HU  |   RO  

Korunk 1928 Május

Mechanizmus, élet, lélek


Szántó Hugó

 


Súlyos cím, súlyos feladat. De a filozófiában tulajdonképen minden kérdés egyformán súlyos; itt nincsenek igazi részletproblémák. Aki itt egy részletkérdést akarna megoldani, igazán megoldani, annak az egész megoldást kezében kellene tartania... Kellene, mondom, s hirtelen eszembe jut a hindu Upanishadok filozófiája, ráeszmélek az egész filozófiatörténetre, mely a laikus előtt oly kétségbeejtőn tarkának tűnik fel. ráeszmélek a modern tudomány csodálatos fejlődési útjára a XVII. század eleje óta, vagy még régebbre visszamenve, Aristoteles óta, erre a csodálatos parabolikus görbe ívre, mely filozófiai eredetétől egyre jobban elhajlott, hogy aztán most a XX. században, egyre határozottabb jeleit mutassa az eredeti forráshoz való visszahajtásnak, ráeszmélek minderre és önmagamat korrigálva azt mondom: a megoldás megvan, itt van, ott fényeskedik abban az egész tarka filozófiatörténetben, mint az ívlámpa, melynek fénye különböző színű kristályüvegen áthatolva jut csak a szemünkbe, de azért a fény forrása egy és ugyanaz, az, amely ott világít az ősi Upanishadok mélységes elmélkedéseiben: tat tvam asi, te vagy én, én vagyok te.


Amde itt még a megoldás sem „megoldás”. Túl a nagy szellemi mélységen, a szellemi Óperenciás tenger partján az ész birodalma terül el. Ide a meztelen igazságnak nincs bemenetele. Vagy ha be is jön, nem tud ennek a világnak a másneműségébe belekapaszkodni, ahogy a gondolat nem kapaszkodhatik bele a fogaskerékbe. Hatástalanságra van ítélve. Hogy hathasson, fogalmi és nyelvi köntösbe kell öltözködnie, mérlegen kell magát megméretnie. Ez nem volna baj, ha volnának már fogalomruháink, melyek rá tudnak simulni az igazságra. De épen itt van a probléma, az igazi földi filozófiai probléma! Az Upanishadok nyelve dadogás, egy primitívebb tudás birkózása a gigászi meglátással. A sorokban alig van valami, minden a sorok mögött, S az egész tudomány végeredményben nem egyéb, mint gigászi küzdelem abból a célból, hogy a gondolat be tudjon kapaszkodni a fogaskerékbe, hogy ami a sorok mögött van, a sorokba jöjjön, vagy még kevésbbé képletesen, hogy ami a gondolaton túl van, gondolattá s ezzel prakszissá lehessen.


Tehát végeredményben lehetetlen, mert végtelen feladat. Ez a lehetetlenség tükröződik már a modern fizika nagy nehézségeibe. Itt folyton arról van szó, hogy alapvető fogalmainkat kell revízió alá vennünk, mint a relativitás- és a kvantumelméletben. Emellett a fizika nyelve egyre komplikálódik. Az öt érzék iskolájában csiszolt köznapi nyelv már régen túl durva neki, a matematika legszubtilisabb, szimbolikus és elvontan komplikált világnyelvezetére van szüksége. S a tudománylánc másik végén ugyanaz a nehézség a pszichológiában. Itt örvény nyílik meg a kutatók előtt, örvény, melyben feloldódnak az érzéki világ szilárd kontúrjai, s a tapintható dolgokon iskolázott nyelv csődöt mond...


*


Mi csak a gépet tudjuk igazán megérteni. De mi is a gép? Tekintsünk el most a gép ama vonásától: hogy bizonyos cél elérésére készül. Arról van szó, hogy az élet gépies folyamat-e, s aki ezt állítja, talán nem gondol a gép eme vonására, legalábbis talán nem gondol oly célra, mely az életen teljesen kívül feküdnék. De ha ezt a vonást és minden mellékeset kizárok a gép fogalmából, csak ez marad hátra: a gép oly anyagi rendszer, mely bizonyos véges számú müveletet tud elvégezni. Úgy találom, hogy a végesség, a határozott szám fogalma itt a legfontosabb. (Persze itt nem az ember által kezelt gépről van szó, mely végtelen sokfélét tud végezni, de csak azért, mert az ember kezeli.)


Azonban ez az első definíció kicsit kezdetleges. Vegyük példakép a kaleidoszkópot. Ha százszor, ezerszer forgatom, százszor és ezerszer új kép alakul ki benne. Joggal mondhatjuk, hogy a kaleidoszkóp szín- és alakkombinációinak száma végtelen. De ezt az egész csodát egy pár színes üvegcserép, meg két tükördarabka hozza létre. S itt bujik most elő a végesség: a kaleidoszkóp kombinációinak száma ugyan végtelen, de ez a végtelenség véges számú határozott elemből alakul. Az elzárt kaleidoszkópba egyetlen új elem sem hatolhat be, hogy ezt a kombinatív végtelenséget felfrissítse egy új kvalitás behozatalával. Ez és csak ez lehet az értelme annak, amikor a tudományban mechanizmusról beszélünk.


Mi tehát nem teszünk különbséget mechanicizmus, fizicizmus, chemicizmus, biologizmus stb. között. Mindezek csak abban térnek el egymástól, hogy az élet kaleidoszkópjában több vagy kevesebb fix elemet, több vagy kevesebb minőségileg eltérő őselvet vesznek fel: a mechanicizmus pár színtelen üvegcserepet, melyekhez a fizicizmus már színeseket is kever, a chemicizmus talán egyéb erőhatásokat stb. A lényeg, ismételjük, két dologban van: az alapelemek, alapelvek véges számában egyrészt, másrészt abban, hogy az egészet mindig e fix elemek fix elvek szerinti összerakásából származtatjuk.


S itt most megértjük, hogy elménknek miért a gép az ideálja: mert az elme csak véges számú, minőségileg eltérő elemet tud felfogni s az egészet csak genetikusan, mint összerakottat tudja felfogni.


Ezen előzetes elmélkedés arra képesít, hogy egészen határozott értelemben tehessük fel a kérdést: gépies-e az élet, vagy sem? Ez a kérdés most ezt jelenti: szabad-e feltenni, hogy az élet véges, zárt számú, kvalitative eltérő fix elemből alakul, melyek maguk nem élők, de legalább elvileg véges számú fix elvek szerint életté rakhatók össze? Más szóval: megérthető az élet?


Erre a kérdésre mást telel az egyoldalú naturalisztikus tudomány, s mást egy szélesebbkörű, kontemplativ, filozófikus tudás, mely nem huny szemet különös adottságok előtt.


Ama tudomány rámutat az élet tényleges gépiességére: Le Dantec előtt például úgy tűnik fel az élet, mint három különböző, de egymással kapcsolt nagyságrendben: az atomikus, kolloidális és mechanikai nagyságrendben gépiesen lefolyó tünemények sorozata. (Például a nyelvre sót helyezek: atomikus, égető chemiai hatás; a nyálkiválasztás fokozódik: kolloidális hatás; a száj, nyelv, mellkas izmai működésbe lépnek, a sót kiköpik: kolloidálissal párosult mechanikai hatás). De már a puszta önmegfigyelés is sok gépiességet tár fel: a járás például, különösen beszélgetésnél, gépies művelet. Egész életünk, testi funkcióink átvannak szőve ilyen gépiességekkel, többel, semmint közönségesen hajlandók volnánk elhinni.


Ha azonban az életnek ezt a kétségtelen gépiességet fenti megállapításaink szempontjából boncoljuk, rögtön a következő kérdés ötlik fel: szabad-e az életgépet lezárt véges rendszernek tekinteni, egy vagy néhány gépnek, vagy inkább oly teremtő folyamattal van-e itt dolgunk, melynek épen az a sajátsága, hogy mindig nemcsak új (mint az autógyár mindig új, de egyforma autókat), hanem folytonosan újfajta gépiességeket termet ki magából? Másszóval: Kárt kaleidoszkóp-e az élet, avagy inkább olyan, melybe minden fordulónál egy egészen újfajta, újszínű, újalakú gyöngyszem sodródik bele, vagy talán valami, ami már nem is gyöngyszem, hanem valami elképzelhetetlen új kvalitás?


Ha szabad e kérdések második alternativájára igennel válaszolni, akkor azt fogjuk mondani: az élet, bizonyos, szempontból, t.i. a részek szempontjából nézve csakugyan gép. Ámde nagyon különös gép, olyan, amilyenre az emberi mesterség körében nem akad példa, t.i. nem zárt, hanem nyilt gép, nem véges, hanem végtelen rendszer. Ez a végtelenség nem a számsor egyhangú kombinatív végtelensége, hanem magasabbrendű minőségi végtelenség: folytonos teremtés.


S ha ez igy van, akkor rögtön feltűnik egy másik különös dolog: alternatívánk, vajjon az élet gépies-e vagy sem, nem is intézhető el igennel, vagy nemmel. Inkább úgy van a dolog, hogy Le Dantecnek is igaza van, de csak részben. A mechanizmus az életnek nem ellentéte, hanem része, úgy viszonylik hozzá,mint a véges a végtelenhez, a zárt rendszer a nyilt rendszerhez. Ámde igazi zárak nincsenek...


S még egy következmény súlyosodik itt most ránk: ha ez így van, akkor az életet, habár részleteiben a különös, önmagukban érthető adottságok sorát nyujtja (ama rengeteg sokfajta gépiességet), egészében még sem lehet megérteni. Alig lehet kétséges, hogy alternatívánk melyik módozatát fogadjuk el, a zárt vagy a nyilt gép elvét. Világos, hogy a zártsághoz való ragaszkodás sajátságos, de sajnos, az elmult évtizedek dédelgetett tudomány ideáljának még sokaknál domináló szuggesztív hatása alatt gyakori szellemi elzárkózás eredménye. Nem is a tudás illuziójáról, hanem egy tudomány, a természettudomány, sőt egy bizonyos típusú természettudomány szuggesztív hatásáról van itt szó. Ne feledjük el, hogy minden tudomány egész habitusa, jellege, arculata megváltozik, amint új, előre nem látott tények tódulnak eléje, melyekkel meg kell birkóznia. Nincsenek örök, a priori észelvek, melyek gránitsziklaként állanának a forrongó tapasztalási folyamat árjában. Einstein hozzányult az idő- és téreszméhez is, mert a Michelson-féle kísérletben bizonyos fénycsíkok nem tolódtak el. Sajátságos és mélyjelentőségű tény: a tudás haladása közben az ész az, melynek a legmélyebb változásokat kell elszenvednie: mintha ez az egész folyamat a maga mélyebb jelentőségében nekünk magunknak, a megismerö szellemnek átalakulási folyamata volna, miközben mi azt hisszük, hogy a tárgyon s a tárggyal dolgozunk. De mint minden kollektiv folyamat, ez is szubjektív áldozatokkal jár: nehéz az újat megszeretni, az otthonos régit elfeledni. Mily szép illuzió volt a pannomizmus illuziója, vagyis hogy minden egy pár nagy általános törvény uralma alatt áll! De mi marad ez illuzióból, ha az ész kritikája önmaga ellen fordul! Mit is jelent az, ha visszatérünk a közvetlen tapasztalathoz, hogy a jelenségvilágban törvények uralkodnak? Nos, semmi egyebet, mint hogy van rengeteg sok olyan jelenség, mely fővonásaiban igen hasonlít más jelenségekhez. A hasonlóság foka szerint a jelenségeket osztályokba sorozhatjuk. Vannak rendkívül gazdag osztályok, melyekben, mint pl. a „nehézkedés” jelzésű osztályban, billió és billió jelenség foglal helyet. Ámde vannak ellenkezőleg olyan osztályok is, amelyekben csak egy pár, vagy talán csak egyetlenegy jelenség található, vagyis olyan jelenségeket tartalmaznak, melyek épen tekintetbe jövő fővonásaikban ritkák, vagy egyedülállóak. Például „gyűrűs kapcsolatú vegyületek képzésére alkalmas elem” csak kettő van: a szén és a szilícium (benzolgyűrű, siloxen-vegyületek), „kihűlés közben kiterjedő folyadék” csak egy: a víz. (Ezeket a különösségeket eddig nem sikerült megmagyarázni, vagyis ezeket a különösségeket általánosságokká feloldat i). De ide tartozik minden igazi individuum is, amennyiben épen az individuális jegyei fontosak: a „Krisztus”-osztályban csak egy elem van és lehet, épúgy a „Beethoven”-osztályban. De maga minden élmény is, ha a hangsúly, mint pl. a költőnél, idő- és térbeli egyetlenségén van, ezt a szingularitást illusztrálja. Egyáltalán, itt két nagy, mindent átfoglaló, egyformán helytálló szempont domborodik ki, melyek mindenütt és mindenre egyformán vonatkoznak:


1. Minden esemény egyetlen a maga nemében. A világ csak egyszer van adva. Nincsenek igazi részek, csak az egység van, nincsenek törvények, csak egy folyam van, mely maga alakítja ki a maga formáját. 2. Minden esemény már végtelen sokszor megismétlődött és meg fog ismétlődni. A világ forgó kerék. Minden részekből és törvények uralma alatt áll.


Világos azonban, hogy az első szempont az átfoglalóbb, gazdagabb szempont, mert helyes értelmezéssel a másodikat felöleli, úgy mint a végtelen a végest, s ezért ez a tulajdonképi eredeti szempont.


Fontos megérteni, hogy az adottságok ezen elismerése nem ejt csorbát a determinizmus elvén (hogy minden előzményeiből szükségkép folyik). Csak a szükségszerűséget kell helyesen érteni. Krisztus is szükségszerű, ha belemélyedünk kora és egyénisége egyedülvalóságába. Olyan szükségszerűség ez, mint pl. hogy egy mesterien felépített dráma egy bizonyos pontján csak egy bizonyos cselekvés lehetséges. Ezt a szükségszerűséget érezni kell. A fontos az, hogy ne higyjünk a mechanikai szükségszerűség egyedülvalóságában. A világ minőségileg végtelen gazdag és minden minőségskálának megvan a maga saját belső szükségszerűsége.


Eme gondolatokat most már a következő fontos alakba önthetjük: a fizikai törvények magukban nem határozzák meg a világ folyását, hanem csak a lehetőségek egy skáláját; újabb, más minőségszférákból eredő szükségszerűségeknek kell hozzájuk járulniok, hogy eldőljön, hogy mi fog történni. Pld. egy állatfaj nőstényeinek minden petesejtje a himek minden spermasejtjével adhat ivadékot. Ez pl. egy billió lehetséges kombinációt eredményez. De csak egy tömeg újabb tényező, köztük aesthetikai rendűek, fogják eldönteni, hogy e lehetőségekből mi válik valósággá. Vagy: egy bizonyos hegedű, pusztán fizikailag, végtelen sok hanglehetőséget rejt magában; a játszó kvalitásai döntik el, hogy e lehetőségek közül melyik lesz valósággá stb.


*


Érdekes lesz itt még más oldalról világítani meg a mechanizmusnak az élethez való viszonyát. Egész sora a kiváló kutatóknak, köztük pl. Lehmann, Roux stb. foglalkozik az élet, nevezetesen a protoplazma (az élő sejt anyagának) mechanizmusával, s e kutatások kétségtelenül nagyértékűek. Lehmann pld. előállít mesterséges baktériumokat, melyek táplálkoznak, osztódnak, mint a valódiak. Persze, táplálkozásuk nem igazi asszimiláció, hanem csak mechanikus felszívás, osztódásuk nem az a jellegzetesen komplikált, rejtélyes folyamat, mint az igazi sejtekéi. Mindegy, az ilyen kutatások szükségesek és fontosak, hiszen világos, hogy az életből csak annyit „értünk meg”, amennyi gépiességet találunk benne. De az ilyen eredményeket nem szabad félreérteni. Federigo Enriques, az exakt tudományok egyik legkiválóbb boncolója, szépen világítja meg az élettan és a mechanika viszonyát, amikor rámutat arra, hogy a biológia a mechanikával szemben ugyan nem közömbös, de fordítva igen, a mechanika közömbös a biológiával szemben. Más szóval: a biológia felad a mechanikának mechanikai problémákat (a fizikának fizikaiakat, a chemiának chemiaiakat), de fordítva a mechanika, fizika, chemia nem adnak fel és nem adhatnak fel biológiai problémákat. Söt: vannak a biológiában egymással küzdő elvek (például a fejlődés elméletben a lamarckizmus és a darwinizmus), melyek egyformán hivatkozhatnak mechanikai magyarázatokra, úgy hogy tehát „a me chanika a maga általánosságában képtelen a biológia általános prob lémáit eldönteni.” (Probleme der Wissenschaft. II. 569 és köv.) Ez más szóval ugyanaz, mint amit mi fentebb kifejtettünk: hogy a szervetlen természet törvényei magukban véve csak lehetőségeket határoznak meg (magukban véve még általánosak), hogy tehát a konkrét valóság létrejöveteléhez még konkrét, individuális, biológiai, psychikai, szociális, etikai, esztetikai erőkre van szükség, melyek a szervetlen világ nyujtotta gépi lehetőségek közül egyet és csak egyet engednek megvalósulni.


(Folytatása a következő számban)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal