HU  |   RO  

Korunk 1931 Május

A kapitalista termelési mód válsága


Jeszenszky Erik

 


A kapitalizmus mint termelési mód válságba jutott. Neta a kapitalizmus szűkebb értelmében vett túltermelési válságairól van itt szó, amelyek bizonyos időközökben törvényszerűen visszatérnek s amilyen válság ma is egyébként közvetlenül szemünk előtt lejátszódik. Az ilyen válságoknál mindig meg van annak a lehetősége, hogy a kapitalizmus gépezete-működésével legyőzi azokat. A kapitalizmus válsága alatt itt azt értjük, hogy a kapitalizmus mint termelési mód került válságba, — olyan válságba, amelyet a kapitalizmus termelési viszonyainak fentmaradása mellett már nem lehetséges megoldani. A kapitalizmus válsága ebben az értelemben összeesik hanyatlásának korszakával, az imperializmus korszakával. Szálmos vonása közül itt csupán a túltermeléssel foglalkozunk, amely a korábbi időszaki válságokkal csak időszakonként visszatért túltermeléssel szemben a világháború befejezte óta a kapitalista termelés általános és állandósult vonása lett.


A kapitalizmus ebben a korszakban oly termelőerőkkel rendelkezik, amelyek a társadalmi szükségletek bőséges kielégítését lehetővé tennék s még sem képes többé a társadalom anyagi szükségleteit kielégíteni. A kapitalista ipar termelőképessége állandóan hozzávetőleg felerészben kihasználatlan, ami olyan magas arány, amilyent azelőtt az időszakos válságok alatt sem lehetett látni. A mezőgazdaság legfőbb törekvése, hogy ép úgy képes legyen a meglévő termelőerők kihasználását korlátozni, mint azt az ipar teszi s úgyanakkor az ipari termelők nagyobb része áll állandóan munka nélkül és éhezésre ítélve, mint azelőtt az időszakonként visszatérő válságok alatt s a mezőgazdasági termelők, a parasztok világszerte nyomorba sülyednek. A gazdasági pangás, amelyet azelőtt törvényszerűen követett mindig a fellendülés, ebben a korszakban, egyes országok és termelési ágak és kisebb javulások múló kivételétől eltekintve, a kapitalista gazdaság ´állandósult létformája lett, amelyet csak az időszakonként visszatérő, de a korábbiakhoz képest rendkívül elmélyült válságok szakítanak meg. Ebben a helyzetben a kapitalizmus képviselői arra a kérdésre keresnek választ, hogy mi idézte elő az általános fellendülés félévszázados korszaka után azokat a nehézségeket, amelyekkel a kapitalizmus szemben találja ma imagát? A marxizmusnak azonban, amely tisztában Van a kapitalista termelési mód szükségszerű ellenmondásaival, inkább arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy a kapitalizmus általános válsága miért késett ily´ sokáig?


A kapitalista termelés sohasem a társadalom szükségleteinek kielégítését tűzte ki céljául. Célja mindenkor, egyedül és kizárólagosan arra irányult, hogy a kapitalistáknak hasznot szelezzen. Kapitalista haszonszerzés és társadalmi szükségletkielégítés viszont egymástól teljesen különböző célok. Két egymástól teljesen különböző törekvés az, hogy a kapitalisták vagyonukat haszonszerzéssel gyarapítani akarják és az, hogy, a társadalom szükségleteit ki akarja elégíteni. S éppen a kapitalizmus egyik alapvető ellenmondása nyilvánul meg abban az ellenmondásban, amely a kapitalizmusban a termelésnek a kapitalizmus szerkezete által megszabott kapitalista célja, a haszonszerzés és a termelésnek a társadalom létfeltételei által meghatározott célja, a társadalmi szükségletkielégítés között fentáll. Hogy van az tehát, hogy a kapitalizmus csak haszonszerzésre törekedett és a kapitalista termelés emellett mégis hosszú ideig legalább nagyjában kielégítette a társadalom szükségleteit?


A kapitalizmus haszonhajhászása és a társadalom szükségletkielégítése között a kapcsolatot az a tény létesítette, hogy a kapitalisták oly árúkat termeltek, amelyek szükségletkielégítésre alkalmasak voltak, mert csak ilyen árúkon érhettek el hasznot s ezeknek az árúknak egyrészét átengedték a társadalomnak, mert csak a társadalmi munka igénybevételével termelhették őket. A kapitalizmus haszonszerzésének szükséges eszköze volt a társadalom munkája s ezért a kapitalizmusnak gondoskodnia kellett a társadalom fentartásáról. A társadalom, amely a szükségletkielégítéshez nélkülözhetetlen termelői eszközök birtokából ki van zárva, csak azért elégíthette ki szükségleteit, mert eszköze volt a termelőeszközöket birtokló kapitalizmus haszonszerzésének. A kapitalizmus csak azért elégítette ki a társadalom anyagi szükségleteit, mert a társadalom kielégítette a kapitalizmus haszonszerzési szükségleteit.


De a kapitalizmus képviselői a kapitalizmus általános fellendülésének korszakában abból a tényből, hogy a kapitalista termelés hosszú időn át nagyjában biztosította a társadalom szükségleteinek kielégítését, azt a következtetést vonták le, hogy a kapitalizmusban a kapitalisták haszonszerzésre irányuló céljai a társadalom szükségletkielégítését szolgálják.


Pedig a kapitalizmus ellenmondásai általános fellendülése korszakában is megnyilvánultak az időnként visszatérő túltermelési válságokban, csupán az ellenmondások hatásai mosódtak el a válságokat követő fellendülési időszakokban és egyáltalában a kapitalizmus hosszú fellendülési korszakában. A társadalmi munka, ha szükséges eszköze is a kapitalista haszonszerzésnek, sohasem volt egyben annak elegendő feltétele is. A társadalom csak termeli a kapitalisták hasznát megtestesítő árúkat, de az összes termelt árút nem képes megvenni és így nem képes a kapitalistáknak a termelésben elért egész hasznát valóságossá tenni. A kapitalizmusban szükségszerű ellenmondás áll fenn a társadalom termelőképessége és vásárlóereje, fogyasztóképessége között. Ennek az ellenmondásnak gyökere a. kapitalizmus antagonisztikus jövedelemeloszlási rendszere, amelynél fogva a kapitalisták hasznát a termelt értékeknek az a része képezi, amelyet nem a termelő társadalom kap s amely éppen azért képezi a kapitalisták hasznát, mert nem a termelő társadalom kapja. A kapitalizmusban a termelő társadalom részesedését a termelt árúkban s ezáltal a társadalom fogyasztóképességet szükségképen korlátozza a kapitalisták haszna és pedig többé-kevésbbé arra az árúmennyiségre, amely elengedhetetlenül szükséges a társadalom fentartásához. De a kapitalisták fogyasztóképessége is korlátozott, mert a verseny arra kényszeríti őket, hogy a nékik jutó haszon egyrészét ne fogyasszák el, hanem a termelő-erők kifejlesztésére, a termelés kiterjesztésére fordítsák. Igy a kapitalizmusban a társadalom termelőképessége és fogyasztóképessége között fentálló ellenmondás következtében elkerülhetetlen a túltermelés, elkerülhetetlenek az időszakonként visszatérő túltermelési válságok, amelyek a kapitalista termelést mindig újból leszorítják a társadalom fogyasztóképességének mértékére. S ez az ellenmondás a kapitalizmus előrehaladásával mindjobban kiélesedik, mert mig a társadalom fogyasztóképessége korlátozott marad, addig a termelőerők termelőképessége, — a termelésnek a verseny által kikényszerített szükségszerű és folytonos növekvése folytán — mindegyre növekszik. Igy a túltermelésnek is mindegyre növekednie kell és a visszatérő túltermelési válságoknak is mindjobban ki kell mélyülniök. A válságok s az azokat követő pangás alatt pedig felszínre bukkan a kapitalizmus alapvető ellenmondásainak hatása, amely el volt nyomva a fellendülésnek a válságot megelőző időszakában. A kapitalizmus korlátozza a termelést, mert a termelt árúk egyrészét vevő hiányában nem tudja eladni s így a termelés nem: igér hasznot, a munkások egyrészét elbocsátja, s a munkásoknak a termelőfolyamatból való kirekesztésével megakad a társadalom szükségletkielégítési folyamata is, a társadalom nem képes többé kielégíteni szükségleteit, mert nem képes többe kielégíteni a kapitalizmus haszonszerzési szükségleteit.


A kapitalizmus ellenmondásai és ezek megnyilvánulása, a túltermelési válságok és az azokat követő pangás mindig újból és újból megszakítják a társadalom szükségletkielégítési folyamatát, mündig újból és újból feltárják azt a szakadékot, lamely a kapitalizmusban a termelés kapitalista célját a termelés társadalmi céljától elválasztja. Azonban a kapitalizmusnak hosszú ideig rendelkezésére állott egy, ellenmondások között működő szerkezetének keretén kívül eső eszköz, amelynek segítségével ellenmondásainak a válságokban megnyilvánuló társadalmi hatásait letompította. Ez az eszköz a kapitalizmuson kívül álló termelő rétegeknek, a parasztságnak, kispolgárságnak és egész, la kapitalista termelésre még át nem tért országoknak és földrészeknek, Ázsiának, Afrikának, Amerikának a kapitalista piacba való bevonása. Ezek a rétegek megvásárolták azoknak az árúknak egy részét, amelyeknek a kapitalizmusban nem volt vevője és ezáltal a kapitalizmus számára haszonhajtóvá tették azt a társadalmi termelő munkát is, amely egyébként fogyasztó hiányában nem adott volna valóságos hasznot. A kapitalizmus piacának a rajta kívül álló rétegekben való kiterjesztése ugyan nem akadályozta meg a túltermelési válságok időszakos visszatérését, de bekövetkezésüket időben kitolta, erejüket, időtartamukat csökkentette, és a válságot és pangást követő fellendülési időszakokban a fellendülés mértékét erősen fokozva, ezeket a folytonos fellendülésnek általános időszakává olvasztotta össze, amelyben a válságok jelentősége elpirosódott s viszont élesebben kőrvonalozódott az a tény, hogy a termelőerők folyton fejlődtek, a termelés kiszélesedett, a kapitalisták haszna mindegyre gyarapodott s ugyanakkor a társadalom is kielégítette nagyjában szükségleteit. A kapitalizmust fellendülésének egész korszakában a termelés kapitalista célja és a termelés társadalmii célja között tátongó ürt nagyjában áthidalta az a haszonszerzés, amit a kapitalizmuson kívül álló rétegeknek a kapitalizmus piacába való beiktatása tett lehetővé. Azonban a kapitalizmus általános fellendülésének elkerülhetetlen korlátjai voltak, mert a kapitalizmuson kívül álló rétegek fogyasztóképessége is korlátozott. A kapitalista piacnak a kapitalizmuson kívül álló rétegekre való kiterjesztése szükségképen abszolut korlátját találja már ezeknek a rétegeknek abszolut szélességében is. Ha már az egész föld lakossága a kapitalizmus árúit vásárolja, ezen túl nincs tovább, a Marsba nem lehet a kapitalizmus árúit exportálni. ´De a kapitalista árúk terjeszkedésének konkrét korlátja ebben a. vonatkozásban még sokkal szűkebbre is van vonva. Ahhoz, hogy a kapitalizmus! árúit a rajta kívül álló rétegek megvegyék, nem elégséges egyszerűen ezeknek a rétegeknek a létezése, hanem még az is szükséges, hogy ezek a. rétegek a szükségleteiket kielégítő cikkeket a piacon vegyék, a kapitalizmus eljusson erre a piacra és onnan kiszorítsa azokat a termelőket, akik addig ezeknek a rétegeknek szükségleteit fedezték. Mindezek a feltételek egyáltalában nincsenek még adva a kapitalizmuson kívül álló rétegek létezésével, hanem azoknak megvalósítása a kapitalizmuson kívül álló rétegek történetileg adott termelési formáinak felbontását követeli meg, ami pedig hosszadalmas folyamat. Azután ezeknek a rétegeknek fogyasztóképessége, termelőerőik elmaradottsága folytán amúgy is felette korlátolt. Hagyományos termelési formáik elpusztítása pedig még el is nyomorítja őket, aminek az a következménye, hogy amikorra megértek a kapitalista árúk felvételére, akkorára fogyasztóképességük még alacsonyabb színvonalra szállott. A kapitalista termelést tehát korlátozza a rajta kívül álló rétegek tényleges képessége is a kapitalista árúk fogyasztására. A kapitalizmusnak a rajta kívül álló rétegekben létesített piaca ugyan folyton kiterjed, de e miatt a korlát miatt az már egyáltalában nincs biztosítva, hogy legalább abban a mértékben terjed ki, amelyben azt a kapitalista termelés szükségletei megkívánják. Éppen ezért nem tudta a kapitalizmus általános fellendülésének korszakában sem kiküszöbölni az időszakonként visszatérő túltermelési válságokat. Mármost: minél jobban előrehalad időben a kapitalizmus s ennélfogva minél jobban nő a kapitalizmusban termelt, de abban el nem fogyasztható árúk mennyisége, annál inkább beleütközik a kapitalista termelés azokba a korlátokba is, amelyeket piacának kiterjesztése elé e piac rajta kívül álló rétegekre kiterjesztése ütemének viszonylagos lassúsága és ezeknek a rétegeknek csekély fogyasztóképessége állít. A másik oldalról pedig a kapitalizmus időbeni előrehaladásával ezek a korlátok is mind szűkebbre vonódnak, mert a kapitalizmus előbb természetesen azokat a rétegeket vonja be piacába, amelyek jobban megközelíthetők, könyebben átitathatók árúival és nagyobb fogyasztóképességgel rendelkeznek, aminek következtében a kapitalizmus előrehaladásával növekednek a piac kiterjesztésérjek nehézségei és csökken a bevonható rétegek fogyasztóképessége. És a kapitalizmus időbeni előrehaladása nemcsak azért vezet a termelőképességnek, a termelt árúmennyiségnek a fogyasztóképességhez viszonyított folytonos növekedésére, mert a verseny a kapitalista üzemeket és országokat a termelőerők folytonos növelésére kényszeríti, hanem azért is, mert maga a kapitalizmus mint termelési mód is folytonosan kiterjed, tovább terjed egy ország területén és átterjed egyik országból a másikra. A 19. század elején Anglia volt az egyetlen kapitalista ország, a 19. század derekán felnyomult melléje Franciaország, a 19. század második felében Németország és az Amerikai Egyesült Államok. S ez a folyamat nem áll meg, ellenkezőleg arra irányul, hogy a kapitalizmust mint termelési (módot az egész világon uralkodóvá tegye. Az előbbi országokat követte a többi európai ország, Japán, s a világháború által létrehozott termelési viszonyok ezt a folyamatot csak gyorsították. Most már a tengerentúli államok is, India, Kína, Ausztrália, Kanada, Brazilia egymásután és mind növekvőbb mértékben áttérnek a kapitalista termelésre. A kapitalizmus e térhódításának szükségszerűsége abban gyökerezik, hogy a kapitalizmus, amelyet ellenmondásai kényszerítenek arra, hogy a rajta kívül álló rétegekben piacot teremtsen magának, ennek a piacinak megteremtésével megteremti egyben ezekben a rétegekben a kapitalista termelés feltételeit is és így létrehozza végül ezeken a területeken magát a kapitalista termelést is. Igy a kapitalista termelés növekedésének ütemét meggyorsítja a kapitializmusnak új területeken való kialakulása is. Ennek a folyamatnak következményeként pedig nemcsak a kapitalista termelés növekszik gyorsabb ütemben, tehát nemcsak a termelőképességnek és a fogyasztóképességnek a kapitalizmuson belül adott ellenmondása élesedik ki gyorsult ütemben, hanem ugyanakkor a kapitalizmusnak a rajta kívül álló rétegekben létesített piaca is csökken s a kapitalizmus termelőképessége és a rajta kívül álló rétegek fogyasztóképessége között fentálló ellenmondás is tovább élesedik. Azok a rétegek, azok az országok, amelyek egymásután bevonódtak a kapitalista termelésbe, addig a kapitalizmusnak piacul szolgáltak. A kapitalizmusnak ezeken a területeken való kifejlődésével a kapitalizmus korábbi piaca a kapitalizmus versenytársává változik át. Ekként a kapitalizmus térhódítása következtében az az ellenmondás, amely a kapitalizmusban a termelőképesség és a fogyasztóképesség között fentáll, két irányból is — kiélesedik. Az eredmény az, hogy a kapitalizmus ugyan áthidalja ideiglenesen ellenmondásait, de azok az eszközök, amelyeknek segítségével ezt eléri, újból kitermelik az ellenmondásokat, de most már magasabb fokon, megnőtt méretekben.


A kapitalizmusnak a rajta kívül álló rétegekben létesített piacára két ellentétes irányú erő hat. Az egyik oldalon ez a piac kiszélesedik mindig újabb és újabb rétegek bevonásával. A másik oldalon csökken azáltal, hogy a kapitalista termelés átterjed ezekre a rétegekre is. Egy bizonyos történeti időpontig a piac kiszélesedése gyorsabb ütemben megy végbe, mint a piac csökkenése, a kapitalista termelő erők fejlődése viszont lassúbb ütemben folyik s ezért egészben véve a piac az egész történeti időszakot tekintve a kapitalista termelő erők fejlődésének megfelelő mértékben terjed ki. De a kapitalista termelőierők növekedésének üteme a kapitalizmus területi kiterjedése folytán is mindjobban gyorsul is ugyanakkor a piac kiterjesztésének üteme mindjobban lassul. A ,piac kiterjesztési ütemének lassulnia kell, egyrészt mert a kapitalizmus mint termelési mód is fokozatosan benyomul ezekre a piacokra, másrészt mert, mint láttuk, azok a nehézségek is növekednek, amelyekkel a piac kiterjesztése a kapitalizmuson kívül álló rétegekre egybe van kötve s az ujonnan bevont rétegek fogyasztóképessége is kisebb. Igy elkerülhetetlenül be kell következni egy időpontnak, amelyben a. kapitalizmus piacának a, rajta kívül álló rétegekben való kiterjesztése már nemcsak időszakonként nem képes lépést tartani a kapitalista termelés növekedésével, hanem állandóan elmarad mögötte. Ekkor azután beállanak azok a jelenségek, amelyeknek, ma szemtanui vagyunk, a túltermelés (habár részben csak a termelőeszközök túltermelésének formájában) állandósul és többé meg nem szüntethető. És ekkor a kapitalista termelés elérte ebben a vonatkozásban is végső korlátját, a kapitalizmus általános fellendülésének korszaka általános hanyatlásának korszakába csap át, amelyben most már az időnkénti és részleges csekélymérvű fellendülések jelentősegét mossa el az egész korszakban uralkodó pangás: — bekövetkezik a kapitalizmusnak, mint termelési módnak általános válsága,


A kapitalizmusnak mint termelési módnak válsága: kiélesíti az egyes kapitalisták és kapitalista nemzetek közötti ellentéteket, mert ezekre nézve új piacok hiányában létkérdéssé válik egymás régi piacának elhódítása, a kapitalizmus válsága súlyának más kapitalista csoportokra való áthárítása. Amit Marx a túltermeléssel kapcsolatban az egyes tőkések viszonyára nézve megállapít, az a kapitalizmusnak egész hanyatlási korszakára nézve is irányadó: „Addig mig minden jól megy, a verseny.... a gyakorlatban a tőkésosztály testvériségét jelenti amennyiben közösen, mindenki befektetett része arányában, osztozkodnak a közös zsákmányon. De mihelyt.... nem a haszon megosztásáról van többé szó, hanem a vesztesig megosztásáról, mindegyikük arra törekszik, hogy abban való részesedését, amennyire csak lehet csökkentse és a másikra hárítsa át. A veszteség az egész osztályra elkerülhetetlen. De hogy abból az egyes mennyit visel, hogy egyáltalában részesedik-e benne, ez a hatalom és a ravaszság kérdése lesz és a verseny átváltozik az ellenséges testvérek harcává. Ekkor ép´ úgy érvényesül a minden egyes tőkés érdeke és az egész tőkésosztály érdeke között fentálló ellentét, amint korábban a verseny által ezeknek az érdekeknek az azonossága érvényesült.” (Marx: Tőke III. I kötet.). Az egyes kapitalista nemzetek viszonyában a nagyobb hatalom dönt s a kapitalizmus hanyatlásának korszakja egyben az imperialista háborúk korszakává válik.


A kapitalizmus hanyatlásának korszakában a kapitalizmus alapvető ellenmondásai, amelyeknek hatását a kapitalizmus piacának a: rajta kívül álló rétegekben való kiterjesztése a kapitalizmus fellendülése korszakában letompította, most, hogy a kapitalizmus gépezetének ez a biztosító szelepe nem, működik többé, rendkívül kiélesedett alakban jelennek meg újra, mert rendkívül megnőtt az ellenmondás a társadalom termelőképessége és fogyasztóképessége között. S ez az ellenmondás még ebben a korszakban is tovább növekszik, mert a verseny ebben a korszakban is a termelő erők, a technika továbbfejlesztésére (kényszeríti a kapitalistákat. Minthogy azonban a továbbfejlesztett termelőerőket a kapitalizmus nem képes kihasználni, a termelőerők munkamegtakarítást lehetővé tévő fejlődése, az a folyamat, amit ma racionalizálásnak neveznek, feleslegessé téve a munkások egyrészét, csökkenti a társadalom meglévő korlátozott fogyasztóképességét is. A társadalom fogyasztóképessége abszolut értelemben is csökken, az ellenmondás a társadalom termelőképessége és fogyasztóképessége között erről az oldalról is kiélesedik. A túltermelés állandósulásával a termelőeszközök és a társadalom, a kapitalista termelés és a társadalmi szükségletkielégítés között állandósult formában megszakad az az egyedüli kapcsolat, amelyet közöttük a kapitalisták haszonszerzésének lehetősége létesített. A társadalom, a munkások, akiknek egyéb kivánságuk sincs, minthogy a termelésben résztvéve szükségleteiket kielégíthessék, nem termelhetnek, tehát nem elégíthetik ki szükségleteiket, mert nem rendelkeznek a termelőeszközökkel, a tőkések termelhetnének, mert rendelkeznek a termelőeszközökkel, de nem termelnek, mert a termelés nem ad hasznot. A kapitalizmus öntudatlan erői maguk alá tapossák a társadalmat, a korábbi korszaknak csak időnként visszatérő válságai a kapitalizmus, mint társadalmi termelési mód egyetlen állandó és menthetetlen válságává sűrűsödnek össze, a kapitalizmus, mint társadalmi termelési mód csődöt mond. A kapitalizmus alapvető ellenmondásai leplezetlenül feltárulnak, nyilvánvalóvá válik, hogy az a termelés, amely nem a társadalom szükségleteit, hanem a kapitalisták hasznát tartja szem előtt, egy bizonyos fokon túl nem alkalmas többéi a társadalmi szükségletek kielégítésére, hogy az a termelés, amely kizárja a termelőket a termelő eszközök birtokából s amely korlátozza a termelők részesedését a termelt javakban, végül is odajut, hogy a termelőieszközökkel és a termelt javakkal nem tud mit kezdeni, hogy a társadalmi termelés nem egyeztethető össze a termelőeszközök magántulajdonával. Az a káprázat, hogy a kapitalizmusban a termelés a társadalmi szükségletkielégítést szolgálja, szerte foszlik, a kapitalizmus (nemzetközi szolidaritását széjjelszakítják a nemzetek között kiélesedő imperialista ellentétek, a társadalmi szolidaritás illúzióját széjjelszaggatja a szembenálló osztályok kiélesedett harca.


Tények, amelyekre a marxizmus már majdnem száz év óta hívja fel a figyelmet, most a maguk leplezetlen csupaszságában merednek az emberekre. A tényeket nem lehet többé tagadni s a kapitalizmus ma hirtelen kimélyült válsága, válság a rendszer állandósult válságában, a polgári felfogásban legjobban meggyökerezett embereket is ráeszmélteti az ellenmondások nagyságára. Amit Fourier száz évvel ezelőtt egy hajórakomány rizs sorsából egyedül vett észre, hogy a kapitalizmusban az élelmiszereket inkább a tengerbe dobják, semhogy az éhezők rendelkezésére bocsássák, azt ma a Braziliában tengerbe sülyesztett kávétömegről szóló híradások a legnagyobb nyilvánosság tudomására hozzák, s annak az útnak a végpontját, amelyen a kapitalizmus lefelé siklik, a kapitalizmus legmagasabb formája és utolsó érve, az Amerikai Egyesült Államok mutatják meg, amidőn hirül adják, hogy Arkanzaszban egy millió ember áll olyan éhínség előtt, amilyenre példát a kapitalizmus korszakában eddig csak India és a cári Oroszország, a kapitalizmus gyarmatai szolgáltattak. Persze a tények elfogadása nem jelenti a következmények levonását is. A kapitalizmus kapitalista vagy kispolgári, szociálreformista kritikusai a kapitalizmus katasztrófájának okát nem a kapitalizmus ellenmondásaiban keresik, hanem megakadnak a kapitalizmus jelenségeinek felszínén, a nemzetek közötti egyenlőtlen aranyeloszlás, a világháború, vagy a racionalizálás tényében. Pedig nyilvánvaló, hogy az aranyeloszlás egyenlőtlensége legfeljebb annyiban lehet a válság oka, hogy az arany, a vásárló erő egyenlőtlenül oszlik meg nem a nemzetek, hanem a társadalmi osztályok között. Nyilvánvaló azután az is, hogy a világháború maga is csak a kapitalizmus ellenmondásainak terméke volt.


S ha a pánikhangulatba esett kapitalista sajtóban ma már oly, hangokkal is találkozunk, amelyek a kapitalizmusban elkerülhetetlen technikai fejlődés megállapítását követelik, ha ma már a kapitalizmus képviselői foglalják el a hajdani, tudatlanságukban gépromboló munkások helyét, ez is csak azt mutatja, hogy a kapitalizmus történeti hivatásának végére ért. A kapitalizmusnak mint társadalmi termelési módnak történeti létjogosultságát az adta meg, hogy kifejlesztette a társadalmi termelő erőket, sebesen előre vitte a technikát, a munkaszervezetet. De ma [nyilvánvaló az is, hogy azok a gépék, az a magasabb munkaszervezet, amelyek egy szocialista termelési rendben a társadalom áldásai, az emberi munka megkönnyítésének eszközei, a kapitalizmus termelési viszonyaiban a társadalom csapásaivá, az emberi teljesitőképességet meghaladó munka, a munkanélküliség eszközeivé torzulnak el.


A kapitalizmusnak a kapitalista erők által nem kormányozható ,nem ellenőrizhető gépezete a kapitalizmusban megfékezhetetlenül száguld előre s ragadja magával hanyatlása lejtőjén az egész emberiséget. Ma már nem lehet kérdés az, hogy a kapitalizmus vagy a szocializmus termelési módja felel-e meg a társadalmi erők fejlődése elért fokának, ma már nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus termelési viszonyai az emberiség fejlődésének elviselhetetlen korlátjai lettek. Ma már nyilvánvaló, hogy vagy felszámol az emberiség a kapitalizmussal mint termelési móddal vagy a kapitalizmus fog leszámolni — az emberiség egész jövőjével. A kapitalizmus válságában út csak két irányba vezet: Az egyik irány a válságot meghatványozó, az egész emberiséget romlásba döntő imperialista háborúk, a másik a társadalmi termelőerők fejlődését az egész emberiség javára meghatványozó szocialista termelési mód felé mutat.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal