HU  |   RO  

Korunk 1928 December

Antidemokrácia


Turnowsky Sándor

 


A világháború előtt a demokrácia nem volt probléma, mert mindenki demokrata volt. Helyesebben: mindenki a demokrácia illuziójában élt. Az emberiség ősbűne, a „Denkfaulheit” virágkorát élte a háború előtti években s az emberek még sokkal könnyelműbben indultak jelszavak után, mint manapság s még kevesebbet gondolkoztak azon, hogy mennyi realitásuk van az olyan világmegváltó szavaknak, mint a demokrácia.


A háború előtt a kapitalista épp oly demokrata volt, mint a szociálista. Természetesen mindakettő a maga módja szerint. Volt egy kapitalista demokrácia és egy szociálista demokrácia, utóbbiból pláne összevont jelszó lett: szociáldemokrácia. Kapitál-demokrácia még nem volt, de közelálltunk már hozzá.


A kapitalizmus kezdetben ellenségként állt a demokráciával szemben, de később rájött, bogy egészen jól ki lehet vele jönni. A kapitalizmus ugyanis nem az az értelmetlen mechanizmus, amilyennek Marx képzelte, hogy megteremti a maga sírásóít s vakon rohan a pusztulás felé. A kapitalizmusnak is nyitva volt a szeme s épp úgy hasznosította a maga javára a szociológia leszűrt eredményeit, mint a szociálizmus. Különösen a tömeglélektan megállapításaiból, Sighelle és Le Bon tanaiból merített hasznos instrukciókat, hogy miként kell kezelni a demokráciát. Ha Macchiavelli a Hercegnek ajánlotta az uralkodás művészetéről írott könyvét, Gustave Le Bon a demokrata Politikusnak dedikálhatta volna nagyszerű könyvét, a Psychologie des foules-t.


A tömeglélektan pőrére vetkőztette a tömegek lelkületét s alaposan megtépázta a népakarat szentségének nimbuszát. Le Bon majdnem matematikai pontossággal bizonyítja, hogy mindig az ostobaság és sohasem a Szellem az, ami a tömegekben akkumulálódik. Hogy azok az általános érdekű határozatok, melyeket kiváló, de egymástól különböző emberek hoznak, semmiben sem különböznek a korlátolt emberekből összeverődött emberek határozataitól. Hogy a tömeg hiszékeny, mint a gyermek, kegyetlen, mint egy hisztérikus nő és felelőtlen, mint egy deszpota. Hogy a tömeg érzéketlen marad minden iránt, ami a legminimálisabb elmélkedést, gondolkodást tételezi fel s hogy nem igazságokkal, hanem megtévesztésekkel mozgósították mindenkor a tömegeket. És hogy a tömegek lékentartásának és irányításának épp úgy megvan a maga biztos metodikája, mint az állatszelidítésnek.


Nos, ezt a metodikát alaposan elsajátították a kapitalizmus publicistái és demagógjai. Az egész demokrácia ma azon fordul meg, hogy azt a pártot illeti az ország, a hatalom, a dicsőség, amelyik választások alkalmával meg tud mggának szerezni 50% plusz 1 szavazatot. Mellékes, hogy ez a többség hogyan jött létre 8 kikből áll, a szavazatokat egyszerűen csak számba veszik. Minden „Stimmvieh” szavazata egy numerus s még csak le sem mérik, mint baromvásárkor az élősúlyokat.


Egy üres kvantitatív elv tehát ma a demokrácia alapelve, hogy amit a Szám mutat, az a helyes és az észszerű. Ennek a számnak a megszerzése a kapitalizmus számára egyszerű technikai kérdés csupán. Működésbe kell hozni a közvéleményt átgyúró szervezetet, melynek alkatrészei: a sajtó, a tribün, a katedra, a megvásárolt írók, költők, publicisták, papok, demagógok serege, s annak segítségével a szociális centrifugális erők centripetális erőkké változtathatók át.


Ez a jól bevált kapitál-demokrácia természetesen csak a választások lezajlásáig tartott. Mihelyst a gépezet segítségével létrejött a „demokratikus” többség, egy csapásra vége volt, a demokráciának s helyébe lépett a burzsoa diktatura a demokratikus többség jogán. Annak a többségnek jogán, mely legtöbbször korrupció, megtévesztés és megfélemlítés általjött létre, de legjobb esetben is csak az átlagemberek, az alacsonyrendűek, középszerűek, korlátoltak egyszóval a „Durchschnitt” és sohasem a legjobbak, legnemesebbek, vagyis a szellemi elit véleményét fejezi ki. Találóan mondja Kurt Hiller, hogy az összes diktaturák közül a többségi votumon alapuló diktatura az, melynek legkevesebb köze van a Szellemhez.


Érthető tehát, hogy amíg a kapitalizmusnak módjában állt „demokratikus alapon” biztosítani a maga diktatúráját, hű maradt ahhoz a demokráciához, melyben sohasem hitt s amely számára sohasem jelentett egyebet üres jelszónál.


Sokkal kevésbé érthető a szociálizmus demokráciája. A szociálisták komolyan vették a demokráciát s azt hitték, hogy ha életbe lép egyszer az igazi hamisítatlan általános, egyenlő titkos választási jog, a szociális kérdés egy csapásra megoldódik. G. B. Shaw maró gúnnyal ír erről a tévhitről. (G. B. Shaw: The intelligent woman’s guide to socialism and capitalism. London 1928.) A szociálisták úgy képzelik mondja Shaw hogy a demokrata szavazó a tökéletes állam mikrokozmosza. Tökéletes diplomata, tökéletes közgazdász és jogász. Minden kérdést felfog és megért. Ráadásúl tökéletes gondolatolvasó és frenologus. Ha elébe állítanak valakit, aki az ő szavazatára reflektál, azonnal meg tudja mondani, megfelelő-e ez a jelölt vagy sem. Ezen a feltevésen épül fel az általános választójog, a plebiscitum, a lajstromos szavazás és a demokrácia többi rekvizituma. Ha mindezt nem tételezzük fel a választóról, semmi értelme sincs az egész választói jognak.


Aminthogy a gyakorlatban nem is bizonyult alkalmas módszernek a tiszta demokrácia elveinek realizálására. A tiszta demokrácia eredetileg a halhatatlan szabadság pátosza volt minden elnyomással szemben s a szociálizmus lett volna hivatva arra, hogy a forradalom tüzében megtisztult demokrácia örökét átvegye. A tiszta demokrácia nem tűr semmiféle elnyomást, legkevésbé a bölcsek, okosak, jók, nemesek elnyomását még ha kisebbségekben vannak is a közönségesek, az ostobák, a félrevezetett filiszterek többsége által.


A demokrácia népszuverénitást jelent s a legfontosabb kérdés, hogy ki képviselje ezt a szuverénitást. (A demokrácia ideálja természetesen az egyhangúság, ideális demokrácia az, hol nem is kerül szavazásra a sor.) Népszuverénitás, képviselve a nép legjobbjai által, ez az igazi demokrácia. Népszuverénitás, képviselve a numerikus többség választotta középszerűek, alacsonyrendűek, korlátoltak által, ez a többségi elv segítségével létrejött meghamisított demokrácia.


A szociálizmus sohasem törekedett az eszményi demokráciára, hanem elfogadta a burzsoázia áldemokráciáját s megelégedett azokkal a csekély eredményekkel, melyeket ennek a demokráciának a segítségével elérhetett. Ebben a demokráciában a szociálizmus nem sokat törődött eredeti célkitűzésével, a mozgalom teljesen elvesztette forradalmi lendületét s a szociális kérdés végleges megoldása a szociálizmus által a végtelenbe tolódott. („Das Endziel is nichts, die Bewegung Alles.”)


Ebben a szociálizmus által is támogatott demokráciában fejlődött ki a kapitalista államok imperiálizmusa, melyből történelmi szükségszerűséggel keletkezett a világháború.


II.


A világháború kitörése meghozta a szociálizmus számára a végleges kiábrándulást a demokrácia illuziójából. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy milyen veszedelemmel járt a szociálizmusra nézve a kapitalizmus áldemokráciájához való alkalmazkodás. Hogy az a kompromisszum, melyet merő külsőségnek, taktikai kérdésnek fogtak fel, végeredményben belső kompromisszumot jelentett, mely megbénította az osztályharc lendületét s valósággal eltérítette a szociálizmust a végcél felé vezető útjáról.


Marx történetfilozófiai folyamatnak tekintette a munkásság osztályharcát, mikor megállapította, hogy a proletáriátus a maga közvetlen osztályérdekeiért küzdve nemcsak a kapitalista osztályelnyomást szünteti meg, hanem kiküzdi a világ felszabadítását minden elnyomás alól. A marxi felfogás szerint a proletáriátus az emberiség szociális megváltásának hordozója. És ha a szociálizmus hű maradt volna ehhez a marxi szellemhez, ha a messianizmusnak ez a pátosza áthatotta volna az egész munkásmozgalmat, nem történhetett volna meg, hogy Európa munkássága a döntő pillanatban megtagadja az Internacionálét s a háború, mellett foglal állást.


A tömegek ösztönösen érezték, hogy ez a szégyenteljes állásfoglalás szükségszerű következménye volt a demokratikus pártokkal évtizedeken át folytatott kompromisszumos politikának. Általánossá lett az elkeseredés az ellen a „demokratikus” rendszer ellen, mely ezt a katasztrófát felidézte s igy kezdődött meg már a háború legelején a szociálizmus szakítása a demokráciával. A háború után pedig még intenzivebbé vált a demokráciától való eltávolodás minden vonalon.


Az ötödféléves háború szemléltető oktatást nyujtott arról, hogy az erőszak eszközeivel milyen könnyen megy végbe sz egész államszervezet átalakítása. Hogy a termelésnek és a javak elosztásának központi szabályozása, egy ország egész népének egy kooperációs szervezetbe tömörítése minden előkészület nélkül, máról holnapra megtörténhetik s az emberek nagyszerűen alkalmazkodnak az új rendhez. A hadvezetőség nem igen szokta mérlegelni a viszonyok érettségének kérdését, nem kíváncsi a nép véleményére, nem rendel el népszavazást, hanem a legkíméletlenebb diktatúrával formálja át az egész Hinterlandot.


A háborúban megkezdődött a gazdasági élet államosodása. (Durchstaatlichung ahogy Renner ezt a folyamatot nevezte.) A magántulajdon szentségének elvét alaposan megtépázta a hadijog. Megszünt a vállalatok önállósága, a termelési eszközök monopóliumát az állam kivette a tőkések kezéből s nemcsak azt szabta meg, hogy mit termeljenek az üzemek, hanem meg is szervezte a termelést. (Ipari kényszertársulás.)


A háborús gazdaságnak eme jelenségeit igen sokan a szocialista jövendő állam lépcsőfokának, a Zukunftstaat főpróbájának tekintették. Ma már tisztán látjuk, hogy milyen naivitás volt a forgalmi és fogyasztási korlátozások rendszerét (mert hiszen lényegileg ebből állott csupán a „hadiszociálizmus”) párhuzamba állítani a szociálista államideállal. Ámde a háború alatt nemcsak „néhány lelkes német filozófust” ahogy Jászi Oszkár írja egy helyütt hanem a szociáldemokraták nagyrészét is megtévesztette ez a látszólagos analógia. A háború harmadik évében például a magyar szociálisták hivatalos lapja ezeket írja a háborús gazdasági rendről:


„Tagadhatatlan, hogy a mai állapot közelebb áll a kommunista termelő rendhez, mint a háború előtti kapitalizmus.(Népszava 1917. julius 2.) „A hadi szociálizmus igen érdekes tanulság, megmutatja, hogy a kapitalizmus nem örökkévaló, hanem meg is tud változni és hogy az emberek szervezett akarata már éretté tudja tenni legbensőbb természetével ellentétes változásokra is.” (Népszava 1917. november 29.)


A dogmává jegecesedett marxi tételek magyarázata kezdett új irányt venni. Egyre nagyobb tért hódított a szociálisták közt az a felfogás, hogy szakítani kell az eddigi taktikával, mert dőreség csak tanítva és hitet terjesztve várni az időt, mikor az emberiség önakaratából megszületik az új világrend. Az új doktrína így szólt: Ha szilárdul meg vagyunk győződve, hogy csak egyetlen megoldás létezik, akkor nincsen mire várni, meg kell valósítani a kitűzött célt az erőszak eszközeivel és nem bír döntő jelentőséggel az a történetfilozófiai kérdés, hogy érettek-e a viszonyok vagy sem?! A rögtöni és bármi áron való megvalósításra irányuló akarat épp oly integráns része a helyzet megérettségének, mint az objektivált viszonyok.


A háborúból hazatért tömegek magukkal hozták az erőszakosság és türelmetlenség szellemét s rendkívül fogékonyak voltak az új ideológiával szemben. A háború után szimpla alternatívává egyszerűsödött le az a temérdek vita, ami a szociálizmus taktikája körül az azelőtti időkben lefolyt. A társadalom átalakításának szükségessége, ami a háború előtt távoli, úgyszólván a végtelenbe kitolt lehetőség volt csupán, a ma akut, gyakorlati problémájává vált, melynek megoldása elől immár kitérni nem lehetett. A szociálizmus problémája a háború után már csak ez az egy kérdés volt: Akarjuk-e a szociálizmus azonnali megvalósítását az erőszak eszközeivel, vagy sem? A túlnyomó többség igennel felelt erre a sorsdöntő kérdésre s a szociálizmus egyetlen komoly képviselőjévé a bolsevizmus lett.


Ámde ugyanekkor a kapitalizmus is letért a demokrácia útjáról s ez is természetes folyamat volt, akárcsak a pajzs feltalálása az első kardcsapás idején. A kapitalizmus is kénytelen volt magáévá tenni azt az eddig tagadásba vett marxi megállapítást, hogy a történelem osztályharcok sorozata s mint osztály kezdte meg a maga nyilt szervezkedését ugyancsak az erőszak elvi állaspontjára helyezkedve. (M. J. Bonn; Die Krisis der europĂäischen Demokratie. München 1926.)


Az első megnyilvánulása ennek a nyilt osztályharcnak a fascismus volt. Mussolini reakciós ellenforradalmi mozgalma eredetileg forradalmi mozgalomnak indult. Nitti szerint az 1919.-i fascismus nem volt más, mint enyhébb formájú kollektivizmus. (Francesco Nitti: Bolschevismus, Fascismus und Demokratie. München 1926.) Ámde a szociálistákat abban az időben az 1919. év forradalmi atmoszférájában nem elégítette ki Mussolini szociálizmusa, mely akkor már a polgári radikálizmus következményeinek sem felelt meg.


A szociálisták állandóan támadták s renegátnak deklarálták egykori elvtársukat, Mussolinit, az Avanti volt szerkesztőjét. Nitti nagyrészt erre a kollizióra, Mussolini egyéni sértődöttségére vezeti vissza a fascismus történelmi jelentőségű pálfordulását. Szerintünk ez a megállapítás merőben téves, túlbecsülése annak a befolyásnak, melyet egy vezető egyéniség, még az Übermenschet legjobban megközelítő is, gyakorolhat történelmi események determináltságára. A fascizmus metamorfózisának szerintünk egészen más okai voltak és pedig a következők:


A háború után a kapitalizmus nagyon gyenge lábon állt Itáliában. A burzsoázia érezte, hogy kezd kicsúszni lába alól a talaj. A nagyiparosok féltek és pedig joggal a vállalatok szociálizálásától, a latifundiumok urai remegtek egy fenyegető radikális agrárreformtól, kereskedők egzisztenciájukat féltették az egyre nagyobb arányokat öltő szövetkezeti mozgalomtól és igy tovább. Nos, a történelem azt bizonyítja, hogy mindig az a csoport vagy társadalmi osztály folyamodik a diktatura eszközeihez, amelyik veszélyeztetve érzi uralmát.


Igy történt ez Itáliában is. A hatalmát féltő burzsoáziának kapóra jött Mussolini és a szociálisták közötti ellentét s igyekeztek azt mentől jobban kiélezni. Mikor aztán az ellentét nyílt szakadáshoz vezetett és Mussolini kezdett jobbra tolódni, hozzá csatlakoztak az összes ellenforadalmi elemek. Ez az átalakulás nem máról holnapra történt. Mussolini még 1922-ben is radikális elveket hirdetett s néhány héttel a római bevonulás előtt még republikánusnak vallotta magát. Mihelyst azonban a király is kénytelen volt deferálni s kinevezte miniszterelnökké, egyszerre monarchistává s szélső reakcióssá vált. Úgy cselekedett, ahogy Marx leírta a forradalmi úton uralomra jutó burzsoázia magatartását: „Leszedte a megszenteltetés palástját minden eleddig szentnek és tiszteletreméltónak ítélt tevékenységről. A politikai illuziók leplébe burkolt kizsákmányolás helyére a nyílt, szemérmetlen, közvetlen és otromba kizsákmányolást ültette. Megfizetett bérmunkásává tette az orvost, a jogászt, a papot, a költőt és a tudóst egyaránt.”


Rómában mondta el a Duce a fascismus hires hegyi beszédét, melyben megállapította, hogy a demokrácia feloszlásnak indult hulla, hogy a parlament csacsogó csőcselék s ugyanekkor komoly kinyilatkoztatásként mondta azt a viccet, hogy a népnek más jogát, mint a jus murmurandit. a mormogás jogát, nem hajlandó elismerni. És ezekből a blöffökből alkották meg Mussolini jogászai, papjai és tudósai a fascismus új államfilozófiai rendszerét.


A fascismus elmélete és gyakorlata gyorsan tette meg hódító utját európaszerte. Minden államban, ahol a burzsoázia veszélyeztetve érezte uralmát, megindul a fascista szervezkedés. Az első lépés természetesen a véres kard körülhordozása, az ördög falrafestése, volt.


„Sans le fascisme l´Italie allait devenir une seconde Russie ... ezzel a vészkiáltással kezdődik a francia fascisták kiáltványa s az ugyanezen célból félrevert harangok zajában indul meg egyebütt is, más elnevezések alatt, a burzsoázia fegyveres szervezkedése, az oligarchia és plutokrácia összefogása a társadalom összes valóban produktív elemei ellen.


III.


A háború utáni első évtized végén, ma már a gyakorlatban semmi sem maradt a demokráciából. Kezd eltűnni annak még & látszata is. Van még néhány ország, hol ezt a látszatot igyekeznek fentartani, ott meg a demokrácia belső fogyatkozásai miatt fog előbb utóbb csődöt mondani ez a letűnt politikai principium. Németországban például a parlamenti demokrácia kezd életképtelenné válni. A háború után a gazdasági kérdések annyira előtérbe léptek, hogy azok szükségképpen maguk után vonták a pártok elaprózódását, amit még nagyban előmozdít a demokratikus elveknek megfelelő proporcionális választójog is. Ez az állapot nagyon megbénítja a parlamentek eredményes munkáját, de a német pártok nem is szándékoznak ezen változtatni, mert mindenáron késleltetni akarják a társadalmi erőknek a kapitalizmus és szociálizmus éles választóvonala szerinti átcsoportosítását, a két nagy front kialakulását. (M. J. Bonn i.m.)


Ámde minden jel arra mutat, hogy az átcsoportosulásnak ez a történelmileg determinált folyamata sokáig fel nem tartóztatható s mihelyt ez bekövetkezik, az a hatalmi csoport, mely hamarább jut túlsúlyra, csak a diktatura eszközeivel fogja uralmát biztosítani mire természetesen a másik tábor is az erőszak eszközeivel fog érvényesülésre törekedni.


Néhány év, vagy néhány évtized s a demokráciának még a látszata is eltűnik a politikai horizontról. A demokrácia pedig meg fog maradni annak, ami mindig is volt: politikai ideálnak, olyannak, mint Plátó állama, vagy az ideális anarchizmus.


IV.


A demokrácia eredetét a görög városok alkotmányára szokták visszavezetni. Az antik demokrácia maximális posztulátuma a törvény előtti egyenlőség volt. (V.ö. David Koigen: Die Kultur der Demokratie. Berlin 1916.) És mi sem jellemzi jobban az evolúció csigalassúságát, mint az, hogy még ennek a szerény célkitűzésnek megvalósulásához is több, mint kétezer évre volt szüksége az emberiségnek s még akkor is a jogegyenlőségnek csak külső formájához jutottunk el. Lényegileg még a mai társadalomban sem létezik jogegyenlőség. A törvény mondja maró gúnynyal Anatole France fenkölt egyenlőséggel egyformán megtiltja szegénynek, gazdagnak az uccai koldulást, a híd alatt hálást és a kenyérlopást. És Chestertonnak is igaza van, mikor megállapítja, hogy a törvény olyan mint a Claridge-hotel, (egy előkelő méregdrága szálloda), melyet mindenkinek egyformán joga van igénybe venni...


A modern demokráciát egy világ választja el az antik demokráciától: a krisztianizmus világa. A modern demokrácia alapeszméje: a legteljesebb emberi egyenlőség elve, ahogy az 1789,-i alkotmány ezt kifejezi: minden ember születésénél fogva szabad és egyenlőjogú, a krisztusi eszmékben gyökerezik. És a modern demokrácia belső ellentmondása éppen abban áll, hogy ezt a vallási elvet igyekszik a gyakorlatba átplántálni.


Az egyenlőség elve csak a metafizika birodalmában lehet érvényes. A vallások szerint az emberek isten előtt egyenlők, de emberi társadalmakban az emberek abszolut egyenlősége el sem képzelhető. Gyakorlatilag a teljes egyenlőségnek csak akkor volna értelme, ha az emberek egyenlő értékűek is volnának. Ámde természeti adottságokat hogy az emberek nagyon is különbözők semmiféle politika meg nem változtathat. A Természet nem ismer olyan erkölcsi kategóriát, mint az Egyenlőség. A Természetben semmi sem „egyenlő” legkevésbé az emberek. Ezzel a rajtunk kivül fekvő adottsággal számolnia kell a politikának. Találóan mondja Coudenhove Kalergi: A kiválónak semmi érdeme sincs, mégis kiváló, s az alacsonyrendűnek ha semmi bűne sincs, mégis alacsonyrendű (minderwertig). (C. K.: Krise der Weltanschauung.)


A demokrácia alapját képező egyenlőségi elvet revideálni kell. A politikai egyenlőség elve nem lehet több, mint csak ennyi: Mindenki induljon egyenlő feltételekkel az élet versenyének, senki se élvezzen előjogot csak azért, mert kiváltságos szülőktől származik, senki se jusson hátrányos helyzetbe csak azért, mert alacsonyrendű szülők házában jött a világra (V.ö. Kurt Hiller: Die Verwirklichung des Geistes im Staat. Berlin 1926.) Egyenlő értékűek egyenlő jogokat élvezzenek.


Az életstandard egyenlősítése (például Popper Lynkeus NĂährpflichtjének megvalósulása) még nem jelenti az emberek teljes egyenlőségét. Egészen bizonyos, hogy a termelés rendjének és a jövedelem-eloszlás módjának racionális, az összesség érdekében való szabályozása a szocializmus gazdaságilag egyenlőkké fogja tenni az embereket, de szellemi és erkölcsi tekintetben soha sem fog beállani (s nem is kívánatos) a teljes nivellálódás. És ezért nem valósítható meg a gyakorlatban az ideális demokrácia, mert annak előfeltétele az emberek teljes, gazdasági és szellemi egyenlősége.


A gyakorlati politikában ma demokrácián a többség uralmát értik. Az ideális demokrácia azonban egyhanguságra törekszik s nem a többség, hanem az összesség uralmának való engedelmességben áll. John Stuart Mill szerint is a demokrácia célja: hogy az egész nép, az egész egyenlően képviselt nép által kormányoztassék. Nos, az a kérdés, hogyan realizálható ez a célkitűzés?


Mindaddig, míg szellemi nívó tekintetében oly óriási differencia áll fenn emberek közt, mint manapság, addig merő illúzió egyenlően képviselt népről beszélni, mert a szellemileg kiválóbbak, még ha erkölcsileg alacsonyrendűek is, sőt gyakran éppen azért a demagógia eszközeivel könynyen félrevezethetik s érdekeikkel ellentétes határozatokra bírhatják a tömegeket. Ámde ez még a kisebbik veszedelem, mert van valami igazság abban, hogy a nép bizonyos egészséges ösztönnel rendelkezik érdekei felismerésére. Sokkal nagyobb veszélyt jelent az, hogy kapitalista társadalomban a tökének minden eszköz rendelkezésére áll, hogy a „demokratikus” többséget a maga számára biztosíthassa. Francis Delaisi: La democratie et les financiers (Paris 1921) cíkönyvében a statisztikai adatok egész arzenáljával bizonyítja, hogy Franciaországban a legdemokratikusabb választójog és parlamentarizmus ellenére hogyan biztosítja a maga számára a többséget a pénzarisztokrácia. „Ha helyes a történelmi materializmus írja Delaisi úgy a gazdasági téren döntő befolyású embereknek kell a politikában is uralkodni, akkor voltakép a francia nemzeti bank elnökének kellene a köztársaság elnökének lenni, a Credit Lyonnais igazgatójának a miniszterelnöknek stb. Valóban, majdnem így áll a dolog. De azok, akik a reális hatalmat a kezükben tartják, opportunusnak vélik, ha másoknak engedik át a hatalom látszatát. Erre szolgál nekik a parlamenti demokrácia, mely lehetővé teszi a nagytőkéseknek és nagybankoknak, hogy tényleg uralkodhassanak, korlátlanul uralkodhassanak és senki direkte meg ne támadhassa őket. A demokrácia egy spanyolfal, amely eltakarja és védi hatalmukat.”


Kapitalista társadalomban ez nem is lehet másként. Nyilvánvaló, hogy a legtökéletesebb választójog sem alkalmas eszköz arra, hogy a társadalom minden egyes tagjának a közügyek intézésére vonatkozó akaratát kifejezésre juttassa. Demokratikus választójoggal legfennebb a többség akaratának érvényre jutása biztosítható. A többség akaratának való engedelmesség azonban amint fentebb kifejtettük nem felel meg a tiszta demokrácia követelményeinek. Ismétlem: igazi demokrácia nem a többség, hanem az összesség akaratának való engedelmességben áll, s minthogy az összesség akaratának kifejezésre juttatására nincs megfelelő politikai eszköz, ezért a gyakorlati politika szempontjából az ideális demokrácia utópiának tekinthető. Természetesen a gyakorlati politikába teoriák, elvek, eszmék soha „restlos” át nem plántálhatók.


A demokrácia végcélja: hogy a társadalom minden öncélú egyedének akarata érvényre juthasson, hogy, amint Constant Benjamin mondja: senki se legyen kénytelen más törvényeknek engedelmeskedni, mint amelyeknek létrehozásában aktive közreműködött, hogy joga legyen még a forradalomhoz is, ahogy a francia alkotmány 35. §.-a kimondja: „– midőn a kormány nem tiszteli a nép jogait, a nép s a nép minden egyes alkotó eleme jogot nyer a lázadásra, sőt ez legszentebb kötelessége is.”


(E helyen nem térhetek ki, mert igen messze vezetne, annak a felette érdekes kérdésnek taglalására, hogy milyen viszonyban áll az ideális demokrácia az ideális monarchiához. Les extrémes se touchent, annyi bizonyos, hogy ahol az ideális demokrácia végződik, valahol ott kezdődik minden eszményi politika végcélja: az ideális anarchia)


A gyakorlati politikának azonban számolnia kell a száméra az elvek tisztaságánál is fontosabb következménnyel, a társadalmi kooperáció biztosításával, s ezért van az, hogy soha politikai ideálok a maguk tisztaságában meg nem valósíthatók s a politika csak kompromisszum lehet a helyesnek felismert princípium s a mindenkori gyakorlati lehetőségek között. A demokrácia tekintetében a kompromisszum abban áll, hogy a közügyek intézésében az egyéni tevékenység, a véleménynyilvánítás és az inaciativa szabadságának maximuma biztosítandó az egyesek számára és a jog és a szabadság határa addig terjedjen, míg általa a kooperáció lehetősége veszélyeztetve nincs.


Wilhelm Ostwald, a nagy természettudós egy nemrég megjelent tanulmányában (Theorie der Demokratie. Neue Freie Presse 1928 IX. 18.) a demokrácia elméletével foglalkozik s bár egy Nobel-díjjal kitüntetett tudóshoz nem méltó dilettantizmussal tárgyalja a kérdést, zseniális intuícióval világítja meg a demokrácia problémáját. Ostwald is megállapítja, hogy a szavazás útján létrejött többségi akarat érvényesülése ellentétben áll a demokrácia elveivel. „Demokrácia nem jelenti a többség uralmát s a többség uralma nem demokrácia.” Ostwaldnak, ki sohasem foglalkozott gyakorlati politikával, gyakran volt alkalma elnökölni különféle tudományos kongresszusokon, s az ott szerzett tapasztalatai alapján alkotta meg a maga teóriáját a demokrácia lehetőségeiről. Ezeken a kongresszusokon írja Ostwald sohasem bocsájtottam szavazás alá a vitás kérdéseket. „Ha valamely kérdésre nézve a kongresszus tagjai nem tudtak megegyezni, felfüggesztettem a tárgyalást, később újra napirendre tűztem a kérdést, minden véleménynyilvánításnak tág teret engedtem, s addig hagytam folyni a vitát, ha napokig tartott is míg végre s ez majdnem minden esetben sikerült is egyhangú, vagy megközelítőleg egyhangú vélemény alakult ki, úgy, hogy szavazásra sohasem került sor.”


Nos, bármennyire is naivnak látszik a nagy természettudós politikája, mégis igaza van Ostwaldnak: az az igazi demokrácia, hol nincs diadalmas többség és duzzogó kisebbség, hol nem kerül szavazásra a sor, hanem egyhangú véleményre jutnak az érdekeltek. Ostwald valóban megoldotta a demokrácia kérdését, csak az a kár, hogy nem a gyakorlati életben, hanem politikai szempontból légüres térben, „Weltfremd” tudósok gyülekezetében.


A demokrácia ideálja valóban az egyhangúság, de ez egyelőre csak tudósok gyülekezetében érhető el. Azokon a kongresszusokon, ahol Ostwald elnökölt, minden előfeltétele adva volt az ideális demokrácia megvalósulásának. A kongresszus tagjainak szellemi nívója majdnem egyenlő s így megvolt a lehetősége egymás meggyőzésének. Biztosítva volt a tárgyalások higgadt tempója, a határozatok hozatala nincs időhöz kötve. Ha nincs megegyezés, már maga a tárgyalás is eredmény, eszmeérlelő munka határozat nélkül is. Azután ami a legfontosabb: Ostwald tudósai anyagilag egyáltalában nincsenek érdekelve a kérdések eldöntésénél. Hogy a mechanikai világnézet helyett az energetikai világfelfogást „fogadják el”, vagy abban a kérdésben határoznak, hogy mi az absztraktum és mi a valóság, az anyag-e vagy az energia, mindezen kérdések miként eldöntése nem érinti a kongresszus tagjainak anyagi érdekeit, s így az állásfoglalásnál kizárólag tudományos meggyőződésük lehet irányadó.


Feleslegesnek tartom Ostwald példájának naivitásával bővebben foglalkozni, hisz annyira nyilvánvaló, hogy egészen más világ az objektiv tudósok gyülekezete s ismét más világ a politika, az érdekek ádáz harca. Ostwald azt igyekszik bizonyítani, hogyan oldható meg a demokrácia kérdése s ehelyett azt bizonyítja, ahogy a probléma, éppen az általa felhozott analógia alapján, megoldhatatlan.


Ideális demokrácia csak egy osztálymentes társadalomban valósulhat meg, hol nincsenek gazdasági különbségek, vagy ahol azok legalább is annyira nivellálódtak, hogy senki se olyan gazdag, hogy mást megvásárolhasson senki se oly szegény, hogy magát eladni legyen kénytelen (Voltaire) s amely társadalomban az intelligencia annyira általános, hogy senki felett diktaturát se gazdasági eszközökkel, se demagógiával gyakorolni nem lehet. Örök igazság Széchenyi megállapítása: „A közinteligencia nevelése az önkény egyedülegvvaló fékje.”


Ha utópia az, hogy ilyen társadalom valaha is megvalósulhat, akkor utópia az egész demokrácia. (Marosvásárhely)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal