HU  |   RO  

Korunk 1929 Január

Tíz év európai álarcosbál


Ga√°l G√°bor

 


Most mindenfele, legalább is hónapokon keresztül, főleg Közép-Európában, de Franciaországban, Angliában és Olaszországban is egymást követték és keresztezték az elmult európai, – az új európai tíz év ünnepei. Mindenfele, kivéve pár északi és déli államot, évfordulót tartottak a népek. Mindegyik népnek az ünneplők közül ezelőtt tíz évvel, novemberben vagy októberben győzelme vagy forradalma volt s e győzelmeknek és forradalmaknak fordulóit ünnepelték Európa-szerte s a győzelmekben és forradalmakban új államok és rendek s régi államok és új történeti korszakok kezdetének pillanatát. Mindenütt valami diadalt ünnepeltek a népek, – vagy legalább iş hivatalosan a kormányok, képviseletek és egyéb hivatalosságok. Ám ha a magányos olvasó papírjai közé temetve magához tért ez ünnepek lármáiból és arra gondolt, vajjon e külön-külön ünnepek összevéve, együtt valami imaginárius Mars-mezőn elképzelhetők-e az emberiség vagy legalább is az európai emberiség közös ünnepéül s hogy lehetséges volna-e ez államok és képviseletek, hivatalosságok és zászlók nagy összejövetele a mégis csak közös európai földön, a még közösebb ég alatt: a magányos olvasó összeborzadt. Hisz ezek az ünnepek lényegük mélyén mind ellentmondanak egymásnak! Az ünneplők mindegyike mást ünnepel, még ha ugyanannak a tíz évnek az alkalmából jöttek is össze. Közös európai ünnep tehát nincs! Még az idővel való e magasfoku abstrakt játék mentén is kétségbeejtően felimbolyog az összeszaggatott Európa, mely most legalább mégegyszer annyi darab mint tíz évvel ezelőtt... Pedig tíz évvel ezelőtt főleg arról volt szó, hogy legalább is egységesebb legyen, mint a, régi. Nem lett belőle semmi. Még egy ünnepen se találkozhatunk tehát össze.


Pedig tíz évig állítólag ezért gördült az idő. Az emlékezések pátoszából azonban ma magiba sülyedhet a magányos olvasó. A szavak láza elillant. Szólamuk hamis volt. A tíz esztendő előtti álmokból nem lett semmi igaz valóság. Nincs közös európai ünnep sehol. Holott lehetne, mert a tíz esztendővel ezelőtti őszi napokban, legalább harminc- féle ismeretlen katona – az európai ember – a diadal vagy a vereség fáradalmaival idegeiben hazatért új, megújult, vagy felfrissült hazájába s mind a harminc valamiképp letette a fegyvert s a sarokba állította vagy szögre akasztotta. Mindegy! Letette és polgári élete réve felé fordult... Dobogó, új izgalmakkal a halál felől az élet elé; hálát adva az Irgalmas napnak, amely véget vetett a Vas és Vér Zivatarának... Egy nagy közös ünneplésre méltó pillanat tehát volna minden európai földön, minden európai szivekben. Egy pillanat: a fegyverek lábhoz rakása... Se pillanat közös ünnepe mégis hiányzik. Nyilván – gondolja a magányos olvasó – a polgári élet ama révei fölött, mely felé az ismeretlen európai fordul, nyilván ott most egy láthatatlan háború sasai állnak, csörgő fegyverek élén... Egy másik árokba görgetett háború: az osztályoké és nézleteké, a hiteké és egyebeké. Különben ünnepelnének...


Közös ünnep tehát nincs. S tényleg: mindenütt külön írnak és külön beszélnek erről a tíz évről, s ami az egyes ünnepeken belül tíz év békének és gyarapodásnak látszik, az a közös európai ünnep óhajtott és imaginativ távlatából láthatatlan, de élő háború, azaz diplomáciailag: en garde állás; gazdaságilag: nemzetek függése és népek kizsákmányolása; társadalmilag: osztályok egymás ellen vonulása; lélektanilag pedig (a háború erőteljes lökemére) az elváltozott, aláaknázott európaiság kielégítetlen lélekhangulata: egyetemes testi-lelki európai szorongás és európai bizonytalanság...


Persze az ünnepek szólamai másképp beszélnek s e beszédek szólamait az évfordulói emlékezések és összegezések a tíz év előtti napokról, mind máskép fogalmazzák. A fogalmazásokban azonban mindenütt akad mégis valami közös s ezt győztesek és legyőzöttek, boldogok és boldogtalanok, megalázottak és felemeltek, mind így mondják: a háború nagy összeomlásai, gazdasági és lelki apokaliptikái után az elmult tíz év a felépítés, az ujjáépülés ideje. S ennek a közös szólamnak a mentén mindenütt csinálják az építés, a konszolidálódás, a szanálás mérlegét és írják a vigasz rózsás tételeit: az ember káprázatos haladását, a nagy tudományos felfedezéseket, a technika ujitásait. Az ember átrepülte az Óceánt, városait és tornyait rádióállomásokkal szerelte fel, távolba lát, termelését és önmagát racionalizálja. A vérkeringés ujból helyre állt és ujabb törzseket és végtagokat táplál, de sorvaszt is. 8 ezek a homályos és ijedt tételek. A világ ismét szűkebb lett, mert gyorsabbak a gépeink s több a munkanélküli, mert szervezettebb a munkánk. Az elmult tíz esztendőnek – mondják – nagyszerű eredményei vannak, Új gondolatok születtek és valósultak meg, új szokások és eszmék módosítják a valóságot, új zenék és szépségek lebegnek körül. És így tovább. Az ember dolgozott és most számvetést csinál. A hivatalosságok és képviseletek örülnek. Az eredmény Európa ujjáépülése...


És tényleg ez történt? Háborús összeomlások után építés? Az elmult tíz év története tényleg ennyi? Tényleg rendbe jöttünk volna? És általában: meg is történt ez? Szerződések és kongresszusok, békék és megállapodások kötése csak ez a tíz év s ezenkívül még régi és új tőkék átcsoportulása s az építés szükséges tartozékai és folyamatai? Tényleg ez volt az életünk: nekem, neked, ö neki, a negyediknek és a százötvenedik milliónak? A tíz esztendő története tényleg az, amit az ünnepekkel kapcsolatban olvasunk, hallunk? Te kivel kötöttél békét pajtás? És hol épül európaiságod ligete, palotája avagy vityilója csak? Micsoda kongresszusokon állottak szóba veled és tisztázták az életedet? Avagy nem a, te történeted volna ennek a most elmult tíz évnek a története? És még mindig olyan rettentő távolság volna a te valóságod, a te életed eszményei s a történelem között, hogy megint nem rólad beszélnek?


Ám legyünk egész egyszerűek ismeretlen olvasó, polgár, proletár, illetve magányos Két Szem, aki Strassburgban vagy Arangyelovácon, avagy Zalatnán nézed a felettébb homályos tél-délutáni napot: mi történt veled az elmult tíz évben, ledesztillálva sorsod tartalmait ama végzetes valamire, ami egyesegyedül avat európai lénnyé? Tényleg az ünnepek történelme esett meg veled: – tényleg felépültél s az épülés és szanálás május-fái alatt állsz? Mond arangyelováci pásztor, vagy strassburgi mérnök és erdélyi elesett ember és a Ruhr izzó katlanai előtt álló lángoló vasöntő tényleg terólad beszélnek most az ünnepi szók hevületei? Tényleg annak a történelemnek kortársi csinálója voltál?


Bizonyos értelemben persze igen. Hisz például nem utazhattál szabadon. Mindenütt nyilvántartottak. Eletedben mindenütt belépett az Állam s keményen beszélt és valamit akart. Nyugtalan napjaid voltak. Sokat kerestek a nyilvántartó hivatalok. Zörögtek az ablakodon s féltél mert suttogtak körülötted. Ezek voltak a történelmi pillanataid! Mozgalmakban vettél részt, vagy mozgalmaktól tartottad távol magad. Mindegy! Az idő színt vallatott valamiképpen veled s azután mindig jöttek a Következmények. Tűzfehér eszméidet viszont követte a csorba valóság. Kerested a helyed. Rendbe akartad hozni testi-lelki szénáidat. De a nyugtalanságok kertje volt az idő, s minden pillanatban valamivel megütköztél. Olykor összeláncolták a kezed, vagy a polcra ültettek. Igy tehát a tíz év alatt nem élhettél semlegesen. A Láz és Invektivák ideje volt a Kor. Tényleg történelmi idő. De mit építettél? Hogy a vonatok pontosan futnak s minden egyebek pontosan összejátszanak s az adó és a valóság egyéb természettörvényei funkciónálnak! Nagy eszméid csodálatos épülete csupán csak ennyi? Ez volna a te tíz éved? Csak ennyiről volt szó és ez volna az egész!?


Mi történt akkor hát mélyebben veled, Két Szem? Mi történt benned, eleven eszméleted ama sajátosan imaginativ világában, mely ösztöneid és tudatod káprázatos játéka s amelynek mélyén életérzésed és levetkőzhetetlen európai világképed felmérhetetlen finomsága lappang? Mi volt európai léted e legnemesebb magvának a története az elmult tíz évben? Mi volt e tűz, láng, szikrácska avagy köd története, melynek parazsából és hamvából az elmult tíz év alatt a kortársi ijedelmek és rettegések, ellágyulások és eszmélések, kétségbeesések és vigalmak, azaz általában véve: mesztelen európai eszméleted világos ós sorsos pillanatai kikeltek? Mi történt mindezekkel s a páratlan és soha nem ismétlődő pillanatok e hatalmas serege milyen zászlók alatt zilált, micsoda homályos célokkal szivében, hömpölyébe vivén életérzésed egész csodálatos frekvenciáját, mely determinációja a pillanatnak, a polgári tettnek és forradalmi akaratnak? Mi volt a legigazibb, leglíraibb, legmagányosabb és legközösebb történeted európai Kortárs? Micsoda szelekben és viharokban jártál vagy napverésen? Egyáltalán volt-e napverés az időben? Vagy egész röviden: mi volt azalatt a tíz év alatt, amíg éltél? Mi történt a szögre akasztott fegyverekkel; máig, e felette homályos téldélutáni percig, miközben Társ az időben és történelemben átgördült rajtunk a tíz évre szakadt idő? Mi történt a lényegekben velünk?


Hallottál valamit a sűrű európai ünnepek alatt erről? S ha nem hallottál, még mindig rejtélyes szólamaikkal kinek és minő történelmeket írnak? Biztosabb lett legszubjektívebb egyéni és kollektív sorsod? Az az icike-picike kis részed, amely a tudat kontrolokkal átszántott számvetése, most a szanálásokkal és épülésekkel kapcsolatban tényleg boldogabb? Nem? Mi történt kát veled? Avagy ha nem történt: mi volt és mi van? Hol állunk? Kibe kapaszkodunk? Vannak-e vezéreink? Nagyok? Micsoda lángok vagy pernyék vezetnek? Kit adtunk az időnek? Valamelyikünkbe hiszünk-e? Szanálódott-e az életérzésünk? Felépült-e pergő tüzekkel szétlőtt tudatunk? Kihevertük-e a világháború kavernáinak rengését és rángását idegeinkből, s a tíz esztendő távolságán keresztül, melynek ismeretlen szakadékaiba behullott a szél, a falevél, a világtörténései s az ember, – az elmult tíz év meggyógyitott-e bennünket, s ha nem: a gyógyulásra van-e remény? És végül is és mégegyszer mi történt?


Mi történt valóban? Az elevenünkbe hasító történés mi volt?


Ezt a történetet azonban nem jegyzi senki. Pedig most is, és valaha is, csak ennek volna és van értelme. Csak erre vagyunk kíváncsiak! Cézár kiszikkadt feje, vagy Jézus egyszerű szavai körül a a pillanatnak csak ez a borzama érdekel, – mert csak ez árulja el híven, hogy milyen rettentő nagy vagy milyen iszonyú kevés történt meg velünk! Illetve valahogy írják, mert vannak okmányai, szerződései és történeti oklevelei ennek is. De ezek láthatatlanok és illók. Határozatlan és elsűlyedt sóhaj a pergámenjük, mely azonban lebeg és rebeg, mint kialvás előtt a gyertyaláng. Minden kortársi köz-szorongás és köz-félelem, kollektív ábránd és köz-keserűség ennek a hiányzó és megíratlan történelemnek a levéltára! De hol vannak ezek és hová tüntek? Voltak, elmultak; lesznek, elmulnak a pillanattal, mely felremegteti őket! Legfeljebb halvány és olvashatatlan stenogramjaik mosódnak fel és révülnek el sorok és mozdulatok közt, világosan kibetűzhetetlenül. A Tudat durva kategóriái és formái meghamisítják...


A valóságos történelemről való eszméletünk elvész. S így az igazi, a valóságos történetet nem tudjuk megmenteni. Tudatunk, számontartásunk, absztrahálásunk, emlékezésünk másít. Ez a tíz év is elveszett. Azt mondják: e tíz év Európa ujjáépülésének korszaka! Életérzésünk viszont, s a tíz év emlékezet számára feldagadt permánens emlékezete azt mondja, hogy az elmult tíz év más. Lelkileg, lényegileg érzésünk szerint nem az épülés történt velünk. Az élmény, ami az elmult tíz év alatt minden európait közösen betöltött végzetesen más. Az életérzés, mely az idő hömpölyét, politikai, társadalmi, művészi, kollektiv vagy egyéni megnyilvánulásait hordozta és emelte, hangsúlyokkal és felkiáltásokkal, menekülésekkel és megoldásokkal táplálta, s aminek az épülés és szanálás egy olyan kényszerű elferdítése, mint a szerelmi ragaszkodásnak a dadogó és pontatlan vallomás, mely csak jelez és utal, maradék nélkül azonban nem közöl, s ezért nem mondja meg (mert nem tudja és nem képes megmondani) azt amit akar, s ezért szédülten és kétségbeesetten alul marad s nem kerül éles világításba, hanem a bizonytalan homályok nyomása közt eped, – a tiz év szakadékaiba hullott európai életérzés szintén egy ilyen elepedt, fullasztó hyperdimenzionális szorongás, nyugtalanság, helykeresés és fészekre nem akadás. S most akik még élünk ós emlékezünk még éljük és hordjuk egy szédületben, amely imaginál homályos villanásokkal, – ma még beszélhetünk róla: melege gyöngyöz és hidege kiver, de már csak ma, mert végül ez is elvész és senki sem találja meg soha. Sőt már az is, aki visszanéz a tiz év előtti és utáni mai eszmélkedésünk tetőfokához közeledő napokra, már az is homályos és erőszakolt formulákban beszél, kényszeredett és többértelmű szimbólumokkal: csak utal a relációk felé, melyek közt életérzésünk tántorgott. Ma még valami közelget és tehát lehetséges. Ma még lehetséges a kapkodás az illanó fluidum után, mely zenéje a verseknek és tartalma napjainknak! De ez is hideg szó, mely nem azt mondja, amit megéltünk... De mégis... Mi történt velünk?


* * *


A tiz év kapujában Európában mindenütt az „összeomlás” áll s ez az „összeomlás” nemcsak a forradalmakban nyer történeti realizálódást. Az „összeomlást” hordozó lelkiképlet megülte a győztes országok lelkületét is. Ez az „összeomlás” ugyanis valójában egyetemes tünet. Tünete a diadal Párisának ugyanúgy, mint a 918 novemberének kézigránátjaitól csattogó Berlinnek. A fojtott és nyilt explóziók a frontok hazatódulása után csak látható jelei voltak annak, hogy az európai tudat kikerülhetetlenül egy konfliktus-szférába érkezett...


S ez a konfliktus-szféra tart ma is. Ez a konfliktus-szféra a mai életérzés játéktere.


Ennek a konfliktus-szférának sokféle nevet adhat a magyarázó. Nevezheti és nevezi válságnak, katasztrófának, Untergang der Abendlandes-nek. Mindegy, – bárhogyan nevezzük, ugyanazt az egyet jelenti. Jelenti az értékek felborult skáláját s ezekkel együtt a megingatott életérzést, a labilissá vált európai tudatot és azt a szituációt, melyben egy végzetes és kényszerű játék folyik az emberrel. Csökönyös örvénylését minden réginek, mely még nem mult el egészen és jogos lázadását minden újnak, mely még nem született meg végleg. A tiz év előtti összeomlás forradalmi szcenárióiban ez a régi és ez az új csapott össze először láthatóan, kint az utcán, a szemünk előtt a középeurópai fővárosokban s a győzők városainak elfojthatatlan és lángoló tüntetéseiben. Tiz év előtt az európai tudat ismét az utcára került s azóta látható és láthatatlan menetekben, különböző maszkokkal a zászlórudakon és a szivekben, végeláthatatlanul ott vonul. Nincs menekvés és nem lehet letagadni s főleg nem szabad! A világháború emberellenes élménytömege felszaggatta a kapukat s most már nem lehet betenni őket. A menekülésül összehalmozódott messiánisztikus újat nem lehet visszacsapolni. A vágy erősebb az akaratnál, de lassúbb is! S mert lassúbb, ezért vagyunk még a kezdetkezdetén, félig visszaűzve a kapukon, de még mindig összecsapásban, a konfliktus-szféra kellős közepén, se igazán régiül, se igazán újként, megbillent egyensúllyal egy tisztázatlan, igaz-orca nélküli időben. Vagy ahogy mások mondják (sok mást is értve alatta): a polgári krízis és Untergang-mithosz poklaiban, amikor mind a két viaskodó elem adva van, de egyik sem végső hatékonysággal s amikor ezenfelül még a régiből való kiábrándultság defetizmusa jórészt átszivárgott az újért való hit repeséseibe is. A középeurópai forradalmak kétes győzelmei és bukásai, hisztériái és hervadásai (még ott is, ahol látszólag a legtöbb hittel indultak, mint Németországban és Ausztriában) ezen a problematikus értékű hit-skálán billentek el. Az újkori tudatot, bármilyen világossággal látja és közeledik ez a tudat elhatározásainak alapvetéseiben ahhoz a felfogáshoz, hogy a világot nem értelmezni kell, hanem megváltoztatni, a cselekvés pillanatában habozás és bizonytalanság fogja el: az a bizonytalanság, mely minden bizonytalanság között a legijesztőbb; az értékeiben és a maga-maga felöl való bizonytalanság érzése...


Erről azonban az európai tudat nem tehet. Ezt a bizonytalanságot az időtől kapta s így már csak szenvedi. Szenvedi minden téren; minden megnyilvánulásban. A történelem ugyanis mindig kettő volt: a tudat és a tudat kísérletezése a valósággal s ami e kettő játéka felett lebegett, – az életérzés, ez volt maga az élet. Nos, ebben az életérzésben most mi volt látható? Láthatóvá lettek – vulkánikus kitöréseknél ijesztőbb – történelmi és társadalmi mozgások, az országok és politikai szisztémák, az osztályok és életformák eltolódása, egymásfölé kerülése és kavarodása. Ezek a kataklizmatikus mozgások azután mindent felforgattak. Rengésükre minden beágyazott és fundamentum nélküli eszme felszakadt és elmozgott a helyéről. Eddig láthatatlan és elásott démonok szabadultak a világra; fajok és hitek és kuruzslatok fúriái kígyóhajakkal s égő lármáik közt még egyik sem kúszott vissza a helyére. Ez a tiz év az az idő, amikor az ember egykori legnemesebb eszmerendszereibe is beszivárgott a Kor zöld mérge: a maga magáért való Ellenvélemény és hiú Megoldás vak káprázata. Tiszta buvóhely az európai tudat és az európai lélek számára nem maradt sehol...


Természetesen 100 vagy 200 évvel ezelőtt még könnyü volt az embernek egy európai háborít után. A szilárd, magunk elé és fölé épített világrendnek s e szilárd rend révén megnyugtató életérzésnek a valóságban minden háború dacára volt kibékítő megfelelése. Eléghettek az erdők és a városok, és vulkánok szaggathatták fel a földet: az égben és a szivekben még maradt valami. Már pedig a tíz év katasztrófa szférájának épp az a lényege, hogy ezek a végső dolgok, az Ég is meg a Szív is hiányzanak. Ma a háború tényleg háború, azaz tényleg szenvedés hit, szív és egek nélkül: egy minden menekvését elvesztett abszolut kreatura-kín. A világháború katasztrófális mennyiségű emberellenes élménytömege azonban már csak tudatosította mindazt, ami sokkal régebben elveszett. Száz vagy kétszáz évvel ezelőtt bármilyen háború után és bármilyen háború közben mindenki megtalálta a helyét, illetve egy hely, ha csak a lelkiek mély gyökerű káprázatában is, – de volt, ahová a tudat és a lélek hazamehetett. Most már ezek a káprázatok hiányzanak- Az ember a menekülést csak keresi s ebben a keresésben szorong és ég el, még a leghatározottabb is. Az egész elmúlt tiz év lelkileg az európai tudat számára egyébből sem áll, mint keresésből és mozgásból a világ-, az élet- és, egyéb-nézetek vonalán. S még mindig nem tudja senki sem, hogy melyik arcvonal az igazi, illetve valószínűleg már nines is arcvonal. Az egész egykori tiszta vonalakra csoportosult európai tudat prizmatikusan mozog, szemére csúszott álarccal (régi, elavult európai beidegzéseivel) s tele szorongással.


Tele szorongással és félelemmel, mert ebben a kavargásban valami mégis van. A hitele vesztett, megingott régi s két szirén szavú új: a régi jó-európaiaság megbolygatott eszményei, s két új: – az amerikánizmus és Oroszország. S a konvulziv, kereső európai tudat mind a kettőtől fél. Az elmult tíz év alatt ennek a kettőnek a heroldjai, tünetei, relációi, tartozékai és atmoszférikus nyomásai szivárogták, lazitották és lázitották keresztül-kasul az európai tudatot. Amerikai pénz és oroszországi propaganda, vagy legalább is az Oroszországban lerealizálódott európai eszmék növelték a Kételyt a régiben és a Félelmet az újban. Az az európai tudat, mely egykor a humanizmus világképében gyönyörködött s a jó-európaiság eszménye volt most egyformán retteg Amerikától és Oroszországtól. Mind a kettő a halála. Viszont a jó-európaiság humanizmusának már szintén vége Európában. Már nem is foltozza magát. Ölbe tett kezekkel vár, elrejtőzve e két rettegett világ elől, mely egyre szivárog és jön, illetve nő az európai füvekkel, csendben és láthatatlanul. Igy azután az egykori európai humanista tudat ma hontalan esztéticizmus és gyökértelenség, kaland és illuzió, kék levegő és száraz dohogás...


Csak lapozz bele egy igazán jó európai íróba; a békésekbe és kiegyenlítőkbe, a világnézeteken felül állókba, azokba tehát akiket az elmult tíz év megoldás keresése konstruált naggyá. Csupa ellenmondás és csupa esztétika valamennyi. Csak nézz bele minden jóeurópaiba; csupa tépelődés és komplexum és zavar. Csak érj egy életformához, amely még igazán európai: csupa omladék és kompromisszum. Semmi és senki sincs a helyén. És ugyanakkor minden „orientálódás” szorongásos és bizonytalan. De lapozz bele egy mai jó-amerikaiba és lapozz bele egy mai jó-oroszba: az az írókba, akiket a föld két, egymástól végtelen messze vetett felén lökött fel az idő, s hallasz egy azonos zöngét, valami exakt és kemény szólamot, mely egy új tisztaság és egyszerűség körül zeng... A jó-európai hallja ezt a hangot s ez a hang sziréni. Óh, ezek a csábítás pillanatai! A történelem egy pillanatra lekapja a maszkot. Mond ki mosolyog rád?


Egy egész egyszerű ember, aki elfelejtette a multját.


De azután megint áll a bál s az európai tudat kárneválja. Az európai szerzési és emlékezési dűh és a minden gyökeret átrágó snobizmus nem bírja ki a régi káprázatok, a régi maszk nélkül. Inkább összebonyolítja tudatát Amerikával és Oroszországgal vagy legalább is próbálja s a szociális alázat és meggondolás gyógyszereivel kendőzi be létét. Számol és racionalizál. Az elmult tíz év alatt a minden téren megindult európai szociális standardizálódás csak úgy termi az új életlehetőségeket, hogy a megoldásokkal együtt újabb valóság-kriziseket idéz fel. Úgy ad munkát, hogy munkanélkülivé tesz. Úgy ad szabadságot, hogy, diktaturákba kényszerít. S úgy ad hitet, hogy elveszi a reményt. Igy azután minden csupa vágy a félelmeken (azaz Amerikán és Oroszországon) túli menekülésre. Ezért mindent ujra értékel. Hátha akad még valami, amire lehajthatja a fejét. S legvégső menedékül európai tudatának legmélyére nyúl: a középpontba. Ha minden mozog és elmozdult, akkor mi a lényeg? S filozófiájában (mely a legjellemzőbb az elmult tíz évre) megérkezik a lényegismerethez, mely az emberiség valamely új és egyetemes Szótáraként vizionálódik, amellyel gyakorlatilag rendbe hozható volna a felborult tudat. A művészetekben a megfagyott és ugyanakkor forró abstrakciók imaginációihoz fut, mert ha a valóság megoldhatatlan akkor mindig felvonulnak az abstrakciók. Azonban ezeket is elnyüvi s az irodalomban kisérletet tesz arra, hogy kimondja azt, amiről szó van. De lejátsza az „expresszié” kergetését is. S így az elmúlt tíz év alatt minden európai irodalomban bezárul és uralkodó lesz az a nyelv-, fogalom-, szín-, és atmoszféra-ujitás, mely a század elején vette kezdetét. Mindenütt új szintakszisok és poétikák kelnek forongásba és velük együtt kavarog minden emberi érzület és lelkület a kifejezés síkján. Van-e megoldás? Van-e zúgoly megbújni és bizonyos lenni? Valamiben csak! Valami egész csekélyben? Avagy az egyetemes kétely és kétségbeesés kiáltozása ez csupán izgatott papírok közt egy ugyancsak papirokból épített szobán!?


Nem! Ez a gondolat fel se vetődhet. Mert minden exakt és nem exakt ismeret szemléleti formájává épp ezekben az években lett általánossá „a dynamikus” látás s a „minden mozog” s a „sohasem lépünk még egyszer ugyanabba a folyóba” mithologiája. S ez még a kisebbik baj volna, ha az ember nem állna szembe a folyóval. De szembe áll s a valóság dolgai minden téren szembe futnak sz emberrel. Elmerül? Nem. Csupán a páni félelem lett és marad – egyelőre – az eleme. S ez a szituáció azért komisz és azért rettenetesen szép mert a dolgok e zuhatagával szemben a lélek nem menedék. Sőt az új lélektanok (a Freudista frakciók! ) szerint a lélek a rosszaságok fészke. Az új lélektanok mélyén sötét hátterek és alkonyati rettegések ijesztik az embert és módszerük nyomán egy zörgő holbeini lény indul feléd kitisztítani a lelked és tudatod, melyet nem állítanak talpra gnózisok, misztikák, spiritizmusok, indiai fakírok és Messiások, akik autókon és csatahajókon rohannak Európa felé, valami nem európai számára való belladonnával. Túlkomplikálódott és összezavarodott minden. A lélektan s vallási rituálék ceremóniáival kereng körülötted: s gyóntat, tisztit és feloldoz! Mindez a sok önmagunkról való tudás még tovább küszöböli belőlünk, illetve csökkenti bennünk az istenekben és az önmagunkban való hitet. Az istenek közül csak a jók multak el és vannak mulóban, mert a babonák istenei még élnek s ami a legjellemzőbb: a legkülönbözőbb területeken bukkannak fel. Minden „jelentés” és „szimbólum” és titokzatos és rejtélyes korrespondenciákra utaló „jel.” Az arc, a járás, a fekvés, a kézírás, a hang – mindezek ma sokkal többet mondanak, vagy legalább is annyit, mint a régi, ősi és primitiv kinyilatkoztatások. Az európai eszmék nagy bálja tele van cigányasszonnyal, látnokkal és jóssal. A csillagászati matematika a mágusok kockajátékának köntösére került. A fizika elszubjektivizálódott... Mindez azonban egy roppant nagy energiával folyik s a sok rengés és vajúdás tövén bugyog egy új pathos és egy új irónia. Mind a kettő a szorongásból született és a végén mind a kettő ugyanazzal az olthatatlan fájdalommal zokog. Csak az a két szólam: az amerikai és az orosz, csak ez a kettő más. És közöttük áll és forog Európa, illetve az európai ember önönmaga teremtette világképe, a humanizmus szélén. Felette a határtalan ür, lábai előtt ezer értelmű története, mely, mert már elmult – kiveszett; benne azonban, mert újra gondolja, újra él. Olyan ez, mint a napról-napra megismételhető Shakespeare tragédiák, melyekben újra meg újra lejátszák a hősök életüket, újra vétkeznek és újra leöldösik egymást, a végén azonban egy Shakespeare-feletti vízióval mindig „harsány diadal zene” zeng s megint kezdődhet a játék; újból és elölről, a végtelenségig... Pozitívum tehát csak annyi, hogy az ember nézi, éli és égi napjait s ha nem is tud megállni bennük a végén és közben azt a „harsány diadal zenét” hallja, mely a lét és a tenyészés szava.


Nem is eshet kétségbe. Európában most ez a bál folyik. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal