HU  |   RO  

Korunk 1929 Február.

Adatok a vidéki munkásság életéhez


Turnowsky Sándor

 


Összehasonlító szociografiai tanulmány


 


I.


A mai embert talán az jellemzi legjobban, hogy igen sok mindent tud, ami felesleges és sok mindent nem tud, ami szükséges. Az ujság és a rádió útján ma már fantasztikus gyorsasággal értesülünk a világ összes eseményeiről. Aki naponta hallgatja a rádiót, nagyon jól tudja, hogy Moszkvában mit énekelnek s milyen ütemre táncolnak Amerikában, de ugyanez a rádióamatőr nem tudja, mert nem is érdekli, hogy a tőle nehány lépésnyire fekvő munkásnegyed lakói mit esznek s miből élnek munkanélküliség idején. Az átlag ujságolvasó esetleg tudomást szerez arról, hogy mint vélekedik Lloyd George a háborúról, de nem tudja, hogy miként vélekedik harmadik szomszédja a békéről. Ezért mondja Chesterton, hogy dőreség, ha valaki csak azért utazik, hogy kiszabaduljon megszokott környezetéből, mely neki unalmas s olyan vidéket keres, amely izgalmas. Aki szenzációkat keres mondja Chesterton leghelyesebben cselekszik, ha lekúszik a kéményen át valamelyik szomszédja házába s kihallgatja, hogy azok mit beszélnek.


Való igaz e szellemes paradoxonból annyi, hogy környezetük szociális viszonyait nagyon kevéssé ismerik manapság az emberek. Tudományos expedíciókat szegeznek kietlen sarki tájak felkutatására, de senkinek sem jut eszébe tudományos kirándulást rendezni a közeli falvakba, gyártelepekre s pontos adatokat gyüjteni arról, hogy mit esznek ott az emberek, hogyan laknak, mennyit dolgoznak, mennyit keresnek, hogyan szórakoznak, mit olvasnak, mi a világnézetük? Pedig az efajta kutatásnak is megvan már a jól kidolgozott módszertana, elméleti tudománya s ez: a szociográfia. Steinmetz egy definíció Prokrustes ágyába szoritva így határozza meg a szociográfiát: „Egy nép vagy egy társadalmi osztály minden viszonyának és állapotának bizonyos időpontban minden lehetséges eszközzel való leírása.” Vagyis a szociográfiának ugyanazt a munkát kell elvégeznie a civilizált népek körében, amelyet az etnográfia az úgynevezett vadnépek körében végez. Az egész népélet leírására törekszik, annak minden irányzatával és erőivel, magaslataival és mélységeivel együtt.


A szociográfiának ugyanaz a jelentősége van a szociológiában, mint az anatómiának az orvostudományban. Volt idő, mikor az orvosnak tilos volt: a boncolás s az emberi test szerkezetének helyes ismerete nélkül próbálkoztak gyógyítani. Ennek az orvoslásnak azonban semmi köze sem volt az orvostudományhoz, találomra való kuruzslás volt az csupán. Épp ily tudománytalan ma az a szociológia és az a politika, mely nem alapszik a társadalmi test belsejének alapos ismeretén. A régi tipusú szociológus a társadalom szíve után kutatott, a mai szociológus a társadalom beleit vizsgálja s az a tudomány, melynek segítségével ezt megteheti: a szociográfia.


A háború előtti években Magyarországon a budapesti Társadalomtudományi Társaság és a Galilei Kör kezdtek intenzivebben foglalkozni szociográfiával. A Társadalomtudományi Társaságnak külön szociográfiai szakosztálya alakult,, a Galilei Kör pedig elkészítette a budapesti főiskolai hallgatók statisztikáját s pályadíjat tűzött ki szociográfiai tanulmányokra. Egy, a magyar falu társadalmi és gazdasági rajzára hirdetett pályázatot Bosnyák Béla nyerte el, kinek alapos tanulmánya (Oros község társadalmi és gazdasági rajza Budapest 1911) – amint birálói megállapították, az első kísérlet a magyar falu élő valóságának megragadására.


Értékes munkát végzett Braun Róbert is, ki Lippa és Sansepolcro címonografiájában egy olasz város társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetét hasonlítja össze egy ugyanakkora magyar kis város szociális helyzetével. (Braun R.: Lippa és Sansepolcro Huszadik Század. 1908). Ugyancsak Braun Róbert készítette 1909-ben az első szociográfiai felvételt Marosvásárhely ipari munkásságáról. Braun Róbert amint maga írja közel egy évig tartó fáradságos munkával, házról-házra járva, gyüjtötte az adatokat. 260 családos munkást keresett fel személyesen s pontos felméréseket eszközölt azok lakásairól. Adatgyüjtésének eredményeit a Huszadik Században tette közzé. (Adatok a vidéki munkásság életéhez. H. Sz. 1909. jun. X. évf. 6 sz.).


Ennek a munkának alapul vétele mellett készült ez a tanulmány. Az ujabb felvétel készítése temérdek nehézséggel járt. Az állambiztonsági hatóság a legnagyobb gyanakvással kisérte adatgyüjtésünket s mindenféle rejtett célzatot keresett ezen tisztára tudományos célt szolgáló felvétel mögött. Ilyen körülmények közt le kellett mondanunk arról, hogy Marosvásárhely összes szervezett munkásairól készítsünk felvételt s meg kellett elégednünk azzal, ha legalább annyi adatnak birtokába jutunk, mint húsz évvel ezelőtt Braun Róbert.


Nehéz kérdés volt annak eldöntése, hogy a munkásság mely részét tegyük vizsgálat tárgyává? Leghelyesebbnek véltük a szelekciót a véletlenre bízni s ezért úgy jártunk el, hogy a szervezett munkásság névsorából kiszedtük minden ötödik nevet s azokat részben személyesen kerestük fel, részben felkértük, hogy a 65 pontból álló kérdőívet maguk töltsék ki. Ilyen hiányos adatok alapján felvételünk természetesen nem tarthat teljességre igényt, de munkánk talán így sem volt felesleges és tanulság nélkül való.


Nemrég történt, hogy egy nagy német könyvkiadóvállalat könyvet akart iratni a romániai munkásság helyzetéről. Az a kiváló szociológus, ki erre megbízást kapott, kénytelen volt kijelenteni, hogy nem vállalkozhatik a könyv megírására, mert a szükséges adatok megszerzése a mai viszonyok között teljesen lehetetlen, se statisztika, se szociográfiai felvételek nem állanak rendelkezésére. Romániában tudomásunk szerint az ipari munkásságra vonatkozólag ez az első szociográfiai felvétel s talán meg lesz az az eredménye, hogy indítékul szolgál hasonló felvételek készítésére.


II.


A közgazdasági irodalomban még ma is általánosan elfogadott meghatározás, hogy telivér proletároknak csak azok a munkások tekinthetők, akik oly kapitalisztikus vállalatokban dolgoznak, melyeknek üzeme 20 munkásnál többet foglalkoztat. Ámde a termelési technika mai fejlettsége mellett ez a definíció már elavultnak tekinthető. Az egyre tökéletesedő gépek az emberi munkaerőt a minimálisra redukálják s nem egy olyan üzem van, mely 20 évvel ezelőtt 30 munkást foglalkoztatott s ma, modernebb gépek segítségével félannyi munkással is kitermeli ugyanazt, vagy jóval nagyobb produkciót. Ha tehát elfogadjuk a katedra-tudósok osztályozását, úgy az a munkás, aki 1908.-ban harmincadmagával dolgozott egy üzemben, telivérproletár volt, ma pedig, ha ugyanabban az üzemben csak tizedmagával dolgozik, bármennyit is produkál az üzem már nem volna telivér-proletárnak tekinthető.


Egészen bizonyos, hogy mikor Marx 1847-ben azt írta, hogy: „a proletármozgalom az óriási többség mozgalma az óriási többség érdekében,, nemcsak azokra a munkásokra gondolt, kik 20 munkásnál többet foglalkoztató üzemekben dolgoznak, mert a munkásoknak ez a kategóriája még ma is csak kis hányadát képezi az összlakosságnak, még a legfejlettebb ipari államokban is. Nehány évvel ezelőtt Schmoller 3.5 millióra becsülte a németországi „telivér” proletárok számát, akik családtagjaikkal együtt is az egész lakosságnak csak mintegy 13%-át teszik.


Azokat a munkásokat, kik kisebb üzemekben dolgoznak Werner Sombart „félvér” proletároknak nevezi. Nos, ennek a megkülönböztetésnek sincs sok értelme, mert a munkás proletárjellegét nemcsak az üzem nagysága határozza meg. A katedratudósok ilyen és ezekhez hasonló osztályozásainál sokkal találóbb Louis Blanc száz év előtti meghatározása, hogy proletárnak tekintendők mindazok a munkások: „qui ne possedent pas de capital dépendent d´autrui complètement”. Helyesen értelmezve, „capital” alatt mindenfajta termelési eszköz értendő „complètement” pedig a tőkétől való abszolut függést jelenti.


Ha mindenáron osztályozni akarjuk a proletáriátust, a magunkévá tesszük Werner Sombart frazeológiáját, akkor félvér proletárként nem a kisüzemekben alkalmazottakat, hanem azokat a munkásokat tekinthetjük, kik csak rövidebb idő óta dolgoznak ipari üzemekben s még mindig kispolgári vagy paraszti miliőben élnek. Az ipari munkást ugyanis nem az üzem nagysága (s munkájának minősége sem feltétlenül) minősíti proletárrá, hanem sajátos lelkivilága, a proletár-psyche.


Az igazi proletárt az jellemzi, hogy munkaadójához nem fűzi semmiféle érdekközösség vagy érzelmi kötelék, hogy nincs állandó otthona, hogy egész életmódjában uniformizálódott, hogy „nincsenek sajátos erkölcsei, nincs sajátos viselete, nincsenek hazai nótái, nincsenek hazai ételei, minden erkölcse és szokása világszerte meglevő erkölcs és világszerte dívó szokás, minden tekintetében világpolgára a lapitalizmus uj korszakának”. (Werner Sombart: Das Proletariat. Die Gesellschaft I. k. Frankfurt 1908).


Ilyen telivér proletárok természetszerűleg leginkább nagyipari centrumokban találhatók, hol a munka teljesen elvesztette kvalitatív színezetét s a munkás, ki gyakran nem is látja munkája eredményét, csak részfunkcionárius lett a termelés folyamatában. Ilyen nagyipari üzemeknél a munka természete formálja át a munkás lelkivilágát, de itt is csak abban az esetben, ha a munkás már teljesen elszakadt régi környezetétől. Ha az ilyen gyári munkás megtartotta régi otthonát s csak bejár şa gyárba egy közeli faluból, vagy a gyár épen szülőhelyén működik, hol azelőtt kispolgári miliöben élt, akkor uj foglalkozása; nem változtat karakterén, nem asszimilálódik, továbbra is megőrzi paraszti vagy kispolgári színezetét. Ezzel szemben egész kis üzemekben is fellelhetők olyan munkások, kik vagy idegenből kerültek munkahelyükre, vagy azelőtt nagyüzemekben dolgoztak, (pl. ha egy nagy cipőgyárból egy munkás vidéki városba kerül egy cipészhez) s ezen proletár jellegén mit sem változtat munkájuk minőségének változása.


Husz évvel ezelőtt Marosvásárhely ipari munkássága még túlnyomó részt ilyen félvér proletárokból állott. 1908-ban még csak 6 olyan üzem volt Marosvásárhelyen, mely 20 munkásnál többet foglalkoztatott, ma 16 ilyen üzem működik. Ámde akkor még ezekben a nagyobb üzemekben is jórészt olyan munkások dolgoztak, kik falun nevelkedtek, földmiveléssel foglalkoztak s minden átmenet nélkül cserélték fel az ekeszarvát a lendítő kerékkel. Ezek a munkások a várost környező, alig nehány kilóméternyire eső falvakból kerültek a gyárakba s falusi lakásukat továbbra is megtartották. Találóan állapította meg ezekről a munkásokról Braun Róbert, hogy: „csak egy kissé kell megvakarni őket és alattuk a paraszt. Megvan bennük a paraszt szük látköre, makacs önzése és a röghöz való ragaszkodása”. (I. m. 514 old.)


Marosvásárhely ipari munkássága ma is jórészt ugyanazon elemekből áll, mint két évtizeddel ezelőtt. A munkásság összetétele tekintetében nem sok változás történt. Az ipari fejlődés nem volt olyan nagyarányú, hogy az idegen munkások beözönlését vonta volna maga után. Az ipari munkásság 75–80 százaléka ma is, ép úgy mint 20 évvel ezelőtt benszülött vagy a közeli falvakból való. Ezeknek a helyi munkásoknak életmódja lényegesen különbözik a nagyipari centrumokban élő proletárok életmódjától. Igen jellemző ebben a tekintetben a lakásviszonyok különbözősége. Braun Róbert felvétele szerint 1908-ban 260 munkáscsalád közül 54, vagyis 21 százalék lakott saját házában.


Hogyan jutott a munkásság ilyen nagy hányada saját lakóházhoz? Bizonyára nem megtakarított munkabérekből vásároltak a munkások házakat, mert hiszen 20 évvel ezelőtt sem voltak olyan rózsás kereseti viszonyok, hogy még a legjobban fizetett ipari munkás is megtakaríthasson annyit, amennyi egy telek vételéhez s egy kis lakóház felépítéséhez szükséges volt.


Az a körülmény, hogy a szervezett munkások egyötödének saját háza volt, csak ujabb bizonyítéka annak, hogy az ipari munkásság abban az időben a falu népfeleslegéből került ki. A saját házzal bímunkások ugyanis majdnem kivétel nélkül földmives származásuak, kik faluról költöztek be s rendszerint nem üres kézzel jöttek a városba. Falusi jószágukat eladták s a magukkal hozott kis pénzzel a külvárosban telket vásároltak s azon nehány száz koronával falusi standardjüknek megfelelő kis lakóházat építettek. Sok ilyen ház „kalákába épült”, ami azt jelenti, hogy ősi, falusi szokás szerint az építtető barátai és atyafiai barátságból, szolidaritásból étel-ital fejében ingyenes munkával segédkeztek az építésnél.


A háború alatt ezeknek a munkásházaknak a jórésze gazdát cserélt. A ház tulajdonosát behívták katonai szolgálatra s rendszerint az itthon maradt családtagok kényszerültek a ház eladására, mert a nehány fillért vagy koronát kitevő hadisegélyből nem tudtak megélni. Az is gyakori eset volt, hogy az itthonmaradtak annyi adóssággal terhelték meg a kis ingatlant, hogy az vagy dobra került, vagy kénytelenek voltak olcsó áron elvesztegetni. Ma már a szervezett munkásságnak csak mintegy 10 százaléka (200 közül 21) lakik saját házában. Az összmunkásságnál ez az arányszám bizonyára még jóval kisebb,. a szervezett munkások 70 százaléka ugyanis az építőmunkásokból áll, s ezekből kerültek ki úgy a multban, mint most is a saját házzal bímunkások. Ma már ezen csekélyszámú háztulajdonosok sorsa sem irigylésre méltó.


A gyakori munkanélküliség folytán majdnem kivétel nélkül kénytelenek voltak kölcsönökhöz folyamodni s azután a magas kamatok miatt többé nem tudnak megszabadulni adósságaiktól. Ilyen körülmények közt nem egy esetben még kedvezőtlenebb helyzetben vannak a háztulajdonos munkások, mint lakbérlő társaik, az intabulált bank vagy magánuzsora kamatai, a szükséges reparálási költségek, a ház- és globális adó stb. terhek többre mennek, mint a mennyi lakbért fizethet a tulajdonos, ha csak bérlője lenne lakásának.


Marosvásárhely ipari munkássága különben már húsz évvel ezelőtt, a ,,régi jó világban” is nyomorúságos lakásviszonyok között élt. A munkáslakások nagy része a higiena legelemibb feltételeinek sem felelt meg s azokért a munkások az akkori viszonyok közt méregdrága bért fizettek.


A Braun Róbert által felvett 260 lakás közül 166 (64 százalék) volt egyszobás, 86 (35 százalék) kétszobás és 8 (3 százalék) állt három lakrészből. Ezek közül csak 136 lakásnak volt deszkapadlója, a többi lakás padozata agyagos föld („vert agyag”) aminek tisztántartása majdnem teljesen lehetetlen s ami tudvalevőleg melegágya mindenfajta bacillusoknak. Általában az akkori munkáslakások 43 százaléka olyan állapotban volt, hogy azoktól fejlettebb szociálpolitikai érzékkel bíhatóságok nyugodt lélekkel megvonhatták volna a lakhatási engedélyt. Braun Róbert szerint 30 lakás teljesen sötét, 50 nedves, 31 nedves és sötét volt.


Ezt a szomorú állapotot még súlyosbbította és veszélyesebbé tette az a körülmény, hogy ezekben a primitiv lakásokban a lakókra nem jutott megfelelő légür. Orvosok véleménye szerint az olyan lakás, ahol egy 14 éven felüli felnőtt lakóra 25m3-nél kevesebb légür jut, az egészségre feltétlenül ártalmas. A modern börtönöket is úgy építik, hogy egy fegyencre minimálisan 20m3 légür jusson. Ebből a szempontból valósággal megdöbbentők az 1908. évi szociográfiai felvétel adatai, melyek szerint:


6 munkáslakásban jutott egy felnőttre..........              0– 5 m3 légür


76                               „, .......................... ........... 5-10,,


93                               „ „ ......................... ........... 10–15 „


39                               .............................. ........... 15–20,


46                               „ „ .........................            20–30 „


A lakbérekre vonatkozólag nem állanak egészen pontos adatok rendelkezésünkre, de hozzávetőleges becslés szerint egy munkáslakás átlagos évi bére 100–130 koronát tett ki, ami az átlagos kereset 10–15 százalékának felelt meg.


Ha már most az ipari munkások mai lakásviszonyait összehasonlítjuk a 20 év előtti állapottal, könnyen megállapíthatjuk, hogy az akkori „tarthatatlan” helyzet még siralmasabbá változott.


Az általunk felvett 200 lakás közül 186 (93 százalék) áll egyszobából és 14 (7 százalék) csupán a két lakrészből álló lakás. Háromszobás lakás egyetlenegy sem akadt a kétszáz között. Egészségügyi szempontból pedig a lakásoknak jóval nagyobb hányada esik kifogás alá, mint 1908-ban.


Másfél évtized óta nagyon kevés munkáslakás épült Marosvásárhelyen. 200 munkás közül csak 8 (4 százalék) lakik uj (10 évien belül épült) házban. A régi lakásokat a háború óta egyáltalában nem reparálták s képzelhető, hogy a már akkor is nagyon elhanyagolt állapotban volt házak és agyagos viskók milyen állapotba kerültek ennyi idő alatt. A munkásházak tulajdonosainak legnagyobb része szegény munkás vagy kisiparos, kinek egyetlen vagyonát képezi kis háza s nincs abban a helyzetben, hogy a legszükségesebb reparálásokra a ház egész évi jövedelmét rááldozza. A tehetősebb házgazdák pedig kevésnek találják még a legmagasabb házbért is, folyton azon panaszkodnak, hogy házukra ráfizetnek s nem hajlandók a legminimálisabb összeget sem reparálásra invesztálni.


A háztulajdonosok panasza mindenesetre túlzott s „ráfizetésről” szó sem lehet. Mindenesetre érdekes jelenség, hogy ezeknél a liliputi háztulajdonosoknál ugyanaz a kapitalista mentalitás idézi elő a sirámokat, mint a nagy bérházak tulajdonosainál. A háztulajdonosok ugyanis a munkáslakások tulajdonosai ép úgy, mint a bérpaloták urai mindig csak azt veszik tekintetbe, hogy házuk jelenleg mennyit ér s kiszámítva ennek az összegnek mai rentabilitását párhuzamba állítják azt bérjövedelmükkel s így állapítják meg azt, hogy ráfizetnek ingatlanukra. Természetesen egészen más eredmény jönne ki a jövedelmezőség kiszámításánál, ha a háztulajdonosok azt vennék alapul, hogy eredetileg, a vételkor, vagy az építésekor mennyibe állt nekik a házuk s a befektetett tőke alapján számítanák ki a mai hozamot. Ilyen számítás alapján bizonyára egy háziúr sem hivatkozhatna „ráfizetésre”. Vegyünk egy egyszerű példát. Egy téglából épült egy szobából és konyhából álló lakás a háború előtt kb. 2000 koronába került. Az ilyen lakás bérjövedelme a mi felvételünk adatai szerint 8–10.000 lei évente, ami a befektetett tőkéhez képest elég tisztességes hozadéknak mondható. Ámde egy ilyen ház tulajdonosa ma arra hivatkozik, hogy ennek a háznak mai forgalmi értéke kb. 1oo.000 lei s ezt véve alapul a bérjövedelem leszámítva az adókat s a legszükségesebb renoválási költségeket alig tesz ki 6–8 százalékot, míg abban az esetben, ha a ház mai értéke készpénzben állana rendelkezésére úgy a pénze magánosoknál kihelyezve 20–30 százalékot, bankbetétként pedig 10–12 százalékot jövedelmezne. Ez az oka annak, hogy a legtöbb háztulajdonos évek hosszú sora óta nem törődik házának jókarban tartásával s különösen munkásházaknál, még a legszükségesebb külső reparációk végzését is a bérlőkre igyekszik hárítani.


Az általunk felvett 200 lakás közül 39 sötét, 43 nedves, 35 pedig nedves és sötét. A legtöbb munkáslakás már kívülről is nagyon elhanyagolt állapotban van. Néhány uj épület kivételével majdnem minden házról hull a vakolat s a tetőzeten mindenütt nagy hézagok láthatók. Ezeket a legszükségesebb külső javításokat is a munkás lakók kénytelenek elvégezni, mert különben nincsenek védve eső, hó és hideg ellen. A munkáslakások több, mint felénél a tetőzetet kátránypapirral foldozgatják a lakók, természetesen saját költségükön. Igen sok per is keletkezett abból, hogy a bérlők be akarták számítani a házbérbe azt az összeget, melyet olyan renoválásokra fordítottak, melyeknek elvégzése kizárólag a háztulajdonos kötelessége lett volna. A háztulajdonosok tiltakoztak az effajta beszámítás ellen s a bíróság rendszerint a háziurnak adott igazat s nem ismerte el a bérlő beszámítási jogát. Sőt nem egy esetben az is előfordult, hogy a beszámítással élő bérlőt, pontatlan bérfizetés okából a bíróság kilakoltatta abból a lakásból, melyet a háztulajdonos helyett saját költségén hozott lakható állapotba.


A munkáslakások túlzsufoltsága is nagyobb ma, mint 20 évvel ezelőtt. Légür tekintetében ma a helyzet kb. így alakul:


20            munkáslakásban “jut egy felnőttre 0– 5m 3 légür


38                               „ „ .........................                         5–10 „ „


67                                           .................             10–15 „


54                                „ „ .........................                         15-24 „ „


21                                            ,      ..........             20-30 „ „


 A helyzet tehát minden tekintetben kedvezőtlenebb mint 20 évvel ezelőtt. Mig 1908-ban a munkások 16 százalékára jutott 20–30m3 légür, ma a munkásoknak csak 10 százaléka lakik higienikus viszonyoknak megfelelő lakásban.


A lakásbérek tekintetében szintén lényegesen rosszabbodott a munkások helyzete. A lakások ma még sokkal primitívebbek és egészségtelenebbek mint 20 évvel ezelőtt, a lakbérek pedig lényegesen drágábbak. A háború kezdete óta a lakbérleti törvények látszólag a szegény emberek érdekeit védik, ámde a valóság az, hogy épen a legszegényebb osztály nem sok előnyét élvezi ezen törvényes védelemnek és aránylag a legdrágább lakbéreket a proletár munkások fizetik. A lakbérleti törvények ugyanis csak azokat a bérlőket részesítik a bérletmeghosszabbítás és a maximált bérösszeg kedvezményében, kik a lakást legalább egy évtized óta egyfolytában bérlik. Az uj bérlőket, legalább is Romániában, nem védi semmiféle „Mieterschutz”. Nos, az összes bérlők közül az ipari munkások azok, kik leggyakrabban kénytelenek változtatni lakásukat s kik a szabad lakásokért melyekben legalább 10-szer nagyobb a kereslet mint a kínálat a legmagasabb forgalmi árat kénytelenek megfizetni.


A marosvásárhelyi munkások lakásaikért ma általában a következő béreket fizetik: agyagos padlóju, sövény házban egy szobából és konyhából álló lakás havi bére 400 lei, évi bér 4800 lei, ugyanilyen lakásbére konyha nélkül havi 300 1ej, évi 3600 lei.


Téglaházban deszkapadozatos egy szoba és konyhából álló lakás havi bére 800 lei, évi 9600 lei.


Ugyanilyen házban egy szobából álló lakás, konyha nélkül havi bére 600, évi bér 7200 lei.


Számításunk szerint a lakbér a munkások jövedelmének átlag 17.5 százalékát teszi ki.


Hogy milyen magas bérösszeget fizetnek a munkások, az leginkább akkor tűnik ki, ha összehasonlítjuk ezeket a lakbéreket a bérletmeghosszabbítás kedvezményét élvező lakások bérösszegével.


A háború előtt téglaházban egy szobából és konyhából álló kis lakás évi bére átlag 240 korona volt. Ma ugyanazért a lakásért a régi bérlő az érvényben levő lakbérleti törvény alapján az akkori bér harminckétszeresét, vagyis 7680 leit köteles fizetni s ha a bérlő köztisztviselő ennek is csak a felét, vagyis 3840 lei évi bért fizet. A munkások azonban a mi felvételünk adatai szerint amint fentebb kimutattuk ugyanilyen lakásért átlag 9600 lei évi bért fizetnek s ugyanezen arány mutatkozik a többi kisebb lakásoknál is. Általában megállapítható, hogy a marosvásárhelyi ipari munkások minimálisan 20 százalékkal több bért fizetnek lakásaikért, mint a lakbérleti törvény kedvezményét élvező régi bérlők és 40 százalékkal többet, mint a köztisztviselők. (Marosvásárhely)


 (Folytatás a következő számban).


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal