HU  |   RO  

Korunk 1928 Január

Világpolitikai problémák

 


Délamerika Északamerika ellen


Az imperiálista világ-politika ma már nem csak Európa, mint egyetlen központ körül forog. Mióta az Egyesült-Államok hatalmas léptekkel beérte és elhagyta európai versenytársait, az északamerikai imperializmus elsőrendü fontosságú tényezője az imperialista világpolitikának, amely a többi földrészeken Európától független ellenhatásokat váltott ki. A legérdekesebb és talán a legkevésbé ismert és méltatott ellen-reakció az Egyesült-Államok agresszív imperializmusával szemben a délamerikai latin-államok növekedő ellenállása, amely ma már hatalmas szervezetben nyilatkozik meg.


A Foreign Affadis decemberi számában Haya de la Torre ismerteti a délamerikai ellenállás történetét. Victor Raoul Haya de la Torre az u. n. „egyetemi forradalom´ vezére volt Délamerikában, amikor a diákok széttörrték a latin amerikai egyetemek középkori békjóit; részt vett a „Munkásegyetemek” alapításában s kezdeményezte az A. P. R. A.-t (Antiimperialist Party of America). Délamerika imperialista-ellenes pártját. A mexikói ifjúságnak 1925-ben tartott nemzeti kongresszusa Haya de la Torret „latin Amerika új nemzedéke igazi reprezentánsának” nyilvánította.


A latin-amerikai diákok forradalma, mint kitünt, csak kezdete volt egy hatalmas mozgalomnak az észak-amerikai imperializmus ellen. Ez a mozgalom ma a latin-amerikai ifjúság diákok, munkások, intellektuálisok és parasztok nagy ideálja. S az A. P. R. A., a fizikai és szellemi munkások egységes frontja, ezen ideál politikai kifejezése.


Az A. P. R. A.-t 1924-ben alapították meg, hogy egységesen szervezzék meg mindazokat, akik egy vagy más úton, az Egyesült-Államok imperializmusa ellen küzdöttek Latin-Amerikában., Az A. P. R. A. programmjának öt fő pontja:


1.  A latin-amerikai népek egységes küzdelme az Egyesült-Államok imperializmusa ellen;


2.     Latin-Amerika politikai és. gazdasági egysége.


3.     A föld és ipar nacionalizálása.


4.     A Panama-csatorna nemzetközivététele.


5.     Szolidaritás a világ elnyomott népeivel.


Megalapítása óta-eltelt három év alatt az A. P. R. A. körülbelől elérte célját és sikerült megszerveznie és egyesítenie Latin-Amerika imperialistaellenes erőit. A José Ingenieros egyetemi tanár által 1925-ben alapított Union Latino Americana csatlakozott az A. P. R. A.-hoz, elfogadván annak programmját. José Ingenieros a legkiválóbb képviselője Latin-Amerikában a modern filozófiai eszméknek, az Union pedig egyesíti magában LatinAmerika összes intellektuális elemeit. Ugy hogy az Union csatlakozása az egész latin-amerikai intellektuálitás szolidaritását jelenti az imperialistaellenes mozgalommal. De nem csak az intellektuálisok, hanem az ifjú munkások, diákok, és benszülött szervezetek legnagyobb része is elfogadta az A. P. R. A. programmját. Panama és Peru imperialista-ellenes ligái, Guatemala anti-Monroe ligája, a legtöbb ország diákszervezetei, középosztály és munkásszervezetek hosszú sora csatlakozott az A. P. R. A.-hoz, amelynek alosztályai vannak ma már Dél- és Középamerika legtöbb államában.


Természetesen az Egyesült-Államok, amelyek ellen irányul az A. P. R. A. tevékenysége, nem nézik tétlenül a-párt propaganda és szervezőmunkáját, hanem a befolyásuk alatt álló kormányok útján igyekeznek azt akadályozni. A perui kormány például az A. P. R. A. lunai alosztályának tagjait letartóztatta. Peru az Egyesült-Államok délamerikai imperialista politikájának egyik központja. Peruiban az uralkodó pártok egyszerűen az Egyesült-Államok politikai eszközei. Épen úgy, mint San-Domingoban, Kubában, Panamában vagy Haitiben ,ahol az Egyesült Államok nagykövetsége tulajdonképen egy-egy kormányzó székhelye. Hiszen azok a kormányok, amelyek országuk leglényegesebb gazdasági erőforrásait északamerikai ellenőrzés alá helyezték és folytonosan kölcsönökből élnek, nem nevezhetők független kormányoknak.


S az Európában oly jól bevált recept szerint dolgoznak az EgyesültÁllamok engedelmes délamerikai expoziturái. A kényelmetlen imperialistaellenes mozgalmat egyszerűen „bolsevizmusnak” nyilvánítják, „Moszkva irányítása alatt”, s íly cimen üzik el vagy zárják le Latin-Amerika intellektuálisainak és munkásainak legjavát. Hogy milyen lelkiismeretlenül próbálnak ily módon elnyomni minden szabadságmozgalmat, arra kitünő példa a mexikói forradalom, amelyet szintén „bolsevistának” szokás beállítani. Walter Lippmann, a New-York World szerkesztője írja az amerikai Foreign Affairsben:


„Ez a forradalom, amelyet széltében-hosszában (bolsevista forradalomnak neveznek s az orosz kommunistáknak tulajdonítanak, még akkor zajlott le, amikor a cár még Oroszország trónján ült. Az új mexikói alkotmány, amely e forradalom eredményét kodifikálja, készen volt hat hónappal előbb, mintsem Lenin magához ragadta a hatalmat Oroszországban.”


Az A. P. R. A., Latin-Amerika nemzetközi politikai pártja, azért törekszik a hatalomra, hogy megvalósítsa közvetlen célját, az Egyesült-Államok imperializmusával szemben, a délamerikai latin országok politikai és gazdasági egységét. A nemzeti függetlenség szükséges előfeltételeinek tekinti az A. P. R. A. a latin országok fő nemzetgazdasági erőforrásainak nacionalizálását. A politikai hatalmat ma gazdasági elnyomásra ´használják fel. Amikor az Egyesült-Államok az északamerikai tulajdont védik Délamerikában, az Unio imperialistáinak asszisztálnak a délamerikai piacok meghódításában. Az A. P. R. A. ennek a fokozatos kolonizációnak akar ellenszegülni s megakadályozni, hogy a délamerikai államok Nicaragua, Panama, Kuba, Haiti és San Domingo sorsára jussanak.


 


India páriái öntudatra ébrednek


Gandhi mondotta, hogy nincs joguk a hinduknak az angol elnyomás ellen panaszkodni, amig saját maguk sokkal rettenetesebb elnyomás alatt tartanak egy 50 milliós népet, a „páriák” kiközösített tömegeit. Hogy milyen képtelenül embertelen és könyörtelenül rideg ez az elnyomás, azt európai ember el sem tudja képzelni. Közvetlen közelről kell látni, vagy első forrásból hallani a pária-élet kálváriáját, hogy konkrét képet tudjunk magunknak alkotni arról, ami Indiában van. Samuel Eric Rangan, a páriák felszabadításának előharcosa, maga is pária-létből kiemelkedett ember, leírja saját életén keresztűl osztályos társainak sorsát. Ime néhány megrázó részlet.


„Csak kevés európai tudja felfogni teljes mélységében azt a gyalázatot, amit Indiában a „pária” név jelent. Pária India őslakosságának neve, amely a hódító hindukat szolgáló, dolgozó osztállyá lett. A kasztrendszer, a legkegyetlenebb számkivetés vasrácsa, amelyet valaha is emberi elme kigondolt, még ma is 50 millió hozzám hasonló embert alacsonyít le kimondhatatlan megalázásokkal és hallatlan szégyennel. A hinduk közösségéből kitaszítva, a városok és faluk szélén, állati piszokban élünk mi, India páriái, akiket egy kegyetlen vallás társadalmi törvénye minden emberi jogtól megfosztott.”


„Délindia egy kis falujában születtem. Igen korán megtanultam, hogy a közútak, sőt a falusi kútak használata, amelyeknél bármelyik kutya csillapíthatja szomjuságát, nekem el van tiltva. Amikor hét éves lettem, apám, aki földesurának volt bérese, az iskolába akart küldeni. Azonban az iskolamester megtagadta felvételemet, mert mint mondotta jelenlétem bemocskolná őt is, mert felvételem esetén az összes többi tanuló otthagyná az iskolát. Igy hát én is napszámos lettem s napi tíz órai munkával megkerestem naponként egy anna-t (8 Pfennig), nem sokkal kevesebbet, mint az apám.”


„Amikor tizenhat éves lettem, apám sulyos betegségbe esett; munkáját még sem hagyhatta félbe, mivel aratási idő volt s a földesúr nem tűrte, hogy kimaradjon. Amikor egyszer régebben apám elmaradt a munkából, a földesúr egy álló hétig megakadályozta, hogy az egyetlen boltban, amely részünkre hozzáférhető volt (egy mohamedán üzlete), bármit is vásárolhassunk. Apám állapota súlyosbodott s szegény anyám kétségbeesésében, minthogy nyolc gyermeke közül hat szeme előtt halt meg éhen, az új körorvoshoz küldött. Hogy az orvos házába menjek, az teljesen kizárt dolog volt. A falu lakósai megköveztek volna, ha végigmegyek az utcán. Levél elküldése épen úgy lehetetlenség volt, mivel a postahivatal küszöbét pedig kétségkívül állami épület nem léphettem át. Az egyetlen mód, amely részemre nyitva volt, az orvos értesítése a mohamedán boltos útján.”


„A félelem és kétségbeesés miatt, amely eltöltött, elfeledtem a páriakiáltást hallatni, amelyet minden három percben tennem kellett volna, hogy a magasabb kasztok hozzátartozóit mocskoló jelenlétemről figyelmeztessem. Rossz sorsom úgy akarta, hogy a földesúrunk két barátja szembejött velem s így közelségem által „bemocskolódott.” Lehordtak s megfenyegettek, hagy panaszt tesznek a földesúrnál. Közben elmondtam a boltosnak apáin betegségét s könyörögtem, hogy segítsen rajtunk. Egy pénteki nap volt. A templomba kellett mennie, de megígérte, hogy szombat este felkeresi az orvost.”


„Másnap reggel meghalt az apám. Ugyanaznap este a földesúr elcipeltetett otthonomból s véresre korbácsoltatott, büntetésül, hogy barátait közelségeimmel bemocskoltam. Egy hét múlva találkoztam a boltossal: elmesélte, hogy fel volt háborodva az orvos .„szemtelen” kérésemtől. Már a puszta kérés, hogy egy páriát felkeressen, megszentségtelenítette házát. Ő is panaszt fog tenni a földesúrnál. Nagyon jól tudtam, míly következményei szoktak lenni az ilyen panaszoknak. Szegény anyámat is rémület töltötte el s azt tanácsolta, hogy bújdossak el. Ő maga már csak meghalni vágyott.”


„Menekülni, oly gyorsan, ahogyan csak lehetséges. Madras vagy Bombay felé, ahol a viszonyok mégis valamivel jobbak voltak. De nem volt sem ruhám, sem pénzem. A sors úgy akarta, hogy másnap egy keresztény miszszionárius keresett fél bennünket. Hogy miért, azt nem kell magyarázzam. Már előbb rá akart beszélni a boltos, hogy térjek át a mohamedán hitre. Nem hajlottam a szavára, nem mintha különösebb kifogásom lett volna a dolog ellen, hanem inert úgy tapasztaltam, hogy az izlámra való áttérés nem könnyít a mifélénk sorsán. Nekünk, páriáknak a Koran úgyanazt nyújtja, mint a Baghavat Gita, úgyanazt, amit a kormány postahivatala, a közútak, a községi iskola és az orvos. Nemsokára megtanultam, hogy a kereszténység sem jelent mást a mi számunkra.”


„A misszionárius adott nekem 15 rupiát, egy új vallást és egy új nevet. Egy hét alatt eljutottam Bombaybe, India legnagyobb és leghaladottabb városába. De ott is tilos volt számomra a legtöbb helyen a munka, az étkezés, sőt a belépés is. Nem voltam-e született pária? Minden pillantás, minden mozdulat erről beszélt! Ki hagyta magát félrevezetni, ha most Mr. Samuel Eric Rangan-nek neveztem is magamat? Ezer akadály leküzdése után végre helyet kaptam egy hindu politikusnál, mint istállófiú. De hamarosan észrevettem, hogy a földesúr rugásait új gazdám szitkozódásaival és szolgája pofonaival cseréltem csak fel. Egy hónap mulva elküldöttek, mivel gazdám anyja, aki nem türt meg született páriát házában, megérkezett.”


„A következő két év alatt a legkülönfélébb munkákat végeztem: majd mint utcaseprő, majd mint kikötőmunkás vagy mint „boy” egy európai háztartásban. Mindenütt figyelmeztettek származásomra és kasztomra. „Csak egy pária!” Mindig újból és újból elbocsátottak, mert puszta jelenlétem vagy érintésem valamelyik házbeli érzéseit sértette; mert akárkinek érzései fontosabbak voltak, mint az enyémek. A páriának nincs joga érzésekre! Végül kertész lettem egy angol klúbban s lassan megtanultam angolul. Egy nap a klub tagjaitól egy délindiai faluról hallottam beszélgetni és egy bizonyos „Gandhi”-ról, aki nyugtalanságot ébresztett, forradalmi hangulatot teremtett s a „benszülötteket” izgatta. Nemsokára megtudtam, hogy ez a Gandhi a hindu tömegek új vezére volt, aki harcot hirdetett az elnyomás minden fajtája ellen s magáévátette a „Megnemérinthetők” ügyét. Akkor Baikam volt a harc központja.”


„A hir nagy örömmel töltött el és új remény fogott el. Ott hagytam Bombayt, hogy Baikamba menjek. Egy esztendei meg nem szakított, egységes, erőszaknélküli ellenállás a megnemérinthetők győzelmével végződött. Kis eredmény volt s csak bizonyos területre korlátozott. Mégis áttörte a reménytelenség ködét s új utat „új világosságot mutatott. Felismertem, hogy sem a kormány, se a misszionárius, se a boltos, se a hindu politikus nem érzi át az én nyomoruságomat. Mind egyformán kihasználták helyzetemet és tudatlanságomat saját önző céljaikra. Ma azonban tudom már, hogy jövő sorsom a kezünkbe van letéve. Magunknak kell összefogni és jogainkat kiküzdeni, ahelyett, hogy arra várnánk, hogy azt urainktól megkapjuk”.


„A gondolat, hogy Indiában 50 millió hozzámhasonló él, akik könnyen és gyorsan egymásra fognak találni, mert hasonló társadalmi és gazdasági elnyomás alatt élnek, bizalmat önt belém. Amit én átéltem, ugyanazt élik át a páriák milliói minden nap saját testükön. De ma már a „megnemérinthetők” csoportokba verődnek, amelyek a felsőbb kasztok nehány szellemi előharcosának vezetése mellett felveszik a harcot az elnyomás ellen, olyan lelkesedéssel, amelyet csak az évezredes rabszolga-lealacsonyitásból öntudatra ébredt pária érezhet. Én is egy ilyen szervezethez tartozom s csekély erőmmel hozzájárulok, hogy a megvetett, lealacsonyított, széttaposott páriák, akiknek megváltása nélkül India felszabadulása soha sem lenne teljes, felszabaduljanak.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal