HU  |   RO  

Korunk 1930 Május

Tiz szomorú, magyar év


F√°bry Zolt√°n

 


A fizikai ellenforradalom kora lejárt, de él és virul a veszélyesebb, a kihatóbb, a mérgezőbb: a szellemi ellenforradalom. Az élen: az „abszolut igazság” heroldjai. Hogy a Herczeg Ferencet és Pekár Gyulák mit csinálnak, hogy a kurzusírók becsületes következetességgel variálják önmagukat, hogy a beérkezettek, a Zilahyak, Harsányi Zsoltok, Fodor Lászlók és Egyed Zoltánok és egyéb Intimpisták mint szórakoznak, a Tormay Cecilek és Hatvany Lilik és a csillagos publicisták, mit és miért írnak, ahhoz semmi közünk. Az Antóniák és Molnár Ferencek sem érdekelnek. Nem róluk van szó. De azokról, akikhez közünk volt, azokról, akik tegnap még egy irodalmi forradalom hősei voltak és akik ma a forradalmi gondolat, a korfelelőség árulói.


Szabó Dezső öngyilkos lett, meghalt. Móricz Zsigmond útja is világos. Hogy lesz a Hét krajcárból Uri Muri, a Szegény Emberekből Szépasszony kocsisa, a Fáklyából pernye, hogy lesz a forradalmárból — ellenforradalmár, nem, még ennél is kevesebb: Zsiga bácsi, megbékült, virányos nemzeti réten sétálgató öreg úr: kell-e ezt százszor leírni? „Amig Nagy-Magyarország volt, addigi bántottam, most hogy itt vagyunk kis Magyarországon: erre nincs szükség”. Ma Móricz Zsigmond díszpolgár: „Levente ünnepéllyel, fáklyászenével, tárogatóval, műkedvelői előadással fogadta Móricz Zsigmondot Tiszavécse, a szülőfaluja, mely díszpolgári oklevelet nyujtott át az írónak”. Tegyünk gyorsan pontot, ne zavarjuk az uri murit, ne zavarjuk Zsiga bácsit. Jó éjtszakát!


A Szegény Kisgyermek sem panaszkodik. Munkanélküliség, börtönök, öngyilkosságok? Pardon: „fehér kenyér, tokaji bor, Simon Böske, ki bolond innen kivándorolni”? De mert a panasz mégis csak jövedelmez néha és a póz kötelez, felcsap II. Széchényi Istvánnak és elrebegi a jubileumi sirámot: lenni vagy nem lenni? „Aki magyar író Rolls-Royceról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a „mester” címre tart igényt és nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye... kissé lehajtani a fejet. Del a szivet, azt föl, föl barátaim!”... Aki itt ezeknél a szólamoknál, az „irodalmi terrorfiuk” ellen szavaló Ady-revizor Hatvany-villás pátoszán nem tud sírni, csak nevetni, azt leplezetlenül irigylem.


És a nevető bölcs, Karinthy Frigyes? Sirni itt sem lehet. A Holnap reggelt mi másként hittük. Ma már tudjuk, hogy az ember holnapja máshol van és Ember Sándor ma már szakadékot tép: „Most arról van szó, hogy a magyar író helyzete türhetetlenné vált ebben a zürzavarban, közönségével való természetes közvetítője a műbíráló elhagyta a hadszínteret — író és közönség között valahai ismeretlen, láthatatlan, hozzá nem értő elem bukkant fel szemtelen pökhendi önérzettel”. A kor felelőség kontrapontja: szemtelen pökhendi önérzet! Nagyon szép, de hallgassuk tovább: „kérdéseket tesz fel és vallat és igazoltat... mint valami különítmény”. Különítmény mondja az egyik, „baloldali rendőr” mondja a másik (jobboldali különítmény és jobboldali rendőrök tudvalevőleg sohse léteztek!) Itt és így találkozik Karinthy Frigyes Babits Mihállyal és ez a pont, amikor mi „ripők modorban, amire még nem volt példa a magyar sajtóban” kénytelenek vagyunk elköszönni Karinthy Frigyestől és a többiektől.


Mi nem élünk Faremidóban és nem vagyunk sem rómaiak, sem görögök és nem látjuk többé a kőzépkori szerzeteseket. Cizelláló barátok mi már nem lehetünk, aranykorról, ezüstkorról mi nem tudunk, párhuzamot sem keresünk és sem hősök, sem „írók” nem akarunk lenni. Kortársak vagyunk, akik tényeket láttunk, hirdető munkások vagyunk, akik tényeket közvetítünk. Nem vagyunk, nem lehetünk csodavárók, tíz egy néhány év sebét hordozzuk: milliók közös életét, tíz egynehány év tanulságát beszéljük, írjuk, lázítjuk. Mi nem félünk attól, hogy megszününk írók lenni, mert a „korszerűt”, a harcot választottuk. A „beszéd kedvéért” le kell mondanunk az „alkotásról”, mert hallgatni nem tudunk, mert elefántcsonttoronyról hallani nem akarunk. Barbárok vagyunk, közönségesek, szürkék és fütyülünk az „ezüstkorra”, az „új és zsufolttüzű föllobbanásra”, mert tudjuk mit jelent. Mérget, kerítést, hazug játékot, halálszépítést, — menekülést. Semmi közünk hozzá: ellenség. Mult, mely jelenné hazudja, magát, mult mely meggyalázza önmagát. Gőgösen trónoló dekadencia, mely fogvacogva várja a halálos döfést. Abszolut igazságnak kendőzött lakájmentalítás. Irodalom, mely elárulta az életet.


Egység? Nemzeti koncentráció? Lenni, vagy nem lenni? Ezüstkor?


Mi így mondjuk: árulás.


Mi úgy hisszük: a vég.


De addig is: a gazda bekeríti házát és Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes boldog mosollyal bankettezhetnek és üléseznek József apánkkal és Babits és Kosztolányi ugyancsak a magyar főherceg-íróval a Kisfaludy Társaságban.


...s hja a jövevény


lenézve így szól: „Én vagyok az Uj!” feleld:


„A Régi jobb volt!”


Aki dörömbölni mer, aki zavarni meri az „egységet”, az ripők.


Lélek az ajtón se be, se ki: a gazda bekerítette házát.


Elvégeztetett.


 


JÖHETTEK HARMINCAS ÉVEK!


A magyar irodalom és szellemi élet megrekedt 1914-nél. És ez még a jobbik eset. A tegnapi progresszió, mely legalább mostanig élt! Ha magyar progresszióról beszélünk” akkor ennek a progressziónak a valótalaja nem a ma, de 1914. Azóta semmit sem mert hozzátenni, hozzávállalni. Nincsen még irodalom, mely ennyire megrekedt volna, mely annyira ragaszkodott volna a háború előtti standardhoz, mint a „modernnek” elnevezett mai magyar irodalom. Az üvegházi atmoszféra, az elefántcsonttorony nem véletlen, de az önatmoszféra, a légüres tér, a struccjáték kelléke. Ide a mindennap csak forradalommal törhet be. És épp azért megy ez az irodalom mindennel, ami a forradalom ellen van, mindennel, ami az „irodalmi szabadságot”, a kényelmet meghagyja, mindennel, ami ezt a felelőtlenséget igazolja és felelőséggé varázsolja. Ezek az írók nem az „igazságot” keresik, de — önigazolást, annak az irodalomnak az igazolását, mely az Otthonban két kártyaparti között születik, azt az irodalmat, melynek semmi kapcsolata a való élettel, mely kifáradva, elszáradva a tizennégyes tőkét váltja fel apró kamatokra. A polgári irodalom csődje ez, mely pontos törvényszerűséggel ért el a semmihez: „Semmiféle olyan életjelenséget nem találtam hosszas megfigyeléseim során, mely új élet, új emberek, új lelkület magvának volna tekinthető” (Kóbor Tamás) Menekülés ez: „menekülök a tegnapok megváltozhatatlan sorától, az elkerülhetetlen jövő elől” (Laczkó Géza) Az ájultság kora ez, a nihil holtpontja, amikor már csak az injekció segít, jelen esetben: a nemzeti egység. A cél közös és az elkerülhetetlen halált órákra távol lehet tartani. A tollat egyszerűen bérbe kell adni az írókkal együtt szintén holtpontra ért társadalmi rendnek. Osztályuralom és osztályirodalom: a nyílt reakció és szellemi ellenforradalom egymásrataláltak. Ezt az egész komédiát, ezt a nem éppen váratlanul jött grimaszt úgy hívják, hogy új Nyugat. „A vezetésre predesztinált rétegeket a feltörekvő osztályokkal szemben meg kell védeni”: mondja Töreky. Az osztályirodalom szintén ezt csinálja, lásd a fenti dokumentumokat Karinthytól, Babitsig, melyek (csodálatos véletlen) pontosan egybeesnek egy mostani jubileummal. Tíz év színtézise, a legszebb jubileumi ajándék, az ölbepottyant gyümölcs: a Nyugat.


A mai szituációhoz képest a tizennégyes progresszió: forradalom volt. Ma a talaj elő van készítve minden reakciós lehetőségre: a dolgozóktól írtózó, a forradalmi folytonosságot megtagadó író árulásával magával sodorja az egész szellemi életet, egy egész országot. Az út végén biztatón integet a „modernizált” reakció: a fassizmus. Az úton a legfrissebb, az épp most toborzott katonák: a magyar irodalom hősei: a kör-reakció magyar szálláscsinálói! Kész a körforgás. A Nyugat nemzeti koncentrációja és Klebelsberg neonacionalizmusa találkoztak. És Földi Mihály — Földi Mihály! — újongó örömmel alázkodik: „felfedeztük az új politikust, aki megkondíthatja majd a boldogabb és tisztább harmincas évek hangját”.


Egy generáció köpenyforgatását szemérmetlenebb nyíltsággal még nem igen dokumentálták.


Jöhettek harmincas évek!


 


ÉS AZ ÚJ GENERÁCIÓ?


A menekülés, a nyílt árulás győztes ténye magával rántotta az egész: szellemi életet. A Baumgarten díj, melynek függetlenséget, gerincességet kellett volna jutalmazni: a legnagyobb kerítő lett: lakájokat tenyészt és nevel. A Nyugat pálfordulása után az ember azt hihette, hogy a kevesek felelete, az új generáció állásfoglalása nem lehet más, mint


teljes bojkott. Ma továbbra is ott tülekedik mindenki (Illyés, Kodolányi?!) és nem veszik észre, hogy ma a Nyugatba írni, annyit jelent, mint amikor Móricz Zsigmond és Karinthy — József főherceggel banketteznek.


A színen csak civil – Remarqueok ágálnak, lázadoznak és rezignálnak, dacolnak és kapaszkodnak, meg-meg állnak, hogy előbb-utóbb egyformán elsodródjanak. Kassák kiiadta a jelszót: „a forradalmi hullám elmult”. Lindner emlékezetes „nem akarok többé katonákat látni” szállóigéje óta, magyar virányokon még nem hangzott el destruálóbb és igézetesebb kijelentés. A lidércnyomás eltűnt, a korfelelőség dogmatikus parancsa keretet tágított, proletárértelme, kényelmetlensége eltűnt. Ha a legtekintélyesebb magyar proletáriró, kit osztályharc kötelez, egy krónikus ellenforradalmi korban osztályfelettiségről, Burgfriedenről beszélhet, lehet-e csodálni ha mindenki hál´ Istenre s abszolúcióra váltotta fel a fenti jelszót. Forradalmi szocializmus helyett polgárjogot nyert kassákizmus izolálja a forradalmi folytonosságot. A polgári szocializmus sohse volt fénykorát éli Szász Zoltántól Zsolt Béláig (Elrettentő példája a már születéskor kimult „Láthatár”). A menekülő líra egyre szedi áldozatait Sárközitől — Szabó Lőrincen át


— Simon Andorig. Komlós Aladár a Babits bálványt nem birja magából kiölni, megmámorosodik Móricz Zsigond „theológiájától” az Uri muritól és nem érti „az írók oktalan tróndöntő gesztusát”. Kodolányi hitvallása: „az elproletárizálódott magyarságnak a megmaradásáért folyó harcban a proletáriátus eszközeit kell használnia” csak félmód ragadja meg a lényeget. Mért csak „eszközök” és nem a lényeg, mért nem alkalmazza következetesen és egyvonalúan az osztályharc félreérthetetlenségét és mért lesz mégis a „magyar osztálynélküli közösség” szószólója, ott ahol a proletár még mindig rém és ellenség. „Álljt parancsolunk a proletárkaszárnyák kulturájának, magvar földön csak magyar kultura lehet”. Ez a haladó ifjúság hangja, a remények reménye: a Bartha Miklós Társaság. (Tizennégyben legalább Galilei kör volt!) Komlós sokkal őszintébb: „Ne tetszelegjünk a forradalmárok szerepében, mikor nem vagyunk forradalmárok”.


Ime: egy egész generáció rezignációja, remarquizmusa, önmaga, a helyzet tisztázása előli menekülése, harcképtelensége. De a kor szociális parancsa, az osztályharc elől megszökött generáció legveszedelmesebb típusa a Márai Sándor féle álbaloldali intellektuel. Ha van valaki, aki apolgári irodalom dekadenciáját, az osztálytalan intellektuel gerinctelenségét, nihiljátékát aláhuzza, akkor az — Márai. Egy ember, aki perverz módon eljátszogat egy témával, aki egy pointért sutba dob mindent. Tollát öntelt blazirtság vezeti; fölényeskedése: bit és célnélküli írógépkattogás. A legtipikusabb mihilcinizmus, mely észrevétlen fertőz és szigetel. A világért sem venne a szájába egy jobboldali szólamot, de a guruló vörös rubel meséjét ő denunciálta a legügyesebben a köztudatba. A holtpont bűvésze, a társadalmi rothadás raffinált kendőzője, jól fizetett írástudója. Programja: „Most határozottan emlékszem rá, hogy dolgoztam valami programon, de mindig el kellett halasztani; nagyon szép s határozott; és korszerű programom volt, volt benne valami az emberekről és arról, hogy senkinek sincs joga előnyökkel startolni s a felosztásról s még más valami is, hogy mi az értelme az egésznek. Közben megtanultam, hogy ez mellékes részletkérdés, nem ez a fontos, hanem az, amiről én azt hittem, hogy mellékes és részletkérdés. Mindig csak az a fontos... Programom?... Félöt. Megyek a kis kutyákhoz”.


Egy generáció, mely az emberért csak halandzsázni tud, anélkül hogy az ujját mozdítaná érte, egy generáció, mely elgyávultan, elfáradtan megtagadta a harcot, logikusan csak a kiskutyákhoz menekülhet. És nemcsak egy generáció, de egy egész ország szellemi élete, aktivitása menekül az ember mai értelme, útja, jövője: a proletár elől.


Egy ellenség van, egy lidérc: az öntudatos proletár. Épp azért: el minden magyar vonatkozásától! El októbertől, el márciustól, el a mementós hullától, a forradalmi hullámtól.


Vissza az egész! Gyerünk a kis kutyákhoz...


Jöhettek harmincas évek!


 


SZENT EGYSÉG.


Az utolsó tíz év magyar irodalomtörténetét Pintér főigazgató úr klasszikus tömörségű mondattal vezeti be: „A nemzeti hadsereg megszabadította hazánkat az árulóktól és banditáktól”.


A Beke Manók, Mannheim Károlyok, Péterfy Jenők katedráján Méhelyek és Császár Elemérek ülnek. Balázs Bélát, Barta Lajost kitúrták holmi „Szépvizi” Balázs Bélák, Murgács Kálmánok. A madarak kirepültek s valami új kezdődött: emigráció.


Ma már nincs emigráció a szó eredeti értelmében. Belső likvidációja rég megtörtént. Mint minden más, az emigráció ás elért az egyforma vagy-vagyhoz. Az emigráció önmagában és önmagáért ma ugyanolyan kényszeredett holtpont mozgás, mint maga a fizikai ellenforradalom. A reakció a vagy-vagy pontján megtette az életbentartó lépést: a fizikai ellenforradalom szellemi ellenforradalommá változott. Az emigráció teljes megrekedés, históriai és szociális semmi, ha nem teszi meg a felváltó és megváltó ugrást, mely a mindenütt érvényesíthető és szükséges forradalmi aktivitáshoz vezet.. Önzsirjába fullad, ha nincs, ami a nihilhelyzetet feloldja, ha nincs ami elvezessen céltszuggerálón a munkástömegekhez. Ma már egész nyíltan egy elpolgáriasodott, vagy. ha úgy tetszik, reakciós emigrációról beszélhetünk, a szellemi ellenforradalom külső segédhadairól. Ignotus írásai (tőkésszocializmus, Ford- és Kerenszki ideálok) megdöbbentő példái az elpolgáriasodott reakciós emigrációnak. Ilyen (mentalitás már nyugodtan mehet haza multjogokat védeni! A Lukács Györgyöt fricskázó Ignotus és a Klebelsbergnek udvarló Földi Mihály ugyanaz a húr. A reakció elleni fronton egyre ritkulnak a következetes harcosok. Jászi Oszkár demokratikus attakjai és Göndör Ferenc nemzetiszínbe öltöztetett sirámai már nem a magyar reakciót ostromolják, de a közös rémet: Károlyi Mihályt és a félreérthetetlen szocializmust. Emigráció, mely amnesztiában már célt lát!... Emigráció mely a polgárt nem tudta magából kiölni. Ez az az emiigráció, amit Hatvány jelentett és példázott — a sorsával együtt. „Nem lehetek fehér. Nem lehetek vörös. A polgárságomat megtagadni annyi, mint a jövőt megtagadni. A polgárság mellett kitartani annyi, mint a jövőt: megtagadni”. A magyar progresszió tizennégye az emigránsoknak is tabu. Antal Sándor isteni naivsággal állapítja meg Móriczról és Babitsról: „Mindkettő megmutatta már, hogy mit tud. Ellenük csak az előítéletes politika, a preventív kritika foglalt állást, mert hiszen nincsen ember, aki megjelent írásaikból bizonyítani tudná, hogy Móricz vagy Babits eladták volna imagát a reakciónak”.


Az út elején: küzdelem] a kurzus uralma ellen, az osztálytkultúra ellen, minden ellen, amit a pesti anachronizmus szentesít. Az út elején a kristályos cél: tartalékerőt gyüjteni, mely adandó alkalommal igazi rohamcsapat módján a magyar szellemi központ állásait elfoglalja. Az út elején a szétszórt „árulók ´és banditák” közös egycélú munkája és legigazabb mellékhajtása: az utódállamok irodalmának szociális mederbe terelése. Az út végén — néhány kivételtől eltekintve — a már csak geografiai értelemben létező emigráció. A „nemzeti koncentráció” bűvös malasztja, a szellemi ellenforradalom pólipkarja Budapesttől — az utódállamokon át — az emigrációig — szent egységbe kényszerített mindent, ami nem állt következetesen az osztályharc állástfoglaló talaján.


Utódán amok irodalma? A regionalizmus dilettantizmust, a kisebbségi szólam antiszociális osztályreakciót takart. Áprily lírája a Kisfaludy Társaságban, Mécs rózsafűzér szocializmusa a Hubay palotában futott révbe. Egyébként ájultság és hisztéria a nagy koncentrációs ölelkezés előtt. Az „erdélyi lélek”, a Helikon és az Uj Auróra kitűnően végezték el munkájukat. Az „erdélyi Helikon” igazoló és egységbeölelő vezérszólamát ma már Babits fujja és a visszhang Szlovenszkóból köszönti. A Helikon-Ezüstkor mentalitás egyik szlovenszkói főkortese, egy Apponyit megszégyenítő tizennégyes augusztusi üdvrivalgással — „Végre!” — köszönti „a fiatal magyar irodalmi generáció igazi emberét, a legteljesebb európéert — Babits Mihályt”. Győry Dezső, az újarcú magyarok Rómában és Mussoliniában Canossát járt vezérszónoka lelkes naivsággal új magyar optimizmusról álmodozik, amit Móricz Zsigmond ültetett beléje: „Egy okkal több, hogy szeretetünk zászlaját meghajtsuk feléje s sziveinket megnyissuk az ő akarata előtt. S így az új Nyugat előtt. is”.


Kész a körforgás: a szent Egység. Mindenható és mindenütt jelenvaló. Egység, nem mint speciális magyar jelenség, de túl Budapesten, túl nemzeti koncentráción: egyre nagyobb körökben hullámzó és egyre több szellemi területet magába faló szent világegység : világreakció, minden ellen, ami életét, kényelmét, kizsákmányoló osztályrendjét, a kapitalista konszolidációt zavarja. Világdemokrácia, világfassizmus (a nevek itt igazán nem fontosak) a munkástömegek osztályharcos frontja ellen. „Tendencia” — „politikamentes” irodalom, harmóniát falazó irodalom — vádló, leleplező, agitáló, lázító, változtatni akaró dokumentumirodalom ellen. A jelenné konzervált mult a jövő ellen. Az Ezüstkor irodalma a proletárirodalom ellen.


 


PERIFÉRIA IRODALOM.


Öt évvel ezelőtt ezt írtam: „A jövő felelőséget a perifériák hordozzák. Túl a földrajzi fogalmion: mindenütt egyformán — a perifériaemberek. Egyformán: Szlovenszkón, Erdélyben, emigrációban és Budapesten. Perifériaemberek: egy halott kor, egy utolsó rángásait élő társadalom szélein, kivül a körökön: a kiebrudaltak, az idegenek: egy új kor, új lehetőség, új életkristályosodás első határoszlopai. Felvillanó fényjelek, útmutató villanások: láthatatlanul már is létező új szociális emberség szporadikus „perifériás termőmagjai”.


És ez a perifériairodalom az igazi, a korszerű, a jövőfelelős, az ismeretlen magyar irodalom. A tudott, félt és elhallgatott másik egység. A világgá szórt kis láthatatlan mustármag. Irodalom, aminek nincs köze amnesztiához, nemzeti koncentrációhoz, új Nyugathoz. Irodalom, melynek pontosan kijelölt útjai vannak, munka, mely ha egy miliméterrel letér az útról — már árulás. Ismeretlen agyonhallgatott és szürke nevek, a kirepült árulók és banditák és cinkosaik: újabb árulók és felcseperedett fiatalok. A látható dokumentum kevés. Uj könyvek, írások és kézíratok: magyar kiadók fiókjában semmi belőlük. Ez az ismeretlen magyar irodalom a Malik Verlagnál és más kiadók lektorainál, fiókjaiban és könyveiben van elraktározva s a világ fővárosaiban szólal meg...


Bécsben kezdődött, Kassák száműzött A MA-jával és az új romanticizmus hősein át folytatódott (Ilja Ehrenburg a konstruktivizmus romantikusainak nevezte el a magyarokat). Az első döntő kristályosodás, az első dogmatikus program, már tudatos elkülönülés volt. Bart a Sándor az idők árbocára újra kitűzte az „Akasztott Ember”-t. „Vajjon ki hitte volna, hogy a mi nyers emberbő gerinces harcunk valamikor fülledten és játékosan össze fog omlani a kék háromszögek, vörös pontsorok és exotikus szóvirágok szörnyű bálványai előtt. Ki hitte volna, hogy a mi lebirhatatlan emberi fájdalmainkat és, üvöltéseinket az emberért lassan teljesen elfogyasztja a reaktiválódott széplelkek vitustánca.... Abban a korban akarunk élni, amelybe születtünk. Nem engednek! Tehát harc az élet, a teremtés előfeltételeiért: a kollektiv gazdasági rendért, a kollektív emberi tartalomért és a mindezeket kifejező kollektív művészetért... És tesszük ezt a ma egyedül lehetséges forradalmi aszkézissel, mely minden vágyunkat, így a teremtésit is megszabja és alárendeli a teremtés előfeltételeiért folyó harcnak. Megbolygatottan tüskékkel „virágosan” a mi teljességünk: a harc az élet előfeltételeiért az aktualításban”. Ez volt a mag, ez a primitiven írógépen viaszkátütéssel sokszorosított és majd minden „demokratikus” országból kitiltott röpirat. Belőle keletkezett a programját címében hirdető ÉK. Itt találkoztak Barta Sándor — ma aktualitásában újra felgyuló — programjában: Komját Aladár, Mácza János, Hidas Antal, Kahána Mózes, Földes Sándor, Forbáth Imre, Illyés Gyula, Ujvári Erzsi és (a most újra felfedezett) Szilágyi András. „Nem követtük azok példáját, akik állandóan mindenen „túl” vannak, hogy semmiben se kelljen benne lenniük. A bennünket teremtésre indító erők nem benyomásokból adódnak, de tudatos emberi állásfoglalásainkon át tisztulnak fel megváltoztató erővé. Ez az irodalom állásfoglaló. Az embereket nyíltan vagy burkoltan valamilyen centrális maghoz akarja közel vinni, vagy valamitől el akarja agitálni. Az író a szocialista látásból eredő ellenkezéseit és vágyait érezteti az emberekkel. Tehát: a mai életrendtől akarja őket elagitálni”.


Ami akkor, évekkel ezelőtt univerzális próbálkozó program volt, ma aktualitásában — parancs. A reakció mai „vértelen” szellemi győzelme világvigyorgó arccal nevet minden más állásfoglalást. Ma épp azért minden kis kompromisszum: bűn, árulás és a szellemi ellenforradalom frontjának erősítése. A forradalmi konjunktura, a szalonbolsevizmus ideje elmult, a perifériaemberek, a perifériajelek egyre szürkülnek, egyre jobban kimennek a divatból. Munkájuk egyre nehezebb, egyre népszerűtlenebb, mit tagadjuk: „józan” ember előtt egyre „érthetetlenebb”. De az árbócon az „Akasztott Ember”: a jel, a tanulság a mementó — újra élőtt, újra lázadozón —Állásfoglalás!


A szent Egység győzelme cáfolhatatlan. Az irodalom magyar díszpolgáraival és álrebelliseivel szemben a perifériaemberek kis sereglése és kristályosodása — szemre-számra jelentéktelen. New-Yorkban, Berlinben, Párisban, Moszkvában magyar kiadóvállalatok, folyóiratok indulnak. „Az a fonák helyzet alakult ki, hogy pl. egyes magyar proletár írók művei 10—15 nyelven jelentek meg fordításban, csak épp anyanyelvükön, amelyen munkáikat írják, nem tudtak az olvasók elé kerülni. Ugyanakkor pedig a különböző országokban élő magyar dolgozók szépirodalom iránt való szükséglete egyre emelkedett és eme jogos kulturális kivánságukat idegen, vagy éppen ellenséges ideológiájú könyvek olvasásával voltak kénytelenek kielégíteni”. A Sarló és Kalapács könyvtár ezzel a programmal indult útnak (akárcsak a Sarló és Kalapács folyóirat). Barta Sándor, Illés Béla, Hidas Antal, Zalka Máté, Komját Aladár, stb. regényei, versei itt fognak megjelenni. Berlinben Gábor Andor, aki, nem maradt meg polgári nevető bölcsnek, mint Karinthy, a Linkskurve egyik szerkesztője. Balázs Béla külföldi jelentőségét már nem kell külön méltatni. Párisban és Amerikában Bölöny György és Károlyi Mihály köre dolgoznak. Budapesten Tamás Aladár és Gergely Sándor hatásában ma már lemérhető tette : a 100% (a még zavaros Uj Föld utódja) új korszakot (nyitott a magyarországi munkáskulturában. Gereblyés László Forrás-a: a bajok és a jövő harcok forrása akar lenni. Szlovenszkó? „Uj Szó” született és meghalt. Egyébként — semmi. Legfeljebb az „egység” üdvrivalgása e sorok írójáról és Földes Sándorról: „az utóbbi években talajukat vesztették s egészen kiszorultak az itteni irodalmi fórumról, ami egészen érthető is, hisz a szólás és írás szabadság helyett mindketten a „vörös cenzura” egyoldalú s világnézeti szemüvegén néznek mindent”. Erdélyben Aradi Viktor megható és lankadatlan buzgalommal építi a Jövő Társadalmát. És Erdélyben él a perifériairodalom legnagyobb publicitású orgánuma a „Korunk”.


Tíz év. Budapest nem ismeri. A nemzeti koncentráció feledtetni akarja, az Ezüstkor elhazudja. Tíz év igaz hangja a perifériákról énekel, onnan vádol...


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal