HU  |   RO  

Korunk 1929 Április

Matriárchátus felé


Ernst Runeman

 


Hogy a konkluziót mindjárt előrebocsássuk: csak a mai társadalom helyes ösztöneinek teljes elvesztését igazolja az, hogy ma természetellenesnek látszhatik az, ami talán társadalmunk gyógyulását fogja bevezetni: a nő ösztönszerű revoltja az elszolgásodás ellen, amelybe a férfi esett!


Hogy ezt megértsük, szükséges, hogy végre egyszer leszámoljunk a férfiasság és nőiesség hamis ideáljával, amelyet a kapitalizmus korának embere alkotott magának: azzal nevezetesen, hogy a férfiasság a család gazdasági léte érdekében történő akaratenergia felhasználásában állana, mintha az felelne meg a férfi lényegének, hogy „az élet komolysága közepette álljon”, amely frázissal jelölik ma a gazdasági létharcot. S mintha a nőiesség abban állana, mint magasztos, lágy fény és dísz ezt a komoly, józan férfilétet besugározni, „égi rózsákat szőni a földi létbe”.


A valódi tényállás e nevetséges kifordítása ellen már régen tiltakoznak az igazi nagy szellemek és helyes ösztönű férfiak. Hogy a férfi a puszta dísz, a romantikus, a játékos gyermek, a könyelmű, a bolond, a semmisejó, az idealista és a nő az emberi lét szilárd alapja, a józan, a praktikus, a földönjáró, az okos, az értelmes, a felnőtt, a materialista: Gottfried Keller, Friedrich Nietzsche, Ibsen, Strindberg, Weininger, Shaw (hogy csak a legnagyobbakat említsük) elég jól érthetőn megmondta.


Analógiák az állatvilágból nem kevésbe erős bizonyítékokat szolgáltatnak e mellett, mint az emberiség története. A hím ruházatában és gesztusaiban kifejeződő hiúsága, az élet gazdasági komolysága, az anyagi jólét és a fajfentartás iránti kevés érdeklődése s ezzel szemben a nőstény éppen ellentétes nagy gondossága, mindez a zoológia határain túl annyira kiolvasható az emberiség történetéből is, hogy azt lehet mondani, csak a legújabb korban látszik fordítva lenni. E történelmi tényállást egy terminus jelzi: a nő elnyomatása. Amit körülbelül így kell érteni: a férfí mulat, vadászik, játszik, iszik, szerelmeskedik, énekel, versei költ, álmodozik, szép retikülöket csinál, beszédeket tart, reprezentál, hiú fontoskodással büszkélkedik át az életen röviden mindenféle dolgot csinál, amiből nem csak, hogy alig jön ki valami okos, hanem amiből többnyire csak veszedelem származik, mint például értelmetlen háború. (Mindenesetre ne feledjük el egészen, hogy a férfi ugyanezen lényegéből származik minden, amit szellemi javaknak hívunk!) Az asszony ezalatt megcsinálja otthon azt, ami igazán szükséges az élethez, ő viseli tulajdonképpen az élet terhét. A férfi tekintélyét erőszak és feltolakodás által szerzi meg. A nő mosolyag, szenved és tűr. Ő a bölcs: mert ő az, aki átlát a férfi egész hiábavaló zenebonaságán. De tűr. Miért? Mert a férfi az erősebb, ő a hatalmas, aki a nőt erre rákényszeríti.


Mind ez helyes volna ha a megokolás nem volna. Mert nem lehet akkor megérteni, hogy a nőemancipáció, mint tudatos lázadás egy évezredes elnyomatás ellen, miért éppen a mi korunkban kezdődött. Soha se volt még a férfi kevésbé haszontalan, oly kevéssé lusta, könyelmű, vidám bolond, mint éppen ma. Soha még a család létéért való harc ily komolyan nem nehezedett az emberre, mint éppen ma. Soha a férfi még nem volt ilyen józan és gyakorlati. Soha még a férfi munkája nem volt oly önemésztő, mint ma. S aligha állt valaha is kimondottabban a nőnek, mint a kultura luxustigénylő uralkodójának szolgálatában.


A különös éppen az, hogy a nő ma a férfi által neki kijuttatott luxus- és uralkodónőilétet visszautasítja és hogy a házimunkát éppen akkor utasítja el magától, amikor az a technikai haladás következtében igen könnyű lett és épp oly gazdaságtalan, mint a házi szövés és fonás. A nő megtagadja a háztartási munkát, ennek gazdasági értelmetlensége miatt. Itt van a rejtély kulcsa: nem a technikai fejlődés által kikényszerített jelenség a nőemancipáció. Mert nem ott kezdődött, ahol a gazdasági szükség közelfekvővé tette volna, hanem oly nők körében, akiknek nem volt szükségük rá”, a jómódú rétegekben. A házonkívüli fizetett női munka sokkal régibb jelenség, mint a nőemancipáció, s éppen gazdasági szükségszerűsége miatt ehhez semmi köze sincs. Hogy a nő önkéntesen bevonul a gyakorlatilag hasznos férfi foglalkozásokba s pedig éppen akkor, amikor házi munkája túl könnyű és gazdaságtalan lett s ezzel szemben a férfi foglalkozások fárasztóbbak és energiaőrlőbbek lettek, mint valaha: ez nyilvánvalóan ellene szól annak, hogy a nő a régen oly nehéz és fáradságos házi munkát valaha is kényszernek, lényén történő erőszaknak érezte volna. Sőt inkább úgy látszik, hogy éppen az ellenkezőt érezte a nő erőszaknak, nevezetesen a feladatot „égi rózsákat szőni a földi életbe”, azaz tisztán dísznek lenni. Gazdasági szempontból tehát a nőemancipáció szószerinti értelmének éppen ellenkezője: nem szolgaságból való felszabadítása, hanem önelszolgásítása a nőnek!


De tulajdonképpen nőemancipáció alatt valami mást szokás érteni, még pedig a következőt: hogy a nő önrendelkezési jogot akar maga fölött, lehet egyenjoguan határozni a férfival a családban, a társadalomban és az államban saját és közös sorsuk felett.


Muszáj ezt a jelenséget úgy értelmezni, ahogyan a férfi filozófiai ideológiájának megfelel? Magától értetődik, hogy a nők között is vannak, akiknek valóban első sorban a szabadságról, a teljes önfelelősség lehetőségéről van szó a nőemancipációban. Amennyiben azonban a mai női tipus átalakulásáról van szó, semmi sem szól amellett, hogy ez az átalakulás az emberi lényeg ilyen mélységeiben menne végbe. A tény csak az önállóságra való törekvés és a képesség azt ki is harcolni. Ennek a törekvésnek azonban nem erkölcsiek a motívumai, hanem egyszerűen a nő reakciója a mai férfi önállótlanságával szemben.


Ez mindenek előtt az erotika területén nyilvánul meg. A mai normális férfi lassanként mindazt elvesztette, ami őt, mint nemileg ellentétest, a nő számára kívánatossá tette: a kezdeményezést, az agresszivitást, a könyedséget, romantikát, idealizmust, érthetetlenséget, a túláradó elevenséget, ami olyan dolgokban porlik szét, „amelyeknek semmi haszna sincs”. A mai férfi épp oly meggondolt, gondos, házias, józan, gondokkal teli lény lett, mint amilyen a nő. És zavarában, hogy kártérítést nyerjen saját lényének hiányaiért, a nőre halmozza a saját elszolgásítása által szerzett javakat: szórakoztató időtöltéssé, ékszerré és ruhává, hiúsága eszközévé teszi. „Kalitkába zárt kanári madárrá”, háremhölggyé s az ilyen élet élvezeteit szuggerálja neki, hogy eltérítse figyelmét az unalomtól, amelyet saját kint elhasznált élete szerez a nőnek.


A hárem keletkezését még nem írták meg. Kétségtelenül kitünne, hogy ez az intézmény elhasznált törzsfőnökök szükségletének felel meg, akik javak felhalmozása által próbálták meg pótolni azt, amit saját lényükből már nem tudtak adni s akik ezért a nőben olyan szükségleteket tenyésztettek ki, amelyek neki eredetileg idegenek voltak. Népeknél, amelyeknek a fiatalság adja meg a jelleget, a hiúság és a diszitésvágy erősebb a férfiaknál, mint a nőknél. Amit általában a nő egyik lényeges jellemvonásának tartunk, a férfi által lett belenevelve és beleszuggerálva. S ha ma a szép iránti érzék majdnem csak a nőnél van meg, úgy ez azért van, mert már csak ő ért hozzá, hogy érzékeit használja, a férfi a sok értelmi tevékenység miatt elfelejtette.


De a nő nem hagyja magát sokáig pótlékokkal kielégíteni. Az üres és pazarló „időtöltés” untatja. A férfiben a könyelmű, az übermütig, a szellemes bolondot, a kacagó gyermeket akarja és keresi s ehelyett csak azt találja ma benne, ami lénye legmélyén önmaga: a józan háziasszonyt. Sőt ami több: hála a mai férfi világértelmezésének olyan világ közepette találja magát, amely gazdasági ösztöneit igazolja: minden ostobaság a gazdasági lét megtartásán és javításán kívül. Igy értelmezte a világot a férfi! S a nő bátorsága és öntudata megnő. Mert ehhez jobban ért, mint a férfi. Viszont a férfi tekintélye teljesen leszáll, amikor a nő ebben a férfi által akart beállításban észreveszi, hogy mennyire blamálja magát a férfi, amikor e beállítottság szerint cselekszik: háborúk, politika, gazdasági és szociális abszurdumok mily nevetséges, visszás csaknem minden. amit a férfi alkotott. Ügy hogy joggal kell minden férfinek, aki ezen a gazdasági világnézeten áll (mint pl. Bernard Shaw teszi), a nőben látni a megváltót jelenünk bajaiból. Ha régebben „taceat muliar in ecclesia” volt a motto, úgy nemsokára így kell, hogy átváltozzon: „taceat vir in rebus publicis öconomicisque”. Egy kor, amely humbugnak tart mindent a gazdasági léten kívül, nem sokáig tétovázhat annak kijelentésével: Csak a nő uralkodhat!


A nő ösztöne azonban, mint minden, ami a tudatalatti létben gyökerezik, biztosabb, mint a férfi intellektus magyarázatkisérletei. Talán a nő valami sokkal elhatározóbbat és áldásosabbat akar, amikor a kezdeményezést magához ragadja. Talán csak a férfit akarja megint szabaddá tenni zseniális könyelműségei számára, amikor kiűzi egy olyan munkaterületről, amely kezdettől fogva a nő tevékenységi körébe tartozott. Mert ne feledjük el, hogy mi csak mai világnézeti távlatunkat vetítjük vissza a multba, amikor azt gondoljuk, hogy a férfi lényegében mindig úgy dolgozott, mint azt ma teszi: a létfentartás és a fajfentartás érdekeire függesztett józan, megértő tekintettel. Számára igazában a munka első sorban örömöt adó foglalatoskodás, játék** volt; a politika kaland volt és hívságos pöffeszkedés; a társas élet egyesülésesdi és alkalom a szónoklásra, ünnepélyre és reprezentativ gesztusokra. A nő volt ezzel szemben az, aki a termelést meghatározta, amennyiben a fogyasztás irányát direkt és indirekt megszabta, olyan korban, amikor a termelést még a fogyasztás határozta meg s így a férfi erejét nem haladta, meg. (A hasznos, ami ebből a gazdasági lét számára kijutott, nem volt a férfi igazi célja, csak melléktermék). A nő volt mindig az, aki a férfit józan értelmével álmodozásaiból és haszontalanságaiból visszahozta a földre s szorgalmas és gondos munkával, a férfi romantikus hajlamai ellen küzködve, a háztartást, a gazdaságot, a műhelyt, az üzletet, a családot és a társadalmat rendbe tartotta. Ő volt igazába mindig a felnőtt s a férfi a gyermek. Az elmult korok legtöbb vígjátéka és életképe a humort a férfi látszat uralmából veszi az élet valóságos, „reális dolgaiban”.


Tehát igaz, ami ma még ugyancsak paradoxonként hangozhatik: az emancipálódó mai nő nem a férfi tevékenységi körébe tolakszik, hanem csak visszafoglal maga számára egy alapjában véve női tevékenységi kört.


Sőt tovább megy: vonakodik a lényegéhez hűtlenné vált férfi nemét tovább szaporítani. Ősösztöne halálra itéli a kort, amely nem akar anyagiakon túlmenő célokat elismerni. Hogy éppen azok a korok a hanyatlás korszakai, amelyekben az ember kizárólag a gazdasági életre állítja be magát, mig ellenben azok a korok, amelyekben életét és jólétét állítólagos kiméráknak áldozza fel, a fellendülés, az erőteljes és egészséges élet, a buja létfentartás és fajfentartás korszakai ez a világtörténet régen ismert iróniája. Az lehet az oka, hogy az életátültetés forrása a lényeges nemi ellentét elvész. Mélyebb értelme pedig az lehet, hogy a férfiasság rovására vész el, amelynek lényege, hogy olyan kulturértékeket szolgál, amelyeknek a gazdasági élet csak alapja, de nem célja. Egy emberiségnek, amely nem akar többet, mint önmagát fentartani, nincs többé létjogosultsága.


A „nő elférfiasodása” már régen nem csak egy szenzációéhes felső társadalmi réteg divathóbortja. És ép oly kevéssé a nő organikus eltévelyedése. Inkább a normális átlagnőre a mai viszonyok által rákényszerített anomália és pedig reakcióképpen a normális átlagférfi ép olyan anomáliájára. Férfias nő és nőies férfi mindig volt. Nagyon valószínűtlen, hogy a mai viszonyok erősebben kitermelnék a normálistól való eltéréseket. Azonban a nőnek az az elférfiasodása, amelyről itten szó van, inkább az organikusan normális nő helyes ösztönéből fakadó kokettéria. Es ennek megfelelően a férfi ezt kiváltó elnőiesedése nem egyéb, mint a normális férfire kívülről nevezetesen a gazdasági-technikai viszonyok által rákényszerített elkorcsosodása önmagában érintetlen természetének.


Az „elférfiasodott nő” ez az utolsó kísérlet, amellyel a nő természetes ösztöne megpróbálkozik, hogy a nemi ellentétet utánozza. De talán több ennél: talán a nyugati emberiség regenerációját jelenti, amenyiben ez a dolgozó nő lehetővé akarja tenni az olyan férfinek a létet, akit ma a gazdasági létezhetőségnek lehetetlensége elbátortalanított, a gazdasági léttel nem törödő, haszontalan játékban magát elpazarló férfit, akinek lényege, mint mondottuk, hogy minden szellemi kulturértéket ő teremt. Talán a nő ösztönének lázadása ez az ellen a férfi ideál ellen, amely a szükségből erényt csinálva a gazdaságilag életképes férfit állította fel mintaképül. A nő választása által bebizonyítja, hogy a férfi „férfiassága” nem abban áll, hogy energiáját a család gazdasági érdekébe használja fel. Amenyiben azonban a nő a gazdaságilag alkalmatlan férfit igenli nemi ellentétéül, ezzel implicite (ha tudatos akarás nélkül is) magára vállalja a család gazdasági fentartásáról való gondoskodást, hogy a férfi kulturátalkotó képességeit, amelyért szereti, fentartsa. Ez azonban végeredményben egy matriárchális korszak kezdetét jelenti.*** Ami ez ellen az igazi férfias férfiben tiltakozik: a becsület, a lovagiasság végeredményben nem egy öncsaláson alapszik ez, egy a férfi hiúsága által diktált öncsaláson, amely azt akarja elhitetni vele, hogy ő az erősebb, a nő pedig aki a természethez közelebb áll a gyengébb?! Mind ezzel azonban nem történne egyéb, minthogy a nő megint nyíltan azzá lesz, ami igazában elkendőzve mindig is volt: az, akire az emberi nem létfentartásának igazi terhe nehezedik Egyébként meg kell állapítani: a nő azokba a hivatásokba nyomul be, amelyek gépiességükkel a férfi zsenialitását megbénítják és megölik, közöttük az olyanokat is, amelyek a gazdasági élet technikai haladását szolgálják. Az igazi tőke, amelyből a haladás táplálkozik, hamarosan elhasználódnék utánpótlási nélkül. Annál is inkább, mivel minden nem közvetlen sikert célzó, tehát minden felfedező tevékenység, hamarosan lehetetlenné fogja tenni a férfi számára, hogy gazdaságilag fenmaradjon. Mert tévedés, hogy a felfedezéseket úgy meg lehet majd egyszer szervezni, mint az az ipar kísérleti laboratóriumaiban történik. Itt összetévesztik a valódi új felfedezést egyetlen egy felfedezés rendszeres kiépítésével és kihasználásával. Az igazán zseniális úttörőt még ma is és a technika területei is bukás fenyegeti. Mert csak ott adják meg a felfedezés lehetőségeket, ahol előző felfedezések következtében fel vannak rá készülve. Ugy hogy a tisztán utilitárista világnézet szempontjából is tarthatatlan az olyan állapot, amely az olyan férfinek lehetetlenné teszi a létezést, aki ezen világnézet szemében haszontalan luxuséletet folytat, nem gondol egyébre, mint ami érdekli. Mert a legnagyobb felfedezéseket az ilyen önfejű és haszontalan játékokat üző „bolondok” csinálták, akik értették, hogy kell szabadidejüket, minden jó ötlet anyját, kiélvezni. És soha se volt és soha se lehet olyan instancia, amely eldönthetné, kitől és mitől várható siker amig a siker meg nincs. Ha kihal az az embertipus, amely nem a kézzelfogható sikerre van beállítva, amely emberét eltartja, ha. kipusztul a könyelmű, a játékos gyermek, a fantaszta, a romantikus, akkor semmiféle, még oly jól kigondolt szervezet se tudja megmenteni a technikai haladást a hamarosan beálló elposványosodástól. S ez az embertipus ki fog pusztulni, ha a mai nőnek az ösztöne, aki előnybe részesíti a gazdaságilag alkalmasabb férfitipust, ettől meg nem óvja az az ösztönös megérzés, amely arra készteti a nőt, hogy a mechanikus, a férfi lényegével ellenkező, a női lényeginek ellenben megfelelő munkát magára vegye, hogy ezzel a férfi számára lehetővé tegyen egy haszontalan életet, amely képessé teszi kezdeményező, zseniális tett végrehajtására.


Ezen, hogy ez az ösztön tényleg elevenen, él a nőkben, megtörik minden olyan társadalom alakító elmélet, amely a férfit és nőt, úgy képzeli el a jövőben, mint egymás mellett közös munkán dolgozó társakat. Ezek az elméletiek kulturmunka alatt csak a létfentartás és az emberi közösség céljait szolgáló munkát értik. Mert a még ma uralkodó, tisztán utilitarista ember ideológiájában mozognak. Lehet, hogy a nő értelme elfogad egy ideológiát, aminek az éppen a legszentebb, amit a nő legjobban tud csinálni. De ösztöne tiltakozik ellene: az ilyen „baráti együttesnél előnybe részesíti az alárendeltséget olyan férfi alá, aki egy magasabb célért dolgozik. Nem nagyon teszi boldoggá, ha a férfi átveszi tőle azt, amit ő is meg tudott csinálni, ugyanakkor azonban elmulasztja megtenni azt, amit csak ő, a férfi képes. Hiú elbizakodottság volna a férfi részéről ezt az alárendelést elfogadni, ha csak az emberi közösség szolgálatában tudná magát. De se ilyen férfielbizakodottság, se pedig a nő lekicsinylése nem beszél a férfi és nő hierarchikus egymás alá állításának fényéből, amely minden kulturátalkotó népnél magától érthető volt addig, amig kulturaalkotó volt. Azok voltak addig, amig szilárdan hittek valamiben, ami magasabb, mint ember és emberiség, kulturértékekben, amelyek minden hasznosságon felül állottak. Csak egy tiszta utilitarizmusban megfeneklett kor kell, hogy megkísérelje ezeket az értékeket illuziókra és az ösztönök felépítményeire visszavezetni lélektanilag vagy pszihoanalitikailag, mert különben szétfeszítenék az utilitarista világnézet sémáját.


Az emancipáció és az „elférfiasodás” útján tehát a nő egészséges ösztöne ezt az általános utilitarizmust kísérli meg szétfeszíteni, az által, hogy magát egyedül teszi meg az utilitarista alapelv képviselőjének s ezzel az igazi férfiasságot követeli meg, mint nemi ellentétét. A férfias lényeg azonban, amely magát a haszontalanban szétfecsérlés, egy speciális lelki magatartáson alapszik, amelynek szimbóluma a végtelenbe való kisugárzás, az el-önmagától valamihez, ami az ember fölött van: „Idealizmus”. A nőiesség pedig egy másik speciális lelki beállítottságon alapszik, amelynek szimbóluma az önmagát rejtő és óvó, a vidám és megtartón önmagába visszahuzódó kör: a létet védelmező gesztus. Ha mint az utilitarista korokban a férfi sem akar egyebet, mint a létet megóvni, akkor hiányzik a nő centripetális tendenciáját kiegészítő férfias centrifugális ellenerő s az emberi lét köre egy nulla sugarú kör középpontjába húzódik vissza: azaz kialszik.


* Ez a rendkívűl ötletes és paradoxonokkal teii írás egészen új szociológiai távlatba állítja a nőemancipáció kérdését s igen alkalmas arra, hogy a probléma iránt ellanyhult érdeklődést megint felfrissitse. Szerk.


** Mindenesetre itt csak azon uralkodó rétegről van sző, amelyek a kultura igazi horderői voltak. A jelentős azonban éppen az, hogy ma a létföltételek olyanok, hogy minden réteg energiája maradék nélkül felhasználódik a gazdasági küzdelemben. A gazdasági élet tempója az ember akarata és képessége fölé nőtt.


***Aminél számításba kell venni, mint másodrendű meghatározó tényezőt a monogám házasság le nemtagadható lassú felváltását egy nő javára beálló poligámia által mégpedig a mai férfi alacsonyrendűsége következményeképpen.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal