HU  |   RO  

Korunk 1930 Szeptember

Amerikai benyomások


K√°roly Mih√°ly

 


Mikor a „President Roosevelt”-ről partra szálltam és áthaladtam a szárazföldre vezető hajóhídon, egyik régi, amerikai barátom mindjárt az üdvözlés után fülembe súgta: „Kedves barátom, arra vigyázz főleg, hogy ne mond´ magad szociálistának, mert ebben az országban minden ilyesmi „tabu”... Milyen igaza volt! Nem hallgattam meg a tanácsát s ez azzal járt, hogy kizártak a szabadság országából.


*


Mindez ezelőtt öt évvel történt. Azóta az angol miniszterielnököt, a munkáspárt Leaderjét, MacDonaldot fogadták és melegen üdvözölték s veszedelmes forradalmár létemre még nekem is megadták a belépési engedélyt.


Ezért azonban tulzás volna azt mondani, hogy a szocializmus divatba jött Amerikában, — viszont kétségtelen, hogy kezdenek számolni vele, mint nem megvetendő utópiával. A Wall Street-i villámcsapás felkavarta a gondolatokat. Eleinte persze azt hitték, hogy az árfolyamok esése egyedül a túlspekulációnak tudható be. Ám a tőzsde megismétlődő válságai után el kellett ismerni, hogy e minden országok legjobbikában nem minden megy jól és azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy a krízisnek mélyebb okai vannak s korántsem átmeneti, dologról van szó.


Kétségtelen: a világ kapitalizmusa krízisen megy át s ez a krízis olyan méreteket ölt, hogy inkább beszélhetnénk forradalomról, mint gazdasági válságról. Amerikában a krízis a túltermelés miatt, mely a termelőeszközök tökéletesítésének és a tőke racionalizálásának az eredménye, még hevesebb formában jelentkezik. Az amierikai kapitalizmus gyorsabban és brutálisabban fejlődött, nem lévén fejlődése meglassítva azok által a nehézségek által, melyek Európában közbejöttek. Az Egyesült Államokban, kivéve a déli államokat, sohasem volt igazi feudalizmus, se gazdasági határok, se tradíciók. Ezért fejlődött ott a kapitalizmus óriás léptekben; az egyén azonban eddig nem igen ébredt ennek a tudatára.


Nem szabad elfelejteni ugyanis, hogy Amerika alighogy elhagyta kolonizációs korszakát, amelyben az egyént olyanynyira lefoglalta a saját maga jólétének a kérdése, hogy az állammal, amelyben élt, mit sem törődött s a legutóbbi időkig még számos, teljesen kiaknázatlan terület kínálkozott számára. Ha nem ért el eredményt az egyiken, talált másikat. Igy azután nem vette észre, hogy a, kapitalizmus napról-napra mind gyorsabban halad a koncentráció felé s csak most, hogy a saját bőrén érzi a válságot, kezd ráeszmélni, hogy ugyanaz a kapitalizmus, mely az Istene volt s amit szerencséje előidézőjének tartott, most tönkremegy, magával rántva az ő magánvagyona alapjait is. A polgárság rémülettel észleli elproletárizálódását és azt, hogy nemcsak a nagyüzemek tiporják el a kicsiket, hanem, hogy a „lánc-rendszer” (a nagy üzletvállalatok, vendéglők, gyógyszertárak stb. egy kézbe való koncentrálása) szintén tönkreteszi a kisebbet. A kis fűszeres, a kis kereskedő a. konkurrenciát nem tudja felvenni s így szükségképen összeomlik. A kis szállodást tönkreteszik a nagy hotelek, amelyeknek néha 5000 szobájuk is van. (Ujabban tervbevették egy akkora szálloda építését, melybe 36 ezer személyt lehet elszállásolni).


Közvetlen a háború után Amerika kihasználta azt a körülményt, hogy Európa sápkórossá vérzett és sikerült majdnem harc nélkül az Óvilág piacát meghódítania. Az új helyzetnek megfelelően mohó gyorsasággal szervezte meg termelését. Viszont számolt Európa lassú feléledésével, — ami meg is történt. Hisz Európa ma ott tart, hogy gazdaságilag reorganizáltan készül felvenni a harcot az amerikai konkurrenciával úgy, hogy a termelésnek vagy a szocializált, vagy „Ford-i” formájára tér át. Hogy kapitalista vagy szocialista formában történik-e az európai átalakulás, az ebben a vonatkozásban alig fontos: bármelyik esetben ez az értékes piac kicsúszik Amerika karmai közül.


Az amerikai krízis súlyosságát emeli az a körülmény, hogy nemcsak az ipar szenved a túltermelés miatt, de a földmivelés is ugyanebben a helyzetben van. S mig a Ford gyárak például kénytelenek voltak 10 ezer automobilról háromezerre redukálni havi termelésüket, az 1928-as termés még mindig a raktárakban van eladatlanul.


A háború előtt Amerika népességének 50 százaléka földművelő volt; Ez az arány most 30 százalékra redukálódott. Ezt jelenti az óránkénti százas indusztrializáció.


Az ipari krízisben viszont ugyanúgy nem várható javulás:, mintahogy a mezőgazdasági válság sem enyhül a jövőben, sőt bizonyos, hogy a helyzet kritikusabbá lesz, főleg ha Szovjet-Oroszországban sikerül az öt éves terv, amihez már nem fér kétség.


Ilyen körülmények között kikerülhetetlen, hogy napról-napra ne növekedjék az ipar, a mezőgazdaság s az elproletarizált polgárság munkanélkülieinek a száma, melynek a becslése, mivel hivatalos kimutatás nincs róla, nagyon változó: négy és nyolc millió között ingadozik.


Bemutattak előttem gépeket, amelyek minden további nélkül három, négy, sőt ötszáz munkást tettek feleslegessé. A munkanélküliek helyzete annál rémesebb, mert a kormány nem ad semmi segélyt azoknak, akik kiestek a munkájukból. A proletáriátus alig van megszervezve. Egész Amerikában nincs több, mint 2 millió szervezett munkás. Ez annak tudható be, hogy egész az utolsó évekig a világ minden részéről jövő bevándorlók beözönlése lehetetlenné tette az ipari és mezőgazdasági munkások számára a szervezkedést. A bevándorlás ugyanis egy állandó, Keletről Nyugatra haladó fluktuációt létesített s a különböző fajok és nemzetiségek közt lehetetlenné tette a megértést. Végeredményben a Bábeltorony története ez. Most azonban, hogy Amerika a bevándorlók tömegei előtt bezárult, mindez megváltozik majd és előre meg lehet mondani, hogy a szocialista és szindikalista mozgalom évről-évre erősödni fog.


A szervezetek hiánya különösen a munkanélküliekre nézve katasztrófális. Előfordulnak olyan esetek, hogy ezek a szerencsétlenek, hogy fentarthassák magukat a városon kívüli szemétdombok hulladékaiból élnek.


Newyork megismétlődő krachjai azonban nemcsak Amerika gazdasági alapját rontották le, de óriási csapást mértek a nagy tömegek szimplista és optimista teóriáira is.


Az amerikai ember veleszületett hitében azt gondolta eddig, hogy prosperitása fajának szuperiorításában rejlik; sőt azt is hitte, — s a legkevésbé sem gúnyolódom — hogy a mindenható Isten az amerikaiakat szerencsésebbeknek teremtette, mint a többi népeket, mintegy megjutalmazva őket energiájukért és erkölcsükért, mely nem hasonlítható össze semmi más nemzetével. Ellenére annak, hogy valószínűtlenül hangzik, Amerikában mégis meg van ennek a gazdagságra irányuló hitnek a misztikus alapja, mert a gazdagság az amerikai ´ember szemében, mint már mondtam, isteni adomány.


Ford adott szárnyakat annak a gondolatnak, hogy az üzletmeneteihez pénzzel rendelkező, vásárló erejű tömegekre van szükség s hogy a fogyasztókat buzdítani kell a lehető legnagyobb költekezésre. Ford még azt is mondta, hogy több fizetést kell adni a munkásoknak, ami ezeknek természetesen tetszett is. Azt azonban már nem mondta Ford, hogy mindez a munkások számának a csökkenésével jár együtt, akiket a gépek feleslegessé tesznek s ezenkívül még, amit sem ő, sem a közönség nem értettek meg, hogy ennek a módszernek a következtében a vásárlási képesség nem nő, hanem épp ellenkezőleg, fogy, miután a munkanélkülinek nincs pénze vásárolni. Most viszont már értik s a szép fordista teóriák megbuktak, magukkal rántva a virágzásba vetett misztikus hitet is. Akárhogy legyen; a kecske és a káposzta meséje ma már nem hihető el.


Igaz ugyan, hogy ahhoz a feltevéshez még mindig ragaszkodnak, hogy az uccára dobott tömegek találnak valami alkalmazást. Világos azonban, hogy ebben a feltevésben lidércfényt kergetnek.


Az amerikai krízist növeli még egy másik tényező is. Az Ujvilág kapitalizmusa éppen azért, bogy a fogyasztást növelje, szemben az Óvilág kapitalizmusával, nem a takarékosságot propagálja, hanem szinte a pazarlást. Hogy tehát animálja a vásárlási szenvedélyt, a direkt és indirekt reklám hihetetlen raffinériával van megszervezve. A krízis viszont így annál kibirhatatlanabb, miután a tömegeket mesterségesen olyan életstandardhoz szoktatták, amit az egyén csak akkor tud fenntartani ha megkapja a fizetését. Ma azonban nemcsak, hogy nem tudja már megengedni magának a mindennapi luxust, de tele van adóssággal, az „instalmante system” (részletüzlet) e tipikus amerikai találmány miatt is, aminek a révén az utolsó cseppet is kifacsarják a szerencsétlen fogyasztóból. Nemcsak a házak, autók, írógépek, rádiókészülékek, de a ruhák és a legkisebb szerszámok is havi részletfizetésre nyerik beszerzésüket. Azt lehet mondani, hogy a fizetések 90 százaléka előre le van kötve így, — am ha a részleteket nem fizetik pontosan, a gyár, mely minden számadását erre a szisztemára alapozta, egy csapásra összeomlik.


Jóllehet a dolgok így állnak, Amerikában mégis lehetetlen kétkedni a prosperitás elméletének igazsága felöl. Az ujságok visszautasítanak mindent, ami ellenkezik ezzel a csökönyös optmizmussal. S ha az embert meginterjuvolják, úgy azt a részt, mely a prosperytit kritizálja, kihagyják. Az ujságot különben is a reklám tartja el, nem pedig az előfizetők. Példa erre a Saturday Evening Post cíillusztrált lap, amelynek az ára 1 frank 25 centimes, mikor pedig bizonyos cikkéért 1000, sőt 2000 dollárt kell fizetnie, mindezt a rengeteg reklám teszi lehetővé.


De ha az ujságokban nem mondhattam el a véleményemet a gazdasági krízisről, úgy előadásaim mindig ezen a ponton érdekelték leginkább a hallgatóságot.


Az előadót a szó szoros értelmében olyan kérdésekkel ostromolják, amelyek első hallásra gyerekeseknek tünnek. Samt Louisban például valaki ezt a kérdést vetette fel: „Megtudja-e Ön mondani, hogy van-e különbség a szocializmus és az anarchia között?” San Franciscóban meg azt kérdezték, hogy mi a különbség a francia, angol, német és orosz szocializmus között. Be kell vallanom, zavarban voltam, mert csak később eszméltem arra, hogy a kérdező abban a tudomásában, amely szerint Angliában munkáskormány van, több államban meg képviselve van a szocialista párt a kormányban — mint például Németországban — abban a hiedelemben élt, hogy ezért ezekben az országokban a szocializmus is be van vezetve. Teoretikus ismereteik teljes hiánya nagyon nehézzé tette nékik a feleletet.


Annak, aki Amerikában előadásra megy, ugyanaz a beállítódása, mint annak, aki gyógyszertárba megy fogfájással: biztos és radikális orvosságot akar, ami fájdalmait azonnal enyhítse. Az előadótól az amerikai hallgató megoldást vár, miután látja, hogy hazája hamis uton halad s hamis gazdasági teóriát kövei. Ezért semmisem bántja jobban, mint a homályos válasz, amiben teljesen igaza van-


Az amerikai embert nem zavarják, mint az európait történelmi, érzelmi és tradicionális kötöttségek s ezért, mert nem tömte meg agyát a rosszul megemésztett könyvek és teóriák tömegével, gyorsabban fogja fel a Szovjetoroszországi elméletet is. Oroszországtól félnek, ez világos, viszont több reális érzékkel nézik, mint Európában s a gyerekes rémhírektől nem! engedik félrevezettetni magukat.


Hogy mennyire érdeklődik a közönség Oroszország iránt, bizonyítja az is, hogy a New York Times majdnem naponta közöl cikkeket az oroszországi helyzetről. Durant inak, a Times tudósítójának beszámolói komolyak és tárgyilagosak. Nem tudom megérteni, mi akadályozza meg a francia lapokat például, hogy ezt a példát kövessék. Hisz a legkevésbbé sem mondható, hogy ezért a Times bolseviki lap.


Amint már mondtam, az amerikaiakat főleg az nyugtalanítja, hogy az európai piac ugyanakkor csúszik ki a kezük közül, amikor a saját piacuk vásárlási ereje is csökken. Látják, hogy a termelési képesség sokkal gyorsabban nő, mint a fogyasztási. Mindenütt új piacokat keresnek tehát s minél inkább kénytelen az amerikai kapitalizmus új piacokat keresni, annál inkább kerül összeütközésbe az angol imperializmussal. Ez az oka annak, amiért az amerikai sajtó alig leplezett örömet mutat, valahányszor az Indiából érkező hirek Angliára nézve kedvezőtlenek. Azt hiszik, hogy ha India kiesik Anglia karmái közül, akkor egy új piac szabadul fel számukra, amit meg lehet szerezni.


Végeredményben meg lehet állapítani, hogy ellenére a szocializmus ismeretlenségének Amerikában és annak, hogy érzelmileg a szocializmus vagy kommunizmus eszméje nem nagyon létezik, mégis kezdik felfogni azt a veszedelmet, amit a kapitalista koncentráció jelent, mert ez a veszedelem napról-napra brutálisabban nehezedik “az ucca emberére”.


Az amerikaiak látják, hogy a belső piac nem elegendő számukra és látják az orosz konkurrencia lehetőségét, mely a koncentrált kapitalizmus összes előnyeit birja a hátrányai nélkül. Azt mondják magukban: ime egy ország, ahol a termelés és a szétosztás nemcsak szabályozva van, de ugyanakkor hiányoznak azok az óriási költségek, amibe részint a részvényesek, részben pedig a mindenféle publikálások kerülnek. (Állításuk szerint minden egyes egy dollár értékű árúra 25 cent reklámköltség esik). S ezenkívül nagyon sok apró költséget sem kell viselniök.


Utban van még Amerika annak a megértéséhez is, hogy ha fennakarja tartani a kapitalizmust, új piacokat kénytelen szerezni: ez viszont egyértelmű a hadsereggel, a háborúval és a folyton emelkedő kiadásokkal.


Ismerek embereket, sőt szocialistákat, akik azt állítják, hogy épp Amerika az, ahol a dolgok automatikusan a szocializmus felé vezetnek s hogy az Uj-világ a szocializmust minden forradalom és megrázkódtatás nélkül egyszerű címátfestéssel fogja megvalósítani.


Jóllehet igaz, hogy az amerikai mentalítás éppen a racionalizálás miatt kollektiv tendenciájú s nem oly individualista, mint az európai és jóllehet maga az amerikai élet — már standardizált formáiban — úgyszólván előkészítette az embereket a szocializmus könnyű aklimatizálására, mégis kételkedem abban, hogy a kikerülhetetlen átalakulás óriási rázkódtatások nélkül fog történni. Az a nemtelen brutalitás — a gyarmatosító kor maradványa. — ahogy az amerikaiak nemcsak a négerekkel, de még az „alsóbbrendű fajok” bevándoroltjaival is bánnak, bizonyítja, hogy az erkölcsök korántsem enyhültek s a harc kemény lesz. Meg vagyok győződve, hogy a szerencsétlen Sacco és Vanzetti kikerülték volna, legalább a villányoszéket, ha szemeik kékek, nem pedig feketék.


Amikor Európában az államok valami igazságtalanságot követnek el, mindig igyekeznek valamilyen erkölcsi vagy törvényes formát találni, mely igaz, hogy silány, de mégis szükséges. Amerikában nem érzelegnek. Durván bevallják: igen Saccot és Vanzettit kivégezték, Tom Moony pedig tizennégy év óta börtönben ül, jóllehet régen bebizonyosodott ártatlanságuk. Ezek azonban veszedelmes forradalmárok s így velük szemben megengedett a formai igazságtalanság is...


Ezért nem hiszem, hogy valahol is véresebb lesz a kapitalizmus harca a proletáriátus ellen, mint Amerikában.


Nem bizonyítéka-e az Amerikában uralkodó brutális szellemnek, hogy mindenütt máshol az állam kötelességének érzi a munkanélküliek segélyezését, Amerikában, mint láttuk, szó sincs róla.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal