Az amerikai nagyipar vezetői a szociális kérdés végső megoldását várják attól az elmélettől, melyet a saját tapasztalatai alapján először Ford hozott forgalomba. Ezen elmélet szerint az emelkedő munkabérek, csökkenő munkaidő és alacsony árak biztosírják a tőke és a munka közötti békét. Ezt a harmadik faktort, melynek jelentősége szintén igen nagy, kifelejti Diamant Izsó fejtegetéseiből. Pedig ez a faktor is hozzátartozik a zárt gondolatmenethez. T.i. az európai ipar azért nem tudja a legnagyobb jóakarat és igyekvés mellett sem lemásolni az amerikai termelési módokat, mert éppen ezt a harmadik tényezőt kapcsolja ki a számitásból. Kartellek és egyéb árkonvenciók akadályozzák meg a piac szabad áralakulását. A racionalizálás eredményei nem juthatnak teljes mértékben az árakban kifejezésre, mert a termékek magasabb árakon kerülnek piacra, mint az lehetséges volna. A munkabérek vásárlóértéke tehát a kartellek, trösztök és egyéb árbefolyásoló alakulatok miatt nem emelkedik olyan mértékben, mint a minimális munkabér.

Egy statisztikai példa, melyet Dr. L. V. Birck² ad egy nemrég tartott előadásában, kellőleg megvilágítja a helyzetet.

Egyesült Államok                           Anglia

Bérek Árak                                Bérek Árak

1913       100        100                                 100          100

1920         200         226                                    230          283

1921         205         174                                    260          181 1924   228        150                       170        175

E szerint a statisztika szerint ez Egyesült Államokban a munkabérek 129%-os emelkedése mellett az árindex csak 50%-al emelkedett, mig Angliában a viszonyok az árak és a munkabérek között nagy általánosságban változatlan maradt.

A helyzet általában egész Európában ugyanaz, mint Angliában. Amellett kétségtelen az is, hogy a racionalizálás következménye nagyrészt az a nagyarányú munkanélküliség is, melyet mostanában már permanensnek is kezdenek tekinteni. Tehát amellett, hogy az európai munkásság általános jóléte semmit sem növekedett a háború után, még munkanélküliség is terheli a tömegeket.

Egészen bizonyos, hogy a munkásság nem érezte sehol sem Európában a racionalizálás áldásos következményeit, mivel a tényleges munkabéremelkedés nem tartott lépést a tőkekoncentráció és az ipari monopoltestületek által diktált áremelkedéssel.

Felmerült tehát a kérdés; mi történt a racionalizálás következtében megtakarított fölös tökével? Egyelőre az történt, hogy a vállalatok tovább invesztáltak, az üzemleépités mellett fenmaradó legkedvezőbb körülmények között termelő üzemeket tovább építették ki és a termékek mennyisége növekedett. Azonban a racionalizált ipar nehézségei éppen most kezdenek felszínre kerülni. A német nagyipar, mely a lázas tempóju racionalizálás korszakát csak nemrég fejezte be, máris kezdi érezni a nehézségeket, melyek a kapitalisztikus termelés és elosztás mellett elkerülhetetlenek. Ugyanis a nagyobb termelési kapacitásra átépített ipar önmagának ássa alá a talajt. Németország példája igazolja a tételt. Mintán a racionalizálás első korszaka befejeződött, mely az átorganizáláshoz és átépítéshez is nagyszámú munkást tudott foglalkoztatni, közeledik a krízis. Az uj termelési módok mégis csak növelik az ipari tartaléksereg létszámát, ezekhez csatlakoznak azok is, akiket ideiglenesen az átalakulás foglalkoztatni tudott. A leépítés következménye: a vásárlóképesség csökkenése.

Szóval nemcsak a munkásság szempontjából tekintve, de magáéból az iparéból is az emelkedő munkabérek, csökkenő munkaidő hipotézisé csődöt mondott. Ujra csak igazolódik a marxizmus álláspontja, mely szerint reformokkal és a termelőrend céltudatos foltozgatásával nem lehet a kapitalista termelőmód krízisét megszüntetni. A szociálreformok legfeljebb arra szolgálhatnak, hogy a munkásság mozgalmát ideig-óráig tompítani tudják. De éppenúgy, mint Európában, Amerikában sem lehet reformokkal megoldani világkérdéseket. Az amerikai Proletáriátus semmiesetre sem tekinthető annyira elveszettnek a munkásmozgalom részére, mint azt általában beállítani szokták. Ha odaát egyelőre nem is a munkabéreken, de pszihikusan érzi a proletáriátus, hogy a racionalizálás nem azért történik, hogy a fogyasztó olcsóbb árakon jusson a termékhez, a munkás magasabb bért kapjon, hanem kizárólag a profit szempontjából.

Az orosz pszichotechnikai intézetekben végzett kutatások megmutatták, hogy a mechanizált munkaprocesszus megköveteli a munkaidőleszállitást. Ezt Amerikában is elismerték, de még a legmesszebbmenő munkaidőleszállitás sincsen arányban azokkal a hátrányokkal, melyeket a mechanizált munka lelkileg és testileg okoz.

Az amerikai tudományos intézetek is okvetlenül hasonló eredményre jutottak, ha a tőke jól felfogott érdekében el is hallgatták mindazt, ami egyezett az orosz kutatási eredményekkel. Még a korrupt Amerikában is akadnak az utóbbi években kapitalista közgazdászok, akik kifejezést mernek adni azon aggályuknak, hogy rövidesen nem lesz elegendő az Uj Világ munkabéreinek vásárlóereje sem ahhoz, hogy a többlettermékeket felvegye.

Az európai racionalizálás tragikus hatásai már most érezhetők. Ha a munkabér még tovább nem emelkedik, akkor a racionalizálás által termelt többlettőke termékeit nem fogják tudni megvásárolni a munkástömegek.

A háború utáni évek krízisei tökéletesen igazolták a marxi tanításokat az ipari krízisek okáról. De a racionalizálás következtében beálló nehézségek, (melyekre rövidesen számítani lehet), még élénkebben fogják demonstrálni a marxizmus igazát.

A morálfilozófiai és népboldogító mázba burkolt amerikai közgazdasági tanítások szerint a tömegjólét emelésére történik a racionalizálás. Sokkal valószínűbb azonban, hogy inkább a profítvágy ós a konkurrencia az, amely a vállalatokat erre a lépésre kényszeríti. Tehát a Diamant Izsó cikkében feltett két kérdésre csak egy válasz lehet jogosult. Akár azt kérdezi a kapitalista, hogy azért racionalizál-e, hogy magasabb munkabéreket fizessen, akár pedig azt, hogy azért fizet-e magasabb munkabéreket, hogy racionalizálhasson, csak egy válasz lehetséges: mindkettőt azért teszi, hogy tökét akkumulálhasson és a konkurrenciával szembeálhasson. A racionalizálás lényege egy magasabb technika igénybevétele. Ez a magasabb technika természetesen növeli az ipari tartaléksereget. Az ipari tartaléksereg létezése pedig egymaga is elegendő arra, hogy a munkásság ne kapjon olyan magasságú munkabéreket, mint különben elérhetne. A dolgozók munkabére tehát alacsony és kevés vásárlóerőt tud felmutatni. A munkás tartaléksereg pedig egyáltalán nem vásárlóképes. Az így lecsökkent vásárlóerővel szemben áll a megnagyobbodott kapacitású ipar, a maga elhelyezést nem tudó terméktöbbletével. A többlettermelés megakadályozására újabb leépítés következik, a tartaléksereg újabb növekedése és a körforgás folytatódik.

Már maga Marx felismerte, hogy a tőkeakkumuláció és a racionalizálás permanens krizisokozó-tényezők. És ugyancsak a marxi tanítások továbbfejlesztői voltak azok, akik rámutattak arra is, hogy a kapitalizmus csak úgy tudott kimenekülni az akut krízisek okozta nehézségekből, hogy a többlettermékek elhelyezésére megnyitotta a koloniális piacokat. Tehát az amerikai prosperitásban a legfőbb érdeme nem a csökkenő munkaidőt és emelkedő munkabéreket hirdető hipotézisnek van, hanem inkább az imperialisztikus módszerekkel megszerzett piacoknak, melyek egyelőre feltudják vásárolni a racionalizálás által termelt árutöbbletet.

Különben éppen az imperializmus marxista elmélete, melynek megalkotója Luxenburg Róza, felel legjobban arra a kérdésre, hogy hogyan lehetséges, hogy a kapitalizmus a mai bérnívó mellett még életképes. A gyarmatosítások és újabb piacok meghódítása tette lehetővé, hogy az az árútöbblet, melyet maga a termelő proletáriátus nem vásárolhatott meg, egyáltalán értékesíthető legyen.

Diamant Izsó tanulmánya joggal állapítja meg, hogy a termelőipar részére az emelkedő munkabérek és csökkenő munkaidő diszciplínája nem nyujt gondtalanabb exisztenciát. Ugyanis az új diszciplína tényleg csak opportunista törekvések segítésére alkalmas, A fejlődést nem állítja meg és irányát sem változtatja meg. Épp annyira kalkulativ és profitcélú az új tanítás is, mint az összes előbbiek.

Mellékesen hozzáfűzhetem azt is még az itt elmondottakhoz, hogy kétlem azt az utolsó mondatok egyikében állított tételt, mely szerint önkényesen vállalta volna a termelőipar az új diszciplínát. * A termelőipart gazdasági szükségszerüségek kényszerítették az „új diszcipliná”-hoz való megtéréshez. A racionalizált termelés pedig nem egyéb, mint a tökeakkumuláció gyorsítása, tehát reá éppen úgy vonatkoznak a marxizmus tanításai, mint a kapitalista termelés egészére. (Berlin)

Jegyzetek

¹ Lásd Diamant Izsó hasonló cimű tanulmányát a „Korunk” 1928. decemberi számában.

² Dr. L. V. Birck: Technischer Fortschritt und Überproduktion.

* „... A termelőiparnak tagadhatatlanul meg van a lehetősége arra, hogy relatíve magasabb bérekkel ennek az új bölcsességnek útját keresse és egy önkényesen magára vállalt diszciplínával a termelés ilyen módján kínálkozó előnyeit elérje ., .” (Korunk 1928; évf. 855. old.)