HU  |   RO  

Korunk 1928 Február.

A verklis


Szåntó György

 


Ott állt a Vörös Téren. A félszeme keskeny, fekete szalaggal volt átkötve, a sötét csík ferdén szelte át fedetlen, a napban csillogó tar koponyáját. A másik szeme, sunyi kis szürke szem, örökkön hunyorgott és könnyezett. A könnyek fénylő girbegurba vonalban folytak le a lilásvörös, hatalmasan kiugró sasorr mentén, a lecsüngő piszkosfehér tatárbajusz alatt a szájszeglethez lehuzódó mély árokba, innen a kiugró csontos áll borostái közé. A szurtos, zsírpecsétes fekete kazak zsákként lógott az öreg, meggörnyedt, kiszikkadt testen, mert a derékszíj hiányzott róla. A lompos, sáros csizmákbagyürt nadrágon több folt, mint amennyi nadrág. Csak a kintorna volt ragyogó és új, amint ott pöffeszkedett az x-lábú vadászszéken, üvegek csillogtak és tükrök villantak rajta. Forgatójának szépen lakkozott fekete fogantyujára sehogysem illett az öreg bütykös, szennyes, szürke keze, gyászkeretes karmaival.


A verkli első lapjának közepén olajnyomat tarkállott üveg alatt, amely a vadász temetését ábrázolta. Medvék, vaddisznók, szarvasok, őzek, farkasok, rókák és nyulak haladtak a gyászkocsi után és a koporsó tetején ott feküdt a vadász duplacsövüje, a medveölő késsel. A verkli felső pereméből díszes farácsozat ugrott ki. Ezen ültek Fetja és Masa, a két papagály, mig egy magasabban csillogó rézrudon Elena, a kakadu. Tolluk tropikus színei mélytüzü ékszerekként ragyogtak túl a nyers árnyalatok skáláján. Fetja cinóberfeje karmazsinnyakban és narancsbegyben folytatódott, míg szárnyain citromsárga, indigókék és pávazöld tollak tarkállottak. Farktollain azur, türkiz és pasztellkékek váltakoztak, mig Masa a zöld szinek teljes skáláját ragyogtatta. Csak görbe csörének tövében és szemszögleteiben égtek miniumvörös pöttyek. A kakadu fehér foltján arany árnyalatok tündököltek, mint a napsúgár a havon. És amikor Elena leszállt a főidre, hogy az öreg piszkos sapkájából planetát huzzon, mindenki szájtátva bámulta, mert olyan volt, mint egy égből aláhulló, fantasztikus szirmú orchidea.


A roppant teret tékozlón szórta be a nap fénnyel és meleggel. À verklis könnyező szeme nagy körben sandított végig rajta, a Kreml vörös falától és a Vaszilij Blezseni tornyaitól a Kitaj Gorod házsoráig ugorva. A tér tulsó részén sötétbarna, roppant fakocka meredt s a könnyező szemben, mintha gyülölet villant volna meg, mikor a végnélküli, hatos sorokban menetelő tömegre szegződött. Az egyik felin be, a másik felin ki, motyogta s megismételte: Az egyik felin be, a másik felin ki, ugye Masa?


A papagályok hangtalanul repestek drágakőszárnyaikkal, csak Elena a kakadú berregett furcsán.


A hatos sorok lassan hömpölyögtek a nagy fakockán, Lenin mauzoleumán keresztül.


Kisfiucska állott meg a verklis előtt.


Hát te, te már láttad őt az üvegkoporsóban? – kérdezte a félszemü öreget.


A napsütés ráborult a némán menetelő tömegre.


Nem, én még nem láttam, hangzott a napsütésben feketén az öreg mély hangja.


Gondoltam, – mondta a kis fiú. Sokszor nézlek itt. Te csak állsz, állsz és néha furulyázol, néha forgatod a sipkádat.


Ő meg csak ott fekszik az üvegkoporsóban, mondta az öreg és kajánul vigyorgott egy pillanatig. De aztán dühbetorzultak arcának ráncai.


Eridj innen, mert hasbaruglak!


A fiú néhány lépést hátrált, aztán csodálkozva nézte, hogyan remegnek az indulattól az öreg bütykös, lilaeres kezei.


Két baskir jött, aztán egy szerzetes. Két katona is, tarka, kazáni viseletü parasztlánnyal. A lány piros csizmái kopogtak és nyikorogtak, az öreg sóváran meredt a hatalmas csipőkre, amelyeket keményen riszált a piroscsizmás. Mintha ő lett volna most a tér központja.


A verkliből hangok csattantak a napsütésbe, a piroscsizmás lány elé.


Nini, a volgai hajósok dala, mondta az egyik katona és pénzt dobott az öreg sapkájába, a planéták mellé.


A verkli tovább csattogott. Akkor némult el, amikor a kazáni lány színeit felitta a kinai negyed házerdeje.


Az órák egymásután szálltak neki a napsütésnek, mint átlátszó üvegsirályok a hullámtaréj gyöngyházfényű tajtékja felett.


A vadász temetésén alkony rőtje borzolta a durva nyomatszineket, az üveg villanásai rubinvillanásókká tüzesedtek és a tükrök biborfényben égtek a verkli előlapján és a Vaszilij Blazseni hagymakupoláinak kicsinyitett konturjai sötét violaszinben vágódtak ki rajtuk. Két kis felhő ugy uszott az égbolton, mint felrobbant, srapnellek füstcsomója és a vörös fal felöl darvak szálltak a Kitaj Gorodnak, magasan a mauzoleumba hömpölygő tömeg fekete vonala fölött.


Négy kozák baktatott elő a Megváltó kapuja felől. A köveken csattogott kis tatárlovaik patkója, rézmarkolatú, fekete fahüvelyű görbe kardjaik ugrálva verdesték combjaikat. Amint a verkli előtt elkocogtak, az egyik hátramadt.


Mondd meg a madaradnak, bátyuska, hogy húzzon nekem a sapkádból egy olyan kis papirt. A rjazani vásáron is húzattam és eddig igazat mondott. Nézd, előre fizetek.


Masa féloldalt hajtotta fejét, aztán leszállt és görbe csőrével kikotort egy összegöngyölített planétát, mintha értette volna a kozák szavait.


– Honnan jösz? kérdezte a könnyezőszemű öreg, odanyujtva a planétát a lovasnak.


– Asztrakániak volnánk, öreg. Jártál már arra?


A könnyek mintha sűrübben csurogtak volna a barázdák között.


Az én jobbágyom vagy, érted? Az én jobbágyom. A kozák torkaszakadtából felkacagott.


Bolond vagy te, bátyuska, azt hiszem, bolond vagy. Még a dédapám se volt jobbágy. Szabad kozákok voltunk mindig is.


Térdével megnyomta a lovacska bordáit és kigöngyölve nagy tenyerén a planétát, utánarugaszkodott társainak.


Látod, Elena? Még azt mondja, bolond vagyok. És olvas. Talán igazán bolond vagyok. Ki látott még kozákot olvasni?


Elena felborzolta bobitáját és rikácsolt. A síráshoz is hasonlított ez a rikácsol nevetéshez is.


Kocsizörgés vágott belé. Nagycsontú, fekete ló poroszkált a rozoga batár előtt, a bakról tömöttszakállú, hosszúhajú, viaszosvászoncilinderes izvosztcsik szólt le.


– Gyere, barin, nincs fuvarom. Hazaviszlek.


– Nektek már mindenki barin, dohogott az öreg. Még a vörösek is.


– Mért ne, ha megfizetnek, mondta a kocsis, ledobva körgalléros sötétkék köpenyét és felemelve a verklit a kocsiba.


A félszemű hátravágta magát az ülésben, mint egy nagyur.


A két papagály és a kakadú bütykös kezére telepedtek és lábujjaikkal körülgyürüzték a ráncos ujjakat.


Az ibériai kápolna tetején még ragyogott a kettőskereszt.


Két óriási gépkocsi surrant el mellettük, reflektoraik mögött keresztbetüzött vörös zászlócskákkal.


Az izvosztcsik hátrafordult.


Az a bőrsapkás ott a hátsó kocsiban, Kamenev elvtárs volt. A félszemű elmorzsolt egy cukordarabot, azzal etette a papagályokat. A batár egyre hevesebben zörgött, amint gyérült az autók, kocsik, villamosok és emberek kavargása, az izvosztcsik egyre jobban ostorozta a lovat.


A Kitofrinokban már valóságos versenyfutást rendeztek a hazatérő kocsisok. Kieresztették a pattogó ostorokat, nagyokat kurjongattak a vodka kéjének előérzetében, kocsma, kocsma mellett hívogatott Moszkva eme koldus és tolvajnegyedében.


A sivár kormos bérkaszárnyák között kis dohos, penészes viskók, düledező kalyibák és üres telkek felerészben ellopott, felerészben korhadt kerítései bujtak az alkonyba. Egy pincehelyiség előtt megállt a kocsi.


Itt volnánk. Hé, bujjon elő valaki!


Az ajtó, amelyen a papir helyettesitette a legtöbb üvegtáblát, felnyílt és csengőjének hangja kiugrott a pincegádorból. Nyurga kamasz jött és levéve a kintornát a kocsiról, lecipelte a lépcsőn. – 0, dehogy is, hiszen magam ajánlkoztam, mormogott a kocsis, visszatolva a verklis feléje nyuló kezét.


Az öreg mindenáron rá akarta erőszakolni a pénzt, de az izvosztcsik megostorozta a lovat,


– Majd, ha megfordul a kocka! – kiáltott még vissza az alkony sötétjéből.


– Haj, haj, mi lett belőlem. Nem fogadja el. Tőlem! – mondta hangosan a verklis, lelépkedve a sötét pincegádorban.


– Tőlem! – visszhangozta a pincegádor és nevetett, mert ez a jelenet mindennap pontosan megismétlődött és ő mindennap hallotta ezeket a szavakat.


Az öreg tapogatózva botorkált le és érezte, hogy a pincegádor nevet rajta, különösen, ha néha elesik a sötétben.


De a legalsó lépcsőfoknál ujabb üveges ajtó csillogott és egy petróleumlámpás fénye eloszlatta az ellenséges sötétséget.


A lebujban hideg volt, mint minden mély pincében nyár elején. Vodkával fűtöttek. A dohos falak mentén körülfutó fapadon sokan ültek a nagy, x lábú asztalok mögé bujva. Kinaiak, tatárok, Kitofrinek betörői, zsebtolvajai, orgazdái, utcalányai. Szorosan egymás mellett ültek a padokon és itt intéztek el mindent, a szerelemtől kezdve a ópium és kokainkereskedésig.


A verklisnek egy kövér nő mellett jutott hely, amint madarait a konyhába elhelyezve, visszatért az ivóba.


– Csináltál ma boltot, Dunyecska? – kérdezte az öreg és félszemével a petróleumlámpa lángjába pislogva, átfogta a nő hatalmas csipőit.


– Ma bizony nem panaszkodom, felelt a nő vontatott, éneklő hangon. Szolovjevnek egy szép szőkét vittem, a kék lámpásnak meg két barnát. Mind most hozták a falvakból. De ne csintalankodjon, hé, öreg kecske, hallod-e?


És erős kezével lefejtette az öreg karját derekáról.


Mit, nem vagyok jó neked? Én, akinek a legnagyobb versenyistállója volt az országban? Én? Mi?


A pislogó szemből folytak a könnyek és a petróleumlámpa fénye megcsillant a zegzugos sávocskán, amely a barázdák közé veszett. A kövér nő bugyborékolva kacagott, mellének magas halmai rezegtek belé.


Voltra nem ad a zsidó, öreg. Hallottam már százszor is, mi voltál. Itt mindenki arról beszél, hogy mi volt. De én mindig csak azt mondom: a volt az nincs.


– Szavai elvesztek a kocsma zsivajában és az öreg érezte, hogy a nő derekát most a másik oldalról fogja át valaki. Ismerte ezt a keselyü arcot. Arkád Szesztov volt, a színházi zenész. Senki sem tudta, melyik szinház zenekarában fuvolázik, de ő rekedt hangján pompásan tudta az előadásokat elmesélni. Szavai színeket, mozgásokat, formákat, pompát, soha át nem élt csillogásokat, sőt illatokat dobtak a füstös lebuj örök homályába, azért a nők szerették a fuvolást hallgatni, amint ilyeneket mondott: Anna Pavlova ugy repdesett körül a lila reflektorfényben, mint egy gyémántporral teliszort pillangó. Vagy:


– Tamara Karsavina berzenkedett, mint egy bronzragyogású páva, kitárva minden szépségét, mint páva sz uszályát.


– Hihi, valóságos költő, – mondta egy kis utcalány és minden ujra elveszett a füstben, zajban, vodkaszagú párában.


Csak a verklis gunyolódott:


Egy ilyen kis zenészecske, éhenkórász pikulás. Mit tud ő mindezekről? En öleltem őket. Az én palotámban fürösztöttem őket pezsgőben. Nekem is volt színházam, zenekarom, tartottam őket, mint a lakájokat.


Mindenki, aki hallgatta, azt hitte, hogy bolond. Csak a karvalyképű pikulás látta meg, hogyan támad fel a verklisben egy eltemetett nagyur, a tartásából, a mozdulataiból, a hanghordozásából kiérezte, hogy ez az ember nem játszik, mint a színpadi nagyhercegek. Ezért szerényen türte lekicsinylő gunyolódását. Viszont annál kajánabb örömmel halászta el előle Dunyecska hatalmas, gömbölyű derekát. És végnélkül beszélt, lázban csillogó szemekkel, tetszelegve magának, hogy ezt a férfias nyersességü kerítőnőt bele tudja lovalni a szavak mámorába. Aztán egyre inkább köhögésbe fult a rekedt hang, a keselyűarc a vodka hatása alatt a szurtos asztalra hanyatlott és onnan nyalogatta a nő szép, húsos kezét.


Az ívó vendégserege gyérült. Némelyek a konyhaajtón tüntek el, hogy a söntésen át kis koromsötét vackokba jussanak. Vagy ölelések vártak itt rájuk, vagy kis mécses, amelynek lánga fölött tűhegyre szúrt ópiumgömböcskék sercegtek, soha meg nem élhető élmények áloméletét igérve.


Az ivóban egy rongyos verte a balalajkát és egy kalmük harmonikázott. Két lány belesivított:


Ropjátok csak, ropjátok!


A tenyerükkel paskolták az ütemet, de senki sem ropta és a lányok éneke nevetésbe fúlt. Az ívó kiürült és ma nem jöttek új vendégek, mint máskor.


Mi van itt ma? – kérdezte a verklis a vodkától kiduzzadt vöröseres szemével a füstbe meredve.


Senkisem felelt, mert Dunyecska eltünt a zenésszel.


– Máskor ebben a időben kezdődik a jővés-menés, sürgés-forgás. Mi van itt ma? – ismételte meg italtól nehéz nyelvvel dadogva.


– Ma, május elseje, – mondta egy kellemetlen, érdes hang és a söntés homályából az ívó-lámpájának fénye bontogatta a korcsmáros kaján mongol arcát.


– Május el-se-je, tagolta bambán a verklis. El-se-je, motyogta.


– Felvonúlnak a vörös bolondok. Nem láttad este a tereken, utcákon a diadalkapukat? A felöltöztetett szobrokat?


– Nem, nem láttam.


– A csendben sercegett a petróleumlámpa. És a bűzös, dohos oduba mintha távoli nagy ritmusok érkeztek volna, millió láb messzi dobbantása. Gyűlekeznek, – mondta ellenségesen a kocsmáros. Hallod?


– Nem. Nem hallom.


– Te nem akarsz látni és nem akarsz hallani. Pedig ez a kilencedik május elseje már. Ezentúl mindig lesz.


A korcsmáros mintha sandán vigyorgott volna. De lehet hogy csak a füstölgő lámpa lángja futkosott végig kiálló pofacsontjain.


Azelőtt talán nem volt a májusnak első napja? Mindig is volt. Csakúgy, mint a többi hónapnak, te ördög.


Most egy induló foszlányai botorkáltak le a pincegádoron. És velük valami sápadt fénycsillámok, amelyek hunyorogva álltak meg az ajtó tört üvegjein. E pillanatban csörrenve repedt meg a lámpa üvegkürtője. Korom szálldosott.


Jön az egyik fény. A másikra nincs szükség, mormogta a mongolarcú és lecsavarta, elfújta a lámpát.


A ritmus most teljes erővel feldübörgött, a menetelő millió lépteinek döngése. És az induló úgy vágott le a gádoron, hogy majd kettéhasította az egyetlen ép ajtóüveget is.


A Mjaznidszkaja felé mennek.


Az üvegek zörögtek, a pincefalak remegtek, salétrom és fekete bogarak hullottak le róluk.    ,


Kilencedszer, azt mondod? – kérdezte a verklis. És ezután mindig, mindig így lesz? Azt mondtad?


Szikkadt, öreg teste együtt remegett az üvegekkel és pincefalakkal. Az ajtón hosszú fénydárda vágott be és remegve állt meg a x-lábú asztal szutykos lapján.


És ezt nekem mondod, te ördög? Nekem, egy Kutusov hercegnek? – ordított fel egyszerre magánkívül a félszemű? Nem, nem lesz mindig így! Tudja meg hát minden vörös bitang! Kimegyek és megmondom nekik! Az egész csürhe gázoljon rajtam keresztül! Tapossanak a véremben. De elébük állok és megmondom...


Felugrott az asztalra és ordítása állati üvöltésbe csapott. Aztán egy ugrással az ajtónál termett. Elvesztette egyensúlyát és arccal zuhant a töredezett üvegekbe. A szilánkok csörömpölve hulltak alá és ő hátrabukott, a gádort átszúró fénydárdától homlokon találva.


A korcsmáros némán, mozdulatlanul figyelte, hogyan ömlenek a kis vércsíkok tajtékzó szájának kiáltásra meredt nyilásába.


A konyhából kihallatszott a papagályok kiáltozása és a kakadú rikoltozása. Az öreg felnyitotta félszemét.


Hozd ki a régi verklimet. – mondotta parancsolón, mint egy nagyúr.


A pince mennyezete egyre erősebben döngött, a Varsavianka egyre ellenállhatatlanabbul harsant ki ezer és ezer zeneszerszám, millió ember torkából és a nagy ritmus dübörögve uralta & tér minden porcikáját.


Forgasd, – mondta a félszemű hörögve.


És a régi kintornán nyekeregve mászott elő a régi himnusz:


Bozse Carja chranyi.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal