HU  |   RO  

Korunk 1929 Szeptember

A fotográfia – korunk művészete


Neundörfer Lajos

 


Nemzetközi foto-kiállitás Stuttgartban


 


A fotográfia ma a legkülömbözőbb területeken nyer alkalmazást, Alig van száz éve, hogy Daguerre első felvételeit csinálta direkt pozitiv eljárással rézlemezre, a retusirozás, a tetszőleges sokszorosítás lehetősége nélkül. S ma kulturánk nagy területei elgondolhatatlanok a fotográfia nélkül. Egészen eltekintve az amatőrfotográfusok százezreitől, akik a kamera útján emlékeket és benyomásokat őriznek meg, gondoljunk csak a képes lapok millióira. A Berliner Illustrierte Zeitung egyedül hetente két millió példányban jelenik meg. Mind ezek a képes lapok a fotográfia lehetőségeiből élnek; ma már van egy kifejlődött kép-riportázs, amely röviden és átfogón jegyzi fel az eseményeket, egy pillantás elég a helyzet megértésére, mert a külső megjelenésben adja a dolgok és emberek lényegét. Ez által az egész Föld látómezőnkbe került. Ahelyett, hogy beszámolókat olvasnánk, amelyek a dolgokat mégis mindig csak az iró szemüvegén át adják, a foto utján objektiv tényállásokat kapunk. Éppen az által, hogy a tényrögzítés legjobb eszköze, a foto az orvostudomány, a rendőrség nélkülözhetetlen segédeszköze lett. Ma nincs már tudomány, amelyik ne használná fel a fotográfiát; némelyikben egészen új területeket nyitott meg. Gondoljunk csak a röntgen-fotográfiára, a mikro-fotográfiára, a mozgás-rögzités lehetőségeire. Végül a foto adta meg a lehetőséget a művészetek reprodukciójára és ezzel sokkal nagyobb elterjedésükre, mint az az eredeti és a metszet által lehetséges volt. Az arckép terén pedig a foto erősen háttérbeszorította a festészetet és a rajzot.


De mind ezek nem „művészi” feladatok. „A fotográfia mindig valamilyen célt szolgál, a maga területén bizonyára van küldetése, de nem tartozik a képzőművészetek közé”. Ezt a sokat vitatott állítást a tények mindinkább megcáfolják. Egyrészt: kétségtelen, hogy a festészetnek és a grafikának ma már nincsenek széles hatáslehetőségei: a művészek érzik ezt a legjobban. Másrészt nem szabad elfelednünk, hogy a középkor művészete, amelynek volt tömeghatása, első sorban nem művészi, hanem vallási feladatot teljesített. Hogy lettek volna korok, amelyekben a nép széles rétegei részt vettek volna a művészet dolgaiban, azt csak fesztetikusok hiszik. A nagy tömegek érdeklődését mindig az esztetikain kívül eső momentumok határozták meg. A művészet hatása az emberekre azon alapszik, hogy olyan dolgokat alakit, amelyek az embereket vallási, politikai vagy más szempontból érdeklik. Ez által azonban, anélkül, hogy észrevennék, a művészet befolyásolja az emberek formaérzését, az emberek megtanulnak a művész szemeivel látni. Kérdezni lehet, vajjon egy művészi fotográfia, amely nem tagadja meg lényegét, nem nyerhet-e éppen ilyen befolyást az emberekre? Az első feltétele annak, hogy széles néprétegek érdeklődjenek a fotográfia iránt, adva van abban, hogy a foto tényközlő eszköz. A második kérdés, hogy a foto művészi, azaz a kifejezés eszköze lehet-e. Más szavakkal: több-e a foto, mint események és dolgok mechanikus rögzitése a lencse és a fényérzékeny réteg által?


A művészi fényképezés első kísérletei tévútakon jártak. Amint a technikai lehetőségek nőttek, a legjobb fotográfusok minden eszközzel azon voltak, hogy a fotót a festészettel egyenrangú művészetté emeljék. Bár kihangsúlyozták a fotográfia önállóságát, mégis a művészi foto elemeit a festészettől kölcsönözték, különösen a tájképfestészettől s „festői” hatásra törekedtek. Egy felvétel akkor volt tökéletes, ha megközelítette a kép lágyságát, letompított tónusát. Erre a célra kitaláltak különféle átdolgozási és átnyomási eljárásokat, amelyek lehetővé tették, hogy a „művész” keze beavatkozzon a technikai előállításba. Nem lehet tagadni, hogy ily módon szép képeket hoztak ki, azonban a kamera használata ezeknek a kezei között nem hozta a valóság lényegesen új alakítását, semmi olyat, ami a grafika eszközeivel el ne lett volna érhető. Igy lett a fotográfia egy nem igazi rajz-művészet.


Az utóbbi években azonban mind erőteljesebben mutatkozik meg egy másik kísérlet a foto művészi lehetőségeinek kiaknázására. Az új alakítás tisztára a kamera adottságain alapul: a lencse vetítésén és a lemez fényérzékenységén. A kettő együtt a világ olyan látását teszi lehetővé, ami a szemnek nem adatott meg: a leggyorsabb mozgások megrögzitését, képszerű megfogását olyan dolgoknak, amelyek kicsinységük, átláthatatlanságuk vagy távolságuk miatt a szemnek hozzáférhetetlenek (Röntgen-, Mikro-, csillag-, tengeralatti foto). Főként azonban a kamera egyszerű vetítése, szemben szemünk kettős vetítésével, valamint a színek redukciója a világos-sötét változataira, a dolognak egy új távlatbani megjelenitését teszi lehetővé, anélkül, hogy dologszerűségüktől megfosztanánk őket. Erre a körülményre épít a modern fotográfia. S ezzel egy saját forma-területet hasított ki magának. Kérdés, hogy vannak-e már művészek is, akik az új eszközzel alkotást is tudnak kihozni.


A stuttgarti nemzetközi foto-kiállítás az első fénykép-kiállítás, amely ennek az új fotografálásnak a jegyében született meg. S ez messze kiemeli jelentőségben a szokásos fényképkiállitások közül. A Deutsche Werkbund rendezte a kiállítást s a jury csak olyan felvételeket fogadott el, amelyek a kamerát, mint új alakítási eszközt használják fel. S sikerült az új fotografálás összes jelentékeny úttörőit, németeket, oroszokat, franciákat, amerikaiakat, hollandokat jellemző kollekciókkal bemutatni. Emellett a foto új munkaterületeit is bemutatja a kiállitás egy külön teremben, amelyet Moholy Nagy László rendezett. A berlini Stenger-gyüjteményből származó daguerrotípiákkal kezdi a foto történelmi útjánlak bemutatását. Finom, miniaturszerű, ezüstösfényű képecskék ezek. A „festői” fényképezést a technika tökéletlenségéből vezeti le; a tudományos és rendőri fényképezés példái azt mutatják meg, hogy mái látásunk a gyakorlati célt szolgáló fényképezés minél nagyobb élességre való törekvésének eredménye. A vilanyvilágítás és a nagyon érzékeny lemez meg a tiszta fényalakításnak és a pillanatfelvételnek. Ezzel meg vannak adva a képriportázs előfeltételei. Végül rámutat Moholy Nagy „a fényképész nagy szociális felelősségére, amikor az adott fotografikus eszközökkel olyan munkát végez, amely más módon nem végezhető; ez a mai valóság megnemhamisított dokumentuma kell legyen. A fotográfia értékelése nem alapulhat egy foto-esztetikán, hanem az optikailag megfogott valóság emberi-szociális intenzitásán, ami minden produkció egyedüli kritériuma”.


Erősen képviselve van a kiállításon a tárgynélküli fotográfia. A fotogtamm tiszta fényalakítás kíván lenni. Abból indul ki, hogy a fényérzékeny lemez az összes árnyalatokat tartalmazza a világos és sötét között. Ezekből az árnyalatokból komponálja a képet. Ehhez nincs feltétlenül szüksége a kamera projekciójára. A különböző fénykompoziciók alkotóelemei egészen jelentéktelen dolgok: óramutatók, léniák, papírszeletek, amelyek a legjobban sikerült felvételekben teljesen elvesznek a fény-árnyék tiszta ornamentális játékában. Ezek a dolgok teljesen az absztrakt művészet körébe tartoznak. Elméletileg az a jelentőségük, mint Klee szín-művészetének: fény-kompoziciók a szó tiszta esztetikai értelmében. Kvalitásuk megítélésére hiányzik még a szükséges mérték. A legjobban a Moholy- Nagy ilyen kompozíciói fogják meg az embert.


A kiállított képek legnagyobb része emberek vagy tárgyak tárgyilagos visszaadása. (A tájkép csaknem teljesen hiányzik). Világosan megmutatják az új fotográfia sajátos alakítási lehetőségeit.


A fotografált arckép, éppen úgy mint a festett vagy rajzolt kép, azon épül fel, hogy a fejkörvonalnak tudatos bekomponálása a képkeretbe az ábrázolásnak levegőt s ezzel plasztikusságot kölcsönöz. Miután a retusirozás mint a felvétel korrigáló átdolgozása már régen elesett, eltünik most a térilluzió keresése is; a kép széle szorosan a fej körvonalaihoz nyomul, sőt nem ritkán bele is hasít, úgy hogy csak az arc vagy csak ennek egy része látható. De ez oly közei-felvételben, amely kizárja a levegőt. Ilyenek pl. Hilmar Lerski arcképtanulmányai proletárokról. Pózos tartást ezek a fejek: egy weddingi boltos, egy koldus, egy lokomotivfűtő nem is bírnának el. Elviselhetetlenül természetellenesek lennének. A másik lehetőség volna még: a miliö-ecsetelés, pl.: festői szegénység. A kamera közelképe valami egészen mást ad. Kinyitja szemünket ezen emberek egyénisége számára. A keménység, a kidolgozottság a vágyakozás puha vonalával, a szellemiséggel átnemgyúrt éberség. Az oroszok felvételei között az elnemhasznált, eredeti élet pompás fejei. Valóságos emberek, a kép nem egyéb, mint külsejük lerögzitése, kompozíció nélkül, azonban lényegükben meglátva, minden mellékes kiküszöbölésével. Ezen alapszik ezeknek a képeknek nagyfokú intenzitása. Némelyik, mint pl. S a s h a Stone „Fiatal leánya” maradandó élmények. A plaszticitásról való lemondás felfokozza a felület jelentőségét mint az élő alak találkozási pontját at környezettel, tudatossá teszi, mint a tulajdonképeni láthatót se emberen.


Ugyanilyen mélyrehatóan tudja megfogni a fénykép a dolgok szerkezetét is. Hans Finsler úgy tud lefényképezni anyagokat, hogy mineműségük nyilvánvalóbb lesz, mint magán a lefényképezett dacabon: a tüll leheletszerűségét szemben a gyapjú szövet puha lágyságával, a sajtolt csalánszövet simaságát és a vászon keménységét. S ezt sok grupirozás nélkül éri el. Néhány ránc s az anyag betölti az egész képet. Tárgyilagos; mint egy reklámkép, de emellett valóságos kép, amelyre örömmel néz a szem. Nehéz megállapítani, vajjon a reklámfényképezés célja volt-e az, ami ezt a látásmódot életrehivta vagy pedig a tárgyilagosságra való törekvés volt az, ami a hatásos reklámfényképészet alapjait megteremtette. Tény azonban az, hogy itt egy egészen új terrénum nyílik meg az alakitó akarás számára. Mindennapi dolgok: egy tejeskanna, egy osramkörte, mansettagombok egy ingben, egy zsebkendő egy csücske itt a képalakítás tárgyai; nem, mint festői csendélet, amelyben e tárgyak csak fényhatások hordozói volnának, hanem a maguk józan dologiságában. Ami a festészetnek nem igen sikerült: mindennapi életünk dolgainak, a gépeknek és a technikai eszközeinknek esztetikai értékeit kihozni, azt a fotográfia egészen igénytelenül, de annál nagyobb hatással megteszi. Az ember más látás -beállítottsággal megy el e képek elől és mindenfelé értékeket fedez fel, ahol addig nem is keresett ilyeneket. Enynyiben a fotográfia éppen olyan forradalmat jelenthet látásmódunkban, mint az impresszionizmus a 80-as években. Stone lefényképez -egy halom ócska cipőt a foltozó suszternél; R enger -Patzsch a dresdai Zwinger lépcsőjét veszi fel; csak a lépcsőt. E lépcsők lendülete többet visszaad talán az épület barokkjából, mint a plasztikai gazdagság felül.


Az átvilágítás Röntgen-sugarakkal felfedi a dolgok belső szerkezetét. Előbb az ilyen felvételeket tisztán tárgyi, tudományos érdeklődésből csinálták. Ma már azonban rájöttünk, mily csodás ornamentikája van pl. egy átvilágított kagylónak. Igy találunk a dolgokban rejtett esztetikai értékeket s pedig anélkül, hogy más interpretátorra volna szükségük, mint egyedül a szemre Ami azt jelenti, hogy egy tárgy formaértékeinek művészi felismerése itt legegyszerűbb alakjában mutatkozik.


Film és foto egyformán tud mozdulatot visszaadni, mind a kettő meg tudja fogni a mozgást lefolyásában, a film gyorsítás vagy lassítás, a foto egy mozgás-fázis megrögzítése által. Kár, hogy a stuttgarti kiállítás a dolgok ezen oldalával nem foglalkozik. Anyagot szolgáltathatott volna hozzá a fotóriportázs, a technikai és sport-felvételek. Érdekes e tekintetben egy filmszalag, amelyet az oroszok állítottak ki. A szem egy képhez tapad, azt a helyzetet mutatja a mozgás-folyamatban, amelyben a rögzítés a mozgást mutatja, amelynek egy része. Míg a film nagy mértékben szolgálhat a mozgás-folyamat tanulmányozására s az idő megrövidítése vagy meghosszabítása által hihetetlenül nagy hatást tud kiváltani, — sok filmgroteszk egyedül ezen a tempóeltoláson alapszik — addig a foto a mozgás erejét adja vissza. Míg pl. egy ugrás szépsége egy szépen kidolgozott test erőfeszítésében a folyamat gyorsasága miatt soha se érvényesülhet eléggé, a fotográfiája ugyanezen ugrásnak a mozgás megrögzítése által ennek a szépségnek tartamot s ezzel hatást képes kölcsönözni. Nincs ennek megértésére szükségünk egy képzőművészeti elméletre sem a termékeny pillanatokról, minden csak azon fordul meg: a kellő pillanatban nyitni a kamarát, vagyis helyesen megfigyelni. Mert megint valóság az, tudatos alakítás közbejötte nélkül, ami a képet adja, valóság, amely nagyon sokat jelent számunkra: egy jól iskolázott test gyorsaságát és tudását, vagy utcáink tempóját, életünk sebességét.


Az alakító eszközök néhánya jól előtérbe lép a stuttgarti kiállításon. Egyik a diagonális kompozició. Palackokat keresztben egymásra állítanak fel; egy utca, egy tárgy fővonalait a képen keresztbe helyezik el. Az ilyen diagonális kompozíció a legfelsőbb fokig feszíti a tér mélységét, anélkül, hogy a lineáris perspektiva illuzióját igénybe kellene venni. Aztán a rézsútos felvétel. Utca egy ablakból; virágok rézsútosan felülről; egy csésze ugyanúgy. Az ilyen látás a tárgy szerkezetét a legjobban megmutatja. Megadja a körvonalakat, de egyúttal a téri elhelyezést is. Végül a kompozíció egyik eszköze még a tárgy körvonalainak kemény elhatárolása a képszél által. Ez feszült, gazdaságos vonalvezetést ad, amelytől a szem nem térülhet el mellékes dolgok felé.


A modern fotográfia jelentősége abban áll, hogy technikai eszközök segítségével szemünket felnyitja környezetünk mindennapi dolgainak formaszépségei számára. Kérdés, milyen útón fog haladni. Ha „művészet” lesz, amelyet a főiskolákon és akadémiákon tanítanak, akkor osztozni fog a többi művészetek sorsában. Az emberek egy kis része számára nagy jelentősége lesz, de a tömegeknél nem fog visszhangra találni. De ha a fényképészet feladatának tudatában marad, hogy mint reportázs, reklám és tárgyilagos tárgyfelvétel hasson, ha a fényképészek hivatásos fényképészek maradnak, de erős formaérzékkel, akkor talán lehetséges lesz megint a fotográfián keresztül egy tömegművészetet teremteni.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal