HU  |   RO  

Korunk 1931 Március

Az exakt tudományok világnézeti háttere


Medve Miklós

 


Ha a természettudományok utolsó évszázadokbeli megnövekedését világnézeti kihatásukban próbáljuk megérteni, úgy tisztában kell lennünk azzal, hogy ebben a vonatkozásban nem valami ujonnan képződött világnézet megragadható szimptómáiról vagy világosan látható manifesztációiról beszélünk. Minden természettudomány tendenciája egész teljességében pozitív beállítódású, kutat és ismeretek szerzésére törekszik s egyáltalán nem törődik munkájának világnézetben értékelésével. Ha azonban ezek ellenére mégis valami olyasmi alakult ki, ami az exakt tudományok világnézeteként tekinthető, úgy ennek magyarázata az intellektuális tevékenység természetében van, aminek következménye, hogy minden komoly elmélyüléssel keresztülvitt fogalmi megismerést végül az érzelmi élet lassú átállítódása kisér s ezért természetes ha egy olyan nagy arányú gondolkodási proceszus lefolyása, mint aminőt a modern természettudományok megnövekedése, végül is egy világnézet mindent magába ölelő, alapvető magatartásává nő. Persze az ilyenféle „világnézet” a legkevésbé sem „rendszer”, a legkevésbé sem konzekvensen végigvitt és végig gondolt fogalmi összefüggés, hanem sokkal inkább alapvető hangulat, intellektuális magatartás, illetve szellemi habitus, amely mint valami láthatatlan levegő réteg, a tudomány épületét körüllengi s csak azok számára érezhető, akik a szóbanforgó tudomány épületének atmoszférájában élnek. Van — s éppen azért, mert nem foglalódott rendszerbe és nem dogmásított, a tényleges kisugárzása annál erősebb.


Alábbiakban kísérletet teszünk az exakt tudományok előbb jelzett világnézetének alapvonalait futólag felvázolni.


*


Az első lényeges vonás a tudományos cél feltétlen elérhetőségének a hite. Hogy a tudás valaha is határokba ütközhet ez olyan gondolat, ami. — bár theológiai oldalról százszor és százszor kétségbevonták — a természettudományoktól teljesen idegen. A beláthatatlan szélességű tudományos termelés s azok fel nem mérhető sikere ezt a hitet a minden határokon át győzedelmeskedő módszerességnek köszönheti s ez a hit mélyebben belekalapálodtt a kutató agyakba, mint amennyire valaha is ezt filozófiai tan elérhette. A természettudományi kutatás intenzitása s az a merészség és kitartás, amely az exakt tudományokat tárgyaik legsúlyosabb nehézségének a legyőzésében jellemzi, lényegében ennek az előbb leszögezett hitnek a forrásából táplálkozik. Ezért olyan meglepő tehát, hogy az utóbbi időben ennek a tudománycsoportnak a legexaktabb diszciplinájában, a mathematikában meggondolások merültek fel a mathematika rezultátumainak megbízhatósága felől. A halmaz-elmélet paradoxonai következtében a tudományos gondolkodás legelemibb eszközében, a logikában rendült meg a feltétlen hit s ennek vitatása az axiomatikus methodusok kialakításával karöltve a mathematikai alapelvek krízisébe torkolt, amelyről ma már a szélesebb nyilvánosság is tud. A mathemiatikai módszerek ellenmondásnélküliségének problémája ma állandó vita tárgya s ez a vita még a legkevésbé sem lezárt. Hasonlóképpen a mathematikai fizikában olyan felfedezések merültek föl, amelyek mintha azt jelentenék, hogy a materiális elemi folyamatok, például az elektronok mozgásának szigorú felfogása határokba ütközik. Szinte úgy látszik, mintha Dubois-Reymond ignorabimusa újabb es javított kiadásban merülne fel. Ám a krízis mélyére látó ezzel kapcsolatban még világosabban felismerheti, mint valaha a tudományos módszeresség biztonságába vetett hit erejét. Mert az a jellemző, — s ezzel érkezünk a modern természetkutatás második világnézeti alapvonásához, — a modern természettudomány céljai nem állanak már jóelőre szilárdan, amelyeknek lassú közelgetése így a kizárólagos cél volna, hanem — s ez mindinkább nyilvánvaló, — maguk a tudományos kutatások céljai csak a kutatás folyamán kristályosodnak ki. s ezek az előrehaladott ismeret vonaláról egész más arculattal jelentkeznek s így tartalmi formulázásuk is egy lassan érő ismeret eredményei. Mert ha valaha például a kör négyszögesítése célja volt a mathematikai kutatásnak, ágy az újkori mathematika, amint bebizonyította e probléma megoldhatatlanságát, ezzel nem valami ignorabimust jelentett ki, hanem inkább egy régi cél értelmetlenségét ismerte fel s helyette — a kérdés megoldhatatlanságának bizonyításával — egy új és értelmes célt választott, amelynek a megoldása később tényleg sikerült is. Ugyanígy a mathematikai alapelvek ama krízise is, amiről említést tettünk, nem a mathematikai kutatás ereje felöli bizalmatlanságot jelenti, hanem maguknak a matematikai célkitűzéseknek kritikai szelektálását, — s tényleg, ahogy a legnagyobb mathematikusok ma ezt a kérdést tekintik az világosan igazolja a racionális gondolkodásba vetett hit erejét. A megelőzőkkel összefüggésben áll az exakt tudományok rendkívüli függetlensége a tradicióval szemben. Hisz bátran megállapítható, hogy a célkitűzések egy olyan természetű átállítása, mint aminőre az imént hivatkoztunk, nem voma lehetséges valamely hagyomány-állandóságú fogalmak keretei között s így az exakt tudományoknak az az elaszticitása, amivel az öröklött fogalmiakat és szemléleteket átállítja, egyenesein feltétele a modern természetmegismerésnek. A mathematikai halmaz-elmélet, az új logika, az Einstein-féle relativitás elmélet, a legújabb quanten-mechanika nem volnának lehetségesek ha a mathematikai természetkutatók az átállítódás előbb említett készségével nem rendelkeznének. Ez különben kifejezésre jut a Kant-féle apriori feltétlen visszautasításában is. Igy az ész örök ugyanegy kategóriáiba vetett bizalom helyére az azok változékonyságában való bizalom lépett, az emberi gondolkodás formák természeturaló érvényességének meggyőződése helyére pedig azok alkalmazkodási képességének a meggyőződése, — s a tudományos gondolkodás ereje talán sohasem vívott ki nagyobb győzelmet ennél.


Párhuzamosan a módszerességbe vetett hittel a természettudományi világnézet harmadik említésre méltó vonását a természeti történések törvényességébe vetett hitben állapíthatjuk meg. Hogy minden történés valaminő rendet tartalmaz s hogy a természet nagy gépezetének törvényei lassú megközelítéssel való felfedése sikeres kell legyen, ez egy olyan, a sok sikerű exakt tudományok talaján nőtt alaptétel, hogy minden tudományos cselekvés ki nem mondott előfeltevéseként tekinthető. Azok a régi feltevések, amelyek a természet valamely célok által meghatározott törvényszerűségeiről beszéltek, — jóllehet a filozófiában egyre másra merülnek fel ilyen meggondolások, — az exakt tudományok részéről végleg elintéződtek. A finális törvényszerűség eszméje a kauzális törvényszerűség következtében lomtárba került, a természettörténést pedig, szemben a célkitűző emberi cselekvés előrelátó folyamatával, amely cselekvését a jövendőre való tekintettel alakítja, vak folyamatnak tekinti, vagyis olyasminek, amit kizárólag a mult és a jelen határoz meg. Talán merészen hangzik ilyen tételt felállítani egy olyan időpontban, amikor az anyagnak a legkisebb dimenziókban való kutatása azt a már régebben kimondott feltevést erősítette meg, hogy nem a klasszikus értelemben vett kauzális törvények, hanem statikus törvények képezik végső alapját minden természeti törvényszerűségnek. Ám, aki egy ilyen átállítódásban a törvényfogalomról való lemondást lát, ezzel csak azt a hibát követi el, hogy a hagyományozott céloktól való eltérést felcseréli a tudásról való lemondással, mert hiszen a fizikai megismerés előbb érintett átállítódásával ismét a célok átállítódásának egy esete áll fenn, vagyis az ismeret előhaladása, nem pedig lemondás. Épp ellenkezőleg: — az a (meggyőződésünk, hogy az oksági fogalom kritikájával, ahogy ez ezzel a problémakörrel kapcsolatban aktuálissá vált s a valószínűségfogalom fundamentális voltának belátása révén minden természettörvényszerűség lényege csak még mélyebben ismeretes s a természettörténés fogalma ép funkciójában, az az valamely „történés” felfogásakép csak még erősebben formulázható.


Természetesen az exakt tudományok részünkről felvázolt világnézeti háttere racionális s ezért akadhatnak, akik kifogásolni fogják amiért a spekuláció, a misztika,, az érzelem s a képzelet nem talál benne helyet. Azzal azonban legyünk tisztában, hogy a mi racionalizmusunk teljesein más, mint a XVIII. századé s a mi esetünkben a racionális megismerés már nem egy apriori uralkodó ész magunkkal hozott rekeszeibe való besorolást jelent, hapern csak az emberi megismerőképesség erejében való feltétlen bizalmat, — még a maga célkitűzéseinek kritikai keretein belül is. Nem szabad elfelejteni: maga a racionális elem is változásnak van alávetve s lényegéül mindinkább az a bizalom lép előtérbe, amely szinte jobban hasonlít az ösztönhöz és az akarathoz, mint a racionális belátáshoz illetve a tudáshoz. Ezért az a szívós, acélos és fáradhatatlan, de mégis egy mindenkor átállítható akarat az a tulajdonképeni világnézeti alapelem, mely az exakt tudományos kutatás mögött meghuzódik. Ne felejtsük el: A természet vak s mi a legkevésbé sem hiszünk a jóságában és az értelmességében. Ennek ellenére azonban fáradhatatlan szorgalommal vizsgáljuk és próbáljuk a legfinomabb fogalomháló szövedékébe fonni azzal a határozott tudattal, hogy, a természet megismerése egyike azoknak a legfőbb javaknak, amelyeknek a megszerzésére az ember egyáltalán képes.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal