HU  |   RO  

Korunk 1931 Február.

A modern pedagógiai törekvések kritikája


Balogh Istv√°n

 


Napjaink kulturális életének kétségkívül egyik legérdekesebb jelensége a modern pedagógiai mozgalom. A pedagógia ma igen erős forrongásban van és nemcsak új és új gondolatok felbukkanását, a pedagógia célkitűzéseinek és eszközeinek letisztulását, egyszóval nem csak a pedagógia belső tartalmának nagymérvű progresszióját figyelhetjük meg, hanem a pedagógia horizontális térfoglalását is. A pedagógia ma már több mint szakkérdés, mely csak a hivatásos pedagógusokat érdekelné: alig van ma intelligens ember, aki tudomást ne szerzett volna a pedagógia problémáiról, különösen ha a modern pszichológiai mozgalmat is ideszámítjuk — és ezt teljes joggal meg is tehetjük, hiszen a pedagógia és pszichológia rokon és egymást kiegészítő diszciplínák (a viszonyuk majdnem a theoria és technika viszonya, legfeljebb hogy a pedagógia preventive alkalmazott pszichotherapia) tehát az irántuk megnyilvánuló érdeklődés is közös eredetű. Mindenkép egy igen széleskörű, társadalmi érdeklődést kiváltó probléma áll előttünk. A modern pedagógiai mozgalom valóban szociológiai jelenség, egyrészt ép az iránta megnyilvánuló érdeklődés széleskörűsége miatt, másrészt pedig azért, mert a pedagógia a mai kulturfront egyik fontos ütközőpontja, amely mellett vagy ellen állástfoglalni bizonyos mértékig a társadalmi harc jobb vagy baloldalán való állásfoglalást jelent.


Ha meg akarjuk keresni a pedagógia és pszichológia mai nagy népszerűségének az okát, utána kell nyomoznunk, hogy az emberek milyen szükségletét elégíti ki ez a két diszciplina, mert csak így, keletkezésének okait kikutatva, adhatjuk e mozgalom dialektikus isimertetését. A modern pedagógia és pszichológia valóban szükségletet elégítenek ki, hiszen az egész mozgalom egyik legjellemzőbb vonása, hogy ezek a kérdések nem mint a tudományos megismerés problémái keltették fel a nagyközönség érdeklődését, hanem azért foglalkoznak velük oly széles körben, mert az emberek a maguk egyéni konfliktusaik megoldásának a kulcsát vélik bennük megtalálni. A régi pszichológia a maga feladatát az ember szellemi működésének magyarázatában látta; ezzel a tisztán megismerésre törekedő tudománnyal szemben a modern pszichológiai mozgalom célja kétségkívül a gyógyítás. Ha tehát a modern pedagógia iránt oly nagy az érdeklődés, akkor ez kétségtelenül annak a jele, hogy az emberek pszichikai konfliktusa nem szorványos jellegű, hanem társadalmi méreteket öltött.


A dolog társadalmi karakterét elismerik maguk a pedagógusok is, akik a maguk mesterségét nem úgy tekintik, mint a pszichotherapia egyes alkalmi esetekben felhasználható eszközét, hanem azt állítják, hogy ma pszichikailag egészséges emberről csak ritkaság gyanánt beszélhetünk, mert szinte kivétel nélkül minden emberben lehet valami pszichikai konfliktust találni (a különbség legfeljebb fokozatbeli, hogy t. i. az egyiknél súlyosabb, a másiknál kevésbé súlyos és feltünő a konfliktus hatása), tehát a modern pszichológia gyógyító eljárására, ill. a pedagógiára, mint preventiv pszichotherápiára nem az egyes embernek van szüksége, hanem az egész társadalomnak. A modem pszichológia és pedagógia tényleg eljutott arra a felismerésre, hogy az egyes emberek pszichikai elcsuszamlásainak az oka a társadalom mai berendezésében van és ezért végső fokon a mai társadalom megváltoztatására törekszik.


Hogy jellemezhetjük tehát ezt a mozgalmat? Kétségtelen: a modern pedagógiai mozgalom a polgári társadalom ellentmondásaiból alakult ki és lényegileg egy dialektikusan kialakult tiltakozást fejez ki a mai társadalmi renddel szemben. A polgári társadalom nemcsak gazdasági téren került krízisbe, hanem ellentétbe jutott a maga morális és szellemi intézményeivel is és ezek ellen az intézmények ellen az új, korszerű életformákért és az egyén és a közösség viszonyának új megfogalmazásáért folyó ideológiai harcnak egyik fontos faktora a modern pedagógia. Eredetére és tendenciájára nézve párhuzamos ez a mozgalom a szocializmussal, azaz a maga speciális területén az osztályharc egy formáját képviseli.


Ezzel a felismeréssel megkaptuk annak is a kritériumát, hogy hogyan különböztethetjük meg a modern pedagógiát a hivatalos polgári pedagógiától. A modern pedagógia a mai társadalmi rend ellen irányuló mozgalom, hiszen annak az ellentmondásaiból született, meg pedig azzal a céllal, hogy megszüntesse ezeket az ellentmondásokat. A hivatalos polgári pedagógia viszont kimondottan az osztályuralom egyik hatalmi eszköze, mely a maga feladatát épp a mai osztályviszonyok további konzerválásában látja, tehát míg amaz lényegében forradalmi, ez reakciós jelenség.


Ám annak ellenére, hogy a modern pedagógiai mozgalomban a mai társadalmi rendszer ellen irányuló osztályharc egyik formáját ismertük fel, ezt a mozgalmat mégis kritika alá akarjuk venni. E kritikát az teszi szükségessé, hogy a modern pedagógiai mozgalom, mint mondottuk, társadalmi jelenség, már pedig mint ilyen, nem konzekvensen végiggondolt, tiszta formája az osztályharcnak, hanem annak az osztálynak a szubjektív, ideológiai gátlásaival van tele, amely osztály elsősorban hordozója ennek a mozgalomnak.


A modern pedagógia és pszichológia az egyén konfliktusainak a tanulmányozásából indult ki és ezért főkép azoknak a mozgalma lett, akiket osztályhelyzetük közvetlen gazdasági vagy politikai állásfoglalásra nem tanított meg, de akiket életük mégis ellentétbe juttatott az osztálytársadalom által az emberekre diktált életformákkal. A modern pedagógia egész koncepciójában az a legnagyobb baj, hogy nem gondolkozik társadalmi viszonylatokban. Ez a jelenség pedig alapvetően polgári jellegű, hiszen épp a polgári ideológia jellemző sajátsága az, hogy az események társadalmi összefüggését, azoknak az osztályharc szempontjából való jelentőségét nem ismeri. Szükségesnek tartjuk tehát, hogy az egész pedagógiai mozgalmat kritika alá vegyük és megmutassuk azt a beállítást, amelyben a modern pedagógia valóban eredményesen osztályharcos, tehát szocialista mozgalmi eszközzé válik, ill. azokat a hibákat és gátlásokat, amelyek következtében ez az egész mozgalom csak egy utópisztikus, maga tehetetlen polgári mozgalom marad. Kritikánknak ilyen célkitűzéséből azonban nem következik az, hogy a pedagógiát mint eszközt alárendeljük az osztályharcnak. Épp ellenkezőleg: látni fogjuk, hogy a szocialista pedagógia tulajdonkép nem egyéb, mint a gátlások nélkül megkezdett és ellentmondások nélkül fölépített pedagógiai gondolat, a modern pedagógiai mozgalmat pedig azért kell jórészt polgárinak bélyegeznünk, mert a polgári ideológia gátlásai akadályozzák meg azt, hogy a maga célját teljesen korszerűen, önellentmondásoktól mentesen és eredményesen valósítsa meg.


Tulajdonkép a korszerű feladatok tökéletes felismeréséről, vagy pedig egy már adott, de mai feladataink megoldására többé már nem alkalmas formának a megtartásáról van itt szó csupán. Arról, hogy át merjük-e alakítani a pedagógus fogalmát teljesen, merünk-e teljesen új szerepkört adni neki, vagy pedig megelégszünk azzal, hogy a nevelés régi intézményeit próbáljuk meg új elvek szerint megreformálni?


A nevelés egész problematikáját az embernek a külvilággal ill. a társadalommal való viszonya adja. Az ember (épp úgy, mint minden egyéb dolog a világon) nem elszigetelt, önmagában létező valami, hanem csak egy része a világnak és létét a világgal való relációi határozzák meg. Minthogy az ember életében a rajta kívül eső dolgok legnagyobb részét a társadalom jelenti, ezért számunkra elsősorban az egyénnek a társadalommal való kapcsolatai a fontosak. Azt állítottuk föntebb, hogy a modern pedagógia az egyén és a társadalom viszonyának egy új, az osztálytársadalommal ellentétes fogalmazását adja: vizsgáljuk meg, mennyiben igaz fez az állitásunk és hogyan nyilvánul meg ez a különbség a pedagógiában.


Az osztálytársadalom lényege tulajdonkép egy önellentmondás: a szükségszerűen szocietásban élő ember attitüdje az osztálytársadalomban egy aszociális sőt antiszociális attitüd, hiszen az egyén érdeke itt nem azonos a közösség érdekével: az osztálytársadalom tulajdonképeni alapelve a bellum omnium contra omnes. Egy ilyen társadalomban minden érdekközösségen alapuló szövetkezés, pl. egy család, egy klikk, egy nemzet stb. kooperációja csak felületben jelent szociális állásfoglalást, tulajdonkép azonban az ember antiszociális szerepének a hatványozódásáról van szó csupán, hiszen ennek a szövetkezésnek a célja csak annyi, hogy a maguk érdekét fokozottabb erővel érvényesíthessék a többiek rovására. Ebben a társadalomban tehát, mely nem a kölcsönös segítségen, hanem egymás kizsákmányolásán alapul, szükségszerűen hiányzik a bizalom az emberek között; az ember relációi vagy elnyomottságot vagy elnyomást jelentenek, tehát az embert minden esetben egy folytonosan ellenséges attitüd elfoglalására kényszeritik.


A modern pedagógia az egyén konfliktusainak alapokat ebben a szociális ellentmondásban látja és ezért az új nevelés alaptétele a kollektivitás, azaz az emberi közösséget valóban szocietássá, kooperáción és nem kizsákmányoláson alapuló emberi közösséggé akarja tenni. Ideálja a szociális ember, aki tudja azt, hogy életében okvetlen szüksége van más emberek segítségére, aki tehát gátlások nélkül mer közeledni az emberek felé, viszont érzi azt is, hogy embertársainak ő is hasonló segítséggel tartozik. A kérdés tehát most az, hogy mennyiben fejezi ki a mai hivatalos polgári pedagógiai rendszer a polgári társadalom antiszociális princípiumát és mennyiben jelenti a. kollektivizmus megvalósítását a nevelés terén a modern pedagógia.


A polgári nevelési rendszer két legfontosabb faktora a család és az iskola. A gyermek helyzete a családban teljesen alárendelt és függő helyzet, úgy gazdaságilag, mint jogilag alá van vetve a családfő akaratának; ezt az alárendeltséget a szülők szubjektív viselkedése a gyermekkel szemben enyhébb vagy durvább formában juttathatja ugyan érvényre, ám a gyermek objektiv helyzete ezáltal mégsem változik meg a családban: a család nem az az intézmény, mely a gyermeket a maga emberi teljesértékűségének tudatára nevelné. Bármily szeretettel bánjanak is a szülőt gyermekükkel, kooperációról a szülők és a gyermek között mégsem lehet szó.


De nem csak a családban, hanem a mai iskolában is a teljes alárendeltség jellemzi a gyermek helyzetét. Az iskola abszolut auktoritativ módon intézkedik a gyermek felöl és a kezdeményezés minden lehetőségét elveszi tőle. A gyermek nem szólhat bele az iskolai életbe, a tanmenet vezetését is teljesen az ő megkérdezése nélkül intézik el, önmagának a fegyelmezése sem a gyermek dolga, hanem ott az iskolai rendtartás; az iskolai élet minden megnyilvánulásában diktatórikus jellegű. De nemcsak a gyermek iskolai életét, hanem az egész iskolai oktatást is ez az auktoritativ dogmatizmus jellemzi. Az iskola itt sem a gyermek önálló munkájából indul ki, célja nem az, hogy a gyermek spontán tudásszomját kielégítse, hanem maga szabja meg az elsajátitandó ismereteket és azokat egy önkényesen felállított gondolatmenetben közli a tanulókkal. A gyermek feladata tehát az, hogy mondjon le minden szellemi önállóságról, tegye félre azokat a kérdéseket, amelyek valóban az ő problémái, amelyeket a mindennapi élet alakitott ki benne és engedelmesen szedje magába mindazt, aminek a megtanulását az iskola jónak látta előírni. Ez a módszer egyéb, az intellektust érintő hátrányain kívül, az ember szociális konfliktusát illetőleg annyiban fontos, hogy a valódi kooperáció elvét ezen a téren is kikapcsolja. A tanulók közös munkája számára a mai iskolában semmi tér sincs engedve, másrészt a tanár és tanuló viszonya épp az iskola auktoritativ szelleme következtében teljesen ellenséges. Minthogy az iskolába nem azért ´megy a tanuló, hogy ott ő adjon fel kérdéseket és hogy az iskola segítsen neki a saját problémái megoldásában, hanem azért, hogy ott egy idegen tudáshalmazt belekényszerítsenek, az iskola, ill. a tanár nem jelenti a gyermek számára egy kollektiv közösség segítségét vagy egy felnőtt vezető támogatását, hanem a tanulók viszonya az órán bizonyos mértékig versenyszerű, a tanár szerepe pedig lényegileg a lecke feladása és kikérdezése. Mert még a tanár magyarázatja sem jelent tulaj donkép segítséget a gyerek számára önmaga képzésében, mert a tanár magyarázata nem a gyermek kérdéseire adott felelet, hanem tulajdonkép az óra alatt való kényszerítés arra, hogy a gyermek bizonyos tudáselemeket magábaszedjen.


Az iskola mai formájában tehát egyrészt egyáltalán nem. nevel kollektív szellemben, másrészt pedig az emberi tudattartalom progressziója elé állít gátakat azáltal, hogy nem. az önálló megismerés készségét igyekszik kifejleszteni a gyermekben, hanem egy adott világképet, egy már kész ideológiát akar kialakítani benne. Már pedig a valóság folyton változó, ennélfogva az embernek is folyton újra kell teremtenie a világról alkotott képét, tehát egy dogmatikusan kialakított és változtatások nélkül megőrzött világkép és a valóságos helyzet között mindig bizonyos distancia lesz, aminek kikorrigálására, a folyton változó dolgok közötti] tájékozódásra csak olyan ember lesz képes, akiben az önálló megismerés készségét fejlesztették ki, de nem az, aki a mai iskolában készen fogalmazott ítéleteket kap minden dologról és azokat sohasem revideálja. Ám az uralkodó osztály érdeke épp az, hogy a valóság felismerését megakadályozza és az emberekkel egy kész rendszerben láttassa a világot, egy olyan rendszerben t.i., amelyben az uralkodóosztály léte logikus és ethikus magyarázatot nyer.


Láttuk tehát, hogy a polgári pedagógia a gyermek kettős problémáját, a gyermeknek a felnőttekkel és saját társaival való viszonyát teljesen antiszociális szellemben oldotta meg. A gyermek úgy a családban, mint az iskolában alá van vetve a felnőttek akaratának; minthogy a gyermek az árútermelő társadalom számára gazdaságilag nem teljes értékű ember, a gyermeknek ezt a gazdasági „minderwertig” voltát a gyermek emberi értékelésébe is átviszik. A gyermek élete minden viszonylatában alá van vetve a felnőttek társadalmának: gyermeknek lenni. annyi, mint elnyomottnak lenni. Ami pedig a gyermekek egymásközti viszonyát illeti, ez a probléma a polgári nevelés rendszerében elő sem fordul! A család keretein belül nem fordul elő, mert egy család gyermekei még nem jelentenek kollektivumot, az iskola pedig szintén nem jelent kollektiv életközösséget: a mai iskolában a kölcsönös segítség egyetlen formája. a .. . sugás !


A nevelésnek ez ellen a rendszere ellen hirdet harcot a modern pedagógia. Számára a gyermek teljes értékű ember, az emberi közösség mindenki mással egyformán megbecsült tagja, akinek az élete épp olyan fontos, igényei épp oly tiszteletreméltóak, mint más felnőtt emberé: a gyermeknek sohasem szabad érezni azt, hogy az ő gyengeségét kihasználják és neki a maga jogos igényeivel háttérbe kell vonulnia egy felnőttel szemben. Másrészt épp annak következtében, hogy a. gyermeket ugyanolyan embernek tekintjük, mint önmagunkat, tehát nem gyöngébbnek, nem kivételes személynek, a gyermektől is megköveteljük mások jogainak tiszteletben tartását, tehát a modern pedagógia alapelve valóban a kölcsönösség. Igy tehát a gyermekek és a felnőttek világának a viszonya a modern pedagógia fogalmazásában nem ellenséges, hanem a társadalom úgy jelentkezik előttük, mint őket segítő és megbecsülő környezet, amely azonban mégsem kiszolgálója a gyermeknek, hanem elvárja tőle a maga dolgának az elvégzését, viszont erre lehetőséget is ad neki. Mert hogy a gyermek kényeztetése is a gyermek alábecsülését és kényeztetését jelenti, az kétségtelen, amennyiben a gyermekre, ahelyett hogy az a saját életét élné, a magunk cselekvését és akaratát erőszakoljuk rá.


A gyermek és a felnőtt viszonyának ezzel az átértékelésével a modern pedagógia elsősorban a gyermeknek a családban elfoglalt helyzetét akarta átalakítani. De a családi nevelés reformjánál sokkal fontosabb az iskolai nevelés reformja, mert ma az egész nevelés súlypontja áttolódott az iskolára. Mig régen az iskola inkább csak tanítóintézet akart lenni és a nevelés munkáját a szülői házra bizta rá, addig ma egyes iskolatípusok, pl. a Landeserziehungsheimek teljesen maguknak foglalják le a gyermeket.


A családban a legfontosabb probléma a gyermek és a felnőtt viszonya volt, az iskola tulajdonképeni problémája a gyermekek egymásközti viszonya. Mig a régi pedagógia a gyermekek közös munkája számára semmi tért sem nyujtott, addig a modern pedagógia az iskolát egy kooperativ szellemű intézménnyé alakítja át, melynek alapelve a kölcsönös segítség és az öntevékenység. A modern iskola, nem a tanárral állítja szembe a gyermeket, hanem önmagához hasonló társak kollektiv közösségébe helyezi, tehát megadja neki a kölcsönös segítség következtében eredményesebb munka lehetőségét, másrészt könyvtárak, laboratóriumok és a tanárok személyében megadja az ismeretszerzés objektiv lehetőségeit is.


A kollektivitás mellett a modern pedagógia másik fő alapelve az öntevékenység. Az öntevékenység elvének következtében a gyermekközösség élete a lehetőségig autonom; a modern iskola lehetőleg csak pedagógiai milieu akar lenni, azaz pedagógizált kerete a gyermek életének, de a modern iskola nem akarja vezetni a gyermeket, csupán ki akarja szolgálni a gyermek ösztönös kutató tevékenységét. Ezért a modern iskola, szemben a régi dogmatikus iskolával, munkaiskola, azaz mig a régi iskolában a tanuló nem a saját tapasztalatait gyüjtötte össze és formálta egységes, tudatosított világképpé, hanem a könyv és a tanári magyarázat által dogmatikusan rákényszerített megállapításokat kellett igazság gyanánt elfogadnia, addig a modern iskola önálló ismeretszerzésre akarja ránevelni a gyermeket és az iskola tulajdonképeni feladata csak az, hogy a gyermek tapasztalási lehetőségeit minél jobban megnövelje. Objektiv tényekkel, objektiv feladatokkal állítja szembe a gyermekét, hogy a nevelő személyének szubjektív befolyását minél jobban kikapcsolja és hogy a gyermeknek a külvilággal szemben elfoglalt attitüdje természetes és logikus állásfoglalás legyen, ne pedig konzervatív gátlásokkal teli anakronisztikum. Minden nemzedéknek újra kell fogalmaznia a maga állásfoglalását és a mai nevelési rendszerben épp azért volt állandó jelenség „az új generáció problémája”, mert az új generációt nem arra nevelték, hogy tájékozódni tudjon a tények között, hanem egy előző nemzedék szemléletét kényszerítették rá, mikor tehát az új generáció szembe került az objektiv tényekkel, mikor „kilépett az életbe”, a maga anakronisztikus szemlélete és a valóság között lévő eltérés szükségszerűen konfliktushoz vezetett.


Csak a függetlenség és az emberi teljesértékűség ilyen tökéletes kiépítése után lehet szó valóban kollektiv szellemű kooperációról. A gyermekeket az iskolai együttélés megtanítja egymás személyének kölcsönös tiszteletére, felelősségérzetre a többiekkel szemben, szóval megtanítja egyrészt saját személyi igényeik korlátozására, de másrészt megkapják a közösség támogatását, társsaik szeretetét, stb.


(Befejezése a következő számban).


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal