HU  |   RO  

Korunk 1929 Október

Az imperialista sakkjáték legujabb húzása


Méray Pál

 


A Young-tervezet világpolitikai jelentősége


 


A szélső jobb és baloldali lapok kivételével nemcsak Európa, hanem az egész világ sajtója, ha nem is örömrivalgással, de mindenesetre jóleső megnyugvással fogadta a hágai konferencia látszólag nehezen elért eredményét, a Young-tervezet elfogadását, úgy. tüntetve fel a dolgot, mintha ezzel az ünnepélyes aktussal egy új, szebb és békésebb korszak nyílna meg Európa és a világ számára, mintha, mint nem egy szónok virágos nyelvezeten hirdette a közönség számára tartott plenáris üléseken: elérkeztünk volna a világháború végleges likvidálásához s most már kezdhetjük igazi világbékében az új Európa épitését. Erősitette ezt az optimista benyomást Macdonald jól beharangozott „nagy” beszéde Genfben az állítólagos leszerelésről s Briand nem kevesebb zajjal körülhordozott „koncepciója” Európa egységének megteremtéséről. Pozitívumot ugyan egyik se mondott, se a leszereléshez, se Páneurópához egy lépéssel közelebb nem jutottunk, azonban a nagy szavak, a szép frázisok veszedelmesek a presztízs minden külsőségével felruházott „nagy” politikusok szájában: a naiv reménykedő embereket, akiknek sejtelmük sincs arról, hogy mi történik tényleg a szép szavak mögött, könnyen tévedésbe ejtik, egy bizalom és megnyugvás atmoszférába sülyesztik, amelyből aztán későn ébred majd a szomorú valóságra. Már megtanultuk, hogy a nagy, békeszónoklatok a háború előkészítésének szükséges kulisszái s joggal gyanus minden „felelős” államférfi, aki nagyon hangosan kiabál a világbékéről.


Igy van ez a Young-tervezettel és a genfi béke-pipával is: sajnos nem egy szebb és békésebb korszak kezdetét, hanem ellenkezőleg: a nagy világpolitikai ellentétek kiélesedését s a nagy leszámolásra való felkészülés egy ujabb etapját jelenti.


Németország háborúelőtti politikája éppen olyan imperialisztikus volt mint a többi nagyhatalmaké. Mint ahogyan nem is lehetett másképpen: a nagytőkés termelésnek piac kell, ahol eladja áruit, az imperialisztikus terjeszkedés lényegéhez tartozik. A német nagytőke csak be akarta hozni azt, amivel a többiek mögött megkésett: nagy előázsiai gyarmatbirodalom volt az álma, beékelődni a nagy ázsiai angol gyarmatbirodalom és Oroszország közé s így teremteni meg egy gazdasági erőinek megfelelő gyarmati bázist. E nagyszabású terv létrejöttét a szövetkezett imperialista nagyhatalmak, Anglia, a cári Oroszország és Franciaország, az Egyesült-Államok segítségével erőszakkal megakadályozták. Ez volt a világháború. A versaillesi béke pedig levonta Németország leveretésének konzekvenciáit, megfosztotta gyarmataitól, kitörölte a nagy imperialista államok sorából, keleten, északon és nyugaton jelentékeny területektől megfosztotta, Keletporoszországot egy korridorral a birodalom testéről leoperálta. Nagy, termékeny területek mentek át idegen kézbe Keleten, Elszász-Lotharingia elszakítása pedig a német vas- és acélipar vasérctartalékát csökkentette le érzékenyen. A háború és blokád által már úgyis nagyon legyengült Németországra a győzők óriási hadikárpótlást kényszerítettek, amelyet a teljesítő képességre tekintet nélkül be is hajtottak. A következmény volt Németország még további gazdasági bomlása, amely legszembetünőbben a német valuta teljes leromlásában jutott kifejezésre.


Siettette a német összeomlást a Ruhrvidék megszállása. A versaillesi szerződés Ugyanis kompromisszum volt a győztes hatalmak között s egyáltalában nem elégítette ki a francia nagytőke territoriális és hatalompolitikai igényeit, amely francia birtokban akarta egyesíteni a Ruhr-szenet a francia vasérccel s így teljesen urrá lenni a kontinentális vas- és acélipar felett. Az 1923. évi Ruhr-megszállás, a jóvátételi szállítások egy egészen jelentéktelen kis része pontatlan teljesítésének semmis ürügye alatt, a francia imperializmus ezt a programm-pontját akarta megvalósítani. A Ruhr-vidék megszállása a legsúlyosabb csapás volt, ami a német gazdaságot érhette. A termelés sok ága teljesen megakadt, a német valuta annyira elértéktelenedett, hogy egy dollár a papirmárka milliárdjaiba került. Holland kereskedők vagontételekben vásárolták a német bankjegyeket, mint ócska papirost.


Az infláció mélyreható átrétegeződést hozott az egyes néprétegek részesedésében a nemzeti jövedelemből. A fixkamatozású értékpapírokat (hadikölcsönöket, hipotékokat, obligációkat) és a takarékbetéteket az infláció egyszerüen elseperte, a járadékokból élők osztályát teljesen megsemmisítette. A hivatalnokok, munkások fizetése összezsugorodott, a Kisiparosokat és kiskereskedőket minden márkaesés megfosztotta kis tőkéjüktől, amelyet a még drágább márkán beszerzett és eladott árujukon szereztek s minden alkalommal egy kisebb mennyiségü árút tudtak már csak további megforgatásra vásárolni. Vagyonuk papirmárkában gyorsan növekedett, tényleg azonban koldusok lettek. Csak a nagy burzsoázia, a (nagyipar, a nagykereskedelem, börze, mely külföldi valutában kalkulált és adott el és birtokát dologi értékekbe fektette, húzott hasznot az inflációból. Az anyagi előnyöket, amelyeket a forradalom hozott a munkásság számára, az infláció teljesen megsemmisítette, a tőke elértéktelenedését azonban ha abnormális alapokon is, az infláció helyrehozta.


Ez az állapot azonban nagy társadalmi veszélyeket rejtett (magában s nem tarthatott soká. Az elnyomott osztályok, munkások, alkalmazottak, kispolgárok és parasztok elkeseredése oly. fokú volt, hogy 1923-ban Németország közvetlenül egy forradalom kitörése előtt állott. Egy proletár forradalom győzelme Szovjetoroszország szomszédságában könnyen az egész európai kapitalizmus bukásához vezethetett volna. S e szociális veszélytől eltekintve is, az angol polgárságnak nem állott érdekében, hogy Németország teljes szétbomlasztásával Franciaországnak minden vitán felül álló hatalmi túlsúlyt engedjen át a kontinensen. Egyébként az egész világgazdaság s így az ententeállamok gazdasága is erősen szenvedett Németország gazdasági összeomlása alatt. Az 1920—21. évi nagy kriziseket jórészt ez okozta. A német valuta összeomlása ugyanis lehetővé tette a német nagy iparnak, hogy hallatlan olcsó árakon dobálja árucikkeit a világpiacra. A dolog veszedelmes kezdett lenni az egész európai kapitalizmusra.


Igy aztán létrejött a Dawes-tervezet, a német jóvátételi fizetések első szabályozása. Ez biztosította a német valuta stabilitását, kényszerítette Franciaországot a Ruhrvidék kiürítésére s lehetővé tette Amerika számára, hogy tőkéjét Németországban befektesse, anélkül, hogy egy ujabb francia támadástól kelljen tartania. Ez a német munkásság nagy veresége 1923-ban, megteremtette az alapot a német közgazdaság gyors menetű helyreállítására kapitalista alapon. Nincs a történelemben párja oly ugrásszerű gazdasági fellendülésnek, mint a Németországé 1924-től 1928-ig. Az egész termelő apparátust racionalizálták, nagy részében teljesen újraépítették, a hiányzó részeket amerikai kölcsönök segítségével pótolták. Egy hatalmasan kiépített monopolisztikus szervezet (kartellek és trösztek) együtt a racionalizált munka intenzitásának megnövekedésével magas nyereséget biztosított a termelésnek s lehetővé tette a gyors belföldi tőkefelhalmozást.


E bámulatos gazdasági fellendülés dacára a német közgazdaság helyzete állandóan fenyegetett maradt. Mert a természeténél fogva imperialisztikus terjeszkedésre utalt monopolisztikus kapitalizmusnak hiányzott a gyarmati bázis, hiányzott a tőkekivitel lehetősége. Sőt, hogy a Dawes-tervezet által magáravett kötelezettségeinek eleget tehessen, Németország kénytelen volt minden évben nagy összegű külföldi kölcsönt igénybe venni. A kereskedelmi mérleg deficitjét és a jóvátételi kiadásokat csak a német vagyon folyton fokozódó elidegenítése árán lehetett fedezni.


A Dawes-tervezet tehát gazdaságilag is akut krízisbe került. Mégis első sorban nem ez, hanem főként külpolitikai momentumok vezették a nagyhatalmakat arra, hogy „a jóvátétel kérdését teljesen és végérvényesen szabályozzák”. Az imperialisztikus hatalmi viszonyok s az imperialista nagyhatalmak egymáshoz való viszonya a Dawes-tervezet elfogadása óta ugyanis mélyrehatóan megváltozott. Németország megint jelentékeny hatalmi tényezővé lett, az ellentetek Anglia és az Egyesült-Államok között rendkívül kiélesedtek: az a világpolitikai alap, amelyen a Dawes-tervezet felépült, teljesen megsemmisült. Tehát meg kellett változtatni. Minthogy az ellentét további kiélezése Franciaország és Németország között se Angliának se az Egyesült-Államoknak nem volt érdeke, hosszas alkudozások és manöverezések után, amelyek már néha azt a látszatot keltették, hogy a párisi szakértő-konferencia, majd pedig a hágai konferencia eredmény nélkül oszlik szét, létrejött a Dawes-tervezet revíziója a Young-tervezet formájában.


A Young-tervezet általános megelégedést váltott ki a nagy imperialista országok közvéleményében; ennek baloldali része is egy nyugalmasabb tovább fejlődés biztosítékát látja benne s ezért, még Németországban is, megelégedéssel fogadja. Pedig a tervezet közelebbi vizsgálata kétségtelenül azt mutatja, hogy ennek az optimista felfogásnak nincsen semmi jogosultsága. A Young-tervezet, a további revízió lehetőségének megengedésével, a német transfer-védelem megszüntetésével, a nemzetközi bank alapításával és a jóvátétel kérdésének összekapcsolásával a szövetségközi adósságok kérdésével, éppen ellenkezőleg keresztülvitelében sokkal nagyobb teret enged, mint a Dawes-tervezet az imperialista érdekösszeütközéseknek s eljövendő világpolitikai bonyodalmak biztos forrása.


*


Az érdeklődő ujságolvasó, ha volt türelme követni a hónapokig húzodó szakértői tárgyalásokat, többnyire inkább csak bosszankodott. Mert rendes menete a tárgyalásoknak — kívüliről — az volt, hogy nagy nehezen valamelyik fél végre előrukkolt egy, javaslattal, amelyről a másik fél kijelentette, hogy tárgyalási alapnak se fogadható el. Ilyenkor egy ideig a lapok a tárgyalások megszakításáról írtak. Ezek azonban nem szakadtak meg, hanem egy idő mulva egyszerre váratlanul megint derüsebb lett az ég a nemzetközi égbolton.


Először a szövetségesek alkudoztak végtelen időkig azon, hogy mit követeljenek Németországtól. Végre megállapodtak a következő követelésekben:


Németország fizet háborús jóvátétel fejében 37 éven keresztül 1.800–2.400 millió márkát évente, 22 éven át 1.700 millió márkát.


Hosszas halogatás után a német szakértő megtette ellenjavaslatát a következőkben:


Németország hajlandó fizetni 37 éven 1.600 millió márkát, de ezt is feltétlenül, transfer-védelem nélkül csak akkor, ha politikai ellenértékeket kap (gyarmatokat vissza vagy egy részét a Lengyelországnak jutott lekapcsolt országrészből).


Erre a hivatalos francia Havas ügynökség kijelentette, hogy megszakadtak a tárgyalások. Schacht, a német szakértő erre Berlinbe rohant s pár nap mulva az amerikai szakértőn, Youngon keresztül tett egy ujabb ajánlatot, amely lényegében teljesen (elfogadja a szövetségesek követeléseit, mert felajánl 59 éven keresztül 2050 millió márka évi összeget.


Mi birta rá a német bizottságot e teljes behódolásra?


Először is a szövetségesek merev elutasítása megérttette a német tőkével, hogy ilyen éles fellépésnek még nem jött el az ideje. S ezt meg kellett értenie materiális jelekből is. Mert már a tárgyalások alatt beállott feszültség következtében megkezdődött az amerikai tőke tartózkodása ia német tőkebevitelben s a márka a paritás alá sülyedt. Veszélyben a márka! ez a kilátás megijesztette a német polgárság többségét, amely nem merte vállalni a német közgazdaság ujabb megrendülésével járó következményeket s inkább engedett. Elhatározó azonban az amerikaiak fellépése volt. Az Egyesült-Államok a konferenciával az angol-francia viszonyt akarták kikezdeni. Ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, ez nem sikerül. Nem lehet tehát kétség tárgya, hogy tudomására hozták a német tőke vezetőinek, hogy ha nem engednek, az Egyesült-Államok hitelzárlatot csinálnak Németország felé. Ez pedig mindennek végét jelentette volna, a német közgazdaság teljes jégreállitását.


A Young-tervezet előnyei Németországra: a Dawes-tervezettel szemben:


a)     a jóvátételi összeg végleges megállapítást nyert az 59 év alatt fizetendő évi összegekben,-


b)    a jóléti index, amely eddig mindig az évi összegek emelkedésével fenyegetett, megszünt;


c)     az évi összegek (melyeket a jóléti index még emelhetett) két és fél milliárd márkáról a Dawes-tervezet két milliárd és 50 millió márkára leszállítattak; jelenlegi értékére átszámítva ez kitesz 36 és fél milliárd márkát; ezzel szemben a Dawes-tervezet nyitva hagyta a kérdést, hogy hány évig kell Németországnak fizetnie s elvben fentartotta, mint jóvátételi követelést a jóvátételi bizottság által megállapított mérhetetlen összeget, a 132 milliárd márkát;


d)    az első tíz évben alacsonyabbak az évi Összegek, úgy hogy a Dawes-tervezet által előirt 25—30 milliárd helyett az első tíz év alatt csak 18 milliárdot és 600 milliót kell fizetni; ami azért igen fontos, mert senki se tudhatja, mi lesz tíz év mulva.


e)     a jóvátételi bank jövedelmének egy része az utolsó 22 év annuitásának fizetésére lesz fordítva, ami a jóvátétel némi ujabb leszállítását jelenti;


f)      megszünik a német közgazdaság direkt ellenőrzése s helyébe csak a nemzetközi bank ellenőrzése marad;


g)  kiürítik a Rajna-vidéket.


A Young-tervezet hátrányai ezzel szemben Németországra:


a)      megszűnik a transfer-védelem s vele a márka védelme s helyette csak egy két éves moratorium lép szükség esetén;


a jóvátételi fizetések mobilizálva és kommercializálva lesznek, ami természetesen a jóvátételi terhek további leszállítását megnehezíti;


c) a dologi szállításokat leszállították az első tiz évben évi 300 millióra, tíz év mulva pedig mindent készpénzzel kell fizetni. Nehéz volna eldönteni, hogy az előnyök felérnek-e a hátrányokkal. Az csak a Young-tervezet alkalmazásából fog kitünni. Franciaország kapja a jóvátétel oroszlánrészét: 50 százalékát, tehát összegben őt érinti legjobban az új tervezet leszállítása. Viszont ezzel szemben nyerte azt, hogy háborús adósságait csak a német fizetések arányában köteles törleszteni, úgy hogy az a francia költségvetést ezentúl nem fogja terhelni. Ezenkívül elérte a fizetések kommercializálásával azt, hogy a további leszállítása a jóvátételi összegnek aligha lehetséges.


Anglia részesedését előbb leszállították 19 százalékra: de Snowden Hágában kiverekedte, hogy mégis 22 százalékot kapjon. Emellett elérte a dologi szállítások leépítését, ami az iparnak mindig kellemetlen konkurenciát jelentett.


Az egész jóvátételi kérdéskomplexum legnehezebb problémája azonban az u. n. transfer-probléma: ezzel áll vagy bukik az egész Young-tervezet s tőle függ a legközelebbi évtized világpolitikájának mikénti alakulása.


A probléma ebben áll: hogyan fizesse meg Németország a rá kivetett hatalmas összegeket? Két milliárd márka évente. A német nemzeti jövedelemhez viszonyítva nem látszik olyan lehetetlenül soknak, hiszen ez 65 milliárdot tesz ki évente, tehát a jóvátétel alig a nemzeti jövedelem 3 százaléka. (Azonban egy és negyed millió német munkásnak kell egy évig dolgozni, hogy ezt kitermelje; ha az 59 év egyszerre volna fizetendő, az annyit jelentene, hogy az egész német népnek egy esztendőn keresztül ingyen kellene dolgozni). S nem is volna nehéz kifizetni, ha az egész árukban volna fizethető: sőt kitünő piacot jelentene a német nagyipar számára. Éppen ezért nem engedik meg a hitelező tőkés államok (különösen Anglia), mert hiszen az ő iparuk végét jelentené. Tíz év után az egész összeg valutában fizetendő. Tehát kereken két milliárd. Azonban nem csak ez a pénz megy évente ki az országból. Hozzá jön a külföldi adósságok és a Németországban befektetett tőke nyeresége, kb. évente egy milliárd és száz millió márka. A kereskedelmi mérleg a mult évben két milliárd passzivumot mutatott, ennyiért vásárolt Németország külföldről többet, mint a mennyit eladott. Ez összesen kitesz évi öt milliárd márka külföldi kötelezettséget. Ezzel szemben külföldről bevesz Németország évente egy milliárd és négyszáz millió márkát; úgy hogy a külföldi fizetési mérlege évi három milliárd és hétszáz millió márka passzivumot mutat, amit csak külföldi kölcsönnel fedezhet.


Ezzel az összeggel azonban növekszik külföldi adóssága s vele a külföldi fizetési kötelezettségei. Évről évre. Nyilvánvaló, hogy ezt nem lehet 59 esztendeig folytatni. Külföldi kölcsönnel lehet egy pár év kötelezettségének eleget tenni, de végeredményben ez csak eltolását jelenti a fizetésnek, mert hiszen a külföldnek saját kölcsönadott pénzével fizet.


Nyilvánvaló, bogy végeredményben a jóvátételt csak áruexporttal lehet fizetni. Az áruexport azonban tőkés áruexport vagyis csak úgy lehetséges, ha az áru eladása a külföldön a termelő tőkének hasznot hajt; s ha ugyanakkor a külföldi vevőnek olcsóbb, mint az otthoni vagy a máshonnan származó áru. Más szavakkal: hogy a jóvátétel fizethető legyen a német tőkének versenyképesnek kell lenni a világpiacon. Minthogy azonban tőkekihelyezésekben a nagy kapitalista hitelező államokkal nem tud konkurálni s ezen az alapon nem tud előnyös kereskedelmi szerződéseket kötni s gyarmati elhelyező területe sincs, a német ipar csak olcsóságával versenyezhet a világpiacon.


Németország adott gazdasági szerkezete mellett csak az ipari készáruk kivitelének fokozásáról lehet szó, mivel a szemen és kálin kívül nincs tekintébe jövő nyersanyaga, élelmiszerekben pedig behozatalra szorul. Igaz, Németország készáru-kivitele az utolsó négy év alatt gyorsan emelkedett, évente fél milliárd márkával. Hogy azonban saját termeivényeivel a Young-tervezet szerinti fizetéseket eszközölhesse, a kivitelnek még tíz éven keresztül így kellene fokozódni. A kivitel fokozódása készárukban egyben a nyersanyagok behozatalának fokozódását is jelenti kb. 20 százalékkal.


A világpiac jelenlegi készárufelvevő képessége kb. 40 milliárd márka. Hogy a jóvátételt áruexporttal fizethesse, Németországnak vagy el kellene a kivitel egy nyolcadát hódítani konkurenseitől (ami az Egyesült-Államok nagy expanziója mellett teljesen valószínűtlen) vagy pedig a világpiac felvevő-képességének kellene egy nyolcadával megnőni s ennek a nyolcadnak egészen Németország javára esni. Nyilvánvaló ebből, hogy Németország a Young-tervezet alatt se fizethet valódi transferrel, csak látszat-fizetéseket eszközölhet, külföldi kölcsönökből.


Ez azonban a német ipar idegen kezekbe jutását fogja eredményezni s pedig a legfontosabb ágaiban. Máris nagyok az aggodalmak a német ipar elidegenitése miatt s kétségtelen, hogy a legfontosabb iparágak néhány év alatt idegen tőkések kezei között lesznek. Ugy hogy dacára a politikai ellenőrzés megszünésének, a külföldi tőke mind nagyobb gazdasági befolyást fog nyerni a német termelésre.


Ime a Young-tervezet általános gazdasági hatása. Nem jobban „megnyugtató” belpolitikai következményeiben. A Young-tervezet ki fogja élesiteni az osztályharcot Németországban, mert a jóvátétel arra kényszeríti a német tőkét, hogy nagyon erős nyomást gyakoroljon a bérek leszállítására. Kénytelen volna erre a német tőkés osztály; akkor is, ha politikai okokból el szeretné kerülni.


 Mert hogy, a világpiacon konkurensei fölibe ne kerekedjenek, a német ipar kénytelen termelő apparátusát állandóan nívón tartani; ehhez azonban tőkét kell felhalmoznia; hogy. azonban a tőkeakkumulációban lépést tarthasson a többi tőkés országgal, profitja nem maradhat jelentékenyen azoké alatt. A jóvátételt tehát nem fizetheti a többletértékből, még akkor sem ha erre belföldi komplikációk elkerülése miatt hajlandó is volna. Ugy,hogy a világpiacon versenyképes maradni és a jóvátételt fizetni csak egyféleképpen képzelhető a német tőke számára: alacsony bérekkel az imperialista versenytársakat verni. Nincs más útja tehát, mint a termelés bérköltségét levonni, egyrészt a produktivitás fokozásával, másrészt a munkabérek leszoritásával.


A Ruhr-háború költségeit: is a dolgozók fizették meg: a nehéziparra és agráriusokra aranyidő volt, Stinnes, Thyssen, Louis Hagen soha nem kerestek annyit, mint akkor. S ez fog bekövetkezni most is. Az offenziva már meg is kezdődött. Már tavasszal, óriási agrár-vámokkal a legszükségesebb fogyasztási cikkekre: a vaj vámját 24-ről 50-re, a gabonáét 5-ről 7.50-re, a fagyasztott hús (az olcsó hús) behozatalát megnehezítették. S az őszre újabb mezőgazdasági vámokat igérnek.


A „Berliner Börsen-Zeitung” május 30.-i száma talán a legélesebben fogalmazza meg a nagy tőke programmját a reparációs terhek áthárítására. Itt ezeket olvassuk:


„Legelőbb is a birodalom pénzügyeit kell rendbehozni. Ennek előfeltétele mindenekelőtt a munkanélküliségi biztosítás azonnali erős leépítése... a munkanélküliségi biztosítás tarifáját lényegesen le kell szállítani s a biztosítás terjedelmét megszorítani. (Azóta ez a harc tényleg megindult s ma a német belpolitika középpontjában a munkanélküliségi biztosítás leépítése áll). A társadalmi biztosítás egyéb területein is lehet megtakarításokat tenni. Lassan le kell vetkőztetni állami kényszerjellegét s önkéntes takarékoskodási szervezetté alakítani át... Éppen olyan fontos pont a német nemzeti termelés védelme kiadós vámok által... Harmadszor szükséges egész adóügyünk gyökeres átalakítása... A progresszív jövedelmi adó megakadályozza a tőkeképződést... Az örökségi, a földbirtokadó és a részvénytársasági adó is tőkeellenes adók. A mai helyzetben erősebben meg kell adóztatnunk a fogyasztást... A munkaerővel való gazdálkodásban is lényeges változások szükségesek. Meg kell szüntetni a kényszergazdaságot a munkabér és a munkaidő terén s vissza kell állítani a munka szabadságát s az akkordbért”. A belpolitikai helyzet kiéleződése az első következménye a Young-tervezetnek: az osztályharc kiújult erővel fog fellángolni, mert a német munkásság bizonyára nem fogja. magát ellenkezés nélkül a jóvátételi vásáron eladatni. Hogy fez a harc milyen méreteket fog ölteni s hogy hova fog vezetni, az ma még beláthatatlan. De annyi kétségtelen, hogy „nyugalmi” periódus nem fog következni a Young-tervezet meghirdetésére Németországban.


*


A Young-tervezetnek azonban nem kevésbé messzeható külpolitikai kihatásai is lesznek: a hitelezők nem ok nélkül adták meg Németországnak a kétesértékü engedményeket sem. Messzemenő céljaik vannak velük, ha ugyan ezekben nem is egészen egységesek.


Mindenesetre egységesek mind a Young-tervezet egyik világpolitikai célzatában: hogy megpróbálják Németországot mai oroszbarát küllpolitikájától eltéríteni, s a folyton tervezett nagy oroszellenes blokba áthozni.


Ez az oroszellenes politikának igen fontos célja. Németország nélkül komolyan nem lehet Oroszország megtámadására gondolni. A Young-tervezet engedményei és a Rajna-vidék kiürítése meg akarják gyorsítani a német polgárság külpolitikai átnyergelési folyamatát s előkészíteni Németország átlépését az oroszellenes blokkba.


Az imperialista nagyhatalmak között azonban túl nagyok az ellentétek ahhoz, hogy az óhajtott egységet Oroszország ellen könnyüszerrel létre tudnák hozni. Egyelőre Franciaország jobban fél a német revanstól, mint az orosz bolsevizmustól s ezért nem hajlandó belemenni Németország komoly megérősitésébe. A Young-tervezet alkalmából Németország kísérletet tett elvesztett gyarmatai visszaszerzésére és a keleti határ kiigazítására. A szövetségesek mereven elutasították minden erre Vonatkozó tárgyalást. Ugy hogy a Young-tervezet a mai német helyzet alapvető ellenmondását: egy imperialista terjeszkedésre beállított belső gazdasági fejlődés, amelynek nincs meg a lehetősége gyarmati hódításokra, nem oldotta meg, mint ahogyan az békés úton, tárgyalásokkal nem is oldható meg.


A Young-tervezet másik fontos külpolitikai célzata: kisérlet Németország besorozására az európai adósállamok közös frontjába az Egyesült Államok ellen. A Young-tervezet egész felépítése: az annuitások megosztása két csoportba, egyik, amelyet az Egyesült-Államok kapnak, másik, amelyik a tulajdonképeni jóvátételi hitelezőknek fizetendő; a határozat, mely szerint ha egyszer az Egyesült-Államok engednének elengednék követeléseik egy részét, akkor ennek kétharmadrésze Németország javára esik; a német fizetési kötelezettségek közvetlen összekapcsolása a szövetségesek fizetési kötelezettségeivel az Egyesült-Államoknak; mind ennek célja az, hogy minél erősebben bekapcsolják Németországot az európai adósok frontjába Amerika ellen.


Pénzügyileg azonban Németország olyan erős függőségben van Amerikától, hogy a döntés nem lesz könnyü számára, hogy az amerikai vagy az angol-francia orientációt válassza.


 Néhány év előtt úgy látszott, bogy a meglévő angol-francia-japán (és vazallusaik) imperialista blokkal szemben kezdenek egy másik blokk konturjai kialakulni: egy amerikai-német-kinai blokk (szintén vazallusaikkal). Most a Youngtervezet ezt a készülő alakulást akarja megzavarni s Németországot belőle kiugrasztani az által, hogy meglazitja a viszonyt Amerika és Németország között. Könnyen ez nem fog sikerülni s nem valószinü, hogy Németország végérvényesen átlépjen a francia-angol blokkba. Valószinü, hogy külpolitikája marad az eddigi manövirozás a kettő között, azzal a célzattal, hogy szolgálatait a legtöbbet igérőnek adja el s minden egyes világpolitikai helyzetet arra használjon fel, hogy megkísérelje önálló´ világpolitikai helyzetét visszanyerni.


Összefoglalva az eddigieket:


A szövetségesek kísérlete, hogy a versaillesei békeszerződés határozmányait kíméletlenül végrehajtsák, Németország gazdasági összeomlásán és a kitörni akaró német forradalmon megbukott. E kényszerhelyzet hatása alatt jött létre a Dawes-tervezet, amely lehetségessé tette Németország gyors gazdasági fellendülését. Azonban csak további külföldi eladósodás árán. A szövetségesek belátták, hogy ha tul sokat követelnek, ezt Németország csak az ő kölcsön adott pénzükből fizetheti meg s igy megcsinálták most a Young-tervezetet, amely lényegesein redukálja a jóvátételi követeléseket. Ez az új rendezés azonban nem változtat a lényegen s nem oldja meg az alapvető ellenmondást, amely alatt a mai Németország tőkés termelése szenved s ami miatt igazán a jóvátételt se tudja fizetni: a gazdasági fejlődés szükségszerű imperialista terjeszkedésre törekvése és a gyarmatok szerzésének politikai lehetetlensége közötti ellenmondás további, mindig megismétlődő, gazdasági és szociális krízisekhez fog vezetni s Németországot a legutóbbi évek páratlanul gyors fellendülése dacára állandó válságos s ezért legyengült állapotban fogja tartani.


Mikor azonban Németország a Young-tervezetet aláírja, arra számit, hogy az idő neki dolgozik. Azt reméli, hogy belépéséért az oroszellenes blokkba mindig nagyobb árat fog kapni s főleg pedig arra számit, hogy a legközelebbi háború nem fog soká magára váratni s természetesen felborítja az összes jóvátételre vonatkozó megállapodásokat. Vagy ha nem is lesz hamarosan háború, az ellentétek annyira kiéleződnek, hogy a jóvátétel behajtása lehetetlenné válik.


S tekintettel a gyorsan élesedő szociális és imperialista ellentétekre ez a számitás nem is látszik helytelennek. Hiszen maga a Young-tervezet is nyíltan kifejezésre hozza az imperialista ellentétek kiélesedését s kiinduláspontja nagyon komoly nemzetközi érdekharcoknak. Sietteti Németország nyugati orientációját, amennyiben ez Oroszország elleni állásfoglalást jelent; viszont nyitva hagyja Németország viszonyának kérdését az Egyesült Államok, ill. a szövetségesek felé. Ebben a vonatkozásban a Young-tervezet nehéz harcok talaja lesz, amelyekből fognak azután kialakulni a következő háború szövetségesei. A harcot, amelyet az Egyesült-Államok Franciaországnak Angliától való elszakításáért, viszont Anglia Németország megnyeréséért vezet, a Young-tervezet nem fogja enyhíteni, hanem csak rendszeresíteni.


Nagy tévedés tehát a Young-tervezetet pacifista illuziók jóleső megnyugvásával fogadni: ez az új kompromisszum n e m megolsa a jóvátételnek, csak egy rövidlejáratú közbülső megoldás, amely nem hogy nem hozza meg a világbékét, hanem ellenkezőleg eszköz arra, hogy előkészítse a következő háborút. Nem az első világháborút likvidálták Hágában, mint olyan szépen írták lapjaink, hanem a második előkészítésén fáradoztak.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal