HU  |   RO  

Korunk 1929 November

Dialektikus metafizika

 


Tagadhatatlan, hogy az utolsó néhány évtized lényegesen más álláspontot foglalt el a metafizikával szemben, mint a 19. század második fele; tényleg úgy nézett ki, hogy a századforduló oly lényeges változást hoz Európa szellemi állásfoglalásában, amely a metafizika át-, illetve újraértékelésében is megnyilvánul. Kísérletek is történtek, nem egyszer nagy lendületű renesszánsz-kísérletek, melyek a metafizikát régi pozíciójához kívánták visszasegítem, amelyek azonban többnyire csak nagy várakozásokat tudtak ébreszteni, de csak igen kevéssé ezeket kielégíteni.


Kétségtelen, hogy a szükséglet meg volt s meg van ma is, ha talán az utóbbi években nem is jelentkezik oly hangosan. Talán mert már egy kis kiábrándulás, egy kis katcenjammer jelentkezik. Tényleg a nagy dobbal és sok reklámmal jelentkező „új” irányok nagyon keveset tudtak beváltani abból, amit nagy szavakkal igértek. Ugy hogy többnyire csak divatcikkek tudtak lenni, szalonszórakozások s az igazi komoly keresők előtt többnyire diszkvalifikálták magukat.


Hogy ez miért történt így s a metafizikára éhes Európa miért nem tudott egy negyedszázad alatt egy igazán új és mai szükségleteinek megfelelő metafizikai rendszert kitermelni, amely egy egységet tudott volna teremteni legalább is a polgári világnézetben, annak okát Arthut Liebert abban látja, hogy korunk eddigi metafizikai kísérletei nem tértek vissza a metafizika eredeti forrásához, a dialektikához s csak a kor felületén maradva, az időleges tényezők által determinált viszonylatokból indultak ki, amelyek természetesen folytonos változásnak lévén alávetve, belőlük tartós és általánosan érvényes gondolatépítmény nem emelhető. Uj könyve (A. Liebert: Geist und Welt der Dialektik. Berlin: Pan-Verlag) itt akar tiszta helyzetet teremteni s viszszavezetni a metafizikát ősforrására, a dialektikára s ezzel korunk filozófiai krízisét megoldás felé vezetni. Nehéz probléma s ahogyan Liebert hozzáfog, a friss és új termékeny gondolat után szomjazókat aligha fogja kielégítem. Igaz, a nagy munkának most csak az első kötete jelent meg s ez csak a „Grundlegung”. Tehát még nem tartalmilag foglalkozik benne a problémával, hanem csak módszertanilag.


Liebert a metafizikát alapfogalmának megfelelően idő- és történelemfeletti magaslatra akarja emelni. Kantból és Kant kérdésfelállításából indul ki: Lehetséges-e egyáltalában metafizika? S a feletetet Liebert szerint is, az értelem saját törvényeiből köteles levezetni. Amit tehát adni kíván, az a metafizika kritikai fenomenológiája. Keresi a metafizika előföltételeit, lényegét, alapformáit és fő típusait. Nemcsak a metafizika lehetőségének kérdésére kíván felelni, hanem konkrét megjelenési formáit is fel akarja rajzolni. S pedig a szó legtágabb értelmében: nemcsak a logikai-formális előfeltételeket, hanem az élményszerűeket is, az egyénieket éppen úgy mint az objektiv-konstruktiveket.


A metafizika számára a dialektika legmeggyőzőbb és legátfogóbb megjelenési formája a gondolat világában. S a metafizika megértésének és értékelésének módszere is a dialektika. A dialektika a metafizika felépítésének apriori feltétele. és módszere és ugyanakkor az egyetlen módja a metafizika megértésének. De a metafizika kritikája egyben már metafizikálás: a metafizika dialektikus kritikája szükségképpen egy metafizikai rendszer felállításának kísérletéhez vezet. Ezt igéri Liebert munkája majdani második részében.


Hogyan lehetséges metafizika? Liebert válasza: csak mint dialektika, csak a dialektikában s a dialektika által alapozható meg létjogosultsága, mint ahogyan felépítése és szerkezete is dialektikus természetű. A metafizika renesszánsza csak akkor lehet tartós, a divatos eszméktől független, ha visszatér eredeti forrásához, a dialektikához. Akkor megszünik rnajd megint a metafizika pusztán antikvárius jelentőségű lenni. Reneszszánsza félsikerének gyökere kiinduláspontjának elégtelensége, amikor vagy a régi ontológiához tért vissza vagy a kanti kritikai idealizmushoz tapadt, egyszer a spekulativ és abszolutista idealizmust védelmezve, másszor a filozofikus romanticizmust és misztikát írva zászlajára. Ebből csak az ezen irányok felújítása következhetett, de nem magának a metafizikának a renesszánsza. Ez csak akkor sikerülhet, ha a metafizikát visszavezetjük arra a legáltalánosabb és legmagasabb nézőpontra, amelyet a dialektika képvisel. S pedig azért, mert a dialektika nem egyéb, mint a szellemiség alkotó tevékenységének megnyilatkozása az emberi értelemben. Logos a dialektika formájában alkot. Ezért metafizikus és dialektikus gondolkozás egy és ugyanaz, a metafizika különböző formái és típusai nem egyebek, mint különböző formái és típusai a dialektikának, amely mindegyik formában és típusban szintetikus egységét és a szintetikus egységre való törekvését hozza kifejezésre.


A dialektikában és a dialektika által a sokféle filozófiai rendszer egyoldaluságai feloldják egymást, az idealizmus és realizmus, racionalizmus és irracionalizmus, abszolutizmus és relativizmus ellentétei benne egymást kiegészítő komponensei lesznek egy egésznek. Ezek álláspontokká redukálódnak, amelyeket fel kell adni, hogy egységes és következetes metafizikához jussunk. Az egyes álláspontok abszolutizálása külsőségessé teszi azt az immanens harcot, ami a metafizikai gondolkozás belső lényegéből következik. A metafizika, ahogyan azt Liebert érteni akarja, mint dialektikus metafizika, mindezen ellentétek felett áll, magában foglalja őket dialektikusan mert hiszen maga nem egyéb, mint ezen gondolati ellentétek kölcsönvonatkozásának dialektikus egysége. A dialektika nem csak formálisan vizsgálja az egyes filozófiai irányok jogosultságát vagy jogosulatlanságát. Nem csak bírójuk, hanem egyben ellentétüket tartalmilag és tárgyilag feloldja, mint egyes vonásait őket mind magában hordja. Kibékíti az ellentéteket, de nem semmisíti meg őket, ellenkezőleg igenli, megújítja és elmélyíti őket folytonosan. Mert a feszültség az ellentétek között szükségszerű, a polaritás az értelem alapformája.


A régi, klasszikus dialektikában a humanizáló, harmonizáló, kibékítő szempontok voltak az uralkodók s létrehozták a dialektika egy harmonikus és humanista formáját. Ma e szellemi helyzet más, ma a legnagyobb krízisek és antinomiák közepette élünk, ezért ma más dialektikára van szükség; olyanra, amely számot vet e helyzet adottságaival. Ma a dialektika nem lehet a megváltó egység és ellentéteket oldó harmonia eszköze, háttérbe kell szorítania a harmonizáló kiegyenlítő szempontokat, át kell magát engednie az ellentétek széthúzó, diszharmonikus mozgásának. A mának megfelelő dialektika csak tragikus természetű lehet, a dialektika tragikus típusa a ma követelménye. A szociális harcok, a gazdasági ellentétek, a technika feszültségeivel zsúfolt korunk metafizikája is csak olyan dialektikus gondolatépítmény lehet, amely életünk külső és belső feszültségeivel Számol s szép harmonikus álom helyett ellentétekkel zsúfolt korunk lényegét és tartalmát hozza kifejezésre. (d. l.)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal