Magas hegyek között, régi nagy erdőkben él a nyolcgyermekes Darvas család.

Fülöp az utolsó gyerek. Kiszívta az asszonyból az utolsó tejet. Az anyja elvénült a szoptatás után.

Sok a fiú a Darvas családban, sok a környéki mesterség is, a mély hegyek között.

Az első fiú, Kálmán, fát fuvaroz, földet müvei, melyen elterem a hegyi búza és a kender.

A második fiú, Árpád, baltás és fürészes a nagyerdőben.

A harmadik fiú korongos fürésznél dolgozik a fürészmalomban.

A negyedik fiú tutajos a rohanó víznél, az ötödik s a hatodik fiú falepároló-gyárban van, ahol fákból sárga gyanta csorog, kátrány, ecet és sűrű olaj.

A hetedik és a nyolcadik fiú még kicsi. Kornél, az idősebbik, anyja nyolc báránya mellett van, nyírjaj őket és feji, segit nekik legelni. — Sok dolga nincsen velük, mert birkanyírás embernél is csak tízszer van egy esztendőben. Fejni sem nehéz őket, könnyen jár a csöcsük. Egyszer megpróbálta Kornél, a csöcsöket megmosta sós vízzel s juha alá tette Fülöpöt, a kisöccsét. Ugy jóllakott tőle a kisfiú, édesanyja mellén se jobban.

A legelést a bárányokra bízza Kornél, kiszagolják a füvet a messzeségből. Sűrű puha fű közé mennek és lelegelnek mindent. Kornél feje alól a párnát is. Néha felmásznak a gerincre, ahol alig van fű, csupa ehetetlen szikla vagyon. Hat-hét szál erősszagú fű, mely izgatja, nyugtalanítja őket a völgyben és menni kell utánuk, hogy beteljenek vele és lecsillapodjanak.

A bárányok, ha nincsen éppen bagzási idő a füvekbe szerelmesek.

*

Fülöp még az iskolába jár. Öreg szelidarcu pap tanítja őket. Ő az á-b-c követe a hegyek között. Ősszel kezdenek járni az, iskolába a gyerekek, némi enyhe nádpálca kiséret mellett megtanulják az ábécét és az egyszerűbb számvetéseket. Azután jön a tél. Az útakat beesi, a hó. A túlsó faluból való gyerekek megállnak tanácstalanul a láthatatlan át előtt: merre menjünk?

Kicsiny a lábuk, rövid a lépésük, alacsonyak, eltalálnak-e az iskolába? nem sülyednek-e el a hóba?

Vesznek néhány hógolyót a hó elejéből, kupán Verik egymást nehányszor és hazamennek.

Két nap mulva már van út a hóban, bocskorok, cipők és szánok verték belé, a patkók és patkóscipők mézeskalácsos nyomokat hagynak a hóban.

Hol voltatok? Hol maradtatok? kérdi az öreg pap, aki ott lakik az iskolában, mellette van a templom a haranggal.

— Nem találtuk az útat, tele volt hóval.

Azután kezdődik a verés és nemsokára ötven vörös fenekű gyerek ül a helyén.

— Csak azért, hogy máskor tudjátok, merrefelé vezet az út az iskolába.

Azután fönn a hegyek kakasülőin kifogy a farkasok elesége és lejönnek a völgyekbe.

Látták a farkast, itthon-maradsz-mondja otthon a gyerekeknek az anyjuk.

És ők örülnek, mert ezért nem verheti meg őket a pap. Tavasszal kezdődik újra a hadd el hadd, de most már erősebben, tavasziasabban, mert télen át elfelejtettek mindent. Mért nem tanultatok otthon?

Olyan örömük volt a télből, a tél mindenféle gyümölcséből, a hóból, amivel be lehet verni az ablakot és fejet, a jégből, amin csúszni lehet, és a megfagyott ereszből, amit szopogatni jó, olyan mint a törött cukor, csak éppen ize nincs.

Bizony elfelejtették ők az ábécét és az egyszeregyet, a papot is szőröstül-bőröstül, nádpálcástúl, mindenestül.

Mért nem foglalkozott veletek az anyátok?

Anyánk ebédet főz, ruhát sző, — mondják a gyerekek.

*

Fülöp ugyanabban a faluban lakik mint a pap, ezért valamivel okosabb, mint a gyerekek a tulsó faluból.

Hosszú, hosszú sorokban állnak fejében az egyszeregy oszlopai, tüzes vasoszlopok, hasonlók csak a kátránygyárban lehetnek. Itt-ott fúj a szél közöttük és lesepri mind a számsorokat, amiket nádpálcával a fejébe vertek. Alig ágaskodik ki egy szám a romok közül. Nem jut eszébe semmi, csak a szél borzalmas suhogását hallja, amint föl és alá jár az egyszeregy földöntött üres állványai között.

— Már megint nem tudod, te, te bugris — mondja a pap és húzni kezdi a fülét. Fülöp lábujjhegyre áll, ágaskodik a füle után. Nyúlik, nyúlik, húzódik a füle, mint a gummicsúzli.

Fülöpnek és az idevalósiaknak igen rossz dolga van, mert őket egész télen át verheti a pap, rajtuk még farkaskoma sem segit. Annyira félnek a paptól, hogy még a legnagyobb hidegben is bemennek az iskolába. Csak két fiúhoz nem nyúl soha a pap, az egyik a gyárigazgató fia, a másik, a gépész fia a kátránygyárból. De a gépész fia is veszélyben van.

— Hozzunk cukrot neki, talán akkor szelidebb lesz — mondja Fülöp a gyerekeknek. Másnap Fülöp a pap elé teszi az olcsó, festett gyerek cukrot. A pap mosolyog. Kettétöri a papírzacskót, hogy Fülöpnek majd a szíve megszakad bánatában. Az egyik felét magánál tartja, a másikat visszaadja.

Aznap mintha enyhébb volna a pap. Bár a nádpálca azért suhog és az ülepek is vörösek. Itt-ott sírás is van a padok között.

— Hozzunk neki mindég — mondja Fülöp.

Megbeszélik hogy mindennap egy más gyerek hoz neki cukrot. Ő idővel annyira megszokja ezt tőlük, mint a parasztoktól a kongruát. Egész mester lesz abban, hogyan kell feltörni a papírzacskót. Egy szempillantás alatt készen van vele, mint az ügyes betörő a zárakkal.

Már a nádpálca ugyanugy csap le, mint azelőtt, úgylátszik nem segít a cukor sem. Végeszakad a gyerek krajcároknak is. Már mindenki hozott egyszer és senki sem akarja újból elkezdeni.

Az első cukortalan napon a bot élessé, suhogóvá válik.

Az oroszlán kényelmetlenül érzi magát, mert nem kapta meg a reggeli cukor porciót. És jaj a bárányoknak!

A sírások ordítozásokká erősödnek. Zokogva beszélik meg a gyerekek az iskola után, hogyhoznak megint cukrot, amivel mégis csak enyhül a nádpálca. Igy legalább üti őket nagyon, de mégse agyon.

Kinek is szólhatnának? A cukrok gyerekpénzekből vannak, gyanús eredetűek. Egy pár krajcár sok a krajcártalan hegyvidéken. A pap félig-meddig „orgazda” , de erről ő nem tud, különben nem fogadná el az ilyen „gyanús ´ eredetű cukrokat.

Mit érnének el vele, ha az apjuk meghallgatná őket? Ők maguk is szegény emberek és a gyáros is azt teszi velük, mint a pap a gyerekekkel. Csak éppen nagyobb mértékben történik ez és mégsem tesznek ellene semmit, hanem kussolnak a hallgatag nyomott hegyek között.

A gyerekeknek is kussolni kell. Csak titokban lázonganak.

Egyszer az egyik gyerek cukrot ad a papnak, föltöri mint rendesen. A cukor ragad a nyáltól. A gyerek előbb végignyalta mind a cukrot, elbúcsúzott tőlük sorban.

A pap undorral visszaadja a cukrot és megveri a gyereket:

— Nesze neked. Előbb végigfogdosod a piszkos ujjaiddal és megszopogtatod a taknyos nyáladdal, azután adód oda? Ilyen cukrot érdemel a te tanítód?

A pap csikorgatja a fogait dühében és kétszer is leejti szemüvegét. Dühösebb a gyerekre, mint arra az asszonyra, aki szent is akar lenni, de viszont olcsón akarja ezt: és rossz gyertyát visz a templomba.

A tél iszonyúvá lesz. A gyerekeket még jobban megkínozza, megráncigálja mint a pap. A hó olyan kemény és síma a fagyról, mint a szikla.

A gyerekek ugrálnak és sírnak a havon a fájdalomtól. A bocskoruk hegye, az orruk, a fülük tele van faggyal, ez még rosszabb mintha az ördög bujt volna a bocskorukba.

— Vezess, én már nem látok— mondja Ilona Fülöpnek.´ Ez a szomszédjuk kicsi leánya. Mind a ketten a falu végiről valók. Ilona becsukja ´a. szemét, hogy ne lássa a saját fájdalmát, Fülöp vezeti mint egy vakot a havon keresztül. Közben táncoltatja őt is a fagy. A könnyei csak azért nem fagynak meg mert forrón esnek le szeméből.

— Itt vagyunk — mondja Ilonának az iskola előtt. Ő a másik szobába megy, ahol a lányokat tanítja az egyszerűbb tudományokra, az ingvarrásra és házimunkára egy öregasszony. Fülöp megnyomja a kilincset, de jelereszti, a nagy fájdalomtól. A megfagyott kilincs beleharapott a kezébe. Az egész iskola sír. Mind, akik messzébb laknak az iskolától. A kicsiny gyerektesteket jobban bántja a fagy, mint a felnőtteket.

A falepároló gyár igazgatójának fiát hozzák pirosrafestett, csengős szánon. Szép gyerek, kövérkés kis gyerekarc. Neki természetesen nincsen semmi része azokban a szenvedésekben, amit a többiek éreznek. Szép bőrtáskája van, tiszta füzetei. Feladatai mindig készek. Ha nincs tél, olyankor vagy kocsi jön érte vagy a cseléd.

 

Tavasz közepén jön a krumpli- és kukoricakapálás, elmarad mind a. két faluból a gyerekek legnagyobb része. Fülöp is. Nekik nincs kukoricájuk se krumplijuk, de a kenderrel van valami dolog és neki segíteni kell.

Csak azok a gyerekek vannak az iskolában, akiknek az apja munkás és nincsen földjük. De legnagyobbrészt félparasztok vannak itten. A pap hosszú verset ad fel, melynek annyi a strófája, mint ahány fa van az erdőben. Az elején még ott voltak az összes gyerekek, de most hogy bebujtak a sűrű erdő közepébe, hogy nem látnak se előre se hátra benne, már nincsenek ott, csak a munkások fiai. A pap fölad mindennap két versszakot, de nem kérdezi ki, csak a gyárigazgató fiától, aki aranyszőkén és pirosan mondja fel neki.

— Majd később, maid a végén sorra kerültök ti is, mindnyájan — mondja a pap elfojtott dühvel.

— Ezt a verset tudni kell mindenkinek! Mondjátok meg a többieknek, tanulják meg a két versszakot mindennap. Legalább ezt, ha már nem jönnek el az iskolába.

Némelyik fiúhoz, amelyik messzebb elszórtan lakik, elküldi az egyik gyereket, hogy figyelmeztesse: tanulja meg a verset mert ezt, mindenkinek tudni kell!

Jaj annak, aki nem tudja!

Mint a sátán mosolyog a papi. S bár a cukrok elmaradtak, mert kevesen vannak a gyerekek most és nem tudják megvenni, mégis csodálatosan alig üt meg valakit.

Azok meg otthon kapálnak, dolgoznak, dehogy is tanulnak. Annyi a munkájuk, olyan boldogak, hogy dolgozhatnak, hogy meg se hallják a pap fenyegetését. A munka mégis csak szebb, mint az egyszeregy!

Fülöp buzgólkodik, mert látja, hogy komolyan veszik őt, a munkás kezét. Tanulgatja a felnőttektől amit még nem tud, a munka és a szerszám fortélyait. Friss, gyors gyermeki sietéssel próbálja pótolni a felnőttek erejét. Este pedig úgy alszik, mint egy gyerek meg egy kutya meg a tej együttvéve.

— Ma kezdjük a kikérdezést a versből — mondja a pap egy nap.

Még mindég nincsenek ott a félparasztok fiai.

A hátsó padban kezdi, ahol a legidősebb, legmarkosabb fiúk ülnek. Az. első versszakok mennek csúsznak a torkokon mint a jó téli úton a szán. A három legerősebb fiú felmondja a maga két versszakát. Nagy, vén fiúk ezek, szőrösek és toprongyoshajuak. Olyanok, mint a gyujtogatók. Nem szívesen veri őket a pap, mert morognak és néhányszor már fölvicsorították a fogukat is. Ha ezek hárman összefognak, akár föl is koncolhatják a papot, mint az ijedt disznók a hentest. Fél tőlük a pap!

— Jól van, — mondja — készen vagytok, látom, hogy tudjátok, figyeljetek ide! Nemsokára kezdődnek a nagy felelések a versből, amit mindenkinek tudnia kell. Ki fogok kérdezni mindenkit rajtatok kívül. Ti már fölmondtátok. Senki sem fogja tudni, hogy melyik versszak kerül rája, mert össze-vissza kérdezem, nem padok szerint. Tudom, hogy vannak lusták köztetek, ezért kelletek ti nékem, hogy megbüntessem őket. Én már öreg vagyok és meguntam verekedni a bűnösökkel, akik nem akarják rendesen tartani feszesen a nadrágjukat. Ti fogtok segíteni nekem! Ketten lehúzzátok a bűnöst, egyik a lába közé veszi a fejét, a másik tartja, a harmadik megvizsgálja, hogy nem dugott-e bele rongyot, a nadrágjába és kifeszíti. Értitek?!

— Értjük!

Kihiv egy negyedik fiút a pap és mondja: mutassátok, hogy fogjátok csinálni?

A főpróba nagyszerűen sikerült, három markos legény úgy a fenekére húzza a negyediket, hogy csak úgy ropog. Elkezd ordítani az elitélt.

—  No ne félj, még nem kapsz, csak tudd a verset.

—  Eresszétek el, — mondja a három markos fiúnak.

—  Majd megfulladtam — mondja a fiú pirosan.

—  Nem kell szorítani annyira a fejét, elég ha az ülepére kap. Arra is vigyázzatok, nehogy úgy kifeszítsétek, hogy a nadrágja elrepedjen.

—  Érttek mindent? !

— Értünk!

— A kisebb büntetés az lesz, hogy nem a fenekére, hanem a körmére húzzátok. Ezt az fogja kapni, aki tudja a verset, de akadozik. Ti lesztek a hóhérok, ez a nevetek — mondja a pap.

A három fiú vigyorog, mint három hóhér...

Sándor a munkásgyerek tanul, tanul, ő tudja mi következik itt.

Vérengzés lesz!

Talán nem ver meg, tán még tanulhatom, hiszen csak három napot játszottam, annyit mulasztottam. Többet tudok mégis, mint akik nem voltak itt. Szalad a hangja, sokszor hallott, sokszor eldarált imádságban.

De nemsokára vadidegen bozótok közé kerül, a mérges fekete verserdőben. Eltéved, földűl, megrémül. Ő tudja reggel mi lesz itt és mi lesz véle, ő látta a pap arcán, vérengzés lesz, amilyen még nem volt soha!

— Ha olyan ruhám volna amilyenről apám mesélt: aszbesztből van és Kern megy rajta keresztül a tűz. Talán a pap botját sem érezném.

De nincs segítség. És jaj a bárányoknak! Megveri őket az ördög... Jaj, gyermekek!

— Itt vagytok mind, nem hiányzik senki? kérdi a pap...

— Senki.

Jól van — mondja ünnepélyesen és tiszta csend lesz, hegyi, csend, gyerekcsend.

Kiinni a tavasz lassan nyárba fordul, benn az iskolában itéletidő van.

— Hóhérok előre!

A három borzas, erős fiú kilép az utolsó padból, vigyorognak, mint a faluvégi nyálas hülye a disznóölés előtt.

Más mindenki komoly, a papnak olyan az arca, mint valami ünnepélyes dolog előtt. A gyerekek ostoba némber szemmel néznek reá.

Az első fiú György, munkásfiú.

Három versszakot elhadar.

A hatodik versszaknál megakad.

—   Mondd el te helyette — mondja Eleknek, a gyáros fiának. Elek elmondja pontosan, gépiesen, mint egy automata.

—   Lássátok, így kell tudni! Húzzátok le hóhérok Györgyöt!!

Elkezdődik a tavaszi vérengzés. György teleordítja a szobát.

A leányok a szomszédban rémülten hallgatják és halkan utánasírnak.

Azután Sándor következik. Meg se mukkan a vesztőhelyen.

Adok én nektek bugrisok! Megemlegetitek! kiabálja a pap.

Fütyül a hóhéroknak.

Sándor kínjában csúszik-mászik a földön.

A gyáros fia még mindig mosolyog, édeskésen, értelmetlenül. A házitanító úgy tanította be a verset, mint a táncmester a tánclépéseket. Ő szépen, zökkenés nélkül mondja föl. Lágy és gyenge gyerekhangja van.

A plebejusok fejére olvassa az itéletet.

Frissen csattog a pálca a pap kezében.

Fülöp a tizedik az elitéltek között. Éretlen, sótlan könnyekkel zokog.

All vagy fetreng a tíz megvert gyerek. Egyesek a padok között futkosnak, mások nyalják egymás testét, hogy hűtsék valahogy az égést. Megvert combján egyik sem tud ülni. A kicsi leányok hímzéseikre borulva sírnak.

A gyáros fia is sápadni kezd. Fáj a feje, a dobhártyája az ordítozásoktól, a szakadó ütésektől. Hányingere van a sok fekete üleptől.

A pap viszont annál vörösebb, izzadt, félig ingre vetkőzött.

A hóhérok röhögnek néha, ahogy kapkod az áldozat a lábuk között, ahogy feláll s teli az arcája piszkos könnyel, rája van nyomva a hóhérok darócnadrágja is a szorítástól. Maguk sem tudják mért vörösek, és miért röhögnek. Ugylátszik nevetséges a kínzott, akasztott ember.

A kínai hóhér is röhög rajta, mikor elkezd rángatódzni a kötélen, mintha partraesett hal volna és nem ember.

Egy ellenforradalmi tisztről beszélik, hagy akasztás közben halálra nevette magát és előbb halt meg, mint az elitélt a kötélen...

A gyáros fia egyre sápad, nagynehezen egy negyedmákszemnyi könny is megjelenik a szemében.

A pap öreg ember már, szuszogó, kövér ördög ő! Halálrafáradt.

Állj!

A hóhérok megállanak.

A pap kimegy a hálószobájába, leveti a ruháját, lemossa magát hideg vízzel. Derekas munkát végzett, de még nincsen készen, még nem minden ülep fekete!

*

Szökjünk meg! mondják egyesek. De nem mernek. Hová fussanak? Mindenütt rabszolgaság van! A hegyek között, a lapályon, az egész világon!

Rabszolga az apjuk, bátyjuk, akiket éppen így vernek! A gyermekeket nádpálcával, a nagyobb fiútestvéreket puskatussal, az apákat bikacsökkel, és fekete gummibotokkal.

Mindenütt másként!

*

Hol van Elek? kérdi a pap.

Elment.

A pap megszeppen kicsit. Hazamehettek ti is.

Szalad az úton a pap, de Eleket már nem éri el.

A gyáros fia elsírja a mamájának az egészet.

— Nem akarok többet a paphoz járni iskolába. Ütnek és a gyerekek is nagyon büdösek.

A házitanítót elbocsájtják, Elek pedig nemsokára a városi iskolába kerül, ahol kevesebb büdösség és több „kultura” van.

*

Mennek haza a gyerekek, mutogatják, tárgyalják egymás sebeit.

— Hát van Isten? Lehet Isten? — mondja otthon Fülöp anyja, mikor meglátja az összevert gyereket.

Milyen lehet az úr, ha ilyen a szolgája? És megcsókolja Fülöp fájós fenekit és bekeni disznózsírral.

Hogy ne történjen senkivel a földön igazságtalanság másnap elveri a pap a maradék gyerekeket.

*

Pár nap mulva találkozik a pap Elek apjával, a gyárossal.

Ne tessék haragudni, hogy kivettük a gyereket az iskolából, de nem birta már ki a rossz szagot.

Az a baj, hogy mindennap krumplit és paszulyt esznek itt a hegyvidéken, és sokat szellentenek tőle. A gyárban sem lehet kibírni, csak gázmaszkkal.

Hiába ezek parasztbugrisok, feleli a pap. Azért vagyunk mi itt, hogy terjesszük: a kulturát, de ez még mind kevés!

A büdösség régi favágószokás, — folytatja a pap — én magam is eleget szenvedek tőle, de kitartom, ennyi áldozatot hozok a hazának! A favágók fiai se jobbak az apjuknál.

Ahogy kinn az erdőben teljes erővel suhintják a baltát, sokszor megtörténik, hogy egyik-másik ereszt egyet. Eluszik ez a jó erdei szélben. A fűrész hangjai közé is el lehet vegyíteni egyet-egyet.

— Én nagyon tisztelem és értékelem az ön munkáját, tisztelendő úr. Megtudom érteni a nehézségeket is, amikkel önnek küzdeni kell. Remélem nem ért félre minket. Klek különben a városban van és üdvözli önt.

Mikor elválnak ezt gondolja a gyáros: Csak üsse őket, nem árt nekik. Kár minden csapásért, ami mellé megy.