ebből a szemszögből nézve a mái (munkanélküliség specifikus karaktere nem izolált jelenség, hanem a legszorosabban egybe van szőve a kapitalista fejlődés monopolisztikus fázisának sajátosságaival. Ez a megállapítás logikus következménye az adott probléma helyesen keresztülvitt marxista elemzésének. A kérdésnek erre a részére alább bővebben kitérünk, előbb azonban — ha futólag is — pár olyan véleményt kell bemutatnunk, mely e kérdést illetőleg a marxista közgazdasági irodalomban kifejezésre jutott:


A strukturális munkanélküliség problémája s különösen az amerikai iparban foglalkoztatott munkások számának abszolut csökkenése a marxista irodalom részéről meglehetős figyelemben részesült. Elkerülhetetlen azonban mármost megjegyezni, hogy a kérdés nyomon keletkezett vita nem hozott teljes világosságot a problémába s a vita eredményei eddig csak kevésbé segítenek hozzá e rendkívül komplikált szociálökonomiai jelenség mélyebben szántó kikutatásához. A vita terméketlenségét már az a körülmény meghatározta, hogy a pontatlan kérdésföltevés kiizárta helyes megválaszolásának lehetőségét. A vitában szereplő szempontok futólagos analízise és kritikája lehetővé teszi felvázolnunk az útat, amit a strukturális munkanélküliség problémájának marxista analizisekor követni kell.


A marxista irodalomban az „organikus” vagy strukturális munkanélküliség problémájával először Varga Jenő foglalkozott. Lényeges véleményét erről a kérdésről elsőízben a „Világgazdaság és Világpolitika” című orosz folyóirat 1928-as évfolyamának májusi számában fejtette ki. Erre következő dolgozataiban és nyilatkozataiban Varga pár lényeges módosulással további kifejtését adta eredeti véleményének.


A fődologban az amerikai ipari népszámlálás általunk is közölt utolsó adalékaira támaszkodva Varga Jenő megállapítja az organikus munkanélküliség tényét s ezt a háború előtti kapitalizmus számára ismeretlen, az amerikai háború utáni gazdálkodásra jellemző törvényszerűségként tünteti fel. A következőket mondja: — „A vezető kapitalista országokban, az Egyesült Államokban az ,ipari foglalkoztatottak illetve a közvetlenül többletértéket termelők száma a háború óta kevesbedett. Tudomásunk szerint ez a természetű tény először fordul elő a kapitalizmus történetében. Az ipari tőke által foglalkoztatott munkások abszolut kevesbedése nem a termelési nívó szükülésének az eredménye, mint a krízisek idején,, hanem egyidejűleg a produkált árútömegek szokatlanul erős szaporodásával jár.”


Varga Jenő az amerikai gazdaság termelési folyamatának lényegét helyesen formulázta s ennek megfelelőien tételezi a strukturális munkanélküliség jelenségének rendkívül szimptomatikus jelentőségét. Varga Jenő azonban nem szorítkozik az amerikai gazdaság háború utáni periódusára jellemző törvényszerűség tapasztalatszerű pontos megállapítására és formulázására. Ehelyett a dolgozók számdinamikájának elméletét konstruálja az „absztrakt, illetve tiszta” kapitalizmusban, amely, szerint a „tiszta” kapitalizmusban a dolgozók számának mindinkább kevesbedni kell. Ebből a megállapításából két rendkívüli fontos következtetést von le. Először, hogy az amerikai kapitalizmus típusa a „tiszta” kapitalizmus típusához nagyon közel áll, másodszor pedig,, hogy az Egyesült Államokban az aktív; munkássereg a jövőben is csökkenni fog.


„Az északamerikai Egyesült Államok-beli kapitalizmus háború utáni fejlődése — írja Varga Jenő említett cikkében — teljesen a tiszta kapitalizmus Marx által megállapított fejlődési vonalán mozog. A munkások számának abszolut kevesbedése párhuzamban a tőke organikus összetételének gyors emelkedéséivel történik vagyis a munkaproduktivítás növekedésével, az egy munkás által létrehozott árúmennyiség szaporodásával.”


A munkástartaléksereg keletkezésére és fejlődésére vonatkozó törvény egyes Marx-féle kijelentéseinek helytelen értelmezéséből kiindulva csak az marad még nyitva Varga számára, hogy a „mechanizálódási folyamat révén létrejövő s az ipari tőke által foglalkoztatott munkások számának Marx részéről előrelátott abszolut kevesbedése miért igazolódott be ép´ most és épp az Egyesült Államokban.”


Hogy erre a kérdésre válaszolhasson Varga egy elméletet konstruált, mely az amerikai kapitalizmus fejlődésének egyenetlenségét magyarázza. Véleménye szerint az Egyesült Államok iparának gyors növekvését a háború előtti periódusban a belső; amerikai piac intenziv kiszélesedése tette lehetővé; eredménye volt ez a kapitalizmus előtti gazdaságformák — mezőgazdaság és kisipar — széttörésének. S mi történt a háború után? Erre azt feleli Varga, hogy: „az ipar elválásának folyamata a mezőgazdaságtól, a parasztok átváltozása agrárkapitalistákká — tökéletesen befejeződött. Az ipar további kiterjedése ebben az irányban lehetetlen.”


Ily módon egy következetesen kialakított, megvesztegető, logikailag teljesen helyes koncepciót kapunk, mely a következő megállapításhoz vezet: Marx szerint a „tiszta” kapitalizmus: immanens fejlődésvonalának az aktív ipari sereg számának szakadatlan esése felel meg. Másrészt az amerikai gazdasági életben a kapitalizmus előtti mezőgazdaság feloszlási folyamatának szinte tökéletes befejeződését s az amerikai gazdaság típusának a „tiszta” kapitalizmus típusához való közeledését konstatálhatjuk. A strukturális munkanélküliség jelensége az említett tényezők kölcsönös egymásrahatásából magyarázódik. Ennek az állapotnak a bekövetkezése minden kapitalista országban kimaradhatatlan, amennyiben azok a „tiszta” kapitalizmus típusához közelednek.


Ez a logikailag gáncsnélkül felépített séma azonban abban a lényeges hibában szenved, hogy már előre a vitás tézisek egész sorának helyességét tételezi föl, amelyre Varga érvelését építi. Ezen tételek helyességének az igazolása nélkül Varga elmélete a levegőben lóg. Nem is említve, hogy Varga bevezető tételei a legkevésbé sem involválják a feltétlen elfogadást. Ă„ra nagyobb baj az, hogy Varga megállapításainak a legnagyobb része a marxizmus vonaláról általában nem is igazolható. Sőt egyes esetekben Varga megállapításai összeegyezthetetlen ellentétben vannak Marx a Kapital számos helyén tett egész világos megállapításaival.


Mindenekelőtt a legnagyobb nyomatékkal azt kell kihangsúlyoznunk, hogy Marx soha és seholsem beszél az iparban foglalkoztatott munkások számát illető abszolut esés kikerülhetetlenségéről a „tiszta” kapitalizmusban. A tőke variábilis részének aránylagos eséséről s a „tartaléksereg” növekedéséről szóló törvényben Marx mindenütt kiemelte, hogy a variábilis tőke aránylagos esését abszolut növekedése, illetve az iparban foglalkoztatott munkások számának a növekedése követheti. Sőt Marx többször hangsúlyozza, hogy a foglalkoztatott munkások számának abszolut szaporodása a kapitalizmusban nemcsak lehetséges, hanem a kapitalizmus „egészséges” és „normális” fejlődésekor kikerülhetetlen. Tekintettel arra, hogy ez a hiba kritikusai részéről még lényegesebb hibák kútfeje lett, akik nemcsak visszautasították a munkáslétszám kevesbedésének kikerülhetetlenségét a tiszta kapitalizmusban, hanem még azt állították, hogy a kapitalisztikus fejlődés Marx részéről felállított törvénye a kapitalisztikus fejlődés minden szakaszán feltételezi az aktív munkássereg abszolut növekvésének kikerülhetetlenségét és kimaradhatatlanságát, — ezért szükséges ennél a kérdésnél valamivel hosszabban időzni.


*


Hogy állította fel és oldotta meg Marx a termelési folyamatban foglalkoztatott munkaerők mennyiségi dinamikájának kérdését? Ezt a dinamikát Marx egész pontosan direkt összefüggésbe hozta két ellentétes tendencia hatásával, amelyek keresztező befolyása a kapitalisztikus akkumuláció egységes folyamatát idézi föl.


Az első, a munkások számára kedvező tendencia tiszta formájában a változatlan összetételű organikus tőke feltételeiben mutatkozik. Ezt előrebocsátva a funkcionáló tőke össztömegének növekvése egy, az össztőke növekvésének megfelelő növését tételezi fel a tőke valamennyi részének, köztük a variabilis résznek is, mely a foglalkoztatott munkások fizetésére szolgál. Marx reprodukciót illető sémája tudvalevőleg a Kapital második kötetében a tőke organikus összetételének változatlanságából indul ki. Ezért ebben a sémában a foglalkoztatott munkások tömege és a termelési eszközök tömege kőzőtt, amiket a munkaerő hoz mozgásba, az arány változatlan. Igy a munkakereslet,, mely a variábilis tőke mértékében fejeződik ki, teljesen az akkumuláció alakulásának arányában nő.


„Ahogy az egyszerű reprodukálás folyvást a tőkeviszonyt magát reprodukálja, kapitalistákat az egyik, bérmunkásokat a másik oldalon, ugyanúgy reprodukál a reprodukció a kiszélesedett nívón, avagy a tőkeviszonyok akkumulációja a kiszélesedett nívón több, avagy nagyobb kapitalistákat az egyik és több bérimunkást a másik póluson... A tőke akkumulációja a proletáriátus növekedése.”


Ebben az esetben a dolgozók helyzete ideiglenesen még szinte javulhat, mert a szükséglet, amit a tőke akkumulációja idéz fel a munkaerős illetve a munkáslétszám növekvését megelőzheti; a munkaerőkereslet megelőzheti a munkaerő ajánlatot és ílymódon munkabéremelkedés is előállhat. „Végül is ennek kell bekövetkezni.” (Marx) Természetesen még ebben a proletáriátus számára legkedvezőbb esetben is a munkafeltételek javulása csak meglehetősen szűkreszabott keretek közt történhet, mint minden munkabérnövekvés esetében, mely a kapitalisztikus viszonyok állandó reprodukálását komolyan fenyegetheti, miért is egy állandóan szélesbülő nívón a kapitalisztikus akkumuláció természete következtében „ki van zárva”. (Marx) Érdekes megjegyezni, hogy némely marxisták, akik Vargával polemizáltak, a foglalkoztatott munkások abszolut számát illető, állandó növés tendenciájának a fennállását próbálták igazolni is ebben a Kapital első kötetének 23. fejezetéből felhozott előbbi idézetre támaszkodtak. Ám ezek a marxisták nem látták a kérdés tulajdonképeni lényegét. Mert hiszen itt Marx számára a tőke organikus összetételét illető változatlanság´ csupán teoretikusan lehetséges állapotának kiindulásáról van szó. Ez azonban csak egyik a ható tendenciák közül; csak egyik oldala a kérdésnek.


A valóságban a munkaerő számszerű ingadozását még egy másik fontos tényező is szabályozza, t.i. minden egyes munkásproduktív erejének a növekvése. Marx a Kapital első kötetének ugyancsak 23. fejezetében ennek a második tényezőnek a természetét a következőképpen formulázza :


„Az akkumuláció folyamatában nemcsak kvantitatív és egyidejű növekvését látjuk a tőke különböző anyagi elemeinek: a társadalmi munka termelő erőinek fejlődése, amit ez a fejlődés magával hoz, nyilvánul qualitativ változásokban is, a tőke technikai összetételének lassú elváltozásaiban. A munkafolyamat, objektív, tárgyi tényezőjének növése arányban áll a szubjektív, személyi tényező növésével, azaz a munkaeszközök és nyersanyagok tömege azon munkaerők összegének arányában nő, akik azt felhasználják. Abban a mértékben, a mely mértékben a tőke a munkát produktivabbá teszi, kevesbedik a munkautáni kereslet...”


A kapitalisztikus akkumuláció kvantitatív növekedésének ez az átmenete a társadalmi munkaproduktivitás emelkedésének tőle teljesen különböző folyamatára a legfontosabb mozgása, a tőke erőinek, forrása példátlan növekvésének és legmélyebb ellentmondásainak. Ez a törvényszerűség szabja ki a tőke variabilis részeit illető relativ csökkenés kikerülhetetlenségét s tömegének abszolut emelkedése esetén a profitjáradék esését. Ezért van ellentmondás a szükséglet és a termelés s a termelési eszközök és a szükségleti cikkek produkciójának a dinamikája között. Ebből következik a munkás tartalékhadsereg kikerülhetetlen növekedésének törvényszerűsége, s a kapitalizmusban a relativ túlnépesedés törvényszerűsége illetve a kapitalista termelésmódra jellemző népesedés törvényszerűsége. Az absztrakt kapitalizmus Marx zsenije által teremtett elméleti sémájában a társadalmi munkaproduktivítás növekvésének törvénye nem kisebb szerepet játszik, mint a nehézkedés törvénye Newton világrendszerében. Csak ennek a törvénynek a megértése teszi lehetővé az ellentétes hatások komplikált láncolatának értelmezését, ami által a kapitalista országokban az aktiv ipari hadsereg valóságos dinamikája szabályozódik.


(Befejezése a következő számban).


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal