HU  |   RO  

Korunk 1928 Március

"Amerikában mindenki dolgozhatik"


SomlĂł LipĂłt

Cikkem idézőjelek közé szorított cime szállóige odaát. Bús, nyomorgó, munkátlan tehetetlenségben vergődő európai milliók fájó és vágyakozó kétségbeeséssel szólítgatják maguk elé a boldog és irigyelt igéretföldjét: „Hja, Amerikában mindenki dolgozhatók” ...


De nemcsak a munkanélküli munkások, állástalan tisztviselők és kinlódó kis egzisztenciák jobb sorsot álmodó lelkében él így — Amerika. Mondhatni az ilyen, minden dolgozni akarónak munkátbiztosító Amerika él „a művelt Európa” köztudatában is. Ma, a háború utáni években, olyan hatalmas népvándorlás torlódik ujra az Egyesült-Államok védekező partjai felé, hogy az elfogulatlan szociális kutatás kötelességet teljesít, ha a tények tiszta rajzát tárja közszemlére. E sorok írója kettőzötten érzi, hogy nehéz és háládatlan szerepre vállalkozik, amikor a tapasztalati tények és a rávilágító, de fogyatékos számadatok reflektora elé emeli Európa boldogtalan munkanélkülieinek szent utópiáját: „Amerikában mindenki dolgozhatik”. . . Mert szegény és boldogtalan emberek tömegesen élnek az álmok és reménységek ködökön túli világában. Mert félő s háládatlan feladat azoknak álmát, hitét megbolygatni, akiknek életbirodalma: Utópia-ország ...


Ha majd a hősi Lindbergh nagyszerűen fénylő technikai mértföldkövei is ütődöttekké s szürkén szokásosakká válnak: az ezerrejtéjű, operenciántúli ország is megszűnik utópia-ország lenni. Rendkívül sajátos, ezern furcsaságokkal, másféleségekkel lenyügöző, bámulatrakésztető ország az Egyesült-Államok: a „nagy lehetőségek hazája”, az életerőktől duzzadó, hatalmas nemzet száguldva fejlődő, dúsgazdag hazája, de — fájdalom — már régen nem az az ország, „ahol mindenki dolgozhatik, aki akar ...


Igaz valóság: az Egyesült-Államok „tejjel-mézzel folyó Kanaán”, olyan ország, amely lakosságának (kb. 120 millió) a kétszeresét is bőven tudná táplálni, de semmiesetre sem olyan ország, amelyben a munkanélküliség problémája ismeretlen. Sőt közismertebb, mint a régi Európában, mert kézenfekvőbb, mert nemcsak konjunkturális, de organizatórikus természetű is. Az ilyen szűk keretek közé szorított írás nem nyújt módot az érintett dolgok részletező ismertetésére, dokumentálására. Igy csak vázlatosan szemléltető állomásokra és számokra lehet utalni. Ezek az állomások, ezek a számok nem mentesek ugyan a szubjektív csoportosítástól, de mind történelmileg bizonyító erejüek.



A valóságos Amerika


Ha azt állítom, hogy Amerikában már régóta nem mindenki dolgozhatik, aki akar, úgy a legfejlettebb kapitalista állam ama történeti stációira utalok, amelyek a mérhetetlen szabad (használható) földjeinek lefoglalása óta eltek időköztől kezdve, napjainkig datálódnak. Ha megközelitőleg pontos évszámokra kell hivatkoznom, akkor az 1860-as éveket emelem ki. Ekkor képződtek ki az ipari centrumai is, amelyeket a készen átplántált európai technika és az utolsó század közel 40 milliónyi bevándorlottja lendített hatalmas történelmi ugrással ipari fejlődésünk legmagasabb csúcsára.


Amerika történelmi önállóságának kora egybeesik a technika rohamos előretörésének korával. Ez a körülmény döntő módon befolyásolta az Egyesült-Államok szédületes tempójú kifejlődését. 1790-ben (állami függetlenségének kezdetén) alig 3 millió ember lakott 900.000 négyzetkilométernyi területén. Ma közel 120 milliós lakosságot számlál 3 millió négyzetmértföldnyi területen, amelynek mentalitását és minden idegrezgését a modern technikai civilizáció uralja. És ahogy a primitív földgazdálkodás és állattenyésztés korát a gépgazdálkodás kora kiszorította és fölváltja s amint a gépcsodák ipari centrumai (az ipari méretű bevándorlás segítségével) elővarázsolódtak, ugyane történelmi lélegzetvétellel ismerkedett meg Amerika munkásnépe — a munkanélküliség rémével.


A Bureau of Statistic adatai megállapítják, hogy 1860-tól 1900-ig kétszer annyit tud a farmmunkás előállítani, mint azelőtt. Részben a gépek térfoglalása, részben a jobb munkamegosztás, részben a tudományosabb módszerek alkalmazása révén. A szántó-vető, arató, cséplő és gyapotszedő gépeknek a föld szolgálatába való állitása révén az amerikai farmer ma háromszor annyit arat, mint Nyugateurópa földművelői. De a tőkenélkűli farmer nem szerezheti be a versenyben szükségessé vált gépeket: alulmarad, eladósodik, farmját vesztvén az ipari centrumokba húzódik, a bérmunkások számát gyarapítja. Az ipari centrumokba huzódó farmer-milliók* még jó konjunktura idején sem könnyen találnak munkaalkalmat, hát még az „ipari pangások” és a periódikusan visszatérő krízisek idején!? Az Egyesült-Államok rohamos eliparosodása (1920-ban 51,4% a városi lakósok száma, mig a 19-ik század elején csak 5% volt a városi lakosság! ) nagy farmer tömegeket szippantott fel ugyan, mégis fő tartalékhasdseregét Európa bevándorlói alkották.





Az embertpótló gép és a tőkekoncentráció kora


Ha van irás, ami biztos nyomon tájékoztathat arról a modern amerikai periodusról, amelynek folyamán az embertpótló-gép a tőkekoncentráció szolgálatába állván, az ipari termelés gerincévé lett és ezzel (meg a tudományos munkamegosztással) milliónyi munkáskezet tett feleslegessé, úgy Caroll D. Wright 1886. évi „Első évi jelentése” és az „Ipari depressziók” cimű munkája az. Mit mond Wright évi jelentése ? Az ipari ha-


 


 


* Lásd szerzőnek a „Korunk” 1927. évi áprilisi számában megjelent, a „Dúsgazdag Amerika pusztuló farmerei” o. cikkét.



nyatlások okait és a segítés módjait fejtegeti benne. 1837-ig visszatekint az öt legnagyobb ipari állam (köztük az Egyesült-Államok) multjára és megállapítja, hogy a jelentés évéig (1886) periódikusan visszatérő ipari depressziókkal (válságokkal) állunk szemben. Amerika is! Megállapította, hogy a gazdasági válságok minden 10—12 évben visszatérnek és a munkások millióit dobják ki a munkából. Utána Daniel De Leoon, Hyndmann, Scott Nearing és több más jeles amerikai közgazdász hívta fel erre a fenyegető körülményre a figyelmet. Az utóbbiak azonban konstatálni kényszerültek azt is, hogy 1886 óta a válság-periódusok mind sűrübben jelentkeznek. A gépek produktív képessége olyan hatalmas tempóban emelkedik, hogy nemcsak a rohamosan fölszaporodott lakosságot tudja termeivényeivei könnyűszerrel ellátni, de óriási exportfelesleget is teremt.


Az ipari hanyatlás, a „krizis”-periódusok pontos egymásutánban viszszatértek. Közvetlen a háború előtt, 1913-ban nagyarányú munkanélküliség dúlt az Egyesült-Államokban, aminek csak a háborús „proszperítás” vetett véget, az Európának szóló óriási municiós exportjával. Amikor a háborús ipart békeiparrá kellett átszervezni, (1920 vége, az export csődje) olyan krízisbe esett az Egyesült-Államok ipara, amilyenre még nem volt példa történelmében. Ez a krízis nemcsak azért volt a legerősebb, mivel a legnagyobbszámú munkanélküliséget teremtette meg, hanem azért is, mivel a leghosszabb tartamú volt. Közel két évig tartott. A különböző állami statisztikai irodák és a szakszervezetek egybevetett számításai szerint, több mint 6 millió munkást érintett. Ebbe a számba nincsenek belekalkulálva azok a milliók, amelyek csak a részleges munkanélküliségnek voltak szenvedő részesei. Az 1908-ik és az 1913-ik évek gazdasági kríziseinek munkanélkülieit 4—5 millióra becsülik.


Ne higyjük azonban, hogy csak a periódikus krizisek éveiben van „túltermelés” és munkanélküliség az Unióban. Az időszaki munka fogalma közismert az Egyesült-Államokban. Még a normális időkben is. Itt közlöm pl. az 1890—1900-as évek hivatalos munkanélküli statisztikáját, igen szemléltetőn beszél ez a termelő erők és az időszaki munkanélküliek helyzetéről:


Férfimunkás-munkanélküliek:


                       1—3 hóig    4-6 hóig       7—12 hóig


1890             1,553.759    1,179.426       279.932


1900             2,593.136    2,069.546        564.790


Növekedés      66%              76%               101%


 


Nőmunkás-munkanélküliek:


               1—3 hóig         4—6 hóig         7- 12 hóig


1890         256.106          188.992              56.515


1900         584.617          485.379              171.496


Növekedés 120%               156%                  203%


Nem érdektelen idejegyezni, hogyan írt Mr. Wright 1886-ban „a modern társadalom rettenetes gazdagságot fölhalmozó termelő erőiről”: Az Egyesült-Államok viz és gőzerővel hajtott mechanikai iparai kerek számban 3 millió 500.000 lóerőt képviselnek; minden lóerő egyenlő 6 férfiember erejével, ami azt jelenti, hogyha ebben az országban csupán emberi erővel látnák el az iparokat, úgy 21,000.000 emberre volna szükségünk, amely szám az 1880 cenzus szerint 105 milliós lakosságot képviselne. Ma az iparaink kerekszámban 4 millió személy által láttatnak el, amely szám csak 20 milliós népességnek felel meg. (Az Unió összlakossága 1886-ban 50,156.000 volt.)


Ha meggondoljuk, hogy az Egyesült-Államok csupán 1920-ban érte el a 105 milliós lakosságot, akkor látnunk kell, milyen félelmetes lépéssel haladt előre 1886 óta az emberrpótló-gépek és a tőke-koncentráció világa. 1899-ben az Unió gyárvállalatainak száma 355.405, 1904 ben 216 180, 1909 ben 268.491 (Roosevelt elnök trösztfeloszlató kora); 1914 ben 275.701.* Látható, hogy a gyárvállalatok száma nem emelkedik lényegesen. Az évszámok előrehaladasával sem tartottak lépést; a tőkekoncentráció metódusai dominálták a gyárvállalatok szaporodását. Pontos statisztikáju számitás mutatja ki, hogy az Egyesült-Államok 13 vezető iparágában az átlogos gyártelep 60 év alatt 1850-től 1910-ig 39-szeresére emelte fel tőkéjét, mig a bérmunkásainak számát hétszeresére, a termeivényeinek értékét több mint 19-szeresére. Az átlagos gyártelep nagysága szintén növekedett. Az átlagos millió dolláros telepek 1904-ben az országos termelés 38°/o-át termelték, 1909 ben már a 48%-át!** Ebben a korban kezdett kifejlődni Amerika legnagyobb szakszervezeti szövetsége: az „American Federation of Labor”.


Az Unió iparágainak, gépekkel fölszerelt farmjainak minden elszálló esztendő gyarapította technikai, üzemi gazdagságát, tökéletességét, jövedelmét. Az Egyesült-Államok nemzeti vagyona igy duzzadt föl évről-évre. 1925-ben elérte az 550 milliárdot. A nemzeti jövedelem pedig a 90 milliárd dollárt. 1923-ban még 70 milliárd volt a nemzeti jövedelem. Tiz esztendő leforgása, alatt 1912-től 1922-ig 72%-al nőtt meg a nemzeti vagyon. Kalkuláljuk be a dollár vásárló erejének csökkenését: a gyarapodás évi 16%-nak felel meg, a lakosságnak évi 15%-al való egyidejű gyarapodása mellett. Ha 10 milliárdra becsüljük a nemzeti jövedelem évi gyarapodását, akkor az Unió nemzeti jövedelme 1926 ban a 100 milliárd dollárt ia elérte. Ha lakosságát 120 milliónak vesszük, úgy egy-egy lakosára 833 dollár évi jövedelem esik. De ennél a pontnál jogosan merül fel a kérdés: a valóságban is ennyi dollár jut minden lakosára ? Ha igen, akkor a megoldatlan munkanélküli problémája sa lehet vigasztalan. Néhány számadat itt is útbaigazít.






A nemzeti vagyon és jövedelem eloszlása


Az „United States Commission on Industrial Relations" a gazdagság eloszlását a következőkép osztályozza:


A lakosság 2%-a, a „gazdagok” a nemzeti vagyon 60%-át birja; a „középosztály” (a lakosság 33%-a) csak 35%-át; a „szegények”, a lakosság 65%-a csupán 5%-ot vallhat magáénak!


1915 óta a háború jelentékenyen megnövelte a „gazdagok” vagyonát; a kormánykimutatások 23.000 új milliomosról emlékeznek meg, ez a csoport ma a nemzeti vagyonnak több mint 60%-val rendelkezik. Viszont a bérmunkások, a fixfizetésűek nagyobbik részének nincsen semmi vagyona, ami igen fontos kőrülmény a munkanélküliség problémájának elbírálásánál.


A „National Bureau of Economic Research" (Carnegie-alapítvány, konzervatív emberek vezetése alatt működő nemzetgazdasági iroda) kimutatja, hogy a nemzeti jövedelem 1918-ban 61 milliárdra rugott. Körülbelül 21 millió család él az országban, tehát, ha az 1918-as nemzeti jövedelmet fejenkint elosztjuk, úgy minden családra 2900 dollár jutna! Ugyanezen forrás jelenti, hogy a leggazdagabb rétegnek 1%-a az 1918. évi nemzeti jövedelemnek 14%-ával rendelkezett. (1928 az abnormális magas munkabérek esztendeje volt.) Ebben az esztendőben a legszegényebbek 10%-a az összjövedelemnek 21/2%-ában részesült. De még így is, az abnormálisan magas munkabérek mellett is: a lakosság 78%-ának évi keresete 1600 dolláron alul marad. 1924-ben 213.000 egyénnek volt 500.000 dolláros jövedelme. Az érem másik oldala? 1925-ben, a proszperitás évében pedig: 60.000 amerikai esett az éhhalál áldozatául!


Ez a hatvanezer amerikai nyilvánvalóan a munkanélküliek táborából került ki. A megdöbbentő statisztika szerzője: Prof. Edward M. East, a Harvard-egyetem tanára.


Az ellentmondások hazája


Az Egyesült-Államok gazdagságának kétötödét természeti kincsei szolgáltatják. A háromötöd részt pedig egységes gazdasági területének, a termelés és a munkamegosztás páratlan organizációjának köszönheti. Az Unió területe kb. akkora, mint Európáé, de a 48 tagállam szövetsége egyetlen nagy politikai és gazdasági egység. A termelés, a nyersanyag és az árúelosztás a legmegfelelőbb módon a legalkalmasabb helyeken történik. A technika, a gép, a mechanizmus: a több profit, a standardizált árucikk legalázatosabb szolgája, de hajcsárja, ura, parancsolója a melléje osztott munkáskezeknek, amelyektől napról-napra kevesebb szaktudást követel, amelyeknek létszámát — viszonylagosan bár — de folyton apasztja.


Az Egyesült-Államok iparágainak, farmjainak produktiv képessége olyan hatalmas fokra fejlődött, hogy lakosságát már napi négy órai munkaidő mellett is bőségesen elláthatja. Ezért oly életbevágóan fontos részére a nagy export-területek megszervezése. (Az Unió politikai és gazdasági imperializmusának alapja! ) Az 1921. év nagy krízisét a gyönge vásárlóképességű, lehanyatlott, zilált európai piac okozta. A Dawes-tervet is az európai piac javításának ambíciója teremtette meg. Az Egyesült-Államok nem nézhetik közömbösen vevőköreiknek összeroppanását. Nemcsak azért, mivel kb. 20 milliárd aranymárka követelése van az európai országoktól, hanem főleg saját proszperítása érdekében, a folytonos, nagymérvű exportja érdekében. Az üzemeinek állandó profitálása, a nagy, belső fogyasztási terület tartóssága érdekében az amerikai tőkés kénytelen a magas munkabérrendszerrel is megbarátkozni. Az amerikai proszperitás életkérdése: a munkásosztály vásárlóképességének fentartása, sőt folytonos fokozása. Ugyanezen okból jelent nagy veszélyt az amerikai munkásságra az az áldatlan állapot, amikor az amerikai finánckapitalizmus könnyűszerrel és előnyösen helyezi ki tőkéjét a szegény európai kontinensre. Ha az amerikai bankár magasabb kamatlábat biztosít így magának, mint a hazai iparba való befektetéssel és ha ezen összeköttetés még ezenkívül olyan európai vállalatok esetleges megszerzésével is jár, ahol az amerikai nyersanyag olcsóbban feldolgoztatható vagy a kész gépalkatrészek olcsóbban szerelhetők össze odaát: az amerikai ipart, az amerikai munkásságot ujabb, minden eddiginél rémesebb irányú krízis, munkanélküliség fenyegeti. (Igen valószínű, hogy ez az alternatíva ujra az amszterdami Internacionale keretébe fogja egyesíteni a kilépett északamerikai szakszervezeteket.)


*


Az eddig elmondottakból is kitűnik már, hogy nem puszta proféciáról van szó, amikor az Egyesült-Államok ujabb, nem messzi, az eddigieknél nagyobbarányú „túltermelési” krízisét „bejósoljuk”. Olyan termószetű tényadatok teszik ezt a föltevést plauzibilissé, mint pl. az a körülmény, hogy az Unió lakossága (földünk lakosságának 6.2%-a) rendelkezik a világ összes elektromos energiájának 37 százalékával, az összes vasútvonalak 34 százalékával, az összes telefon- és sürgönykábelek 58 százalékával, az összes automobilok és teherautók 83 százalékával. Az Egyesült-Államok termelik a világ széntermelésének 44 százalékát; petroleumtermelésének 71 százalékát, réztermelésének 52 százalékát. Ezeken kivűl: a világ fatermelésének 52.6 százalékát, vasöntvényének 60.2 százalékát, acéljának 60 százalékát, búzatermelésének 22 százalékát, egyéb gabonanemüinek 33 százalékát és a gyapottermelés 52 százalékát.


Mi lesz, ha az Egyesült-Államok óriási, folyton nagyobbodó exportfeleslegét nem tudja majd kihelyezni? Ma ugyan még aktív külkereskedelmi mérlege van, de az utóbbi évek kiviteli számoszlopai kissé hanyatló tendenciát mutatnak. Tehát nem minden lett „tejfel” odaát azzal, hogy az Unió a világ aranytartalékának 60 százalékát megszerezte. Prof. Feis a „Foreign Affairs" ´ 1925 juliusi számában igen figyelemreméltó módon utal az Unió veszedelmes bankár-szerepére: „Az amerikai tőke egy egész sereg nehéz helyzetbe került, világbankári szerepében ... A pénzünkkel fölsegített államok részéről a konkurrencia veszélye fenyeget bennünket ... A jövő magában hordja a külkereskedelem egész pénzügyi mechanizmusának bukását, az amerikai kölcsönök kamatja vagy összege miatt, a szövetségközi adósságok és a Dawes-terv miatt ... A processzus (más államok financirozása) nem a kedvező és nem a kedvezőtlen körülmények elővigyázatos analízisének a következménye ... sokkal inkább a mi (amerikai) sorsunk kikerülhetetlen fordulása ez” . • .


Az amerikai proszperitás igazi alapja: lakosságának hatalmas fogyasztóképessége, amely — az európai kontinenshez viszonyítva — „magas” munkabérekből táplálkozik. Az amerikai ipar 3—10-szer nagyobb munkabéreket tud fizetni az európainál. Bár a megélhetés szinvonala (1914-hez viszonyítva) — a drágulási index szerint — ideát sem sokkal emelkedett. Az Unió megélhetési indexszáma 1926 második felében 175, Angliáé 172, Németországé 142. De azért — amint a „New-York Times” jan. 1. vezércikke helyesen jegyzi meg: „Még a szerencsés amerikaiaknak sem kell a buták menyországában élni. A gazdasági ciklus (az ár és apály periódusa) nem áll meg az ő változatlan útján egyszerűen az irántunk való szeretetből. A gazdasági törvényeket nem lehet megsemmisíteni még a világ leggazdagabb nemzetének kívánságára sem” ...


Az 1925-ik évi hivatalos jelentés: a mechanikai erők térfoglalásáról,


kevesebb emberi munkáról, többtermelésről és kevesebb


munkabérrészesedésről


Az „embert-pótló gépek” hatalmas társadalmat-alakító szerepe évrőlévre erősebben érezteti hatását. Az Unió kereskedelmi departmentjének 1925. évi jelentése meggyőző számadatokkal illusztrálja a mechanikai erők térfoglalásának sorsdöntő társadalmi kihatását. Ezek a számadatok egyben teljes bepillantást nyújtanak az Unió munkanélkülieinek világraszóló problémájába. Mit mond a hivatalos jelentés?


„Az 1925-ben foglalkoztatott bérmunkások átlagszáma 4.4 percenttel kisebb az 1923-ban foglalkoztatottak átlagszámánál és 6.7 percenttel marad 1919 hasonszáma alatt. Bár a foglalkoztatott bérmunkások száma csökkent, a termelés növekedett és nem csökkent, (amint ez az alkalmazottak csökkentésével várható volt) az 1919-iki év termeléséhez viszonyítva a két periódus termelésemelkedése igen jelentékeny: 8.1%, illetve 22%" ...


Megtudjuk még e jelentésből azt is, hogy 1849 óta, amióta az Unió kormánya a termelés statisztikai adatait gyűjti, az 1925-ik évben kapták a munkások a legkisebb részt az általuk termelt javak értékéből. Amíg 1849 ben 51 percent és 1889-ben (a tömegtermelés napjai előtt) 45% munkabérben részesültek a munkások, 1914-ben csak 41.3%, 1919-ben 42.2%, 1923-ban 42.6% és 1925-ben már csak 40.1% a részük abból az értékből, amelyet a nyersanyaghoz munkájuk szolgáltatott. Míg a termelt javak teljes értékének csak 17.1 percentjét kapták a munkások munkabérűl 1925-ben.


Ez a jelentés kulcsként használható ott, ahol az Unió munkanélküli problémáját nyitogatják ...


*


Sok mindent lehet és kell is a lerongyolódott Európának az ifjú, gazdag és tetterős Amerikától eltanulnia, ha élni akar. De az életenergíákkal telített, diadalmas ifjúóriás Uniónak is el kell még tanúlnia valamit az öreg Európától: Az európai művészeket már átplántálja az óceánontúli gazdagság s a velejáró igénytöbblet, át kell még plántálnia a modern Európa állami-szociális biztosítási rendszerét is. Ma még az előszobájáig jutott el az állami balesetbiztosítás bevezetésével. (Van még néhány állama, amelyek még eddig sem jutottak.) Az amerikai erősen individualista. Az egyéni biztosítások általános szokása keresztül-kasul hálózza lakosságát. A biztosító vállalatai: a világ legnagyobb tőkés vállalkozásai. Rajtuk kivül se szeri, se száma a kisebbszerű egyletek különféle biztosítási rendszereinek, amelyek kiterjednek betegség, baleset, haláleseti biztosításokra, temetkezési, özvegyi és árvasegélyekre, de az állandóan nagyszámú munkanélküliek segélyezésével — a szakszervezetek és jótékonysági egyletek ad hoc segélyén kivűl — semmiféle intézmény nem törődik. Pedig az olyan ország, amelynek az elnökválasztási esélyei is átmeneti termeléscsökkentést, tehát munkanélküliséget váltanak ki, nem térhet ki örökre a munkanélküliség problémájának megoldása elől.


Talán a legutóbbi nagy krízis érlelte meg a szabóiparban azt az elhatározást, hogy kollektiv szerződésben — közös munkanélküli alap állandósításával — a munkáltatók és a munkások járulékos megadóztatásával teremtsék meg a szakmabeliek munkanélküli biztosítását. Az államok még mindig passzive viseltetnek a problémával szemben, de bizonyos, hogy a szabóipar meglehetősen bevált rendszerét több más iparág fogja követni. Különösen azok az iparágak, amelyekben a szakszervezetek ereje jelentékeny. Ha ez a lépés megtörténik, az állami hozzájárulás rendszere sem fog soká késlekedni s — valószinüleg — ezen a téren is amerikai tempóban pótolja majd az elmulasztottakat.


Addig azonban — sajnos — sok-sokezernyi, önhibáján kívüli munkanélküli járja még az éhhalálnak hosszú amerikai körútját: jóllehet, odaát még soká szájról-szájra száll a bíztató ige: „Amerikában mindenki dolgozhatik!”



*Lásd szerzőnek a „Korunk” 1927. évi áprilisi számában megjelent, a „Dúsgazdag Amerika pusztuló farmerei” o. cikkét.


* Lásd: Statistical Record of the Progress of the United States 1800—1920.


** Lásd: Yenks: The Trust Problem.


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal