HU  |   RO  

Korunk 1930 Június

A nagybirtok mai helyzete és kilátásai Magyarországon


D√°niel Arnold

 


A mai Magyarország, amelynek kormányrendszere az 1919-es ellenforradalomból keletkezett, nem a formája, hanem a lényege szerint fascista állam.


A fascizmus lényegét az a sajátságos szerep fejezi ki, amit a középosztály az állatni vezetésében játszik. A tiszta típusú fascizmus országában, Olaszországban 1920-ban és 1922-ben az ellenforradalmi szervezetek alakulásakor az a számos középosztályhoz tartozó egyén volt az irányadó, akik a háború alatt illetve a háború után gazdaságilag alásülyedtek. Ezek az ellenforradalmi szervezetek eredetileg a nagyipar urainak és a nagybirtokosoknak a zsoldjában és a szolgálatában álltak, miután az utóbbiak a háború következtében elszegényedett középosztályból védőrséget kényszerültek organizálni maguknak., mivel az adott körülmények között az olyan néphadseregtől, amelyben proletárok és parasztok ivadéka kezében a fegyver, semmi megbizható védelmet nem várhattak tulajdonaik biztosítására. Ez a védelmi szervezet, a nagy magántulajdonok e pretoriánus csapata azonban eredeti zsoldosuraival szemben csakhamar önállósult. Már nem a kapitalisták és a nagybirtokosok a tulajdonképeni urak az államban: az ellenforradalmi szervezet, a pretoriánus sereg, amit tulajdonképen a saját védelmük céljából hivtak életre, gyakorolja a hatalmat velük szemben is. Az ilyen pretoriánus sereg, amely legnagyobb részében az elszegényedett középosztályból rekrutálódott, lényegében különbözik a modern állam néphadseregétől. A normális hadseregbe a parasztok és a proletárok ivadéka azért lép be, hogy az országot megvédje s a hadseregben, mint közlegény vagy altiszt megelégszik azzal a proletár léttel, amit a rövid szolgálati idő, után civil állományban is folytatni fog. — Az elszegényedett középosztálybeli azonban azért lép be a fascista pretoriánus seregbe, mert meg akarja menteni magát a proletár létbe való sülyedés elől: ezért van azután magasabb zsoldigénye. Ha a pretoriánus nem mint katona, hanem mint bürokrata szolgál, úgy ebben az esetben is magasabb igényeket támaszt jövedelmét illetőleg, mint a modern állam közönséges bürokratája, mivel hűsége a fascista, hierarchiával szemben, amely az országban, mint valami idegen hatalom egyedül a fegyverekre és követői hűségére támaszkodik, sokkal fontosabb, mint a hivatalnok hűsége valamely normális állam közigazgatásával szemben. Az egész fascista szervezet azokkal a vezetőkkel szemben érvényesített hűségen és Odaadáson alapszik, akik alárendeltjeik anyagi jóléte felől atyailag gondoskodni tartoznak. Egy darab feudalizmus az ilyesmi a kapitalista társadalom közepette.


Kapitalizmus előtti jelenség a fascizmus különben egész lényege szerint is. A pretoriánus sereg uralma, amely az: államhatalmat magához ragadta, kapitalista értelemben tulajdonképen nem is osztályuralom, mivel a pretoriánusoknak nincs semmi szerepe a termelésben, semmiféle helye a társadalom munka-elosztásában, semmiféle gazdasági hatalmi poziciója: a pretoriánusok kívüle állanak a termelő rendnek, hatalmuk kizárólag a fegyverükre támaszkodik. Fegyvereik révén van a kezükben az államhatalom, különben azonban semmi egyéb, — uralmuk ideológiai kifejezése tehát nem lehet más, mint az állam mindenhatóságáról való elv. Ebben a pontban a fascista találkozik a kommunista proletárral. A proletárnak azonban a mindenható államra azért van szüksége, hogy a termelést a kapitalista osztály kizárásával az általános ´munkakötelezettség elve alapján, megszervezze. Ez a proletár gondolat a fascista középosztálybeli előtt lényegileg idegen, — minden törekvése kizárólag abban áll, hogy nehogy proletár legyen; — ezért azután a fascista gyakorlatilag is nem sokra menne az államkommunizmussal. A fascizmus különben is a kommunizmus elleni harcból született, mint a kapitalisták és nagybirtokosok védelmi szervezete, azzal a feladattal, hogy a munkástömegek meglazult fegyelmét ismét helyreállítsa. Ezt a funkcióját, — a munkások lekötését — megtartotta a fascista pretoriánus sereg azután is, hogy az államhatalmat meghódította; emellett persze meghagyta a gyár urait és a nagybirtokosokat üzemeik élén, akik a munkások elnyomása következtében egy megnövekedett profithoz jutnak: ebből a profitból azonban a pretoriánus sereg követeli a maga részét. A pretoriánus sereg a profitnak azt a többletét, amit fegyvereivel a munkásokból kisajtolni segített — sőt még talán többet is, — elveszi a munkaadóktól az adók felfokozásával és illegális eszközökkel is, amelyekkel ők, mint a mindenható állam hatalmának a birtokosai, nagyon könnyen rendelkeznek.


A fascista rendszernek ezek a lényeges vonásai a mai magyar állam arculatán is szinte maradék nélkül észlelhetők még ha Magyarországot látszólag parlamentáris úton kormányozzák is. Sőt azt lehet mondani, hogy a modern fascizmus tulaj donképen már 1919-ben, a magyar ellenforradalomban született meg s itt ez a rendszer csupán külpolitikai okokból nem alakult ki olyan tisztán és következetesen, mint később Olaszországban.


Magyarországon is a jelenlegi kormányrendszert egy gazdaságilag lecsuszott középosztály építette ki. Ez a középosztály, Magyarországon a gentryből rekrutálódott. A magyar gentry a történeti Magyarország felosztásakor, amikor Magyarországnak jó kétharmad része idegen imperiumok alá került, régi létalapjaiból nagyon sokat veszített. A gentry, u.i. legnagyobb részt olyan hivatalokban és hadseregrészekben szolgált, amelyek az elveszett területeken állomásoztak. Ezerkilencszáztizennyolc őszén a hivatalnokok és katonatisztek egész serege menekült a megszállott országrészekről Budapestre. Megjelenésükkel tragikus kiélezettséggel göngyölődott fel a magyar középosztály kérdése. Mert hiszen már előbb, még a nagy Magyarországon — az egynegyedmillió főt számláló — állami hivatalnoksereg túlságosan nagy volt; — ezeknek a további eltartását tehát a megkisebbedett országtól a legkevésbbé sem lehetett feltételezni. Az így keletkezett középosztály-kérdést az októberi forradalom láthatólag nem tudta megoldani, a Tanácsköztársaság pedig, amelyik a gentrynek legalább az elveszett országrészek katonai visszafoglalását igérte, junius 18-án kapitulált Clemenceau előtt. Igy a gentrynek nem maradt más hátra, mint tömegesen. — már az októberi forradalom alatt keletkező — ellenforradalmi szervezetekbe tódulni. Ezekben azután nagy számban csatlakoztak hozzájuk (gyakran meglehetősen kétséges elemekből álló) más, szintén lecsúszott középosztálybéliek. Ezeknek az ellenforradalmi elemeknek a felszívásával a gentrynek nevezett réteg nagyon erősen kiszélesedett s átlagszínvonala minden tekintetben sülyedt. Az így keletkezett szélesebb réteg, amit mi a következőkben „ellenforradalmi középosztály”nak nevezünk, az ellenforradalom idején csakhamar meghódította az államihatalmat s az új kormányrendszerre rányomta a maga fascista bélyegét; — mert hiszen a fascizmusban az a lényeges, hogy az állam egy gazdaságilag gyökértelen középosztály kezében van.


Eredetileg a magyar ellenforradalom a nagybirtokosok műve volt. Ezek kezdték, gazdasági erejükre támaszkodva, a parasztság megszervezését, — a városokban is ők létesítették az első szervezeteket, amelyek később tűzfészkei lettek az ellenforradalmi középosztálynak. — A városok zsidó nagypolgársága szintén támogatta ezeket a szervezeteket főleg azonban csak később, amikor a vörös terrortól való félelmük már oszladozóban volt. — Az ellenforradalmi középosztály azonban amint megszerveződött, valamennyi zsoldfizetője feje fölé nőtt. Nem volt tehát nehéz a hatalmat meghódítania. A zsidó nagypolgárság u.i. ellenére gazdasági erejének politikailag gyökértelen volt, a nagybirtokos arisztokrácia pedig — azelőtt Magyarország leghatalmasabb osztálya — a paraszttömegek ébredésével nagyon rossz helyzetbe került. A paraszttömegek a kommunizmus elleni harcban legnagyobbrészt a saját soraikból kinőtt vezérek vezetése alatt szervezkedtek. Osztálytudatuk felébredt. S ha a városi munkássággal szemben frontot is alkottak: a földreformot, amelynek a jelszavát az októberi forradalom dobta ki közéjük, nem felejtették el. Hogy a parasztokat az ellenforradalom számára teljesen megnyerjék, az ellenforradalom vezérei messzemenő birtokreformot kényszerültek kilátásba helyezni. Az ellenforradalom győzelme után a parasztság mint megszervezett osztály a nagybirtok felosztására várt. Ezzel a veszedelemmel szemben az arisztokrácia csak az ellenforradalmi középosztálynál kereshetett segítséget. Ez az ellenforradalmi középosztály nagyon sokakból állt, Fegyverképes férfiai, akik az ellenforradalom ideje alatt tényleg fegyverben is álltak, egy egész hadsereget tettek ki. Ez a középosztály relative magasabb képzettségénél fogva a céltudatosabb szervezkedésre alkalmasabb volt s a propagandát sokkal tervszerűbben s hatékonyabban űzhette, mint a parasztok. Az arisztokrácia számára csupán egy körülmény volt kedvezőtlen, nevezetesen; az ellenforradalmi középosztály vezetői előtt nem maradhatott titokban, hogy a nagybirtok az ő védelmük nélkül szinte védtelenül van kiszolgáltatva a parasztság támadásának. Ezt a körülményt kiaknázva elszakították magukat az arisztokrata befolyás alól s már az ellenforradalom alatt (mely tudvalevőleg nagyon kegyetlen volt s barbár tömeggyilkosságokba csúcsosodott ki) a vezetést teljesen magukhoz ragadták s a győzelem után az állam uraiul dobták fel magukat.


Uralmuk azonban egy ideig nem látszott egészen bebiztosítottnak. A paraszt demokrácia erős jelei mutatkoztak; — a Tanácsköztársaság bukása utáni első választásokból a parasztpárt került ki a legerősebben, — a parlamentben egy radikális agrárreform keresztülvitelére a többség adva volt. A paraszt demokrácia fenyegető felvonulásával szemben az ellenforradalmi középosztály a fegyvereire s a maga élénken űzött propagandájára támaszkodott. Ez a propaganda a kevésbé szegény parasztok forradalomfélelmét, akiknek a száma Magyarországon a talaj nagyobb termékenysége következtében relative magasabb., mint Oroszországban, ügyesen kihasználta. Sőt, hogy a szegényebb parasztságot is ellenforradalmi értelemben befolyásolja, az új kurzus elején pogromokat inscenált. Az ellenforradalmi középosztály főfegyvere azonban a hatalomért való harcában a nemzeti propaganda volt. Ez a nemzeti propaganda azokból a sebekből táplálkozott, melyeket a trianoni béke ütött a magyarságon. A trianoni határok által Magyarország nemcsak idegen nyelvterületeit veszítette el, hanem ezenkívül még jó háromtized részét az etnografiailag magyar területeknek. Ezek következtében azonban egy osztály sem veszített annyit, mint a gentry. Érthető, hogy a gentry, illetve az általa vezetett „ellenforradalmi középosztály” a magyar irredenta érdekében a legnagyobb buzgalommal lépett sorompóba. Szenvedélyesen űzött propagandájukkal sikerült is a nemzeti elkeseredést a legszélesebb néprétegekbe átvinni. Ezeknek a legteljesebb beleegyezésével szervezte meg azután az ellenforradalmi középosztály a nemzeti védelemi s a későbbi felszabadítás céljából az állam új fegyveres erejét, amely teljesen a befolyása alatt áll.


A nagybirtokosok számára azonban az ellenforradalmi középosztály propagandája és uralmi eszközei ellenére a parasztpárt választási győzelme után könnyen veszélyessé válhatott volna a helyzet, ha egy másik tényező nem segít nekik: a korrupció a parasztság táborában., amely itt még nagyobb volt, mint az ország munkásmozgalmában. A nagybirtokosoknak s a velük szövetséges gentrynek sikerült külömböző előnyök révén a parasztvezetők egyrészét megnyerni, más parasztvezéreket viszont behálóztak, a legjelentékenyebbet közülük, Nagyatádi Szabó Istvánt pedig panamába keverték. Ilyen és más hasonló eszközökkel a nemesség éket ütött a parasztvezérek arcvonalán úgy, hogy sikerült a földbirtokreform kérdésében egy, jelentős kompromisszumot elérniök. A propaganda viszont ezután a paraszttömegek jogos csalódását a vezetők ellen használta ki, úgy hogy a parasztmozgalom rövid pár év lefolyása alatt meghamisult, ellaposodott és háttérbe szorult.


A parasztdemokrácia tendenciáinak az elsorvadásával eltünt az az egyetlen tényező, amely az új magyar állami fascista jellegét megzavarhatta volna s így ez a jelleg ma már, — lényegében véve — teljesen kibontakozott. Az államban az ellenforradalmi középosztály uralkodik, szervezete a „Társadalmi Egyesületek Szövetsége” (T. E. Sz.) s az állam legfontosabb feladata úgyszólván abban áll, hogy ennek a messze ágazó szervezetnek a tagjai részére a középosztálybeli-, vezetőinek pedig a középosztályfeletti-lét feltételeit biztosítsa.


Ezt a célt szolgálja elsősorban a bürokrácia. Az 1929—30-ra szóló költségvetés szerint a magyar államnak 124.000 polgári hivatalnoka van (anélkül, hogy az állami üzemek munkásait számitanónk ) s ezenkívül 109.000 nyugdíjasa, összesen tehát 233.000 személy s ezekhez számítódnak még a községi-, vármegyei s egyéb közhivatalnokok. Családtagjaikkal együtt ez a legnagyobb részében inproduktiv, parazita hivatalnoksereg az összlakosság 7—8 százalékát képezi.


Emellett még mindig újabb hivatalnokokat állítanak be. A szóbanforgó rendszer közelebbi megvilágítására szolgáljon a következő adat: 1914 előtt a nagy Magyarország Országos Munkásbiztosító Pénztárának volt egy elnöke, két alelnöke, egy igazgatója és öt aligazgatója. Ma ugyanennek az intézménynek, amelynek a hatáskörzete egybeesik a megszűkült ország határaival, van egy elnöke, négy alelnöke, egy vezérigazgatója, négy) igazgatója és 21 aligazgatója, összesen tehát 31 vezető személy a régi kilenc helyett. Emellett a fizetésiek a régi fizetésekhez képest általában magasabbak. Ezt a tényt firtatva a nagybirtokosok lapja, a Köztelek, tehát a legkevésbé sem valami forradalmi orgánum, a következőket jegyzi meg: „A lendületteljes fejlődés ezekkel még nem érte el a végét. Száz és száz régi hivatalnokot bocsájtanak el és új ezreket alkalmaznak helyettük. Az elbocsátások és új kinevezések pergőtüze azt a benyomást kelti az emberben, hogy a háborút utólag megnyertük s Magyarország területe megkétszereződött”.


A fascista rendszer a középosztálykérdést tehát úgy oldja meg, hogy a nagy számú középosztály egy nagy részét a köz terhére tartja el s ezáltal egy parazita egzisztenciát biztosít. Hogy az ilyen megoldás, mely a kicsike ország pénzügyi erejét a legerősebben igénybeveszi, tartósan megállhat-e, nagyon kérdéses, miután Magyarország életében a középosztály kérdésén kívül vannak még más nehéz problémák, még pedig olyanok, amelyeket idáig még egyáltalán nem oldottak meg. Igy például a mezőgazdasági túlnépesedés problémája.


Magyarországon az Alföld már a mult század kilencvenes éveiben túlnépesedett volt; — a parasztság ezáltal felidézett nyomott helyzete 1897-ban a nagy magyar Alföldön súlyos paraszt mozgolódásokhoz vezetett. Miután ezeket a mozgalmakat katonailag elnyomták, a kivándorlás lépett fel nagyobb arányokban minek következtében 1897-től 1914-ig több mint másfélmillió ember távozott el az országból. Ez a kivándorlási kétségtelenül enyhítette a népsűrűség következtében beállott nyomást. 1914 óta azonban nincs semmiféle említésre méltó kivándorlás s közben a lakosság, ellenére a háborúnak és a születések terén beállott csökkenésnek, lényegében erősebben szaporodik, mint Európa északnyugati részein. Ezer lakosra jut évenkénti


 


Születés                             Halál                   Születési többlet


1911 —13*     34.3               22.9                            14.4


1920—24       29.7                20.7                            9.0


1925—28        26.4               17.1                             9.2


 


A mezőgazdasággal foglalkozó lakosság, mint mindenütt, úgy Magyarországon is erősebben szaporodik, mint a városi s a születések következtében beálló többlete 10—11 százalékra tehető. Emellett nemcsak a tengerentúli kivándorlás, hanem a városokba való áttelepedés is minimális.** Igy növekszik a sík területeken a lakosság száma. 1920-ban a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság száma 4 millió 449.000 főre ment; 1929 végéig ez a szám körülbelül kilenc százalékkal, megközelítőleg tehát 4 millió 850.000 főre szaporodott. A német birodalomban a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság közül minden százra jutott 1910-ben 182, 1925-ben pedig 191 hektár szántó, kertgazdaság, legelő és szőlő, Magyarországon viszont 1929-ben csak 136 hektár.*** Emellett Magyarországon a hektárszerinti jövedelmezőség körülbelül egy harmadával kisebb s a birtokelosztás, ezek szerint tehát a betakarított termeivények elosztása az agrár lakosság között lényegesen demokráciaellenesebb. Már ezekből világos, hogy a magyar kizgazdák és mezőgazdasági munkások sokkal szegényebbek, mint németbirodalmi társaik.


Szegénységük még növekedőben s a helyzetük már ma súlyosabb , mint bármikor ezelőtt az újabb időkben. A súlyos parasztmozgalmak esztendejében, 1897-ben a mai magyar határok között élő s földműveléssel foglalkozó lakosság száma 3.850.000 volt, a művelésre került szántó, legelő, szőlő és kertgazdaság területe pedig 6, 200.000 hektár. 1897-ben tehát 161 hektár művelés alatt álló terület jutott 100 mezőgazdasággal foglalkozó emberre. A termelés 1897-től 1914-ig hektáronként körülbelül 12—14 százalékkal emelkedett, ezzel szemben 1926— 1929-ben valamivel kevesebb volt, mint az 1914 előtti utolsó években. Mindent összevéve azok a kereseti lehetőségek, amiket a mezőgazdálkodás nyujt, a mezőgazdasági lakosság széles rétegeinek az eltartására még abban a mértékben sem alkalmasak, mint a mult század kilencvenes éveinek a végén, amikor a mezőgazdasági lakosság nyomása a legerősebb volt.


Ha valamely agrárországban a mezőgazdasággal foglalkozók széles rétege szegényedik, úgy ez döntően kihat az egész gazdasági életre. A kereskedelem és az ipar szenvednek kedvezőtlen hatásai alatt. — A jelenleg Magyarországon uralkodó politikai rendszer nagy súlyt helyez az ipar támogatására részben katonai, pénzügyi és kereskedelempolitikai okokból, részben pedig azért is, mert a nagy bankok, amelyeknek a szolgálatait a kormány nem nélkülözheti, befolyásukat az ipartámogatás javára érvényesitik, miután a legtöbb nagy ipari vállalkozásban mint tulajdonosok érdekeltek. Mindezek a körülmények már kevéssel 1919 után egy olyan kereskedelempolitikát idéztek fel, mely az országot az ipari védővámok magasi falával kerítette be. Az ipar azonban ennek ellenére sem boldogult. Csak kevésbé specializálódhat, miután a belpiaca kicsiny s ez a belpiac nemcsak a határok szük volta miatt kicsiny, hanem főleg a falusi néptömegek szegénysége és csekély vásárlóereje miatt. Ehhez jön még, hogy a szegényedő paraszt uzsorakamatokra kényszerül kölcsönöket felvenni s e kereslete által megdrágítja az ipari tőkét, miközben a tőkeképződést a magánjövedelmek magas adómegterhelése is akadályozza. Ilyen körülmények között a magas védővámok fokozhatták ugyan a szövőiparban s egyik másik iparágban a termelést, de 1926-ig alig idézhették fel olyan mértékben, hogy azt a termelési hanyatlást, amely más iparágakban beállott, kompenzálták volna. 1926—1928-ban csak kevésbbé kedvezőbben fejlődött az ipar, mert amig az Alföld népsűrűsége túltömött, addig a dolgok: mai állásánál fogva nincs semmiféle kedvező kilátása az olyan ipari fejlődésnek, mely az évente 70—80 ezer főre menő születési többlet számára akárcsak félig is életlehetőséget tud teremteni.


Az olyan relative túlsűrű lakosságú országban, ahol a gazdasági viszonyok egy, folyton fokozódó rosszabbodási tendenciát mutatnak, ott az állam pénzügyi helyzete sem lehet tartósan kedvező.


Egyelőre az állam bevételei évről évre szinte ugrásszerűen növekednek. 1924-ben az állami költségvetés (az állami üzemek nélkül) 542, 000.000 pengőre rugott, 1929-ben pedig 923, 000.000-ra. Emellett az adóbevételek a költségvetést 60—80 millióval mulják felül, úgy hogy a végösszeg 1928-ban 993, 000.000 pengő volt. Az állami budget 52 százaléka személyi kiadások, a hivatalnoksereg eltartására. Ezentúl azonban a kormány többé kevésbbé leplezett formában az ellenforradalmi középosztály olyan tagjainak is biztosit jövedelmet, akik nem tartoznak a bürokráciához. Prominens konzervatív politikusok panaszkodnak az állami pénzek pazarlásáról. (Igy például a volt miniszter, . Földess Béla egyetemi tanár, stb.)


Az állami üzemek budgetje — amelyek igazgatása, legalább részben, szintén az ellenforradalmi középosztály ellátását szolgálja — 1929- 1930-ban 510.000.000 pengő. Az állami közigazgatás és az állami üzemek összesen másfélmilliárd pengő évi forgalommal rendelkeznek. Ez az összeg nagyon nagy egy olyan ország számára, amelynek a nemzeti jövedelme dr. Szigeti József statisztikus alapos (Fellner-féle módszer által keresztülvitt) számítása szerint csak 3700 millió pengőre rúg. Anélkül, bogy az állami üzemeket számítanónk, egyedül az állami közigazgatás több mint 25 százalékát veszi igénybe a nemzeti jövedelemnek. Ehhez számitódnak még a községi, megyei és egyházi adók és más közterhek nagyon jelentékeny mértékben. Mindezek a közterhek összevéve körülbelül a nemzeti jövedelem 30—32 százalékát teszik.


Németországban a közterhek 1924-ben különböző szakemberek becslése szerint 26 százalék volt, 1927-ben pedig a „Reichszentrale für Heimatdienst” szerint 22. Tehát kevesebb, mint Magyarországon, amikor pedig, 1. Németország adózási terhe a reparációs fizetések következtében olyan magas, aminőtől Magyarország eddig meglehetősen érintetlen még, 2. Magyarország szegényebb ország, közgazdasága gyöngébb s egy súlyosabb adóteher alatt könyebben összeroppanhat. Magyarország valamennyi gazdasági érdekképviselete súlyosan panaszkodik a már elviselhetetlen adóterhek miatt.


Ez az éles adóztatás viszont kapcsolatban a mezőgazdasági népesség túlsürüségével, az országban levő tőke elszegényedéséhez vezet. A nemzeti jövedelem ama 30—32 százalékából) amelyet az állam használ fel, nagyon kevés tőke képződik., Hisz az állami bevételeknek a túlnyomó része más terméketlen kiadások mellett a számos tagból álló inproduktiv s nem is takarékos középosztály eltartására szolgál. S mert a magánjövedelmek, melyek átlagukban különben sem nagyok, még a súlyos adók által megrövidülnek, ezért a magánosok takarékossági tevékenysége is relative csekély. Ennek a következménye azután, hogy kevesebb tőke képződik, mint amennyit elfogyasztanak. A tőkeképződés deficitja a külföldre való eladósodás növekedéséhez, vezet s ezzel összefüggésben az erősen passziv kereskedelmi és fizetési mérleghez. Az 1926-ra szóló fizetési mérleg passzív szaldóját Szigeti József 117 millió aranykoronára, pénzemberek pedig 135—140 millióra becsülik. Az 1926—1929-re vonatkozó kereskedelmi mérleg rosszabbodása egész bizonyosan magával vonta a fizetési mérleg passzivitásának további erős növekedését. 1923—1926-ban a kereskedelmi mérleg deficitje átlag 81 millió pengőt tett ki, 1927-ben felszökött 346-ra, 1928-ban pedig 376 millió pengőre.


Magyarország kereskedelmi mérlege azonban még sokkal rosszabb volna, ha az agrártermékek kivitele — évente körülbelül 600 millió pengő — nem támasztaná alá. Ennek az agrárexportnak azonban, amelynek a szorgalmazása a kormány részéről pénzpolitikai szükségesség, van egy sötét oldala: mint egykor a cári Oroszországban, olyan élelmiszert exportálnak, amit a néptömegek alig nélkülözhetnek; az agrárexport a belföldi fogyasztás minimalításán alapszik.


Buday László statisztikus számítása szerint 1909—1914-ben a mai magyar határokon belül — az 5.3 millió; tonna vetőmagon kívül — 16.4 millió tonna kenyérmagot és 28.4 millió tonna takarmánymagot használtak fel; — a gabonafogyasztás vetőmag nélkül kitett tehát 44.8 millió tonnát, illetve fejenként számítva 1911 végén, pontosan 7, 700.000 léleknek véve a lakosságot 582 kilogrammot. Ha ma Magyarországon úgy mint a háború előtt 582 kilogramm gabona használódna el fejenként: akkor az országnak nem volna export fölöslege. A szemesmag termés u. i. nem nagyobb, (hanem inkább kisebb) mint 1914 előtt, 1926—1929-ben átlagosan véve 55.8 millió tonnára ment, — a lakosság viszont 1929 végéig 8 egész kétharmad millióra nőtt. Ha tehát fejenként 582 kilogramm mag fogyasztódna (el, akkor a szükséglet 50.4 millióra menne, illetve a vetőmagvakkal együtt 55.7 millió tonnára, körülbelül tehát ugyanannyira, mint amennyi a termés. Ezzel szemben a fogyasztás és az export az utolsó öt gazdasági évben 1924 közepétől 1929 közepéig a valóságban a következőképen alakult. Betakarítás alá került tengeriben és kalászos termékben 54.3 millió tonna, a vetőmagszükséglet kitett 5.3 milliót, a kivitel pedig 8.2 millió tonnát; 40.8 millió tonna maradt belföldi fogyasztásra, vagyis fejenként (átlagosan az öt évre 8, 460.000 fogyasztót számítva) 482 kilogramm. Magyarországon tehát a gabonafogyasztás fejenként 1924—29-ben 100 kilogrammal volt kisebb, mint 1909—1914-ben.


Hasonló rosszak, sőt még rosszabbak a viszonyok a tenyészállatproduktum exportnál. A trianoni határok közt az állatállomány — szarvasmarha egységekre redukálva — 1911-ben 4, 124.000, 1925 ben 3, 651.000, 1929-ben 3, 514.000 egység. Ellenére a hanyatló tendenciának a tenyészállatkivitel 1925—28-ban pénzértékben 80 százalékkal volt nagyobb, mint 1909—1913-ban. Ennek a nagyobb értéknek persze a kivitel egy jelentékenyen nagyobb tömege felel meg, miután a tenyészállatárak Magyarországon 1925—1928-ban szemben a háború előtti időkkel csak kevésbbé emelkedtek. Ezek szerint tehát nemcsak az ország ban maradó gabonamennyiség sülyedt ellenére a népesség növekedésének, hanem ezenkívül ebből a megkisebbedett gabonamennyiségből sokkal több olyan állatot tápláltak, amely később (beleértve ezek produktumait) export alá került.


A gabona és húsfogyasztás csökkenése megállapítható az Egyesült Államokban is: ott azonban ez a táplálkozás modern racionalizálásának a következménye s az átlagos életstandard növekedésével jelentkezik. Magyarországon azonban a modern táplálkozási reform csak nagyon csekély szerepet játszik s a néptömegek fogyasztásukat nem önkéntesen állították le, hanem a magas adók és az alacsony munkabérek kényszere következtében. Itt tehát az agrárproduktumok fogyasztásának csökkenése s exportjának növekedése a dolgozó osztályok lesülyedt életnívójával kapcsolatos. A magyar falvakban uralkodó helyzet jellemzésére legyen elég a következő példa: a nyíregyházai egészségügyi hivatal 1929 január elejéről keltezett nyilvános jelentése szerint az újszülött gyermekek átlagos sulya 1914 előtti 3 és fél kilogramm volt, a jelentés idejében viszont csak két és. fél kiló. Még maga a kormányhű bankárlap, a Pester Lloyd is megállapítja, hogy ezt a súlykülönbözetet az anyák terhességideje alatti agyondolgozottsága és hiányos táplálkozása okozzák.


Amilyenek a viszonyok a falvakban, ugyanolyanok a viszonyok a városokban is. Győri Imre 1927-ben megjelent Pusztuló nemzedék című munkájában, amely elé a nem régiben meghalt Rákosi Jenő írt előszót, megrázó képet fest a magyar városok égbekiáltó tömegnyomoráról az utolsó években.


Mindezek azonban nem írhatók csak úgy egyszerűen a „háború utáni nyomorúság” számlájára, mert ami a tömegnyomor terén a háború után Európa egyéb részein fellépett, kb. 1925-ig a termelőerők regenerálásával kapcsolatban nagyjában reparálódott. Magyarországon is 1925-ig a mezőgazdasági és ipari termelés a háború előtti színvonalat úgy ahogy ismét elérte. Ha tehát a tömegnyomor ennek ellenére tovább tart, sőt még növekedik, úgy ennek két állandóan ható oka van: az agrárius túlnépesedés és a fascista rendszer. Az első gátlólag hat az ipar fejlődésére s a dolgozó osztályok jövedelmét nyomja vidéken és városban. A fascizmus viszont súlyos adókkal terheli a lakosságot. Ugyanakkor a fascista rendszer többek közt a tőkeképződés deficitjéhez vezet. Ha mindezek tovább is így tartanak, úgy előbb utóbb Magyarország közgazdaságában és állami pénzügyeiben súlyos egyensúlyi zavar fog előállni.


A pénzügyi egyensúlyt egyelőre még az agrártermékek jelentős kivitelével tartják félig-meddig. Ez az agrárexport azonban a széles néptömegek hiányos táplálkozásával függ össze, mely a gazdasági nyomor következménye. Aki azonban kevés élelmiszert tud vásárolni, az kevés ipari terméket is vehet s tőkét fogyaszt ahelyett, hogy tőkét gyüjtene. Magyarország agrárkivitele a mai viszonyok között tehát azt jelenti, hogy iparának a:; egzisztenciája van súlyos helyzetben. Ez az agrárkivitel a belföld gazdasági hanyatlásának a szimptomája s a vázolt körülmények között nem alkalmas tartósan arra, hogy a pénzügyek egyensúlyi állapotát fenntartsa.


(Folytatása a következő számban)


 


* A mostani Magyarország területét véve alapul.


** A kivándorlásra vonatkozólag lásd a hivatalos Statisztikai Havi Közleményeket. A városokba való bevándorlásokra vonatkozólag a Magyar Statisztikai Szemle 1927, 1145 oldal és a Magyar Gazdasági Évkönyv 1926. második kötet 20-ik oldal.


*** A megművelés alatt álló területek terjedelme Magyarországon 1925-ben 6 millió 578.000 hektár. (5 millió 590000 hektár szántó, 670000 hektár legelő, 102´000 hektár kertgazdaság és 216´000 hektár szölő.) Németországban 1910-ben 32 millió 300´000, 1925-ben pedig 27 millió 500´000 hektár volt a megművelt terület. A német birodalomban az elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó lakosság száma 1910-ben 17 millió 700´000, 1925-ben pedig 14 millió 400´000


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal