HU  |   RO  

Korunk 1929 Július

A világéter halála és feltámadása


Szántó Hugó

 


A világéter, mely az emberi gondolkodás ködös kezdeteitől fogva élte az eszmei lények életét,, 1905-ben halt meg, amikor Einstein Albert „Zur Elektrodynamik bewegter Körper” c. értekezésében először mondta ki rá a halálos szentenciát.


Persze, az ilyen tudományos kivégzések sem csinálódnak egyszerre. A „halálos” csírának már régen benne kellett rejtőznie az eszme struktúrájában. Már az általunk ismert legrégibb görög gondolkodókat szenvedélyesen mozgatta az a probléma, vajjon minden „teli”-e, vagy van-e „ür”, van-e, semmi” is. Az eleai filozófusok, Parmenidesszel az élükön, azt állították, hogy csak a lét van és lehet, a semmi azonban nincs és nem lehet. (Amiben első pillantásra mindenki igazat fog adni nekik, sőt sejtem, hogy sokan többé-kevésbbé tudatosan, aszerint, hogy még mennyi respektussal viseltetnek a filozófia iránt, azt fogják gondolni magukban, hogy ez, enyhén mondva, üres és nagyképű tautologia. Ámde -— vigyázat. A filozófiában éppen az a különös és nehéz, hogy a szavaknak egészen sajátságos, a köznapitól eltérő értelmi súlyuk van. Alább látni fogjuk, hogy a kérdés veleje éppen ez: mi a tér, valami vagy semmi? Helyesebben szólva: milyen faja, módja a valaminek? Mert ime: a valami-semmi ellentét nem szakadék, hanem skála-oktáv, melyet a létformák intervallumai töltenek ki). Az eleaiakkal szemben Demokritos, az ó-kor Einsteinje, merészen kimondja: nemcsak a lét van, hanem a semmi is van, a teli mellett az ür, az atómok mellett az üres, igazán üres tér.


Ezzel a megállapításával Demokritos a modern fizikus gondolkodásmódjáig, emelkedik. Nem törődik azzal, hogy mit szól e megállapításhoz a tiszta ész, mely megtorpan a „létező semmi” fogalma előtt. Előtte egy szempont lebeg: megmagyarázni a fizikai jelenségek világát. E magyarázat megköveteli az abszolut ür, a létező semmi feltételezését, teljesen mellékes tehát, mit szól ehhez az ész. Ime, itt a modern elem Demokritos gondolkodásában: a feltétlen objektivitás, a tények feltétlen respektálása. Az észnek kell a tényekhez igazodnia s nem fordítva. Ám lássa az ész, vajjon hogyan lehetséges ez a hozzásímulás. Ha máskép nem megy, meg kell magában ölnie a régi észszerűt és új észszerűségekbe kell magát beleélnie. Nincsenek örök axiómák, csak azok és addig, amelyeket és amig a tények sugalmaznak.


Einstein nagy tette hasonló Demokritoshoz: a világürt kitöltő éter, a fényhullámok, elektromagnetikus hatások, s talán a gravitáció állítólagos hordozója, nem létezik, nincs. Mer: ha volna, akkor a Michelson-Morley-féle kísérletben jelentkeznie kellett volna, „éter-szélt” kellett volna előidéznie.


Einstein a relativitás elméletének minden filozófiai jellege ellenére is izzig-vérig fizikus. Nem törődik vele, hogy milyen kellemetlen zavarba hozza a „tiszta ész” képviselőit, megy egyenesen a maga elméleti fizikai útján s nem bánja, hogy egyszerre problematikussá tesz mindent, amire eddig építettünk.


A speciális relativitás elmélet megalkotásakor a helyzet még aránylag könnyebbnek tűnhetett fel. Eltekintve attól, hogy ez az elmélet már nem ismer puszta teret, hanem csak egy négydimenziós idő-tér-uniót (az elmélet ezen oldalát ezuttal figyelmen kívül kell hagynunk, nehogy túlságosan bonyolítsuk mondanivalóinkat), úgy tűnhetett fel, hogy itt Demokritos alapelve újhodott meg: a „teli” tér, az atómvilág, mellett, ismét az abszolut üres tér lépett a fizikai valóságok körébe. A „teli” és az „üres” itt még egyenlőjogú tényezők, úgy mint Demokritosnál, a „teli” fogalmilag semmivel sem reálisabb, mint az üresség. Az éter végérvényesen meghalt s helyét a világür foglalta el.


De ez a helyzet csak az általános relativitási elmélet megalkotásáig tartott (1916). Ebben az elméletben Einstein hadat üzen a világürnek, a téreszmének is. Ugy képzeljük ezt a világürt, mint egy kész „bérkaszárnyát” (H. Weyl), melybe a dolgoknak csak bele kell hurcólkodniok. Ezt a primitiv téreszmét revizió alá kell vennünk. Nem létezik a testektől független, ezeket elvileg megelőző tér. A teremtés nem történhetett úgy, hogy a testeknek előbb a helyük volt meg, amelyet aztán elfoglaltak, hanem a tér az anyaggal együtt született meg, mint annak puszta függvénye, tartozéka. Az anyag ad a térnek létet és formát. Az anyagból kiáradó erők határozzák meg a tér struktúráját, helyesebben szólva, a térstruktúra nem egyéb, mint a testek közt ható erők szemléleti képe. Röviden úgy fejezhetjük ki ezt, az általános relativitás elméletében posztulált tényállást, ha azt mondjuk, hogy a valóságos tér — erőtér. Ebben a szóban „erőtér” ki van fejezve, hogy a puszta geometriai tér csak elvont eszme, a valóságos tér ellenben erőmezőny, melynek csak annyiban van geometriai struktúrája, amennyiben az erők maguk kiformálják és hogy ez az erőtér nem önmagában nyugvó valóság, hanem az anyag kisugárzása, tartozéka. Ez az anyagot burkoló erőtér foglalja el immár a világéter helyét.


Az, amit itt most elmondottunk, az az általános relativitás elméletének programmja. Einstein megadta az első lendületet e programm megvalósításához.


De a programm további kiépítése elé váratlanul akadályok tornyosultak. A halottnak deklarált világéter életjelei nyilatkoztak meg ezen akadályokban. Az Einstein-féle koncepció szerint, ha az anyagot eltüntetnők, a térnek is össze kellene omlania. Nos, az anyagot eltüntetni még gondolatban is nehéz, de a kozmologikus spekulációk (s a relativitás elmélete kikerülhetetlenül hozzájuk vezet) megkövetelik, hogy a fizikusok egészen határozott feltevést formulázzanak meg arra nézve, hogy milyen a tér állapota távol minden anyagtól, oly távolságokban tehát, ahová az anyag erősugárzása el nem ér. Einstein szerint szigorúan véve azt kellene mondanunk, hogy ott a tér megszűnik és a helyét valami határozatlan chaos foglalja el. Tisztán érezzük, mily nehézségekben vergődik itt a szárnyas gondolat. Hermann Weyl, egyike a legkiválóbb relativistáknak, erre nézve azt mondja (Raum-Zeit-Materie. 1923. 296 1.): „Azon elv, hogy az anyag létesíti a metrikus teret, nem vihető ki oly értelemben, hogy távol minden anyagtól, vagy ha az anyag megsemmisül, nem létezik semmiféle tér, azaz hogy az erőtér határozatlanná válik... én a tapasztalással egybehangzóan felteszem, hogy távol minden anyagtól a tér homogénné válik... Jó lesz, ha itt a régi éterfogalmat megint jogaiba léptetjük, Nem szubstanciális médiumként lép újra a színre, hanem abban az értelemben, hogy az éter állapota alatt az ott uralkodó geometriai és elektromagnetikus viszonyok értendők”. Magyarázó képpel élve: Einstein az anyagi világot egy chaosz fölé helyezi, melynek az anyagi világ ad formát, míg Weyl szerint a világ alapja nem chaosz, hanem egyenletes (homogén), mozdulatlan tenger, melyben az anyag mint mozgás, hullámos fodrozás jelentkezik. Einstein szerint az anyag szüli a tért, Weyl szerint csak deformálja.


Vegyünk egy konkrét példát. Földünkről Galilei óta azt állítjuk, hogy forog a tengelye körül. Ennek a forgásnak mérhető fizikai hatásai a röpítő (centrifugális) erőkben mutatkoznak, melyek a földnek a sarkoknál való belapulását is okozzák. Einstein szerint e röpítő erők a világ összes többi tömegeinek egyesült hatásai, míg Weyl szerint e tömegek hatása itt nem bír döntő jelentőséggel, hanem a világtér (Weylnál „Führungsfeld”), magában véve nyilvánul itt meg fizikailag kézzelfogható hatásokban.


Ez az aláhúzott mondat eszmei forradalmakat rejt magában. Értsük meg: amikor a fizikusok konstatálták, hogy az elektromagnetikus hatások a vacuumban, az üres térben is tovaterjednek, kényszerítve érezték magukat az ürességet gondolatban kitölteni egy finom anyaggal: az éterrel. Hiszen ime a vacuumnak fizikai tulajdonságai kell hogy legyenek, tehát valamiféle anyagnak kell lennie. Ámde eljött a speciális relativitás elmélete, mely szakít az anyagi éter gondolatával. S joggal. Ha az éter anyag volna, akkor függetlenül minden egyéb érzékeinkre ható anyagtól alkalmasnak kellene lennie arra, hogy fizikailag meghatározott helyeket és erőket rögzítsünk meg segélyével. Az anyag természeténél fogva bizonyos helyen bizonyos ideig tartó folyamatok színhelye, mely idők és helyek az anyaggal és csakis az anyaggal való viszonylatban határozhatók meg. A puszta éterben a hely és idő fogalma összeomlik. Éppen ez a speciális relativitás elméletének lényege. Ha tehát az éter anyag, akkor igen különös anyag, olyan, amelyben nincs sem határozott hely, sem idő. Nincs tehát jogunk tovább is anyagnak nevezni.


S éppen ezért válik a probléma rendkívül nehézzé. Legegyszerűbb volna azt mondani, s ezt tette kezdetben Einstein is, hogy az éter nincs. De már 1920-ban, egy Leyden-ben tartott előadásában, Einstein is, úgy mintahogy fennebb Weyl-nál láttuk, élesztgetni kezdte az éter fogalmát. „Bizonyos értelemben”, mint erőteret, ismét besorozta az elméleti fizika eszmetárába. Sőt, amint láttuk, Weylnál a világéter az anyagon kézzelfogható fizikai hatásokat hoz létre. És pedig a hangsúly azon van, hogy Weylnál az erőtér nem puszta közvetítő anyag és anyag között, mint Einsteinnál, hanem az anyagtól független valóság, mely az anyagon jelentkező hatások önálló forrása lehet. A puszta világtér, a semmi, tehát fizikai hatásokra képes!


A helyzetnek itt szándékosan kiélezett paradoxiája még fokozódik, ha jobban belemélyedünk az éter szerepének tanulmányozásába. A fizika tendenciája ma az, hogy mindent az éterben olvasszon fel, puszta éterfizikává váljék. Egyelőre ugyan ür tátong éter és anyag között. A mai fizika előtt ez az ellentét így tűnik fel: az éter megszakítás nélküli, folytonos erőtér, melyet gondolatban (téri és idői méretében) végtelenig oszthatunk. Az éterben végbemenő elektromagnetikus (és gravitációs) folyamatok is mentesek minden ugrástól. Itt még érvényes a régi természetfilozófiai elv: natura non fecit saltus. Továbbá az éter a tiszta dinamikus törvényszerűség hazája, ahol tehát minden elemi folyamat magában is törvényszerű. Ezzel szemben az anyag az ugrásszerű szakadékoknak és a csak statisztikus összeredményében törvényszerű véletlennek a hazája. Az elektronok és protonok, melyek az atómvilág épületkövei, maguk is ugrásszerű szakadékok az éterben. Maga az atóm nem megy át folytonosan egyik állapotából a másikba, hanem ugrik (kvantelmélet!) Ezen ugrások, valamint az atom radioaktiv szétrobbanása is látszólag minden ok nélkül, véletlenül következik be, s csak sok milliónyi véletlen sorakozik szabályszerű eredménnyé.


Az éter és anyag ezen éles ellentétébe, a kvantelmélet észszel felérhetetlen rejtélyeibe először a Schroedinger-féle hullámelmélet világított be, felélesztve azt a reményt, hogy mégis sikerülni fog az anyag ugrásait az éter elektromagnetikus hullámainak folytonosságában felolvasztani. Schroedinger alapgondolata zseniálisan egyszerű: az atóm szakadékos állapotai összehasonlíthatók azokkal az egymástól tág intervallumokkal elválasztott hangokkal, amelyeket egy bizonyos hosszúságú, egy bizonyos erővel kifeszített húr adhat. Ugy látszik, hogy ez az elmélet diadalmasan nyomul előre ama „kvantmechanikával” szemben, mely az anyag ugrásszerűségeit véglegeseknek hirdeti. Akkor azonban a modern fizika paradoxiája a végletekig fog fokozódni: a semmi nemcsak hatni fog a valamire, hanem ez a valami a semmiből fog felépülni.


De ne folytassuk ezt a játékot a paradoxonokkal (melyet csak tanulságos szemléletessége ajánl). Vannak fizikusok (Wiechert, O. Wiener), akik abból indulva ki, hogy az éter hat az anyagra, visszavindikálják az éter számára anyagi mivoltát. O. Wiener felépíti az „áramló éter” elméletét, mely bámulatos pontossággal ad számot a relativitásról is.


Nem hiszem, hogy ez az út véges-végig járható. Bonyolult mechanizmusokkal mindig követhetjük bizonyos fokig a valóságok menetét, úgy ahogy a gépember is utánozhatja az ember tetszésszerinti számú külső megnyilvánulását. De a kettőt öszszetéveszteni nem szabad. Én inkább azt mondanám: az erőtér nem anyag, de azért még nem is semmi. Mert szinte restellem ezt a nagy felfedezést leírni, az anyagon kívül más is van a világon, a fizikán kívül van még psychológia is. A modern fizika paradoxona nézetem szerint abban oldódik fel, hogy az anyagra önmagán kívül még más valóságok is hatnak. Az erőtér olyan valóság, mely az anyagot egy más világgal (ha tán nem is egy másvilággal) kapcsolja össze.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal