HU  |   RO  

Korunk 1928 Július

A modern francia irodalom


Albert BĂ©gnin

 


A szimbolizmus vége. Új hatások.


Ezerkilencszázöt- és hatban két tizennyolcéves fiatalember levelezett egymással, Jacques Riviére és Alain-Fournier. A nemzedéket, amelyhez tartoztak, megtépte és meggyötörte a háború, így lett belőle úttörő nemzedék, amely első és lelkes benyomásait irodalmi téren nagy kortársaitól Giede-től, Claudel-től, Péguy-től nyerte és annak tüzét szenvedéseken át tovább táplálta, E két ifjú levélváltása bármennyire zsenge fiatalságukban iródott legyen, nagy szerepet töltött be az új irodalom kialakulásában és kétszeresen érdekelhet bennünket. Először, mert megmutatja milyen döntőhatású irodalmi élményekben volt az ő korabeli ifjaknak részük, másodszor bennük már megérezzük azt a lázas nyugtalanságot, amely a régiektől különböző új utakat keres. Es e levelezésben már felfedezzük, hogy a két különböző természetű ifjú egymástól elütő hatásokat választ maga számára közös irodalmi élményeik közül, előre megjelölvén a két jellegzetes törekvést, az analitikust és a költőit, amely a mi korunk szellemét adja.


Alain-Fournier zseniális, álmodozó lelkű, egészségesen költői és érzékeny természetű ifjú, meghalt 1914-ben és egyetlen müvet hagyott reánk, regényt, amelyben páratlan és megkapó harmóniában egyesül álom és valóság (Le Grand Meaulnes).


Jacques Rivière már tizennyolc éves korában az, aki mindhaláláig marad (1925), lelkiismeretes elemző, kifejezések, meghatározások gondos keresője, anélkül, hogy e szigorúan szellemi tulajdonságai károsan befolyásolták volna rendkívül finom érzékét. Személyes hatása igen jelentékennyé vált, kritikái, regénye: Aimée és különösen a Nouvelle Revue Française igazgatójaként betöltött szerepköre az irodalmi ujjászületés legtevékenyebb munkásává avatják, azé az irodalmi ujjászületésé, amely a szimbolizmus kicsengése után igyekezett új utakat nyitni és a háború által felidézett régi értékek válságában megoldást találni.


E két fiatal iróembernek első lelkesedése a szimbolistáknak szólott. De csakhamar elcsábította őket Barrés, Gide, de mindezekfölött Claudel olvasása és új ideált állított eléjük. És 1913-ban már Jacques Rivière a kalandregényről szóló igen jelentős tanulmányában a szimbolizmus csődjéről és likvidációjáról ír.


A szimbolisták főtörekvése az volt, Paul Valéry szerint, aki szintén hozzájuk tartozik, hogy a zenéből merítsék erőiket. Számukra minden játék volt a szavakkal, azon igyekeztek, hogy minden absztrakt meghatározás kiküszöbölésével és a szokatlan csengésű és végtelen szubtilis szavak és mitoszok felhasználásával valami rejtett metafizikát alkossanak és fejezzenek ki, amely mindig határozatlan körvonalú, zenei marad.


Ezzel szemben az új generáció több határozottságot kíván, sokkal szorosabb kapcsolatot az élettel és igazi élményeket. Nemsokára Rivière és Fournier kétségeket táplálnak a szimbolista iskola művészi felfogásaival, elméleteivel és műveivel szemben, felfedezik Jammest, Péguyt, Gidet és Rimbaud költészetét egészen máskép fogják fel és magyarázzák, mint a Mercure de France-beli csodálói.


De Claudel volt e fiatalok részére a tulajdonképpeni kinyilatkoztatás, sz elhatározó élmény, amely az ifjú írónak egyszerre megmutatja saját útját és elválasztja gyermekkori felfogásaitól. Leveleikben szinte vallásos áhítattal írnak róla. Eleinte teljesen magukévá teszik Claudel világképét, a nagy zseni csillagkörébe vonja őket. Tudják most már, hogy a költészet szent igehirdetés, és Rivière gondosan tanulmányozza Claudel költészetét és elveit, ő benne látja a nagy költőt, aki a szimbolisták csak-irodalmi törekvésein túlemelkedett. Művészete ki nem fejezett, de határozott és mindig újra és újra megismételt intuíciókon át világképet ad, ami nélkül minden művészet csak játék. Ezek az intuíciók adják meg Claudel művének páratlan jellegét: lényegesen különböző dolgok között kapcsolatokat fedez fel, mert azok tartamuk vagy kiterjedésük bizonyos pontján egymás közelébe jutnak, sőt összeelegyednek. Igy Claudelnél a világ mindig megőrzi egyszerűségét és érintetlenségét, a költő nála az, akinek a világ minden pillanatban új élményt jelent, aki azt legegyszerűbb tényeiben is mindig újra felfedezi. Az embereknek meg van a küldetésük ezen a földön. Ennek betöltése nem egyéb, mint Isten jelenlétének felismerése és nincs más vétek, mint a szembehelyezkedés ezzel a Jelenléttel. Plasztikus, pompásan érzékelt képei, a lélegzethez mért ritmusa, világszemléletének naiv eredetisége (ebben ismerjük fel benne Rimbaud tanítványát) korunk legteljesebb zsenijévé avatják.


De bármennyire magával ragadta Rivièret és Fourniert ez a hatalmas költői oeuvre, nem maradtak mégsem érzéketlenek André Gide kétségtelenül kevésbé kidomborodó, fátyolozottabb művészetével szemben, amelynek hatása azonban talán még csábítóbb lett. Gide tanítása, amely egy rendkívül finom, ötletes stílus tekervényei között rejtőzik el, nem bontakozik elő keresetlenül. Hugenotte származása, a szigorú és kicsinyesen józan nevelés, amelyben részesült (Emlékezéseiben beszámol róla) kétségtelenül meghatározták volna jellemét, de döntő önmagáraismerést keltett benne Afrika és Wilde hatása. Gide a legmagasabbratörő önmegtagadó és misztikus törekvések, masrészt a vágy és az élménytakarás láza, között ingadoz. „Ferveur”nek hívja azt, amit csodál és tanít és ez kifejezi lényének mindkét oldalát. Claudel Gidet egyszer „esprit sans pente”-ként jellemezte, pedig talán találóbb lenne öt „esprit à double pente”-nak mondani. Szellemi magasba emelkedésének egyik oldalán viszik fölfelé e művei: Cahiers d´André Walter (1891), Porte étroite (1909), telve az önfeláldozás és önsanyargatás szellemével és „Numquid et tu? ...” (1926) lelkes evangélium magyarázatok, a másik hajláson: Nourri tures terrestres” (1897), L´Immoraliste (1902), Dostoiewski (1922), Croydon (1924). A Si le grain ne meurt cimű művében Gide kettős természete még egy-egy fejezeten belül is egymás mellett található fel, mert ez már nem művészi vagy képzeleti termék, hanem önvallomás és így természeténél fogva integráns megnyilatkozása a költő lelkének. Lélektanában mindig valamilyen igazolásra vagy tételre törekszik és a morálhoz érkezik el, távolról sem nyugodt megfigyelője másoknak vagy önmagának, és ha rendkívül finom pszihológiai érzékével az emberi benső törvényeit kutatja, akkor is az a célja, hogy abból tanuljon és tanulságot vonjon le, de kettős egyénisége, Isten és Sátán között megoszló érzelmi világa lehetetlenné teszik számára, hogy megállapodjon. Benső megoszlottsága nagy hatással volt kortársaira. Nyugtalanságot árulnak el művei és kiváló stílusa és irói művészete azt megrendítően való élménnyé fokozta kortársai lelkében. Ugyanezt az ő írásait jellemző benső nyugtalanságot találjuk meg a katholikus Rivière-nél és Mauriac-nál, a protestáns Schlumberger-nél és Lacratelle-nél, valamint az ifjú meginduló nemzedék műveiben, a legjellegzetesebben Marcel Arland-nál. Persze élénk ellenzőkre is talált, a legszellemesebb ellenfele Henri Massi, aki etikájának hatását támadja és veszedelmesen világos elméjű démont lát benne.


De erkölcsi hatásán kivül, amely szinte az új mal du siècle meghatározójává és felfedezőjévé emeli, Gide jelentősége a modern regénytechnika kiépítésében is igen kiváló. Miután elbeszéléseiben, nevezetesen az Immoraliste-ban, La Porte étroite-ben, Isabelle-ben a klasszikus elrendezés kialakult művészetét nyujtotta, az volt a törekvése, hogy a francia regényt felszabadítsa túlszűkreszabott formai törvényei alól, visszavezesse régi hagyományos alakjához és az orosz meg a francia iskola művészi intencióival gazdagítsa. Ennek a művészi törekvésének történetét a Journal des Faux-Monnayeurs adta meg, amely egyidőben jelent meg Les Faux-Monnayeurs cimű regényével (1926). Itt az olvasóval közölte művészi törekvéseinek mibenlétét és a regény egész fejlődéstörténetét. A gondolatok és szereplő személyek valóságos feláramlását igyekezett megérzékeltetni és eleve kijelenti, hogy azoknak a regény továbbalakulása folyamán nem marad ura. A regény keletkezésének és kifejlődésének ez a dokumentuma, amely a mű technikáját is ismerteti, rendkívüli jelentőségű, bizonyságot tesz amellett, hogy a regényírók, és őket követve a közönség, mennyi figyelemmel fordul a művészi szerkezet kérdése felé. Gide példáján felbuzdulva az írók közül egy egész kis köre támad, akiknek művei gyakran igen különböznek Gide művészi munkájától, de akik szintén megkísérlik az új regény megteremtését, amely eltér a francia regény 16. századtól Flaubertig szinte véglegessé vált kánonjától. Roger Martin du Gard (Les Thibault, 1920—1927), Mauriac (Désert de l´Amour, 1925), Jacques Rivière (Aimée, 1923) Lacratelle (La Bonifas, 1925), Jean Schlumberger (Un homme heureux, 1910) stb. megkísérelték széttörni a régi forma kereteit és megőrizvén a regény felett a vezető és elrendező fölényt, tágabb és mindenekelőtt valóbb életkört akartak beleszőni. Itt kellene felemlíteni, de csak később foglalkozunk Proust ilyen irányú, de jóval tágabbra nyíló törekvésével, amely ezekre az írókra majdnem kivétel nélkül hatással volt.*


 


2. Az író és az események. Elvek.


De 1906-ban a Rivière és Fournier-korabeli fiatalok figyelmét más hangok is lekötötték és meg is osztották a tisztán irodalmi és pszihológiai problémák és a cselekvő élet mind sürgetőbbé váló hívása között. A Dreyfus-ügy, a demokrácia krízise, az európai helyzet ingatagsága lehetetlenné tette az ifjú nemzedéknek, hogy a századvégi esztéták előkelő visszavonultságához hasonlóan éljenek. A politikai és társadalmi események, a benső zavar mindjobban növekedő veszedelme senkinek sem engedték meg az elefántcsonttoronyba zárkózott fölényt. A filozófusok és tudósok Rauh-tól Durkheimig és Brunschwig-ig szükségesnek látják sorompóba állni és céljuk nemsokára az lett, hogy a cselekvő élet etikáját és elvét megteremtsék. Franciaországi és európai tények, a hagyományok ideológiája (irodalmi és politikai) és a megújhodás ideológiája, a forradalomé, ime a sarkok, amelyekről a francia szellemi élet erővonalai elágaztak. Amikor a háború után a fiatal nemzedékre az a feladat várt, hogy utat válasszon és beleelegyedjen az események irányításába, már ezek előtt a kiépített keretek előtt állt, ezek előtt az elkészített elvek előtt. Egyfelől Maurras kiépítette rendszerét, és benne a forradalom és a 19. század elvei ellen küzdött, a demokrácia által hirdetett ideológia ellen. Irodalmi téren a romantizmussal szemben klasszikus irályú és eszmei irodalom érdekében folytatott küzdelme kiegészítik rendszerét, amely politikai téren a hagyományok megóvását célozza a liberalizmussal szemben. Vele párhuzamosan halad Barrés, aki miután az individualizmus, az Én-kultusz Nietzscheére emlékeztető elveinek volt lelkes hirdetője, egyszerre csak tudatára ébred a nemzeti élet tényeinek és egy emelkedett hazafias életelvet épit ki, de mint költő, álmodozó és érzelmi ember érzelemre építi fel („la terre et les morts”) nem pedig a maurrasi tekintélyelvhez hasonlítható dogmára. Müve ilyképen erőtlen marad, van benne valami tisztán elragadóan zenei elem. Igy magyarázható, hogy amig Maurras eszméi nyomán nagy párt alakul, addig az értékes Barrés követői között csak regényírókat és költőket találunk.


Közben azonban próféta-hang emelkedett szólásra: Péguy. Nem álmodozó, mint Barrés, nem is megvalósító, mint Maurras, ő benne nincs meg sem ennek ridegsége, sem annak fölényes előkelősége. Parasztember, Párizs talajára kerülve, az École Normale neveltje, lázas munkáséletet folytat, szántóvetőként szembenéz minden eseménnyel, a legegészségesebb, a legközépkoribb és a legnépibb misztikum hatja át lelkét, ragadja magával a cselekvés felé, amelynek szegényes tényei azonban mélyen megsebzik. De öt üdíti a fáradtság és a sebek; korának lelkiismerete és irányító hangja akar lenni irásaiban, és gazdag, hatalmas epikus éneket alkot a keresztény földről és népről. Szocialista és dreyfusistaként eltávolodik a pártoktól és kompromisszumaiktól, visszautasítja az olyan szövetségeseket, akik egészséges vállalkozását veszélyeztetik, magányossá lesz bátor és igen őszinte szókimondásai által. Korának minden vitájába beleviszi határozott hitének megnyilatkozását, teljes odaadását, mélységesen demokrata marad, harcos szocialista indulásától utolsó éveinek katholicizmusáig, ő mindenekelőtt a nép fia és misztikus. De ez a szó „misztikus” ő nála egész külön értelmet kap, mindig ellentétben van a „politikummal”, nemcsak a szemlélődést jelenti, hanem valamely ideális eszméért élő ember egész odaadását és tüzét, aki ezt az eszmét megakarja valósítani, anélkül, hogy magát bemocskolná. Mélyen az időlegesben gyökerezik és mégis a legnagyobb részt választja életfeladatául: a szellemit; különös költő, aki azt akarta, hogy alkotása túlnőjjön, fölötte legyen költői művén, és gyakran képzelte el, hogy az évek meghajlítják a föld felé, azaz a földi valóságok, a szociális tevékenység, az időleges boldogság felé, amely nélkül nines szellemi boldogság, meghajlítják, mint őseit. Benne minden összezavarodik és áthatja egymást, költeményei nagyszerű versekben és mégis középkori egyhangúsággal, Istenről és a teremtésről énekelnek, de ő azonnali és megváltó cselekedeteket vár a híres „előfizetők” részére; magányos küzdelmét a „politikusok” és „szociológusok” ellen csodálatos költészet hatja át. Ennek a nagyhitű embernek szava sok szivbe és intellektusba behatolt és ha gyakran élte át a sikertelenség és a Jó tehetetlenségének keserű felismerését, jó magot vetett el és példát állított egy egész nemzedéknek.


Péguy, Maurras, Barrés ez a három mester művük lényegét a háború előtt kinyilatkoztatták, de ifjabb kortársaikra annyira hatottak, hogy amikor a leszerelés ismét szabaddá tette őket, fel lehetett ismerni az ellentétes elvek követőit, akik csoportokba tömörültek. Jobb oldalt alakult meg a Parti de l´Intelligence, baloldalt a Clarté (1918—1919). Es azok is, akik megtagadták valamelyikhez is csatlakozásukat, nem maradtak érzéketlenek az események hivó szavával szemben. Amikor 1919-ben Jean Schlumberger, André Gide, Albert Thibaudet és Jacques Rivière ez utóbbi igazgatóságával ujból feltámasztották a Nouvelle Revue Française-t, amely ismert volt kizárólag irodalmi és esztétikai jellegéről, megindítottak maguk között egy eszmecserét arról, vajjon mennyiben független az író az eseményektől és világosan érezhető volt, hogy ezek fölött a viták felett a nagy Péguy szelleme elnökölt. Riviére cikkei a Ruhr-politikáról, Thibaudet könyvei (Campagne avec Thucydide, Princes Lorrain) Maurras, Barrés, Alain munkái (Mars vagy a megítélt háború), valamint André Maurrois (Dialogues sur le Commandement) és Fabre-Luce (La Victoire) műve eléggé mutatják, hogy a háború utáni tiz esztendőben megkísérelték az erők új csoportosítását, a betöltendő politikai szerep meghatározását és a multból való tanulság leszögezését.


A baloldali csoportok sorstól kijelölt vezetőt fedeztek fel Romain Rollandban. Az Ecole Normale neveltje, mint Péguy, mint Jaurès, tanár ós zenész, Péguy Revue de la Qainzaine-jében jelenttette meg nagy Jean Christophe-ját. A külföldön többre értékelték mindig, mint hazájában, emberi gesztusáért 1914-ben számüzték és azóta sem sikerült hazájában elnyernie azt a helyet, amelyet a külföld neki megad. Egyszerűsége az elbeszélésben, mélységes őszintesége, minden művészkedés és körmönfontság hiánya, művének egész külön légkört biztosítanak a francia irodalomban. Épen a szimbolisták, a „stílust a stílusért” kor virágzásakor lépett fel és így az elsők között nyitott utat az irodalomban mélyebb emberség felé. Az érzelmi életnek juttatja az elsőséget, a szimpatia fontos szerephez jut esztétikájában, inkább tárgyával akar reánk hatni, mint a formával, ezért nem is tudott végleges, döntő sikert kivívni a francia izlés előtt, amelyet igen régóta neveltek az arisztokratikus megjelenésű irodalom szeretetére. De olyan nyilt, megkapó tekintettel elevenítette meg a gyermekkort, a barátságot, a szerelmet, annyira mentesen minden művészkedéstől és iróniától, hogy igen nagy hatással volt az ifjabb nemzedékre, amelyet nem nevelt még az iskola és amely az irodalomban mindenekelőtt emberi értékeket keres.


És minden ellenállás ellenére hatása igen nagy volt, Romain Rolland minden magábavonultsága ellenére, szellemével irányította a Clarté-t és folytatóját, az Europe-t. Romain Rolland égisze alatt az írók lelke megnyílt minden külföldi benyomásnak és arra törekedett, hogy az irodalom tartalmi alapjait felelevenítse és megujítsa, eszményük a cselekedet és a testvériség. Georges Duhamel az oroszok felé fordul és legjobb művei „Confession de Minuit”, „Deux Hommes” ennek a hatásnak nyomait mutatják: a cselekvések indító rugóit kutatja, a bennünk elnyomott egyéniség hirtelen öntudatra ébredését ábrázolja, rokonszenv, barátság nagy életforrásokká növekednek nála. Pierre Hamp, munkás, az emberek szenvedéseiről énekel („Peine des Hommes´´) és a népből jővén tanuságot tesz a nép életéről, sokkal illetékesebben, mint Zola. Jules Romain pedig az emberi közösség, csoport külön költészetét teremtette meg, amely eleinte igen termékenynek látszott, de igen hamar elernyedt, egyöntetűvé vált és eltünt. Mások saját fajukban fedeztek fel problémákat és számoltak be róla és szereztek vele tiszteletet a francia kulturának: Jean Richard Bloch nagy szociális regény szerzője, („Et Compagnie”) amelyet egészen áthat a kiválasztott nép különleges költészete, másik munkája „Nuit kurde” Kelet egész bensőséges tüzét feltárja, amelyet csak önmagából fejtett ki, ősi emlékeiből. Panait Istrati román ember, aki franciául kezdett írni hosszas kóborlás ós emberi tapasztalatok után, amelyekből hiányzik minden keresettség és kalandvágy, eleven elbeszéléseket ad, egész világát teremti meg az erős, vadon szerelmes és barátkozó embereknek, müvében van valami mélyen igaz, nyilt vonás, amelyet áthat veleszületett nagy szeretete a Szépség iránt és a barátság kultusza, a csak őt jellemző egyéni lira és a szenvedések iránti végtelen kifinomult érzés, amilyen rajta kivül csak a legnagyobb oroszokban volt meg.


A közönség előszeretete a külföldi, idegen élet iránt valósággal külön irodalmat alakitott ki, információs jellegű irodalmat, amely sok emberi dokumentumot gyüjtött össze, alkalmas tárgyat az álmodozásoknak, de nem világította át a lélektan prizmáján; eszményi, ideálista irodalomnak mondhatnók, amely mindenütt keresi a szépséget, ahol csak található, de egyszersmind realista irodalom, lényegében földi, emberi, kitér minden metafizikai vagy elvont elmélkedés elöl. Ilyen művek Morand, Dorgeles, Robert de Traz útijegyzetei, a kiváló emberek életrajzai (Disraeli és Shelley Maurois-tól, Balzac Benjamin-tól, Liszt Pourtales-től) maga a kalandregény (Conrád sok fordításban, Chadourne, Mac Orlan művei), amelyek képzeleti, de lehetséges alakban mutatják be az olvasónak az életet és szintén ennek a magunk határain túlra vágyásnak felelnek meg. Mialatt a pszichológikus irodalmi szemlélet különböző utakon felül akar emelkedni a jelenségeken, érezni akarja, Alain Fournier szerint „az élet mögötti életet”, az emberi nyugtalanságra olyan feleleteket keres, amelyek a cselekvés irányító elveként szerepelhetnek vagy legalább is megfeleljenek az értelemnek, a föntebb említett írók kiküszöbölik ezeket a lényeges kérdéseket és olvasójuk figyelmét a közvetlen valóság szemléletére irányítják.


(Befejezése a következő számban.)


 


* Kéziratból fordította: Krammer Jenő (Pozsony)


** Sajnos, e cikk keretei nem engedik meg, hogy a fentebb említett írók közötti érdekes különbségekre rámutassak, nem említtettem egyebet, mint közös törekvésüket. Be kell érnem továbbá, hogy olyan nagy írókat, mint Valéry, Larbaud épen csak megemlítsek, ugyanígy a neves fantazistákat, mint amilyen Toulet, Louis Codet, Raucat, Giraudoux; az ő jellemzésük, művészetük végtelen finomsága folytán, egyéni értékelést érdemelne, amelynek nincs helye olyan cikkben, amely főleg az uralkodó eszmeáramlatokra igyekszik rámutatni. Nehéz szívvel hagyom emiatt el C. F. Ramuz igen jelentékeny müvének ismertetését, pedig az ő írói munkássága a Gonosz megdöbbentő megérzékeltetése, epikus ereje és modern, nagyszerű művészete folytán Claudel és Péguy mellett jelöli ki helyét a legujabb kor irodalomtörténetében.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal