HU  |   RO  

Korunk 1930 Március

Amerika Európa ellen


Méray Pál

 


A Korunk mult évi októberi számában a Young tervezet világpolitikai kihatásait analizálva, a rendelkezésünkre álló tények alapján meg kellett állapitanunk, hogy a közvélemény nagy részének örömujjongása dacára a Young-tervezet elfogadása nem jelenti egy szebb és békésebb korszak kezdetét, hanem ellenkezőleg a nagy világpolitikai ellentétek kiélesedését s a nagy leszámolásra való felkészülés egy újabb étapját. Megállapítottuk, hogy a Young-tervezet még nehéz harcok talaja lesz, amelyből fognak azután kialakulni a következő háborúk szövetségei. A tervezet egyes fontos határozmányai arra mutatnak, hogy Anglia és Franciaország kísérletet tesznek arra, hogy Németországot besorozzák az európai adósállamok közös frontjába az Egyesült-Államok ellen s a két év óta kialakulni látszó két imperialista világblokk: a Britt birodalom, Franciaország (a kolóniákkal és a keleti vazullus-államokkal) és a Japán egyrészt, az Egyesült-Államok, Németország és Kina másrészt, további kikristályosodását megzavarják s Németországot a maguk Amerika ellenes blokkjába áthozzák. Ezt a célt szolgálta Briandnak lármás külsőségek között levegőbe bocsátott Európai Egyesült-Államok tervezete, amely azóta is nyugodtan és mindenkitől elfeledve szunyókál valamilyen bizottság fiókjában s erre mutattak az egész Európában szórványosan fellépő amerikaellenes hangulatmegnyilatkozások is. Ugy hogy talán azt lehetett hinni, hogy tényleg nincs kizárva egy amerikaellenes európai blokk kialakulása, annál kevésbé, mivel az Egyesült-Államok saját gazdasági helyzetük kényszere folytán mind vehemensebben mennek neki az európai piac végérvényes meghódításának.


Felmerülhet tehát a kérdés: egy új világpolitikai átcsoportosulás van-e kilátásban s tényleg Európa, mint földrész egységesen fog-e szembekerülni Amerikával szemben? Vajjon Amerika gazdasági hadjárata Európa ellen ki fog-e tudni váltani Európában egy egységes ellenállást vagy pedig Európa belső ellentétei túlságosan erősek ahhoz, hogy a közös ellenség ellen egy egységbe kovácsolódjon ? A Young-tervezet elfogadása óta eltelt néhány hónap ugyan még nem tisztázta a helyzetet. De ami azóta történt — gazdasági tényekben és politikában, a konferenciákon és azokon kivül — megerősíti a már októberi cikkünkben nyilvánitott nézetünket, hogy minden ellenkező látszat dacára s az Amerika-Európa ellentét minden valódisága ellenére, ez az ellentét a világpolitikai helyzet bonyolultsága folytán nem fog tudni — legalább is egyelőre — konkrét politikai formát ölteni s ezért a közel jövőben nem lesz a világpolitika kristályosodási pontja.


* * *


Az Egyesült-Államok a világháború befejezése óta a könyörtelen hitelező szerepét játszák Európával szemben, hallani sem akarnak a volt szövetségesek háborús adósságainak leszállításáról, egyedül Franciaországnak pl. a mult év augusztus elsején 400 millió dollárt kellett volna kifizetni, s csak olyképen kapott haladékot egy évre, hogy a francia parlament ratifikálja a washingtoni egyezményt, amelynek értelmében Franciaország hatvankét esztendeig fizeti adósságát az Egyesült-Államoknak.


De nem egyedül a hitelező és adós kellemetlen viszonya az, amely az Egyesült-Államokat és Európát szembeállítja. A z Egyesült-Államok a háború alatt és a háború után igen erős expanziós tevékenységbe kezdett, még pedig legnagyobbrészt Európa rovására. A háborúval és a hadi termeléssel elfoglalt európai országok elől egyre-másra ragadta el a legjobb tengerentúli piacokat. Különösen Angliát találta első sorban ez a gazdasági támadás. S pedig főként Délamerikában, Ausztráliában és Ázsiában.


Anglia és az Egyesült-Államok bevitele a legfontosabb dél-amerikai államokba a háború előtti helyzethez képest a következő eltolódást mutatja (százalékokban):


 


                            év               Argentínába   Braziliába     Chilébe    Peruba


Angliából            1913                31,1             24.5            80           26.3


                          1925               23.6             22.2            20.9        18.9


Egyesült-            1913                14-7            15.7            16.7        28.8


Államokból         1925                23.4             24.8            27.8         37.6


 


Az Egyesült-Államok bevitele Délamerikába, amely a háború előtt jóval az angol bevitel alatt maradt, már 1925-ben minden vonalon elhagyta ezt. De nem csak Délamerikában, hanem saját gyarmatában, Indiában is kezdi kitúrni Amerika Angliát. Az indiai bevitelből Angliára esett 1913-ban 64.2 százalék, az Egyesült-Államokra mindössze 2.6 százalék. Ezzel szemben 1928-ban már az angol rész 47.7 százalékra csökken, viszont az amerikai 8.2 százalékra emelkedik! Délafrikában az angol bevitel 56.8 százalékról 44.8 százalékra csökken, az amerikai 8.9 százalékról 15.4 százalékra emelkedik. Ausztráliában Anglia bevitele 51.8-ről 40 százalékra esik, az Egyesült-Államok 13.7-ről 25 százalékra növekedik. Mexikóban Amerika beviteli százaléka 50.6-ről 70-re, Kínában 6-ról 16.4-re, Japánban 20.4-ről 29.4-re emelkedik.


Mi sem mutatja beszédesebben, mint e számok, az Egyesült-Államok hallatlan gyors térhódítását a világpiacon s egyben Anglia hátraszorítását. De ez még csak egyik oldala az Egyesült-Államok háború utáni hatalmas expanzív tevékenységének. Nem csak a piacokat hódítja el mind inkább a maga termelése számára, hanem mind erősebben veti meg lábát a tőkéjével is határain kivül.


A háború előtt az angol befektetések összege Latinamerikában egy milliárd fontsterlinget tett ki. A háború előtt Anglia egyetlen komoly konkurense Latinamerikában Németország volt. A háború alatt azonban ez megváltozott s mire Angliabefejezte a lényegében a világpiacért folytatott háborúját Németországgal szemben, ott talált helyébe egy sokkal erősebb és veszedelmesebb konkurenst: az Egyesült-Államokat, amelyek ugyancsak jól kihasználták az időt, amig Anglia Európában volt elfoglalva. Annyira jól, hogy hivatalos amerikai statisztikák szerint az Egyesült-Államok tőkebefektetései a latinamerikai országokban 1.248 millió dollárról 1912-ben 4.918 millió dollárra növekedtek fel 1928-na. Kereken 400 százalékkal! S ugyanezen idő alatt az angol tőkebefektetések Latinamerikában csak 20 százalékkal emelkedtek! Bár ma még Anglia Délamerika legnagyobb részében előnyben van az Egyesült-Államok felett, az (amerikai tőke offenzívája olyan erős, hogy valószínűleg nem sokáig fogja magát tartani tudni.


Hiszen ma is már igen sok helyen az amerikaiak fölényben vannak. A mexikói naftaforrások összhozadékát évi egy milliárd dollárra becsülik; ebből 600 millió az amerikai s csak 345 millió esik az angol tőkére. A mexikói vasútak, hajózási társaságok, elektromosművek mind amerikai tőkések kezeiben vannak, akik a bankokat is teljesen a kezükben tartják. Kubában a 2.225 millió dollár külföldi befektetésből 2.000 millió északamerikai tőkésekre esik. Peruban az amerikai befektetésekből 250 millió esik az Egyesült-Államokra s csak 135 Angliára. A brazíliai kávétermelés 75 százalékban az északamerikai tőke kontrolja alatt áll. Chile gazdag salétrommezőinek 90 százalékát északamerikai tőke aknázza ki. Argentinia még nem régen kizárólag az angol tőke érdekszférájába tartozott. Ma már észak-amerikai tőkéseké az elektromosmüvek, villanyosvasútak hosszú sora, csaknem az egész telefonhálózat, s a konzervgyártás 60 százaléka.


De az Egyesült-Á llamok gazdasági offenzivája már régen nem szoritkozik egyedül Délamerikára. Más földrészeken is kezdi felvásárolni a legnagyobb jövőjű vállalatokat, benne van már tőkéjével az óriási shanghai elektromosművekben s felerészben tulajdonosa Indiában a Tatan Hidroelektricnek; legújabban pedig a nagy európai vállalatok részvénypakétjeit szerzi meg egymásután. E. C. Harwood írja az „Annalist”´-ben: „Amerika nagytőkései olyan nagy hatalmat szereznek meg az európai ipar felett, amilyennel saját országuk iparában birnak”.


Mert ma már nem csupán spekulációs célokból vásárolják az amerikai financirozó társaságok az európai vállalatok részvényeit, hanem egészen nyíltan az európai ipar feletti uralom megszerzésére törekednek. Magába Angliába is bevonult jaz amerikai tőke, megszerezte pl. a British General Electric Comp, részvénytöbbségét, a Greater London and Countries Trust részvényeit, amely megint egész csomó elektromos mű felett rendelkezik. Nem régen Franciaországban alapitottak amerikaiak egy nagy elektromos-vállalatot a Scheider-Creusot művekkel kapcsolatban. Az amerikai Harriman-csoport pedig röviddel ezelőtt nagy befolyást nyert a lengyel vas- és elektromos-iparra. Bevonult az amerikai tőke a belga Solvay-trösztbe és a francia Kuhlmann-koncernbe, sőt az angol kémiai tröszt is szoros kapcsolatot tart fenn Amerikával.


Az amerikai tőke uralkodik a nemzetközi rézkartelben s benne van a most megalakult óriási margarin- és szappantrösztben, amely a két legnagyobb margarin- és szappankoncern, az angol Level-Brothers és a holland Margarine-Uni egyesülése által állott elő. A tröszt tőkéje másfélmiliárd márka s az amerikai Morgan-koncern alá tartozó amerikai szappantröszt ellenőrzése alá került.


De legerősebben terjeszkedik az amerikai tőke Németországban. Németország csak úgy tudja az óriási jóvátételi összegeket fizetni, ha elidegeníti nemzeti javait. Minthogy csak Amerika az, aki pénzt ad, a német nagy üzemek egymás után kerülnek részben és egészben amerikai kezekbe. A nagy amerikai automobil-koncern, a General Motors megvásárolta a német Opel-automobil-műveket; Ford is mind jobban terjeszkedik saját üzemekkel Németországban. A General Electric pedig megszerezte a legnagyobb német elektromos művek, az AEG részvényeinek egyharmadát s öt taggal belép a koncern felügyelő bizottságába. Ezzel a lépéssel a Generál Electric döntő befolyást szerzett úgyszólván az egész világ elektromos ipara felett. Mert nemcsak hogy egész Amerika elektromos iparában uralkodik, hanem kezében van a két legnagyobb japán elektromos cég, a legnagyobb francia elektro-koncern, a Thomson-Houston, az olasz Edison Italiana, az angol Thomson-Houston s legújabban a legnagyobb angol elektromos koncern, a General Electric is. S éppen most érkezik a hire annak, hogy az eddig makacsul ellenálló Siemens is beadta derekát az amerikai tőke előtt s ezzel Németország másik nagy elektromos koncernje is amerikai befolyás alá került.


S ugyanazon jelenségek a többi legnagyobb jövővel biró iparágakban. A General Electric a Radio-Corporation által, amelynek szintén Owen Young az elnöke, uralja a világ rádióiparának legnagyobb részét. Ugyanúgy áll a dolog a mind nagyobb jelentőségre emelkedő gramofoniparral is. S ugyancsak a General Electric, amely a világ legnagyobb izzólámpatermelő, tizenhat százalékban részes a világ második legnagyobb izzólámpakonzernjében, a német Osram R. T.-ban. S e felsorolást lehetne még folytatni sokáig, lehetne pl. beszélni a filmiparról, ahol a francia Pathé-t és a német Defu-t már elnyelte az amerikai Paramount, s nem régen kísérletet tett az Ufa elnyelésére is.


Az amerikai tőke e hallatlan gyors előnyomulását az egész világon az Egyesült-Államoknak a háború alatt megszerzett óriási financiális fölénye teszi lehetővé. Az eladósodott Európa nem tud másképen fizetni, mint nagy vállalatainak részben és egészben való elidegenitésével. Pénzzel nem fizethet, mert csak Amerika az, aki kölcsön ad, akinél minden pénz van, kénytelen tehát naturáliákban fizetni.


Még pedig nem árúval, ami a legkellemesebb volna. Nem, az európai árúk elől magas vámfalakkal zárja el magát féltékenyen az Egyesült-Államok. A vámtételeket olyan magasan állapítják meg, amely csaknem lehetetlenné teszi Európa számára akár mezőgazdasági, akár pedig ipari árúcikkek kivitelét Amerikába. Viszont Európa nem érzi magát gazdaságilag elég erősnek arra, hogy az Egyesült-Államokkal szemben megtorló intézkedéseket tegyen. Ami annál is inkább nehéz volna, mivel az Egyesült-Államok abban az előnyös helyzetben vannak, hogy a legtöbb Európából bevitt késztermékek ott is előállíttatnak s ezért nincs rászorulva Európára. Mig ezzel szemben Európa nem tudja nélkülözni az Egyesült-Államokból jövő élelmiszereket és nyersanyagokat. Igy az Egyesült-Államoknak meg van a lehetősége arra — s ezzel bőven él is — hogy Európával szemben olyan kereskedelmi politikát folytasson, amelyből csak neki van előnye mind a két oldalon s ezzel valósággal kiuzsorázza a már ugyis neki eladósodott Európát.


Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni, ha a z európai országokban meglehetős nagy elkeseredés nyilatkozik meg az Egyesült-Államok ellen. A francia kereskedelmi kamarák nem régiben azt a kívánságukat fejezték ki, hogy az Egyesült-Államokkal ne kössön többé Franciaország vámszerződést a legnagyobb kedvezmény alapján; angol vállalatok védelmi részvényeket hoztak be az amerikai elidegenítés ellen; Olaszország azon gondolkodik, hogy ezután máshol s ne Amerikából vásárolja élelmicikkeit és nyersanyagait. S így tovább, egészen Briand Európai Egyesült-Államok tervéig, amely nyilvánvalóan Amerika s Oroszország ellen irányulna, ha megvalósulhatna.


S az ellentét csak fokozódni fog, mert az Egyesült-Államok gazdasági helyzete parancsolólag követeli, hogy még nagyobb hevességgel lépjen fel kifelé, főleg Európa ellen.


Az Egyesült-Államok gazdasága krizis felé tart, a nagy konjunkturának vége. Bár a termelés még ma is igen magas nívón mozog, az üzletmenet tagadhatatlanul rosszabbodott. A belső piac telítve van, a belső vásárlóképesség lecsökkent. A termelés augusztus óta csökkenőben, éppen úgy a feladott rendelések mennyisége is. Különösen az acéltermelésé, amely az „Iron Age” szerint kapacitásának 85 százalékára lecsökkent. Az automobil termelés április óta csökkenőben, áprilisban még 600.000 autót gyártottak, szeptemberben már csak 400.000-et. Erős esést mutat az építkező tevékenység is.


S mindennek már krizisszerű megnyilatkozásai az egymást érő bőrzekrachok. Ismert dolog, hogy a kurzusösszeomlások a bőrzén a gazdasági krizis szokásos előjelei. Már a mult év szeptemberében írta az ismert bőrzeszakértő, Babson:


„Ha eltekintünk a negyven vezető papírtól, amelyeknek kurzusa egy év alatt 42 százalékkal felemelkedett, a többi 1.160 papírnak amit a newyorki bőrzén jegyeznek, fele az év folyamán esett. S mindig kisebb lesz azoknak a papíroknak a száma, amelyek emelkednek... Csak azt mondhatom, amit már két évvel megmondtam: előbb vagy utóbb krachnak kell bekövetkezni, amely a vezető papírokat is magával fogja ragadni s egy 60—80 pontos esést fog előidézni. A jó idő nem tarthat örökké.”


S a nagy krach már október végén bekövetkezett, a newyorki börze fekete csütörtökje, amelynél nagyobb börzepánik még nem volt a világon. A legjobb papírokat is magával ragadta a lefele rohanó ár s ezen az egy napon nem kevesebb, mint tizenkét millió részvényt adtak el. A veszteségek meghaladták az öt milliárd márkát. Ötvenezer kisebb spekuláns ment tönkre egyetlen napon. Egy ujsághír érzékelteti, hogy mi egy ilyen börzekrachnak a jelentősége:


„A börzén történteket leírni is alig lehet. Az irodákat megszállva tartották az érdeklődők. Olyan óriási tömegek igyekeztek a börzére, hogy külön rendőri kirendeltségnek kellett a börze környékén a közlekedést szabályozni. A nézők számára fentartott karzatok zsufolva voltak; hogy lehetőleg sok ember jöhessen be, egy látogató csak tíz percig maradhatott bent. A teremben olyan nagy volt a lárma, hogy betöltötte a környékbeli utcákat s egy időre elnyomta a szomszédos Trinity templom harangzúgását is.”


A gazdasági krizis megnyilatkozik a munkanélküliség emelkedésében is. Couzens szenátor adatai szerint a munkanélküliek száma az Egyesült-Államokban meghaladja a három milliót. De mások szerint nincs messze az öt milliótól. A foglalkoztatás indexe leesett októberben már 98.3-ról 94.8-ra, a bérösszegindex 102-ről 95-re. Különösen nagy az esés az automobiliparban; novemberben Ford munkásainak felét elbocsátotta, harminc üzemét: egészen vagy részben bezárta.


Nyilvánvaló, hogy az Egyesült-Államok belső gazdasági krízisüket egyedül az imperializmus jól bevált eszközeivel gyógyíthatják: külső piacot szerezni a kimerült belső piac helyébe s így teremteni újból levegőt a megrekedt nagyiparnak. Ami pedig azt jelenti, hogy az Egyesült-Államok még az eddiginél is nagyobb erővel fognak nekimenni a világpiac meg- és elhódításának s még élesebben szembekerülnek a többi hasonló helyzetben levő s hasonló célt űző imperialista államokkal. S pedig első sorban Angliával.


* * *


Mert a barátkozás MacDonald és Dawes között ne tévesz-szen meg senkit: a legnagyobb imperialista ellentét Anglia és az Egyesült-Államok között van, s ez az ellentét a gazdasági szükségszerűségek nyomása alatt mindig csak erősebb lehet. Láttuk, hogyan emeli évről-évre készárúkivitelét az Egyesült-Államok ipara mindig magasabbra emelkedő vámfalai mögül; hogyan szorítja ki a yankee nagytőke Délamerikából, Kanadából, Ausztráliából, stb. az angol tőkét; mily szisztematikus harcot folytat Amerika az angol nyersanyag monopóliumok ellen; s milyen hatalmas nyomást gyakorol óriási aranykincsére támaszkodva hitelpolitikáján keresztül az állandóan aranyhiánnyal küzdő Angliára.


Az angol tőke megpróbál védekezni s nem adja fel egy könnyen pozicióit a világpiacon. A Lord D´Albemon által vezetett kereskedelmi missziónak nagy sikere volt Argentiniában: hozott haza egy húsz millió fontos vasúti anyag rendelést s a lehetőséget az angol exportörök számára ugyanannyi értékű élelmicikk kivitelére.


A gazdasági harc azonban a világ két leghatalmasabb imperialista hatalma között az Egyesült-Államok ma már nem titkolható gazdasági krizise következtében csak erősödhet s előbb-utóbb fegyveres összeütközéshez kell vezessen. Semmiféle tárgyalások, átmeneti flotta-egyezmények nem lesznek képesek az Amerika és Anglia között elkerülhetetlen fegyveres döntést kivédeni. S Anglia politikáját Európában annak az eljövendő nagy leszámolásnak előrevetett árnyéka kell hogy megszabja már ma is.


Anglia nem üzhet ennél fogva tartósan franciaellenes politikát. Bármily hangos volt is Snowden az első hagai konferencián a franciákkal szemben, az angol kívánságokat végeredményben mégsem Franciaország, hanem Németország rovására teljesítették. Anglia kénytelen ügyelni arra, hogy Franciaországgal jó viszonyt tartson fenn. Mert egy háborút egyszerre Amerika és´ Franciaország ellen az angol birodalom sem birna el. Háborús technikai momentumok, olyan politikára kényszeritik Angliát, amely Franciaországgal kizárja a háborús összeütközés lehetőséget mindaddig, amig a britt világbirodalom nagy problémái, az angol-orosz és angol-amerikai ellentét fegyveres megoldásra meg nem érett. Az „Entente cordiale” ugyan régi formájában megszünt, mert aktuálisan nincs ellenség, amely ellen felhasználható volna; de Anglia hadi szövetsége Franciaországgal Oroszország vagy Amerika ellen egy későbbi időpontban lehetséges s ez a lehetőség a háttérben (mindig befolyásolja Anglia jelenlegi politikáját is Franciaországgal szemben.


Mindenesetre azonban Anglia a britt-francia szövetségben a vezető s nem a vezetett fél akar lenni. S ia munkáskormány erélyesebb hangja csak ezt a célt szolgálja s nem mint a külsőségek után némelyek gondolják az angol -francia entente helyettesítését egy angol-amerikaival, ami mint láttuk, teljességgel lehetetlen. Anglia ezért, ahol teheti gyengíti kissé Franciaország európai befolyását, támogatja bizonyos fokig Németországot Franciaországgal szemben s Franciaország és vazallusai mai abszolut katonai tulsulyát igyekszik egy labilisabb egyensúlyba átvinni az európai [kontinensen, hogy ez uton visszaszerezze „döntőbírói” szerepét s nagyobb erővel léphessen majd fel az Egyesült-Államokkal szemben.


Másrészt azonban Anglia Németországot csak bizonyos fokig támogathatja gazdasági és imperialista céljaiban. Mert már ma is Németország megint Anglia legveszedelmesebb konkurense a világpiacon. Az utolsó négy év alatt a négy nagyhatalom exportja 6.700 milliómárkával emelkedett. Ebből az emelkedésből azonban több esik egyedül Németországra, mint a másik háromra együtt. Amerikára 1.700, Angliára 900, Franciaországra 600 és Németországra 3.500 millió márka. Németország tehát minden elnyomó intézkedés dacára megint a legveszedelmesebb imperialista ellenfél lett. Miért is szó sem lehet arról, amiről szintén némelyek álmodoznak, hogy t. i. az angol-francia entente helyébe egy angol-német szövetség alakuljon ki. Németország ugyan Anglia számára katonailag sokkal veszélytelenebb, mint Franciaország; gazdaságilag azonban annál inkább. Ezért Anglia viszonya Németországhoz mindig kétszínű. Meglátszott ez jól a hágai konferencián is, amikor a német dologi szállításokról volt szó s Anglia világpiaci érdekeit látta veszélyeztetve az által, ha Németország árucikkel fizetheti a jóvátétel nagy részét. Egyszerre vége volt németbarát politikájának. Viszont politikailag rá van Utalva Németországra, egyrészt egy esetleg Oroszország ellen megkisérelt fegyveres vállalkozás esetén, másrészt, mint Franciaország ellensúlyozója a kontinensen s mint az európai adósok blokkjának egy jelentékeny tagja az Egyesült-Államok ellen.


S e pont körül folyik jelenleg legerősebben a harc a két nagy imperialista ellenfél, Anglia és az Egyesült-Államok között: kinek hatásterülete alá kerül Németország? Anglia csak politikai udvarlással környékezheti meg Németországot s ezt ahol saját érdekei nem forogtak kockán, mint pl. a megszállás kérdésében, mindig meg is tette. Amerika azonban gazdasági oldalról fogott hozzá: előbb pénzt adott kölcsön Németországnak, amiből a Dawes-tervezet szerinti jóvátételt fizethesse s gazdaságát rendbe hozhassa, most pedig kezdi felvásárolni az országot, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy Németországot tegye meg az európai gazdaság ellen irányuló mind élénkebb támadása operációs bázisának.


Leplezetlenül megnyilvánult ez a szándék a második hágai konferencián a jóvátétel, különösen pedig a nemzetközi bank kérdésében.


A Young-tervezet célja volt, hogy az európai adósokat szerves egységbe kapcsolja a hitelező Amerika ellen. Még mielőtt a tervezetet Hágában végleg elfogadták volna, az Egyesült-Államok külön megállapodást kötöttek Németországgal, mely szerint a rájuk eső jóvátételi fizetségeket nem fogja a Jóvátételi Bank utján, hanem közvetlenül fizetni. Ezzel elvileg megbontották az adósok egységes frontját s dokumentálták, hogy salját külön útjaikon kivánnak haladni.


Sokkal erősebb támadó lépésnek volt azonban szánva a Nemzetközi Bank, amelynek kérdésében ugyan Amierika egyelőre kudarcot vallott, de amely annál leplezetlenebbül elárulta hóditó szándékait Európa felé.


Az eredeti amerikai tervezet szerint a Nemzetközi Banknak igen széleskörű feladatok jutottak volna: szabályozója lett volna az egész kapitalista világ hitelviszonyainak, biztosította volna az aranystandard fenntartását s enyhítette volna a versengést a [nemzeti emissziósbankok között s végül financirozta volna a német jóvátételi kivitelt. Az amerikai bankárok azon voltak, hogy ezek a tervek valóra váljanak. Mert minél nagyobb feladatkör jut a Nemzetközi Banknak, annál inkább rá lesz utalva az amerikai tőkére s annál inkább eszköz lesz az amierikai banktőke kezében az egész világ pénzügyi leigázására. Ugyanezért az angol banktőke a Nemzetközi Bank ellen foglalt állást s a Baden-Badenben lefolyt tárgyalások eredménye, hogy alig maradt meg valami a Nemzetközi Bank nagy horderejű tervezetéből. Az amerikai tőke itt egyelőre csatát vesztett az egyesült angol-francia banktőkével szemben: a banknak egyedül a jóvátétellel kapcsolatos szükkörű tevékenysége maradt meg.


Pénzügyi fronton tehát e nagy összecsapásban jelenleg Anglia maradt felül s az Egyesült-Államoknak nem sikerült egy nagyszabású financiális offenziva-bázist teremteni Európában. A tengeri hadi fronton azonban Anglia maradt alul: bele kellett egyeznie, hogy az Egyesült-Államok vele, egyenlő számú cirkálót építsen. Már a washingtoni konferencián arra kényszerítették a gazdaságilag és pénzügyileg erősebb Egyesült-Államok Angliát, hogy lemondjon a hagyományos „kéthatalom-elvéről” s beleegyezzen abba, hogy az Egyesült-Államok ugyanannyi nagy hadihajót tartsanak egyedül, mint Anglia.


Miért nevezték MacDonald és Dawes e tárgyalásait „tengeri leszerelési” tárgyalásoknak? Hiszen leszerelésről soha egy pillanatig szó sem volt! A nagyközönség félreértette a dolgot s a kormányok s az ujságok igyekeztek a dolgot nem formulázni meg pontosabban, hogy erre egy ál-pacifista légkört teremtsenek a békés polgár egészséges álmának biztosítására. A félreértés abban áll, hogy a leszerelési konferencián nem arról van szó, hogy mennyivel kevesebb hajó legyen azután, mint eddig volt (ez volna az igazi „le-szerelés”), hanem csak arról, hogy mennyivel kevesebb újabb hadihajót építsenek annál, mint amennyit az egyes nagyhatalmak hadvezetősége kiálmodott magának.


Amerika be akarta hozni Angliát a tengeri haderőben. Angliának tehát nem maradt más hátra, mint vagy végignézni, hogyan építik az Egyesült-Államok egyre-másra az ujabb hadihajókat, amig el nem érik Anglia haderejét vagy pedig a haderők egyenlőségét önkéntes megállapodással elismerni s saját hadereje fejlesztésének lassúbb tempót adni. Ez az olcsóbb megoldás s Anglia ezt választotta.


Nem leszerelésről van tehát szó a leszerelési konferenciákon, hanem csak a felszerelés korlátozásáról. S hogy ez a korlátozás is milyen kis fokú, azt meg lehet itélni abból, hogy a megállapodások értelmében az Egyesült-Államok mindössze két első osztályú cirkálóval fog-kevesebbet építeni 1936-ig, mint amennyi az amerikai hadvezetőség „Big Navy” programmjában fel volt véve. Anglia pedig ugyanaddig négy első osztályú cirkálót és 33 másodosztályú cirkálót fog felépíteni. Igy néz ki közelről a „leszerelés”. Egyébként az angol liberális nagytőke lapja az „Economist” sincs sokkal jobb véleménnyel a dologról:


„Ezt a megállapodást úgy tüntetni fel, mint lényeges: lépést a tengeri hadifelszerelés korlátozása felé, nyilvánvaló félrevezetése a közvéleménynek... A megállapodás Anglia és az Egyesült-Államok között alig jelent egyebet, mint a flotta-építés közösen megállapított pro grammját, amely kb. azt a minimumot írja elő, amelyet mindkét országban a „nagy flotta” hívei akarnak”.


Ezt a megállapodást a két legnagyobb tengeri hatalom között megkönnyitette az, hogy a legújabb haditechnika a kisebb egységek mellett van s nagyobb súlyt helyez a tengeralattjárókra, repülőkre, léghajókra. A helyzet tehát tulajdonképpen még kirívóbban kétszínű: mikor a nagy cirkálóknak már nem tulajdonítanak nagy szerepet, akkor megegyeznek ezek korlátozásában; s a felszerelési verseny majd kitombolja magát a többi fontosabb s ezért nem korlátozott fegyvernemben.


S egyébként a megállapodás Anglia és az Egyesült-Államok között csak akkor emelkedik érvényre, ha a többi nagy tengeri hatalom, Japán, Franciaország és Olaszország elfogadja s hasonlóképpen korlátozza flotta építését. Erre pedig kevés kilátás van.


Ugy hogy tovább fognak készülni a fegyverek a világ két legnagyobb hatalmasságának elkerülhetetlen fegyveres összecsapására, amelyben aligha fog egy egységes Európa állani egy egységes Amerikával szemben.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal