Emil Ludwig tehát ezt is meri. Goethe és Napoleon, Bismarck és II. Vilmos után meri a legnehezebbet és a legtitokzatosabbat, ami író számára adódhat: ábrázolni és megírni Jézust. D. F, Strauss, E. Renan és E. Troeltsch és a többi liberális theologus után, akik csak a történetet merték kutatni Jézus körül, Emil Ludwig a legkomplikáltabbat kísérli meg: ábrázolni az Emberfiában az embert úgy, ahogy jelentkezett a Jordán körüli tájban, a mindenféle szociális és vallási nyugtalanságok által fülledt időben. Emil Ludwig meri a legképtelenebbet: nyomon kisérni a csendes ács fiát, ahogy nő. Ahogy titokzatos képességek fakadnak belőle s ahogy lassan urrá lesz falvak és emberek és egy pillanatra egy csodálatos nép fölött. Emil Ludwig meri a legnehezebbet: nyomon kisérni a Jézusi tudat és érzület és kedély növekvését egész addig a pontig, amíg kikristályosul benne az eszmék ama felmérhetetlen és elérhetetlen gazdagságú szövevénye, mely által a töméntelen sokaságban múló és még mulandó emberi századok dacára is Egyetlen. Emil Ludwig meri elkapni a pillanatot, amikor világos lesz Jézus előtt, hogy belenőtt az időbe, azaz az idők teljessége és eszköze és szája lett. Meri a legendák minden szentessége s a szentség minden glóriái nélkül nyomon kisérni Jézus életét egész addig a pillanatig, amíg „élesen felkiált” a kereszten és – meghal. Meri minden reflexiók nélkül konkrét, emberi fogalmazásban a világmegváltó fenoment beállítani.EmilLudwig nem beszél sehol isteni küldetésről s a felfoghatatlan misztériumokat, melyek körül veszik Jézus alakját sehol sem próbálja értelmezni. Emil Ludwig, hogy úgy mondjam, Jézus emberi vonásaiból csinál regényt. Emil Ludwig tézise tehát a művészé. A tézise és a feladata nem az értelmezés, hanem az ábrázolás és a formálás s ezért a könyvben nem is Jézus _“jelentése” a fontos, hanem Jézus életének idilli és drámai, sőt tragikus momentumai. Emil Ludwignak nincs Jézus-problémája, mint a theologusoknak s az ezek nyomán mesterkedő Jézus-értelmezőknek s ezért nem is vitatkozik senkivel. Még csak nem is Messiás-könyvet ír, hanem egy „próféta történetét”. Sőt tulajdonképpen nem is az egyedül való, individualitásában jelentkező Jézust keresi, hanem az emberben, persze az akkori JudÃäeabeli emberekben való és élő Jézust. Ezért van tele a könyv mesterien ábrázolt figurákkal: az akkori zsidó világgal, mesterkedéseikkel, diplomáciáikkal, azaz mindazokkal, akik és amik körülötte éltek. S így ha a könyvben van valaminő probléma, úgy az csak lélektani s ez is csak a művészi ábrázolás síkján: – megadni a rajzát egy változó, belső és külső körülményektől függő emberi fejlődésnek. .. S mert ez a feladata s mert tényleg ezt csinálja meg (ismét mesterien! ) ezért mindenütt halgat. Halgat, mint a krónikás, akinek se kedélye, se kérdése, csak adatai vannak és az a törekvése, hogy mindaz, amit leír megjelenítse és közvetlenné tegye témáját... S mert így mindent magára az időre és a korra sűrít, ezért a könyv végső kihangzása tulajdonképpen nem is Jézusi-kérdés, hanem a zsidóságé. Mintha Emil Ludvignak az lett volna a célja, hogy e próféta-történetével a próféták népének egyik legnagyobb világtörténeti pillanatát ábrázolja, – a pillanatot, amikor Jézussal az egész világtörténelem, a Golgotha viharos délutánja után következő minden századok: igérkeztek és ők elmulasztották; elejtették Jézussal együtt. Ezt a gondolatot mélyebben és világosabban mér érintette D. Fr. Strauss. Emil Ludvig azonban művészi és drámai erővel aknázza ki. Ez a momentum a könyv szárnya, – ugyanúgy mint a többi drámai feszültségű és élesen metszett kép és jelenet, melyeken át a húsból és vérből való Jézus halad...

A könyv kétségtelenül mesteri ismét. Itt is akad újonnan értelmezett figura (Júdás),– mert a krónikás akaratlanul is módosítani kényszerül. A könyv azonban mégse plusz Emil Ludvig könyvei közt. A téma ugyanis itt olyan monumentális, hogy E. Ludwig képességeiről egyszerre kiderül a – zsurnalizmus. Kiderül, hogy az a készség, ami II. Vilmos, vagy még Napoleon esetében is brilliáns divináció, itt stílus és érzék és ötlet és simulékonyság csupán. Ez az az eset, amikor a téma (még ha oly jól csinálja is meg a szerző) levetkőzteti a talentumot... S talán ez a magyarázata annak, hogy még a Papini-sikert se érte el a könyv. (Kolozsvár)

* Emil Ludwig: Der Menschensohn, Geschichte eines Propheten. Ernst Rowohlt-Verlag Berlin, (Megjelent magyarul is.)