HU  |   RO  

Korunk 1930 Október

A modern pszichológia és a szociálizmus


Dr. Kahána Ernõ

 


Az utolsó évtizedekben kétségtelenül a lélektan, a modern pszichológia lett a legdivatosabb tudomány. Mennél divatosabbá válik azonban ez a tudomány, annál fontosabb, hogy egy éles pillantást vessünk e tudomány kulisszái mögé, hogy egyszer tisztán lássuk vajjon a szocializmus szempontjából mi rejtőzik a szép szavuk mögött, jó barát-e vagy ellenség?


Ez annál sürgősebb, mert a modern pszichológiának evés közben megjött az étvágya s egy szép napon azon vesszük észre magunkat, hogy az egész marxizmust szőröstül-bőröstül bekapja. Ha ez az erőlködés némely modern pszichológus részéről mosolyra késztet is minden következetes marxistát, ez mégsem menti őt fel a kérdés komoly tanulmányozásának kötelezettsége alól. Végtére is lehet, hogy az a nagy étvágy az illető pszichológus privát étvágya, s nem a tanitások logikus folyománya. Nincs könnyebb, mint szocialista tendenciájú tanításokat eredeti valójukból kiforgatva az ellenforradalom szolgálatába állítani (legjobb példa rá maga a szocializmus). Természetesen épp ily könnyen lehet reakciós tanításokat forradalmiaknak látni és beállítani, különösen, ha pszichológiai tanításokat akarunk szociológiai következtetésekre felhasználni. S így nem fogunk azon csodálkozni, ha ugyanazon pszichológiai irányzatot a legellentétesebb világnézetek igyekeznek saját világnézetük igazolására és alátámasztására felhasználni és annak szolgálatába állítani. (Henrik de Man és Kolnay a freudizmussal a szociálizmus ellen, Bernfeld és ujabban különösen Reich a szociálizmus mellet érvelnek, az individuál-pszichológusok közül pedig Johannes Neumann és Fritz Künkel csoportja, ha nem is a szociálizmus, de a marxizmus ellen, mig Erwin Wexberg és Alice Rühle csoportjai mellette vonultatják fel ugyanazt a pszichológiai irányzatot).


A kétfelé való interpretálásnak ez a lehetősége természetesen nem jelenti azt, hogy mindkét interpretálás egyforma „valósági értékkel” rendelkezik, hanem éppen azt, hogy az egyik a. polgári, a másik a forradalmi világnézet talaján fakadt. Mindenesetre kötelességünkké teszi ez a lehetőség a legnagyobb precizitást tárgyalásainkban, azaz éles különválasztását annak, ami a kérdéses pszichológiai irányzat tanítása, attól, ami már a mi interpretációnk.


A modern pszichológiának csak két oly irányzata van, amely, erős szociológiai vonatkozásokkal rendelkezik: a Freud-féle pszichoanalizis (Psza) és az Adler-féle individuálpszichológiai (Ipsz). Freud többi tanitványairól túlzás volna azt állítani, hogy önálló tanításokkal rendelkeznek. Hogy miért van csak ez a kettő, azt is csak marxista módszerrel lehet megérteni: mert két osztály van és mert egyik kornak a végiéin s a másiknak a küszöbén állunk. Az egyik képviseli tanításaiban az uralkodó osztályt, a letünő kort, a másiknak tanításaiban már szóhoz jut a feltörekvő osztály, az új kor. Hangsúlyozom: tanításaikban, mert személyüket illetőleg mindketten polgárok, bár Adler szocialistáinak vallja magát.


A Korunk olvasói előtt a freudizmus nem szorul ismertetésre, hiszen alig van a Korunknak olyan száma, amelyben róla szó ne esnék. Az Ipsz-át viszont a Korunk 1926 decemberi számában magam ismertettem. Mivel azonban a Korunkban azóta nem esett szó róla s mivel nézetem szerint éppen az Ipsz. az, amely pozitiv jelentőséggel bir a szocializmus szempontjából, helyénvalónak tartom, pár szóban Adler tanításainak lényegére visszatérni.


Mindenekelőtt tudnunk kell, bogy Adler minden eddigi tudományos szokástól eltérő uj módszerrel kezd a lélek vizsgálatához. Mig Freud az ideges tünetek láttán azt kérdi: milyen gyermekkori szexuális jellegű lelki megrázkódtatások okozhatták őket, milyen elfojtott nemi élmények, elmaradt nemi kiélések törnek utat maguknak ezekben a tünetekben? — s erre keresi a feleletet a beteg multjában főleg gyermekkorában, addig Adler azt mondja: kissé megnézem magamnak az egész embert, hogy rájőjjek, minő önző egyéni hatalmi célt követ tünetével, milyen feladat elől menekül segítségével, amely feladatban veszélyeztetve érzi hatalmát, fölényét, presztízsét, személyiségét. Tehát Freudnál az elfojtott szexualitás mint előidéző ok, Adlernél az elérendő vagy megvédendő egyéni hatalom vagy fölény mint kitűzött cél. Pl.: egy gyermek felveszi azt a rossz szokást, hogy folyton pislog a szemeivel. A freudista magyarázat: a gyermek valamit láthatott a házastársi életből, amit nem kellett volna látnia. Az ok tehát: szexuális jellegű lelki megrázkódtatás a multban. Adler szerint a gyermek nem azért pislog, „mert”, hanem azért, „hogy” a figyelmet magára terelje, a szülőket a vele való foglalkozásra kényszerítse, ezáltal hatalmát felettük érezze és gyakorolja esetleg, hogy betegségével a többi gyermekek között tekintélyre tegyen szert stb. stb. Freud a multban felfedezett okokkal magyaráz, Adler a jövőre irányuló célokból megért.


A mult helyett a jövőre, az okok helyett a célokra irányitott szemléleti mód az a bázis, amelyen az egész Ipsz. felépül. Ez épület további ismertetéséről a Korunk fentemlített számára való utalással itt le kell mondanom, csupán kiemelem e helyen belőle azt, ami tárgyunk szempontjából legelsősorban érdekel: az idegesség sem érthető meg máskép, mint az egyén célkitűzéseiből.


S ha az ideges célkitűzéseit az Ipsz. kalauzolása mellett kihámoztuk, s azután marxista szemüvegünket feltesszük, meglepetve látjuk, hogy azok polgári célkitűzések tiszta tenyészetben. Ha az Ipsz. szerint az idegesség lényege egy erősen egocentrikus életprogrammnak a közösség rovására való érvényrejuttatása, és pedig reális teljesítmények helyett kerülő fogásokkal való érvényrejuttatása, úgy ez a célkitűzés szóról szóra a kapitalista célkitűzése.


A kapitalista életmottója: uralkodni. Az ideges karakteré: mindenkinél többnek lenni, mindenki felett uralkodni. Ha ténylegesen ez nem sikerül, akkor lép a színtérre a „betegség” amelynek segítésével legalább az uralkodás látszatát, érzését meg lehessen menteni.


Az uralkodás célkitűzése szinte természetszerűleg adódik a mai társadalom gyermeke számára. Az uralkodó osztály gyermeke már az anyatejjel szívja magába, az elnyomott osztály gyermekéből éppen az elnyomás váltja ki. Az előbbi kötelezve érzi magát a “magas karrierre” s az elérhetetlenség érzése elől gyakran menekül a neurozisba, az utóbbi is annál könnyebben lesz a neurozis vagy a kriminalitás martalékává, mennél jobban át van itatva a polgári ideológiától és mennél kevésbé sikerült hatalomvágyát osztálya kollektiv hatalmi harcába: az osztályharcba maradék nélkül beleolvasztani.


A polgári célkitűzések áldozata minden neurotikus és ezért talán nem fog ártani, ha egy ideges ember élettörténetéből vett néhány illusztrációval ezt az összefüggést megpróbálom megérzékeltetni:


Egy 27 éves fiatalember különböző ideges tünetei, főleg azonban nemi zavarai miatt keres fel. Fess, magas, feltűnően csinos férfi, aki választékos irodalmi német nyelven beszél és finom eleganciával öltözködik. Mindez éles ellentétben áll korcsmárosi foglalkozásával és elárulja nekünk első pillantásra, hogy ennek az embernek „magasabb” vágyai és célkitűzései lehettek, amelyek meghiusulása, vagy fenyegető meghiusulása elöl menekül a betegségbe. Élete jeligéjét, leitmotivját, mely minden konkrét tervében benne volt, a kezelés folyamán egyizben világosan meghatározta: „Eine Persönlichkeit werden” (személyiséggé lenni).


Mint kispolgári vendéglős szülők egyetlen gyermeke kihez az apa igen nagy reményeket fűzött, természetesen erősen polgári tartalommal töltötte meg a személyiség fogalmát: vagyont, hirt, tekintélyt épp úgy jelentett mint nagyműveltséget, nemeslelkűséget és főleg eredetiséget, a többi emberekből való kiemelkedett s éget.


Mint kiskorcsmáros nem nagyon érezhette magát ilyen személyiséghek s ha halljuk tőle hogy kiskorában „miniszterelnöki” pályára készült, majd később kissé általánosabban „magas karrierről” álmodott, amelyet mint hivatalnok feljebbvalói feleségeinek sorozatos elcsábítása által remélt megvalósíthatni, ha halljuk hogy mai napig is legkedvesebb éberálma, hogy Bécsben képzeli magát ahol előkelő, főleg női társaságban nagy szerepet játszik, akkor már megértjük, hogy ennek az embernek végzetesen össze kellene roppannia, ha ezt a nagy „leégést” valamivel menteni nem tudná. E mentségek egyike a betegség, a többit a viszonyok, a világháború, atyja halála stb. szolgáltatja. Mindezeket azonnal mint egy leckét elősorolja mentségére, midőn foglalkozása iránt érdeklődöm. Látszik hogy készen tartja őket s hogy foglalkozását méltatlannak tartja önmagához és csak úgy birja azt elviselni, hogy most is magasabb terveken töri a fejét (amelyekre azonban itt nem térünk ki).


Gyermekkora óta arra trenirozott, hogy úgy mint akkor mindig csak uralkodjék anélkül, hogy az valamilyen erőfeszítésébe kerüljön. Hogy hogyan gyakorolta magát abban, hogy reális teljesítmények helyett fogások segítségével kerüljön mások fölé, azt klasszikusan illusztrálja az az emléke, hogy midőn kereskedelmi érettségije után mint tisztviselő az egyetemre rendkivüli hallgatónak beiratkozott, a különböző filozófiai rendszereket csak azért és abból a szempontból tanulmányozta, hogyha társaságban valaki valamelyik rendszer hívének vallaná magát, ő az ellenkezőjét magasztalhassa. Ugyanebben az időben (saját elbeszélése szerint) egész tudatosan gyakorolta magát két dologban: szellemi tornákban, szófizmákban, lehetetlenségeknek tudományos úton való bebizonyításában, amikkel a férfiakat — és bájos mosolyokban, hatásos pózokban, amelyekkel a nőket lehessen megszédíteni.


Mielőtt azonban az első feljebbvalóné megszédítésére sor került volna, atyja meghalt s neki haza kellett jönnie, hogy a kis vendéglő vezetését átvegye, hiszen „nem hagyhatta anyját egyedül”. Itthon aztán, miután magas terveiről lecsuszottnak érezte magát (bár egyet még itthon is kovácsolt), merész lépésre készült: megnősülni. Ebben akadályozta meg betegsége: sájátságos „impotenciája”, amely éppen csak olyan nőkkel szemben nyilvánul meg nála, akik méltóak lehetnének arra, hogy feleségül vegye, vagyis tisztességes uri nőkkel szemben, míg cselédekkel vagy prostituáltakkal szemben impotencia nem mutatkozik.


Nősülni, mint mondja azért akar, mert nagyon szereti a gyermeket. Már a következő kérdésnél kiderül 1. hogy a gyermekekre azért van szüksége, mert bennük reméli megvalósítva látni azokat a magas célokat, amelyeket önmagának megvalósítania nem sikerült és 2. hogy gyermekszeretetét azóta kezdi felfedezni, amióta ez a gondolat foglalkoztatja. (Látható a szeretet mint begyakorolt fogás egy önző hatalmi cél érdekében).


A gyermeknemzéshez azonban nő is kell és betegünk őszintén bevallja, hogy a nőt csak nélkülözhetetlen szerszámnak nézi ehhez a művelethez, legszívesebben nélküle csinálná meg az egészet


Ez a nézet egymagában már eléggé magyarázza és érthetővé teszi sajátságos impotenciáját, mert az impotencia fiatal korban a női nem tagadásának, a női nemmel való mindenféle szorosabb közösség elhárításának a jele. Hogy ez a mi betegünknél mennyire igaz, azt az eddigieken kivül beszédesen igazolják még a következő, a beteg által elmondott részletek. E szerint ő a nőt kétségtelenül alsóbbrendű nemnek, a nőket alsóbbrendű lényeknek tartja. Meg van győződve a saját ellenállhatatlan hatásáról, melyet a nőkre gyakorol. Minden nőnek udvarol, aki a látóhatáron megjelenik, főleg azért, hogy meggyőződjék hogy azt is meg tudja-e hódítani. Eddig ötvenöt nővel csókolódzott, akik közül egyikkel sem kötött ennél intimebb viszonyt. (Ez a prostituáltaknak volt fenntartva). Mindegyikkel ő szakított, mielőtt akár egy ilyen viszonyra, akár pedig házasságra sor került volna, vagyis mielőtt a kötelék tulságosan szorosan fonódott volna a nyaka köré. Mégis volt két olyan „esete” ahol majdnem házasságra került a sor. Az elsőt megkérte, de az húztahalasztotta a feleletet, mire ő ultimátumot intézett hozzá, amelyre végül elutasító választ kapott. Ezt a szerelmét tartja az egyetlen igaz szerelmének az ötvenöt közül, amelyet elfelejteni nem tud, mint őmaga mondja, valószínűleg azért mert ez volt az egyetlen, ahol ő szenvedett verességet. (A valóság az, hogy ezt a verességet önmaga provokálta az ultimátumnak oly módon való felállításával, hogy a válasz rá csak elutasító lehessen. Provokálta azzal a célzattal, hogy elvegye önmagának a kedvét további hasonló merész vállalkozásoktól). Mikor aztán tavaly életcéljának többszörös módosítása és leredukálása után odáig jutott, hogy majd a gyerekei fogják neki a hőn óhajtott istenszerűséget megszerezni, akkor természetesen keresni kellett egy lányt is, aki amellett, hogy ehhez eszközül szolgáljon, a maga részéről úgy szellemi képességeivel, mint társadalmi állásával és persze, bár nem fontos, de pénzecskéjével is hozzájáruljon emez annyira döglődő presztízsnek a megmentéséhez. Talált is egy ilyen leányt és el is jegyezte. Egészen szimpatikus volt neki ez a leány eleinte. Amint azonban a házasság napja közeledett, ez a szimpátia egyre fogyott és a végén felbontotta az eljegyzést. Nemileg — ugymond — nem érdekelte, nem volt az ő zsánere. Az ő szemében ugyanis kétféle nő van. Olyan, aki csak nőstény, az ilyen csak nemi érintkezésre való, de nem vehető el feleségül és olyan, akit ideálizálva az emberi szép tulajdonságok megtestesítőjének tart, de az ilyen nem gyakorol rá — úgymond — nemi ingert.


Ime, tipikus esete egy „kettős érinek”. Csáki egy kis szósz hozzá és kész az u. n. pszichoanalitikus regény, amilyenekről például NeufEld Béla referált a Korunk-ban. Többek között egy francia regényről, amelyben a kettős életű nő otthon a gyöngéd, finom feleség — de frigid nemileg — a titkos randevukon pedig „örjöngő, vonagló örömlány”. A megfejtés? Gyöngédség és érzékiség mint két ellentétes pólus, amelyek önálló életet élnek, nem tudnak szintézisbe összeolvadni, testi és lelki szerelem, tragikus konfliktus, elintézetlen Oedipus-komplexum, stb. mindenesetre a kettősség mint lelki valóság elfogadva, amely alatt az áldozat csak szenved, de nem tehet róla és. nem tehet ellene. Ha azonban ezzel szemben az Ipsz. azt állítja, hogy a kettős én csak egy műfogás, amely mögött: megtalálható a tudatlanság leplébe burkolózó szerző, akkor itt alkalmam van e példán bizonyítani: betegünknek szüksége van énjének kettősségére, e kettősség egybeolvadásának megakadályozására, célja van vele. Nagyon egyszerű. Ha én egy nőbe szerelmes vagyok, de nincs viszonyom vele, akkor még eléggé veszélytelen a helyzet rámnézve Ugyanez az eset, ha viszonyom van vele, de nem vagyok szerelmes belé. De jaj nekem, ha szerelmes is vagyok belé és viszonyom is van vele. A kettősség mögött rejlő egységes cél: a nővel, mint veszedelmes ellenféllel szemben való bebiztosítás. Hiszen érthető, hogy akinek a rizikó nélküli uralkodás a vezérelve az élet számára, annak a házasság, vagy a nővel való bármily intim kapcsolat joggal veszedelemnek tünik fel. A kettősség segítségével sikerül megakadályoznom, hogy akadjon nő, akinek maradék nélkül adom magam, az ideges nyelvén: kiszolgáltatom magam. Egyiknek adom testemet, a másiknak adom lelkemet, de egyiknek se adom magamat egészen. Igy sikerül megőriznem különállásomat, függetlenségemet, fölényemet.


A mi betegünk tehát nemi ösztönét, a nőkről alkotott véleményét és szerelmi izlését egyformán a fölény keresésének, vagy megőrzésének szolgálatába állította és e célnak megfelelővé fejlesztette, olyanná, amilyen az ő egész személyiségének, egyéniségének megfelel. Menyasszonyával nem azért szakított, mert nemi ösztönének tragikus kettőssége miatt nemileg nem volt az ő zsánere, hanem azért „nem volt az ő zsánere”, hogy ne kelljen (elvenni, s azért volt ösztönének ez az állítólagos kettőssége, hogy senkit se kelljen elvennie.


S ha most azt kérdezzük, hogyan jutott ez az ember ahhoz a gondolkozásmódhoz, hogy minden nőben ellenfelet lásson, akkor elég egy pillantást vetni gyermekkorára és szüleihez való viszonyára, hogy ezt megfejtsük. Midőn első ülésünkön vázlatosan leírja családja származását és történetét, megkérdem tőle, hogy és miért van az, hogy míg ebben a leírásban atyjáról és az ő cselekedeteiről részletesen beszámol, addig anyjáról egy árva szóval sem emlékezett meg. E kérdésemre feltünően zavarba jön és hosszas habozás után elmondja, hogy anyja egy egyszerű asszony, ahogy azt mondani szokás, aki mélyen alatta állott atyjának, aki viszont nagyon művelt és sokoldalú ember volt.


Ez a kijelentés és a zavar, amely ezt megelőzte és kísérte reflektorszerűen rávilágított az ő nővel szembeni lelki beállítottságának gyökereire. Mivel ő is férfi mint az apja, gondolhatta már gyermekkorában, neki is messze fölötte kell állania a nőnek. Ezen a címen legyőzendő ellenfelévé tette meg anyját és megkezdőttek egyre súlyosabbá váló konfliktusai anyjával, amelyek mái napig is tartanak, mikor már atyja meghalt és ő egyedül él anyjával. Ezek a konfliktusok, amelyekben már gyermekkorában kétségtelenül ő húzta a rövidebbet, (anyjától sok verést kapott) és az együttélés anyjával, amelyben most sem érzi magát száz százalékosan felül anyjával szemben, alapos kételyeket támaszthattak benne férfiúi vagyis e beállítás szerint, uralkodói képességei iránt és alaposan elvehették a kedvét egy bármilyen más nővel való együttéléstől is, ahol még kevésbé lehetett biztos a fölénye felől, mint saját anyjánál. Minden áron ki kellett tehát térni e feladat elől és ennek lehetővé tételére volt szüksége különleges szerelmi ízlésére és nemi zavaraira.


Betegünk nemi zavarainak és általában lelki állapotának a lényegét két mondatban jellemezhetjük: a felsőbbrendű személyiség, a fölény célkitűzése csak egy impozáns lelkitulajdonságokkal rendelkező nővel való házasságot engedhet meg neki. Azonban éppen fölényének a féltése miatt éppen az ilyen nőkkel nem meri, nem akarja a sorsközösséget, a kooperációt egy életen át vállalni. Mindebből a beteg maga csak annyit tud, hogy pont azokat a nőket nem kívánja a teste, akikért lelke epedez. Pech, tragikus konfliktus.


A psza. lebben a konfliktusban a lélek mélyén rejtőző örök! emberi valóságot lát, mig az Ipsz. azt megrendezett eszközként leplezi le, amelynek segítségével az ideges az ő fölényérzését veszélyeztető szituáció ellen biztosítja be magát. Mert egész élete erre a célra van beállítva;: fölényérzését (Persönlichkeitsgefühl) biztosítani, megóvni.


A psza.-kus állásfoglalásból logikusan a baj gyógyithatatlansága következik. Az ipsz.-ai álláspontból a gyógyulásnak egyetlen és egyszerű módja, adódik: fel kell adni a fölényérzés keresését mint életcélt minden vonalon, s helyette a közösség érdekeivel is harmonizáló érvényesülési érzést kell célul elfogadni. A megváltozott cél előbb-utóbb maga után vonja, iaz egész lelki átalakulást.


A gyakorlatban a, dolog természetesen nem olyan egyszerű. Midőn a betegnek elébe tártam hajszáját, a soha el nem érhető fölény fikciója, fantazmagóriája után és óvatosan, számolva az idegesek érzékenységével minden tanáccsal szemben, felvetettem azt a kérdést, nem volna-e helyes a gyógyulás érdekében. fezt a hajszát a presztízs foszlányainak, a látszatnak a megmentése végett feladnia, a mindenféle csalafintaságokkal a közösség fölé való emelkedés helyett az átlagos, de tényleges teljesítmények révén a közösségbe való beilleszkedésre beállítania magát — válaszul két kérdést adott fel nekem, két nagyon okos kérdést, amelyekből látszott, hogy átértette a helyzetet. Az első kérdése: hogyan és miért adja pont ő fel az elsőségért való harcot, a konkurrenciát, mikor mindenki más valóban folytatja. A második kérdése pedig: ha szétromboltam ideálját, a Persönlichkeit-ot, a személyiséget, a tekintélyt, a fölényt, milyen mást adok neki ezek helyébe.


E kérdések közül, amelyek logikusan adódnak az Ipsz. tanításaiból, amit világnézeti külömbségre való tekintet nélkül minden Ipsz.-us elismer, e kérdések közül az első a mai közösség problémáját veti fel, amelyben mindenki, a másik legyürésére törekszik és amelyben azt várjuk az ebbe a hajszába belebetegedett idegestől, hogy adja fel e hajszát és illeszkedjék belé; a második pedig a mai egyén problémáját veti fel, akinek ideáljai és célkitűzései szigorúan egyéniek, önzőek, tekintély- és látszat hajhászok és akkor azt kívánjuk az idegesünktől, hogy célkitűzéseibe kalkulálja bele az emberi közösséget és annak érdekeit helyezze a magáé fölé.


Ezek a kérdések felvetik az egyén és közösség viszonyának problémáját a mai társadalomban. Ezekkel a kérdésekkel az Ipsz. beletorkollik a szociológiába, és pedig szerintünk a marxizmusba, amely nélkül itt kielégítetlen marad.


E kérdések felvetésével, annak az elismerésével, hogy a közösségnek szerepe van az idegesség keletkezésében, az idegesség megszűnt orvosi probléma lenni: társadalmi problémává, szociálpszichológiai problémává lett. Hiszen ennek köszönhetjük azt, hogy annyira divatba jöttünk. A legkülönbözőbb ujságokban és folyóiratokban olvashatunk és előadásokban hallhatunk az idegességről, mint a modern kor betegségéről, korunk neurozisáról, lelki válságáról, a tömeglélek problémáiról, stb. stb.


Ha azonban ezeket a cikkeket, vagy előadásokat marxista szemmel vizsgáljuk, mindenek előtt feltűnik, hogy úgyszólván kivétel nélkül polgári nyomtatványokban, vagy polgári előadóktól jelennek meg. Nemcsak azért mert a sajtó polgári kezekben van, hanem elsősorban azért, mert az idegesség a burzsoázia problémája és nem a proletáriátusé. Ha a polgári lapok csak ezért foglalkoznának korunk idegességével és csak ebben az értelemben, a proletáriátus csak örömmel üdvözölhetné, mint annak a jelét, hogy a burzsoáziának saját hatalmába vetett hite és bátorsága ingadozik. De mit látunk? Azt, hogy ezek a cikkek a proletáriátusnak szólnak, akinek fejébe a társadalmi fejlődés új elméleteit csempészik be. Azt látjuk, hogy ezek a cikkek a polgári ideológia legveszedelmesebb, mert tudományos mezben fellépő terjesztői. Ezek a cikkek, ahelyett hogy az idegességet a hibás társadalmi rend megnyilvánulásaként állítsák oda, mint ahogy az tényleg van, s ennek megfelelőien az idegesség megszüntetésének egyetlen biztos gyógyszereként a társadalmi rend megváltoztatását tartsák szükségesnek, ahelyett az ellenkező útat járják. Egy freudista cikk dr. Elekestől például a mai társadalmi rend minden baját, a sok háborút, erőszakot, elnyomást és igazságtalanságot, mind az egyén elfojtott szadista ösztöneire, a modern emberben benneszunnyadó „vademberre” vezeti vissza. A tendencia ebben az, hogy az uralkodó osztály által fenntartott rendszer helyett az egyénnek ösztöneire tolják a felelősséget, mely ösztönök megfellebbezhetetlenek, abszolutak, a jó Isten, vagy a természet adta őket s ők pedig nem vonhatók felelősségre.


Az ösztönöknek (elsősorban a szociális nemi ösztönöknek) és az azokat magában foglaló abszolut tudattalannak az egyén magatartására döntő tényezővé való kinevezése az egyén felelőtlenségének a biztosítására szolgál és kifejezetten reakciós tanítás. A tudattalan az olyan embernek a lelkében játszik nagy szerepet és foglal el nagy helyet, akinek sok rejtegetniválója van a közösséggel szemben. Ez az embertípus a burzsoá. A tudattalanra és az abban működő ösztönökre való hivatkozás címén messzemenő felelőtlenséget biztosítani az egyénnek, az uralkodó osztály érdeke.


A freudizmus a felelőtlen és korlátlan egyéni, főleg nemi kiélés elvének a hirdetésével, és a közösségnek, mint e kiélés útjában álló tényezőnek a beállitásával, korunk túlhajtott individuálizmusának legjellegzetesebb hajtása.


Individuálista alapbeállítottságának megfelelően igenli és szükségesnek tartja a tekintélyeket, mint a lényegében és lelke mélyén antiszociális ember fékentartására szolgáló legfőbb tényezőt. Ezzel az osztálytársadalom véglegesítése mellett foglal állást, mert osztálytársadalom nélkül nincsenek tekintélyek. Sem társadalmiak, sem tudományosak. Legkevésbé féken tartó tekintélyek.


Individuálizmusában annyira megy, hogy ahelyett, hogy az egyéni lelket és benne a szexuálitást is a társadalmi-gazdasági alapépítményből keletkezőnek ismerje fel, társadalmi alakulatok keletkezését, s általában az ős társadalmak keletkezését az egyéni elfojtott, vagy kiélt szexuálitásokból magyarázza. Egy minden időkre érvényes abszolut lelket állit fel, amelynek egyetlen biztos fundamentuma a tudattalanban rejtőző szexuális önzés. Ez a szexuális önzés volt szerinte a megindítója az őstársadalom keletkezésének: fordított történelmi materiálizmus. Igaza van tehát Leninnek, amidőn a freudizmus legjellegzetesebb ismertetőjelének, lényegének azt tartja, hogy az egész társadalmi kérdést a nagy szexualitás függelékeként állítja oda. Módomban van Lenin idevonatkozó nézetét idézni: „A Freud-féle teoria egy divat-hóbort mostanában... Bizalmatlan vagyok azokkal szemben, akik mindig csak a nemiségre meresztik szemeiket mint az indus szent a köldökére ..


Minek megy ki ennek a kérdésnek (t.i. a nemiség kérdésének) ez a hiányos és marxista-ellenes megítélése? Arra, nehogy a nemi kérdést, a házasság kérdését a nagy társadalmi kérdés egyrészeként fogják fel az emberek. Hanem fordítva: az egész társadalmi kérdést a nemi kérdés egyrészeként, függelékeként lehessen beállítani. A főkérdést mellékes kérdéssé lehessen degradálni!”


(Befejezése a következő számban)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal