HU  |   RO  

Korunk 1928 November

Hátrább az agarakkal


K√°llai Ern√Ķ

 


...vagy nem azért élünk, hogy lakjunk


 


„A technika, a térben való előrejutás, a szállítás, a termelés megszervezése körül elért eredmények, az ilyen területeken beállt újulások jelentik a történelmet. Minden más szemlélet alapjában elhibázott.”


 


Forgó Pál: Új építészet


Ez a barátságtalan felszólítás a materializmus szellemi ügyvivőit, az észelvűség oktalan propagandistáit, a gyárak és gépek íróasztalos rajongóit, az amerikanizmus európai lelkendezőit illeti. Sajnos, nem kis részben azokat a modern építészeket, akik nem érik be munkájuk hasznos voltának tudatával, hanem vizzel öblíthető klozettjeik, lapos tetőik és villamos lakásszerelvényeik dicsérete közben elmulaszthatatlan kötelességüknek tartják a filozófia és művészet, általában a szellem mélységes lebecsülését.


Hogy magyar aktualitáshoz kapcsolódjak, mindenek előtt Forgó Pállal kell néhány szót váltanom, akinek új építészetről szóló könyvét a „Korunk mult számában elismerő kritikai cikk méltatta. Ez a könyv szorosabban tárgyi vonatkozású fejezeteivel rendkívül érdemes és kivált magyar szempontból valóban jelentős, mert kezdeményező, hézagpótló munka, bárha európai viszonylatban aligha nyujt többet a modern nemzetközi építőművészeti irodalom ügyes feldolgozásánál. A könyv szorosabb szakmabeli érdemei annyira túlnyomóak, hogy fölösleges egyik vagy másik téves megállapítását szóvá tenni. Bántóbb, hogy a régi építőművészetnek egészen felületes, elégtelen, dilettáns értelmezésével teremt mesterségesen elsötétített hátteret, mellyel szemben az új építészet értékei persze annál ragyogóbb fényben tündökölnek. Ezt az önkéntelen hamisítást a legjobb szándék vezetheti, de az új építészetnek semmi szüksége sincsen arra, hogy prókátorai ilyen olcsó fogásokkal éljenek, bárha „az új kontra régi” per aktái koránt sincsenek még lezárva.


Forgó Pál történelmi visszapillantásait nem a tényekbe való, okokat és összefüggéseket kutató elmélyülés eredményezi, amire könyve szorosabb tárgyi részének szempontjából igaz, nem is volt szükség. A mult lebecsülése mögött materialista világszemlélet áll. De nem a történelmi materializmusnak olyan fajta alkalmazása a művészet-történelem szemlélete közben, mint aminő pl. Lu M√ärten nagyszerű, alapvető könyve a művészeti formák lényegéről és keletkezéséről. Az építészeti programmjában állítólag annyira exakt Forgó Pál materialista „világszemlélete” egyáltalán nem tudományos jellegű, hanem teljességgel vulgérfilozófia. Hihetetlen könnyelműséggel siklik el sokezeréves bonyolult összefüggések, korszakalkotó, hatalmas szellemi mozgalmak fölött, melyek nemzetközi horderejét, az életnek gyakorlati munkarendszerébe is mélyen beleavatkozó, kollektív jelentőségét mint nem létezőt, hogy úgy mondjam: egyetlen szuverén tollvonással egyszerűen letagadja.


Nem követem el az ellenkező hibát, nem tévesztem szem elől a történelem gazdasági és termeléstechnikai hajtó erőinek szerepét. Ez a szerep annyira fontos, hogy még a történelmi dialektika elsődlegesen anyagi vagy elsődlegesen szellemi voltának problémája is mellékes, amikor Forgó Pál materialista történetszemléletének kritikájáról van szó. Nyugodtan vállalhatjuk akár azt a felfogást is, hogy gazdasági tényezőkben rejlenek a történelem elsődleges lendítő erői. De így is: az ember lényének és életének milyen alacsony rendű fogalma kell ahhoz, hogy valaki a gondolkodás, a vallás, a művészet sokezer esztendős multját ne tekintse a történelem lényeges tartalmához tartozónak!


Valósággal groteszk tréfának hat, hogy erősítgetni kellessen a primitív kultuszoknak, az egyiptomi, az ázsiai vallásrendszereknek, a középkori kereszténységnek, az izlámnak milliónyi tömegekre ható, kollektiv életességét és hogy rá kellene mutatnom ennek az életességnek még ma is, a vasbeton- és géparchitektúra jegyében üdvözülő emberiség korában is csodálatra méltó emlékműveire. A gyakorlati életben, a gazdálkodásban, technikában, építészetben való alkalmazásoknak milyen tudatlan vagy felelőtlenül szándékos semmibevevése kell ahhoz, hogy valaki a filozófia és az elvont matematikai tudományok fontosságát éppen a gyakorlati életben viselt szerepük szempontjából igenlően ne méltassa. Arról nem is szólva, hogy az ember azért szakadt ki a kreaturális állati és növényi sors áldásaiból, hogy egész élete célját az evés, ivás, alvás, emésztés és nemzés műveletei körül emelt falakban lássa bármennyire tárgyilagos és a technika Összes vívmányaival felszerelt szériás standard-épületeket állítsanak is ezek a falak.


A Kant-i ige és a Cézanne-i kép bizonnyal... „pusztában elhangzó szó maradt az ember túlnyomó többségének számára”. Hogyne, hogyne, szó sincs róla, Forgónak igaza van, de ez a megállapítás annyira olcsó, hogy az első jöttment tőzsde-ügynök vagy katonatiszt is felvehette volna a pesti járda széléről. Ám, amikor Forgó Pál a legmagasabb rendű szellemi értékeknek a tömeg szempontjából való közömbös voltára hivatkozik, ne tévessze szem elől, hogy ezt a tömeget napról-napra az újságok, ponyva-irodalmi termékek, giccsreprodukciók és mozik áradata önti el olyan vulgérfilozófiával és vulgérművészettel, amelyben a szellem-óriások hagyatéka éli ezerszeresen felhígított, apró pénzre váltott, megcsúfított árnyéletét. Ami a zseniális gondolkozó, művész, felfedező vagy feltaláló számára az életenergiák végső megfeszülését, teljes latbavetését jelenti, ez a magasztos szellemi torna, a népszerűsítések és gyakorlati alkalmazások hoszszú, egyre jobban lejtősödö során végül is mint olcsó szórakozás, henye időtöltés jut el a tömeg életszférájába, szellemi színvonalára.


Forgó Pál, mint annyi modern építésztársa, folyton tömegszükségletekről beszél; borzasztóan szivére vette „az emberiség összességének sorsát”, mely sors megváltását nem holmi új, kollektív erejű, etikus vagy másfajta igéktől, hanem a gyáriparilag űzött építkezésektől várja. Jól van. Elvégre bizonyosan akad olyan suszter, vagy cipőgyáros, aki az emberiség üdvözülését az általa készített cipők egyetemes elterjedésétől látja függőnek. Miért ne, hiszen Ford is fordautót kíván minden ember keze-ügyébe, míg a brémai milliomos kávé-nagykereskedő Roselius szempontjából viszont az állítólag koffein-és egyéb méregmentes „Kaffee Hagaz emberiség sorstengelye. Tehát miért ne lássa Forgó Pál is a maga építész-kaptafájának szemszögéből a világot, főként pedig az istápolásra szoruló emberi összességet? Bármennyire indokolt kívánság is azonban, hogy lehetőleg sok, jó új falat szeretne látni maga körül, annyit mégis engedjen meg nekünk Forgó Pál, hogy ismételten figyelmeztessük őt a tömeg egyéb szükségleteire. Miért telnek meg estéről-estére a mozik meg zenéskávéházak, mulatóhelyek? Miért van a képes hetilapoknak milliós példányszámuk? Ez a sok szórakoztató alkalmatosság semmi egyebet nem terjeszt, mint megfelelően népszerűsített, azaz lealacsonyított formában: művészetet és szépirodalmat. No meg életbölcseletet. A vulgérművészet meg vulgérirodalom mindig is a zseniális szellemi alkotásokon élősködött. Ha nincsenek nagy zeneszerzők, úgy nincsenek mély, tiszta források, amelyekből a Zerkovitzok ki tudja hányadkézen merítik immár zavaros és sekélyes 1ère eresztett melódiáikat. Az impresszionista piktúra ugyancsak individualisztikus művészet volt és elindulásakor ugyancsak maga ellen bőszítette nemcsak a tömeget, hanem az akadémikusokat is. És ma? Nézzen végig Forgó Pál a részletfizetéses képkereskedések és fotografusok kirakatain vagy a derék kispolgári lakások százezernyi szobájában szerte a világon. Mindenütt ott látja majd ennek az impresszionizmusnak elkorcsosodott, giccses epigónjait, mint a szokványos tömegizlés kedvenc szemrevalóit.


Maga Forgó Pál is van olyan nagylelkű, hogy elismeri a modern müvészeti irányzatoknak, az u.n. izmusoknak egy kétségbevonhatatlan érdemét: üdvösen, termékenyítőleg, tisztítólag hatottak a modern építészetre. (Szerintem nem egy tekintetben ártottak is az új építészetnek, éppen a Forgó Pál által annyira hangoztatott gyáriparosítás szempontjából, melynek bizony ma is sok tisztára esztétikai, formalisztikus mesterkedés áll még útjában a modern házak részéről.) Hozzá tehetjük, hogy ez a hatás más térre is kiterjed. Németországban a gépek ezerkilométerszámra ontják a tapétasávokat, melyeken az expresszionizmus meg konstruktivizmus üli a tömeg ízléséhez szabott ékítményes tivornyáit. A linoleumgyárosok is haladnak a korral és ma már nemcsak perzsa szőnyegmintákat, hanem modernisztikus, tarka négyzeteket is aplikálnak gyártmányaikra. Aki tömegszükségletekkel számol az egyik oldalon és tárgyilagos, lehetőleg gyárilag készített házakat követel, az ismerje el ezeknek a szükségleteknek másik oldalát is és lássa be, hogy a tömegnek művészet is kell. Felhígított, korcsművészet persze, de mégis csak bizonyos válfaja a gyakorlati haszonelvűség és célszerűség szempontjából fölösleges fülbezengőnek vagy szemrevalónak. És ha már Forgó Pál más értelmét nem is hajlandó látni a művészet nagy aranyértékeinek, úgy mégis kérjük őt, legyen némi elnézéssel a Cézanne-ok, Rembrandtok, Lionardok és a haszonszőrű haszontalanok iránt, mert hiszen az ő haszontalanságaikból kerül ki idővel az a pótlék, melyet a tömeg fogyaszt művészetélvezeti cikk gyanánt. (Amivel korántsem állítom azt, hogy nincs olyan közvetlenül tömegfogyasztásra készült művészet: aktuális kép, színdarab, karikatura vagy zene, sanzon pl” amely zseniálisan magasrendű ne volna, akár a legjobb Chaplin-film. De az ilyen, kollektív megértésre készen fogamzott alkotások is csak Forgó Pál művészetellenes álláspontját cáfolják.)


Szó sincs róla: különbséget kell tennünk a henye l´art pour l´art, a dandy-művészet és az etikus művészet között. De a határok ingadozók és az individualisztikus polgári elszigeteltséget nyögő művészetért sem lehet csak magukat a művészeket felelőssé tenni. Az esztétikus egyéni és az anyagi közszükségletek között tátongó modern szakadékot, mint a modern ember általános szellemi és erkölcsi válságának egyik tünetét nem utolsó soron a gazdaság technikai forradalma okozta. Ez a forradalom teljesen fölborította, megzavarta a szellemi rendet is. Hogy pedig az imperializmus alá, milyen lovat nyergelt, annak világháborús emlékezetét éppen eléggé hordozzuk csontjainkban és idegeinkben. Nem is szólva a következő háborúról, melybe megint csak nyitott szemmel támolyog a világ, az összes locarnói, meg genfi egyezmények meg paktumok ellenére és nagyobb dicsőségére annak a „komoly, eredményes nemzetköziségnek”, melyhez újból lényegesen közelebb jutunk, miután „egész Európa egységes közlekedési rendjéről fog tárgyalni 1928 őszén egy nemzetközi kongresszus. Végleges döntést fognak hozni. A technika haladása, elveinek terjedése, előnyös eljárásainak belátása ...” – hát igen, ez az, ami „egyre közelebb vezet bennünket a komoly, eredményes nemzetköziséghez.” Legalább is Forgó Pál véleménye szerint, aki Kassák Lajos új folyóiratában, a „Munkában” roppant számok beszédét közli roppant megelégedettséggel.


Ne csodálkozzék az olvasó, hogy Forgó Pállal kapcsolatos mondanivalóim közben ilyen látszólag önkényes, rapszódikus, asszociativ gondolatmesgyéken csavargok, amelyek a l´art pour l´art-ról technikai forradalmon és világháborún át néhány soron belül immár gép és számimádó építészünk legújabb hivő közleményéhez juttattak el bennünket. Mindennek Forgó Pál provokálóan felületes ideológiája az oka, mely ellen nem csak szubjektivitásom minden idegszála, hanem az emberi kultura bonyolult összefüggései körül szerzett, merem állítani, hogy objektiv ismereteim is mind valamennyien hevesen és egyszerre tiltakoznak. Forgó Pál olyan súlyosan vét az összegező együtt-látás törvényei ellen, hogy ennek a látásnak valamennyi skálája tudatra kényszerül bennem, majdhogy egymást gátolva, keresztezve, de jogos önvédelemből, az objektív történelmi igazság nevében. Forgó Pál a tudatlanok, vagy tudni nem akarók elvakult biztonságával precizírozza a maga „ingadozás nélküli állásfoglalását a jelen mellett”, mely szerinte „nem szorul semmi védelemre.” Csak ezzel a tudatlansággal, vagy elvakultsággal vagyok képes megmagyarázni az olyan naivitást, mely még ma is, tíz évvel az ugyancsak nemzetközileg normalizált vasúti meg távírói viszonylatok közepette kitört világháború után és ki tudja, talán csak pár évvel a következő háború előtt a „komoly, eredményes nemzetköziség” eljövetelét várja az Európaszerte egységes közlekedési rendtől. Forgó Pál, az ujságolvasó nyárspolgárok áhítatával csügg a „nagy világ csodáin”, a rekordszámok szédületbe ejtik és boldog, ha ritkított betűvel szedetheti, hogy a „külföldi textilgyárak megállapodtak, hogy gallérokat, ingeket, zsebkendőket, kesztyűket, női harisnyákat ezután csupán egységes méretű (normalizált) anyagokból állítanak elő”. Hála Istennek, ezek után már igazán közel kell lennünk az igéret földjéhez, az Amerikából átszivárgó titkos gyáripari demokrácia most már hamarosan megteremtheti a normalizált, tipizált, szériás standard-nemzetköziséget és a világ fenékig béke meg tejfel lesz.


Lehetetlen nem csúfolódni! Forgó Pál elképesztő naivitással csügg a technika rekordszámain, főleg az amerikai számokon és egyenesen megható áhítattal, a vulgér-észelvűség groteszkül együgyű áhítatával hisz a technika világot megváltó áldásaiban. És nem is eljövendő megváltó szerepében! Félig-meddig már is elérkezettnek látja a földi paradicsomot, ha azt olvashatja és ujságolhatja, hogy 365.009 lakást láttak el 1927-ben az U. S. A.-ban elektromos hűtő-és jégkészítő-gépekkel. Vagy ha azt közölheti velünk, hogy Los Angheles (San Francisco) és New-York közt (4800 km.) technikai javítások révén ma már csak 2 napig tart a repülés, avagy hogy: „Az északamerikai Steel Corporation 50.270 munkása és alkalmazottja élt az idén részvényjegyzési jogával és s 145 dolláros árfolyamon átengedett részvényekből 95.082 darabot jegyzett. A részvények az acéltröszt törzsrészvényei.” Stb, stb, stb. Rendületlenül, csökönyösen hiszi Forgó Pál, hogy az amerikai indusztrializmus a maga rekord számforgatagának méhében hordozza a titkos demokráciát, melynek ő (Forgó P.) már annyi boldogító jelét látja, hogy be kell vallanunk: ilyen körülmények között az amerikaiak örökös, sztereotip mosolya valóban érthető és irigyelhető. Érthetetlen viszont, hogy pl. ez a híres demokrácia miért kényszeríti Upton Sinclairt arra, hogy az utcán maga árulja durva, csomagolópapirosra nyomtatott könyveit. Érthetetlen, hogy miért bojkottálja és teszi tönkre ez az üdvözítő demokrácia azt a lapkiadót, aki e szerzőnek Sacco és Vanzetti esetével foglalkozó, „Boston” c, regényét közölni merte. Valami félreértés lehet a dologban. Ugy látszik, nem olvassák Amerikában Forgó Pál prófétikus cikkeit, melyekkel a megváltó amerikanizmus dicséretét szaporázza, elismerésre méltó buzgalommal és lelkesedéssel. Mert ha olvasnák ezeket a cikkeket, akkor az amerikai gazdasági, politikai és szociális élet szörnyű diszharmóniái egyszerre elülnének, az anyagi és morális embergyilkolás minden könyörtelensége egyszeriben véget érne, a korrupció mérhetetlen mocsarai kiszáradnának és hirtelen tiszta fény gyulladna a hipokrita lelkekben. A milliárdosok és nincstelenek, köztük az a 60.000 is, aki pont a legjobb konjunkturájú 1925. évben halt meg éhen, puszta véletlenségből, nyilvánvalóan tévedésből, a titkos, amerikai demokrácia félreismerése következtében... mondom: a milliárdosok és nincstelenek belátnák, hogy hiszen ők egyformán gyermekei az áldott ipari demokráciának és szent volna a béke. Kisülne, hogy minden csak félreértés volt: excuse me, it was only a little mistake. Legfőbb ideje, hogy Forgó Pál Budapestről felvilágosító rádiógrammot intézzen Upton Sinclairhez, Sinclair Lewis-hoz, Menckenhez és az amerikai élet egyéb vádaskodó kritikusához, hogy hagyják abba elvakult tévirataikat, ne vágjanak olyan sötét arcot, hanem mosolyogjanak ők is a közismert recept szerint, mert hiszen minden rendben van, a pesti íróasztal mellől, az építész rajzasztala mellől nézve még a vak is látja: Amerikában dühöng a demokrácia.


Elég volt a keserű tréfából. Nem vittem volna ennyire, ha Forgó Pál amerikomániája nem volna tipikus hóbortja egy európaszerte kisértő, sekélyes, optimista észelvűségnek és gépimádatnak, szóval: vulgérmaterializmusnak, melyet fitogtatni ma ép úgy divat az oktalan túlokosak táborában, mint amilyen divat volt valamikor ugyanebben a táborban az aprópénzre váltott nietzscheizmus. Forgó Pál vulgér-materializmusa sajnos, nagyon is tipikus jelenség. À modern építészeknek egész serege él ezzel a fölényeskedő, arrogáns „világnézettel”, mely egyetlen kézlegyintéssel, sommásan ítélkezik az emberi szellem sok ezredév óta tartó, szakadatlan, fenséges küzdelmei fölött és lenézi ennek a küzdelemnek filozófiai vagy művészeti nyilvánulásait, mert nem lehet velük vasbeton falakat húzni, csatornázni és világítani.


Forgó Pál azokhoz az építészekhez tartozik, akik a célszerűségben és konstrukcióban nem csak épületbeli követeléseket látnak, hanem ezeket a fogalmakat minden emberi kezdések irányítói gyanánt szeretnék bevezetni. Szakmabeli tevékenységük köré olyan ideológiai köntöst kerítenek, amely minden üzletesnek örömére válnék. A haszonelvűségnek és racionalitásnak ezek a rövideszű fanatikusai az életalakítás fogalmát olcsó jelszóvá degradálják, amely rögtön kezüknél van, mihelyt olyasvalamiről folyik a szó, ami nem illik bele organizációs kiskátéjukba. Folyton az életről beszélnek, de valamilyen mechanizmust értenek rajta, melyből minden játékos örömet, minden spontán, teremtő szellemiséget kioperálnának, mint valami rendellenes mirigyet. És ezt nevezik aztán „szociális világnézetnek”. Mire való ez a sok fölényeskedő szóbeszéd a művészet haszontalanságáról? Hadd építsenek a urak házakat: ez nemcsak joguk, de hivatásuk és kötelességük is, kivált, ha valóban, használható épületeket teremtenek. De legfőbb ideje volna, hogy filozófiájukkal békében hagyják az embert. Házaik bár legalább fél olyan olcsók volnának, mint bölcsességeik, melyekkel a művészet halálát és a vurstli életességét szeretik hirdetni. Az ilyen bölcseségek csak arra valók, hogy az embert végérvényesen odakárhoztassák korunk hajszás termelő gépezetének kerekei alá. Ha a munkás beéri mozival és vurstlival, akkor munkaadói nyugodtan alhatják aranyozott álmaikat.


Kinek jutna eszébe tagadni a gép pozitív emberi értékeit, kivált ha elképzeljük a perspektívákat, amelyek a technikai gazdálkodás ma még fennálló funkciós, organizatórikus és sociális fogyatkozásainak leküzdése után várnak a jövő nemzedékekre. De viszont mi értelme volna az anyagi élet lehető tehermentesítésének, ha nem az, hogy magasabbrendű, szellemi erők lehető nagymértékű és általános felszabadítását, életrekeltését célozná? Mit tegyünk a sok megtakarított idővel, melyben édesmindnyájunknak bőven része lesz majd, ha technikai haladás és szociális kiegyenülés újra elhozzák majd a földi édent? Pusztán sportot csak nem űzhetünk. Szellemi igényeink is csak lesznek és ezeket aligha elégíthetjük ki úgy, hogy váltakozva működésbe hozzuk technikai életszerelvényünk különböző fortélyait... Ez ugyanazt jelentené, mintha szabad időnkben ma a WC vízvezetékét akarnók szakadatlanul működtetni vagy sorba nyomogatnók lakásunk villamos gombjait... Igaz, épp a lakás technikai felszerelése körül olyan túlzott versengés folyik ma, hogy ez a groteszk elképzelés nem is olyan lehetetlen. Az emberek szem elől tévesztik az egyszerű igazságot: Nem azért élünk, hogy lakhassunk, hanem azért lakunk, hogy élhessünk. Mart Stam, a kiváló hollandi építész, akit a gép-ellenes szentimentalizmus vádja igazán a legkevésbbé érhet (folyóirata az ABC kifejezetten a gép diktatúráját követeli), a következőket írja:


„Magától érthetődik, hogy örvendünk a technika haladásán. Aki azonban lakása számára a technika minden raffinériáját nélkülözhetetlennek tartja, az a parvenü benyomást kelti.”


„Ezért jobb lesz tehát lemondanunk az ideális lakásról és az ideális berendezésről. Erőnket elsősorban a minimál-lakásra kell fordítanunk, a butorok, az egész berendezés fontosabbak számunkra, mint a tisztogatás és a karbantartás eszközei: egyszerü butorokat kívánunk, mindegy, hogy szépek-e vagy nem szépek; egyszerü eszközökre van szükségünk.”


„A lakásberendezések terén mutatkozó túlsok találmánnyal tévútra terelődünk. Ezen az úton az élet nem válik egyszerűbbé, a házi munka nem redukálódik a lehető legcsekélyebb mértékre; ellenkezőleg, a háztartás ilymódon teljesen leköti érdeklődésünket és ez nem szabad hogy célunk legyen. A háztartás az életnek mindössze része, lehetőleg csekély része legyen csupán.”


Kell-e meggyőzőbb igazság, mint az idézet utolsó mondata? Lakásunk egész technikai haladása vajjon pusztán arra való legyen-e, hogy a makarti idők komplikációit a gépek és készülékek komplikációi helyettesítsék? Tovább követjük ezt a kérdést és kényszerü belső logikáját addig a határig visszük, ahol a lakás körül buzgólkodók kultusza (amelyet nem szabad összetévesztenünk a lakás értelmes igényeivel) a maga szociális és szellemi kétesértéküségében minden technikai pró és kontrától eltekintve is nyilvánvalóvá válik. Szabad-e, hogy a lakás kérdése életünk sarkalatos problémája legyen? Senki sem tagadhatja, hogy szükségünk van lakásokra, hogy még végtelenül sok jó és olcsó lakást kell építenünk, hogy kivált a proletariátus embertelen lakásínségén gyökeresen segíthessünk. Szükségünk van életünknek erre az anyagi megszervezésére, mert testünk kívánja és mert túl ezen az élet szellemi gazdagodásának és fölemelésének is előzménye lehet, ha lakásigényeink kielégítése meg nem mételyez bennünket kicsinyes és korlátolt, önző lakás-pszihózisokkal.


A „legtárgyilagosabb” lakásban is bőven halmozhatunk fel olyan kedélybeli értékeket, hogy végül is négy fal hangulatának elpuhult, nyomorult függvénye gyanánt éljük világunkat. A modern technika ép e tekintetben nyilvánvaló veszedelmeket jelent. Minél kényelmesebb és élvezetesebb fokra fejlődik a távolból hallás, meg távolba látás technikája, annál nagyobb a kísértés, hogy házunkat igazi barlanggá alakítsuk, melyből a nagyvilág dolgait tompa passzivitással és jóllakott önmegelégedettséggel szemlélhetjük. Az ember úgyszólván páholyban ül és onnan élvezi a világszínpad összes előadásait anélkül, hogy ki kellene mozdulnia a karosszékből vagy a jó meleg ágyból. Csakugyan, a nyárspolgári éden gyönyörü napjaira virradunk, ha lakásunk technikai organizációját ellen nem súlyozzuk legalább is azonos erejű célkitüzésekkel, melyek életünknek szélesebb, távolibb értelmet és gátlástalan, feszültséggel teljes, szellemi frissességet nyujtanak.


Ezért olyan kétes értékü le Corbusier tétele, aki a lakáskérdés megoldását a társadalmi egyensúly érdekében való feladatnak mondja. Veszedelmes tétel ez, még akkor is, ha csak az a szándék vezérelte volna is, hogy a lakásokról való gondoskodást a tőke és állama számára ízletesebbé tegye. A proletariátusnak WC-vel, fürdővel, világítással és körülötte nehány barátságos fallal való teljes ellátása a kapitalista szociál- és kultúrpolitika kezében hosszú lejáratú, de busásan jövedelmező üzlet lehetne. Mert ha a munkásnak megvan a maga kisded lakásmasinája a hozzávaló rádióval meg zöldséges kerttel, akkor bizony nem jutnak eszébe „ostoba gondolatok”. Hiszen ismerjük az u. n. „Schreber-kertecskék (kis veteményes, lugasos parcellák) áldását. Milliónyi apró villámhárítót ültetnek az emberek. Ha a munkást az üzemben elönti az epéje, akkor ezt a mérget otthon szépen „lereagálhatja”.


Hogy mit jelenthet a lakáskérdés megoldása a tömegek szellemi és szociális forradalmasítása nélkül, arra Hollandia a legjobb példa. Hollandia a föld lakásínség nélkül való országa, melyben az üres kiadó lakásoknak se szeri se száma, mert a kinálat már évek óta teljesen fedezi a lakás-szükségletet. Ez a háborus és forradalmas rázkodtatásoktól mentes ország már olyankor foghatott egy roppantul nagyarányú lakásépítkezéshez, amikor Európa nagyrésze még vérben és sárban fetrengett. A lakáskérdést Hollandia alaposan megoldotta... megoldotta volt már azelőtt is annyira, hogy hozzá hasonló rendezett állapotokra e téren sehol másutt nem volt példa... Nos, és hogyan áll ennek a boldog, lakásínség nélkül való országnak a szellemi mérlege? Van-e sivárabb, filisztrózusabb önmegelégedettség, mint a hollandiai?


Egy ellenpéldát: Az orosz lakásviszonyok leírhatatlanul siralmasak, a nyugateuropéer számára eleinte teljességgel elviselhetetlenül szűkek, primitívek, rosszak. De ha az országnak eme és másnemű anyagi bajain érzett kedvetlenségünket kis idő mulva leküzdöttük, bőségesen kárpótol bennünket az új életakarat etikus ereje, amely ébren tartja az emberekben a lelket.


Egészen más a helyzet Finnországban. Ha Szovjetoroszországból ebbe a „fehér” szomszédállamba érkezik az ember, úgy minden csupa ragyogó tisztaság, rend és jópolgári megelégedettség... és néhány nap mulva mégis sietve otthagyjuk derék finn rokonainkat, mert a zavartalan, nyugalmas életemésztésnek ez az atmoszférája egyenesen fullasztó.


A vulgérmaterializmus jegyében ideologizáló építészek véssék eszükbe: nemcsak a vallás és a művészet, a lakás és pláne a technikai standardlakás is lehet ópium. A szériás standardlakás is lehet kapitalista meg kispolgári eldorádó, antiszociális maszlag, odu, mely nem érdemel jobbat, mint hogy ujabb háborúk és forradalmak tüze borítsa lángba, míg csak az ember újra rá nem eszmél arra, hogy lelkének és szellemének is tartozik némi felelősséggel.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal