HU  |   RO  

Korunk 1928 Január

Az amerikai néger kérdés


Reményi József

 


I.


Tavaly ősszel az ohioi Daytonban, gyárosok, kereskedők s egyéb társadalmi pillérek előtt előadást tartottam. Előadásom végeztével az egyik gyárost megkértem, hogy autóján vigyen el Paul Lawrence Dunbar-nak, a legkülönb amerikai néger költők egyikének édes anyjához. Irónikus szentimentalizmus, szinte bizarr tréfája a sorsnak: a halott néger költő édes anyja a város magyar negyedében lakik. A gyáros udvariasan, de akaratlan fölényeskedéssel így szólt: „Miért akarja azt a néger asszonyt meglátogatni?” „Mert a fia költő” feleltem. „Európai álláspont” jegyezte meg a gyáros. Majd: „Nem gondolja, hogy a cash-register gyárat érdemesebb volna megtekinteni?” A költő szobájában, könyveit szemlélve, Carlyle kötetre akadtam, amelyben, anyja közlése szerint, fia gyakran lapozgatott. Az egyik gondolat kék ceruzával háromszor is alá volt húzva. A következő: „Aki fél, az rabszolga.” Logikus következtetéssel arra kellett gondolnom, hogy Carlyle ma is időszerű magállapításából mennyi erőt meríthetett az a költő, aki az amerikai négerek sorában körülbelül azt a szerepet tölti be, mint Petőfi a magyar életben. Apja még rabszolga volt s az apjától örökölt félelmet a költőnek nemcsak értelmi fölényével és érzelmi gazdagságával kellett ellensúlyoznia, hanem támaszt kellett keresnie az angolszász gondolkodók egyik legjellegzetesebbikében. Hogy a gyáros udvariasságát ne sértsem meg, elvitettem magam a cash register gyárba is, amely az Egyesült Államok egyik leghigienikusabban berendezett ipartelepe. S a nagy tisztaságban, a tökéletes gépharmóniában bizony géppé szürkült az ember is. A dollártól fegyelmezett lélek esetleg hasznos a társadalom, de nem szép az élet szempontjából. A gyáros türelmét próbára akartam tenni s azért Countee Cullen-nek, a kiváló néger költőnek következő négy sorára hivtam fel figyelmét:


„All day long and all night through,


One thing only must I do:


Quench my pride and cool my blood,


Lest I perish in the flood.”


„Bunk”, volt a gyáros válasza, ami céltalan ostobaságnak felel meg. Ezt a kifejezést (nem a négerekkel kapcsolatban), annak idején Roosevelt vitte át a köztudatba, akinek kedvenc szavajárása volt. Tehát: céltalan ostobaság, amikor a négernek emberi mivoltán kivül faji elkülönödöttségéből eredő sorsa is fáj.


 


II


A fenti esetet azért tartottam szükségesnek megírni, mert meggyőződésem szerint lényegesen belevilágít az átlagamerikainak a négerekkel szemben elfoglalt álláspontjába. Az egyetlen különbség talán ez: a yankee amerikai valamivel türelmesebb a négerrel szemben, mint a dél polgára. Erre azonban nem annyira emberszeretete bírja rá, mint inkább hagyományai kötelezik. Elvégre a hatvanas évek polgárháborújának a többi között a négerek felszabadítása volt a célja s a tradíciók súlya ma is nyomja az északi államok polgárait. Társadalmilag az észak sem ismeri el egyenrangúnak a négert, de politikai jogait elismeri, ezzel szemben a dél ezeket a politikai jogokat is elvitatja.


Megbízható statisztikai kimutatás szerint az Egyesült Államokban tizenegymillió néger lakik. A négereknek a fehérekhez való viszonya nemcsak az amerikai keretek közé szorított probléma, hanem nemzetközi kérdés, amelynek megoldhatatlanságát természetesen elsősorban az Egyesült Államok érzi. A jeffersoni és lincolni hagyományok szóval a politikai demokráciának eszményesített lényege megkövetelik az amerikai néptől az emberi egyenlőség elvének nemcsak elméleti hangoztatását, hanem gyakorlati alkalmazását is. Viszont a mindennapi élet minduntalan szembehelyezkedik ezzel az elvvel. Vannak, akik valósággal hisztérikus idegenkedéssel riadoznak a néger különleges szagától. A négerek közül is számosan hasonlóképen reagálnak a fehérekre. Ilyen látszólagos csekélység, amelynek azonban mélyen gyökeredző okai vannak, megakadályozza, hogy a fehérek és a négerek közötti űr megszünjék. Az amerikai néger problémát megértendő, el kell felejteni azt az európai tapasztalatot, amely a négert csak a variété szinpadon tudja elképzelni és Josephine Bakerben látja művészi képességei kulminációját, vagy pedig a feketékre vonatkozó képzettársítást csak az afrikai szerecsenekkel tudja összefüggésbe hozni. Az amerikai négerek esetében úgyanis figyelembe veendő, hogy csakugyan elsőrendű embereket termeltek ki magukból, akik nemzetközi viszonylatban is értéket képviselnek. A négerek Pestalozzija, Booker T. Washington, a fent említett Paul Lawrence Dunbar a költők sorában, az újabbak közül Claude Mc Key, Langston Hughes, a modern regényírók közül Jean Toomer, szociológusaik közül Alain Locke, esztétáik sorában William Stanley Braithwaite s énekeseik közül Roland Hayes nemcsak fajiságuk kikristályosodott értékei, hanem egyetemes emberi szempontból is jelentőségteljesek. És amikor egy nép, amely alaptermészetében még mindig primitiv s ösztöneiben még nem szakított, mert nem is tud szakítani az afrikai multtal, tizenegymilliós lélekszámával beleékelődik az angolszász tradíciókhoz ragaszkodó amerikai életbe, a dolog természeténél fogva olyan bonyolult probléma vetődik fel, amely felett nem lehet operettmosollyal napirendre térni. A gondolkodó amerikaiak mindinkább a tudatára ébrednek annak, hogy a kérdés megtárgyalása elől nem szabad struccpolitikával elbujni s európai szociológusok mint teszem fel Andres Sigfried, az elzászi származásu kitűnő francia tudós amerikai megfigyelésekkel kapcsolatban igen élénken hangsulyozzák ennek a kérdésnek fontosságát. És bármennyire naivnak látszik is az a mozgalom, amely néhány évvel ezelőtt nagy feltünést keltett s amelynek élén Marcus Garvey a „néger császárság” álmodozója állott, komolyságát még sem lehet elvitatni, mert ez a sértett és berzenkedő faji önérzetre támaszkodó terv mégis őszinte megnyilatkozása volt egy nép öntudatra ébredő, elégedetlenségét csökkenteni akaró képzeletének.


III.


Az amerikai néger problémát három lényeges körülmény határozza meg. 1) A faji öntudat. 2) Kultúrális öntudat. 3) Osztályharc, amelyet a faji különbség kiélez.


Elemezzük sorjában ezt a három jelenséget. Az amerikai négerek fejlődési folyamatukban eljutottak oda, hogy a faji öntudatot reális erőnek érzik. Bármennyire sántit is a hasonlat, megvilágítás szempontjából mégis indokolt arra utalni, hogy valami olyasféle következett be a négerek esetében, ami a fehérekre úgy hatott, mintha közép-Európában hirtelen a cigányok a faji öntudat szempontjait kezdenék hangoztatni s ennek alapján szervezkednének. Amióta a négereket természetesen gazdasági okoknál fogva az Egyesült Államok területére importálták, a fehérek felsőbbségi komplexumukban úgy kezelték őket, mint ahogy Európában a vályogvető cigányokat szokás. S a hasonlatot folytatni lehet. Mint ahogy a magyar úr a magasabbrendű cigánnyal, a muzsikus cigánnyal próbált érzelmi életébe lüktető vagy elmélyülő változatosságot vinni, ép úgy az amerikaiak is a banjot pengető, vaudevilleben táncoló, a burlesque színházban mókázó négerben keresték a szórakozást.


Tapasztalati igazság, hogy egy társadalmi réteg akkor kezd figyelemreméltó tényező lenni, amikor szervezkedik. Képzeljünk el olyan eshetőséget, hogy a középeurópai vályogvető cigányok nem gazdasági sorsuk, hanem társadalmi tekintélyük érdekében szervezkedni kezdenek. Bohózattéma? Legfeljebb annak, aki az emberi méltóság lehetőségét elvitatja a cigánytól. Az ültetvényeken dolgozó, a klubokban, éttermekben, vasúti étkező kocsikban pincéreskedő, a kikötőkben napszámos munkát végző négerek bármennyire fel is szabadultak hivatalosan a rabszolgaságból, morálisan és a kollektiv erkölcs megnyilatkozási formájában, szóval szociálisan megmaradtak rabszolgáknak. A fehérek addig szerették őket, amíg megveregethették vállukat, amig tréfát űzhettek belőlük, amig a „darkies” nem tértek el a polgárháború előtti alázatuktól. A feketék óriási tömegei alacsony értelmi színvonaluknál és hagyományaik determináló erejénél fogva szívesen beletörődtek ebbe a helyzetbe. A törvénytől megerősített szabadsággal nem tudtak mit csinálni, mert nem értették meg. Kényelmesebb megmaradni gyermeknek, akit időről-időre megleckéztetnek, mint felnőttnek lenni, akitől újfajta, esetleg terhes kötelességeket követelnek.


De a polgárháború óta mindinkább szaporodott azoknak a négereknek száma, akik ennek a helyzetnek megalázó mivoltát nem tudták elviselni. Az emberi öntudat megbántását észlelték faji öntudatuk elhanyagolásában. A legkülönbeket természetesen ösztönös intelligenciájuk vezette arra a meggyőződésre, hogy testvéreik faji inferioritás komplexuma ellen állást foglaljanak. S ösztönös intelligenciájukat értelmi programmal egészítették ki, ami alatt az értendő, hogy gyermekeiket iskoláztatni kezdték, jogaik öntudatos alkalmazásának elvét hangsúlyozták, a vallásosak Krisztusnak embert egyformán megbecsülő eszméire utaltak s akikben tudományos lelkiismeret alakult ki, azok a biológiai igazságok szuverenitását hangoztatták.


A faji öntudat volt az az út, amely elvezetett a kultúrális öntudat felismeréséhez.


IV.


A kultúrális öntudat megindító, természetes, kívánatos és bizarr formákban talált kifejezést. Megindító volt az a mohóság, amellyel a néger költők, gondolkodók, művészek, pedagógusok kultúréhségüket kielégíteni próbálták s úgyanakkor bebizonyítani, hogy nemcsak érzelmi, hanem értelmi felszerelésük is éretté teszi őket a fehérekkel egyfajtáju szellemi tevékenységre. A néger „folklore”-ra utaltak, a „spirituellekre”, táncaik eredetiségére, az afrikai néger népművészet amerikai pendantjára, költészetük ösztönös és intellektuális jelenségeire. Saját pénzükön iskolákat létesítettek, laboratóriumokat rendeztek be, fajiságuk kultúrképességeinek igazolására lélektani és élettani kísérleteket tettek s didaktikus szempontjaikban ép úgy, mint esztétikai felfogásukban a fehérekhez hasonló minőségű, ha nem is természetű s aránylagos eredményeket tulajdonítottak maguknak. Ez a kultúrláz az elmúlt tiz-tizenkét esztendőben akkora méreteket öltött, hogy szellemi törekvéseikre a komoly amerikaiak is mindinkább felfigyelni kezdtek.


Kultúrális megnyilatkozásuknak az adta meg a természetes jelleget, hogy tényleges értékeket is produkáltak. Alkotó értékeik javarészében nyilvánvalóan elsősorban a faji lélek nyilatkozott meg, ám újabban gazdagon kiegészült azoknak a névsora, akikben vagy pusztán az emberi öntudat jutott kifejezésre minden faji mellékzörejtől mentesen, vagy akik fajiságukon keresztül alkotásaikba tiszta egyéniségüket sűrítették. Soraikban olyanok is akadtak, akik a művész tárgyilagos kritikai szemével itélték meg a fehéreket, mint Chestnut nevű regényírójuk vagy a szociológus tárgyilagosságával, de a faj lírai temperamentumával foglalkoztak a fehérek szuperiorítás komplexumával, mint Du Bois nevű harcos propagandistájuk.


Ezt a- kultúrális öntudatot azért kell kívánatosnak nevezni, mert nem csupán programszerű regionalis művészettel szaporította Amerikának még mindig szögletes esztétikai életét, hanem egyetemes értékű alkotásokkal is, főként a lírai költészet terén. Amellett ez a kultúrális öntudat hozzájárult ahhoz, hogy lényegesen szaporodott a művelt négerek száma. Megjegyzendő, hogy a kultúrátlan négerek rabszolgatradíciója olyan mélyen gyökeredzik, hogy a nagy néger tömegek idegenkednek fajuk művelt tagjaitól, s a baptista és methodista prédikátorok, népük babonás képzeletét kiaknázva, nem egy esetben határozottan a művelt négerek ellen agitálnak. Carl Van Vechten, a tehetséges amerikai regényíró „Nigger Heaven” círegényében, amelynek cselekménye a newyorki Harlemben, a legnagyobb amerikai néger negyedben játszódik le, érdekesen érzékelteti ezt az ellentétet.


De ennek a kultúrális öntudatnak bizarr tünetei is vannak, azokra a balkáni férfiakra emlékeztető, akik azt hiszik, hogy párisiak lettek, mert zsebkendőjüket parfűmözik. Megszületett a néger „snob” típusa, a furcsa ízlésű és viselkedésű „parvenűé”, aki modorban a gazdag vagy előkelő fehéreket utánozza s modorából magától értetődően modorosság lesz. Asszonyaikban az „előkelő társaság” pszichológiája alakul ki, estélyeket rendeznek, dekadens játékokat űznek, a szexuálitás raffinériáját keresik s erősen erotikus hajlamaiknál fogva úgynevezett „kultúrált” szexuális életüknek is kimondottan szenzuális jellege van. Ennek a parvenűs életnek fényűzését természetesen elsősorban a gazdag négerek engedhetik meg maguknak, ám a szegényebb négerekben is erős a vágy a fehérek társas-életének utánzására. A fehérek a charlestont és a jazzt „vették kölcsön” a feketéktől, s a feketék cserében a fehérek társaséletének kétszínűségét, összetett ravaszságát kapták ajándékba. Sokon közülük azt hiszik, hogy „kultúremberek” lettek, mert megszűntek közvetlenek és őszinték lenni.


V.


Tekintettel arra, hogy a négerek túlnyomó része szakmanélküli munkás, tehát osztályharcuk is teljesen kezdetleges jellegű. Tulajdonképen nem is tudják, hogy osztályharcot folytatnak s csak az értelmesebb és iskolázottabb négerek jelentékeny százaléka mutat arra rá, hogy a négerek nemcsak faji szempontjaik alapján folytatnak harcot a fehérekkel, hanem gazdasági okoknál fogva is. Munkaadóik javarésze fehér ember. A délen még mindig bizonyos paternalis viszony áll fenn a fehér földbirtokosok és fekete munkásaik között, de északon a viszony, a faji elkülönödöttség ellenére, az ipari civilizáció feltételeinek megfelelőbb, azaz annyira racionális, mint amilyen a munkaadó és a munkás között általában lenni szokott. Mindamellett még északon is gyakori eset, hogy a gyárosok inkább közép, dél és keleteurópai munkásokat vagy pedig mexikóiakat alkalmaznak a legegyszerűbb munka elvégzésére, mint négereket. A kimondott indokolás az, hogy a négerek lusták. Tropikus hagyományaiktól nem tudnak megszabadulni. A valóságban a munkaadók azért teszik ezt a megkülönböztetést, mert csakugyan idegenkednek a négerektől. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az átlag néger nem szorgalmas. Munkakörét is szereti változtatni. Az 1 körülmény is figyelembe veendő, hogy vajmi gyakran a fehér munkások különösen, ha szakképzettek _ nem hajtandók a feketékkel egy műhelyben dolgozni. Amióta a bevándorlást megszorító törvény életbe lépett, a négerek munkaalkalmai szaporodtak az északi államok ipartelepein. Már a. háború idején a négerek nagy számban vándoroltak a délről északra s főként a municiógyárakban kaptak alkalmazást. Egyrészt a háború alatti óriási bérek vonzották őket északra, másrészt az a meggyőződésük, hogy emberi önérzetüket kevesebb bántódás fogja érni északon, mint a délen. Jellemző, hogy Clevelandban, ebben a milliós lakosságu városban tiz esztendővel ezelőtt tizenkétezer néger lakott, ma pedig számuk kitesz hatvanötezret. S hasonlók az adatok a Clevelanddal egyvágású ipari városokban, Detroitban, Pittsburghban, St. Louisban. Ezekben a városokban valósággal néger ghettok vannak, néger egyletek, néger üzletek, néger érdekeket szolgáló ujságok jelennek meg. Az északi városokban esztendőről esztendőre több néger helyezkedik el.


Soraikban kevés a szakképzett munkás s azért mind a konzervatív, mind a radikális munkásmozgalmakból alig veszik ki a részüket. Vezéreik, akik a politikai életben szerepelnek, a helyi politikusokkal versenyeznek a városi tanácsban s a politikai kampányok alkalmával. A néger helyi politikusok a fehér közéleti nagyságok ravaszságait, fortélyait, problematikus érvényesülési eszközeit utánozzák s különösen a választások alkalmával hangosak, mert hiszen akkor a bírójelöltek, a városi tanács jelöltjei s egyéb dilettans politikai Don Qiuchotte karrikaturák kegyeiket keresik. Határozott osztályöntudat amire már azelőtt utaltam csak a néger szellemi proletárokban él. akik sorsuk igazságtalanságát bizonyos mértékben faji végzetüknek, de sokkal inkább a gazdasági rendszer általános fogyatékosságainak tudják be. Abban az illuzióban élnek, hogy igazságosabb gazdasági rendszerben a fehérek készek lesznek fekete bőrüket is elfelejteni.


VI.


A néger kérdést megértendő, tisztában kell lennünk azokkal a lélektani, élettani, gazdasági, társadalmi és politikai tényezőkkel, amelyek a fehér amerikaiak idegenkedését a feketékkel szemben meghatározzák. A lélektani ok inkább idioszinkrázia, mint logikusan megmagyarázható jelenség. Ami a lélektani okban megmagyarázható, az voltaképen az a körülmény, amely az angolszászban fölényt vált ki a franciákkal szemben, a franciákban a németekkel szemben, stb. Ez az ellenszenv összehasonlíthatatlanúl fokozottabban és határozottabb gőggel és fölénnyel jút kifejezésre a fehér amerikaiak túlnyomó százaléka részéről a négerekre vonatkoztatva. Az ellenszenv olyannyira nagy, hogy fehér-fekete házasság rendes körülmények közepette el sem képzelhető. Fajvédő biológusok a fehér faj elcsenevészesedését féltik a vérkeverődéstől. Eugene O´Feill, a kitünő amerikai drámaíró, nagyon találóan utalt erre a problémára „All God´s chilluns got wings” színdarabjában. Az áthidalhatatlan faji ellentétre vonatkozó elmélet a „Ku Klux Klan” nevű szervezetben látható formát öntött. Ez a felfogás ösztönösen benne él az amerikaiak millióiban. A gazdasági ok kettős: a szervezett munkások részéről azért nyilatkozik meg az ellenszenv, mert az olcsóbban dolgozni hajlandó négerekben a bérleszállításra, vonatkozó veszedelmet látják; viszont a munkaadók a faji öntudattal egyidőben ébredő gazdasági öntudatban azt látják, hogy a négereknek nagyobb bért kell fizetniök, mint amilyennel a múltban megelégedtek.


Az angolszász tradíciókhoz ragaszkodó amerikaiak ép úgy, mint a fehér bevándorlók gyermekei, akikben újfajta amerikai sovén önérzet alakult ki, társadalmilag azért különődnek el a feketéktől, mert a fehér társadalom szupremáciáját féltik. Lothorp Stoddard amerikai szociológusnak és pszichológusnak fajvédő érveit magúkévá téve azt mondják, hogy & néger anyák termékenysége veszedelmes Amerika jövő társadalmának szempontjából. Ámbátor számos a vérbeteg a négerek sorában, a néger anyák mégis sok gyermeket szülnek, ezzel szemben a fehér asszonyok főként az angolszász származásuak és műveltek _vagy meddők vagy az egyke rendszer hivei. Az idegenkedést fokozza az a meggyőződés, hogy az amerikai erkölcsöket félteni kell az erősen érzéki feketéktől s a reformerek már most jellemző tünetként hangsulyozzák a néger táncok és dalok végzetes hatását a fehér fiatalságra. A négereket alaptermészetükben amorálisaknak minősítik túltengő emocionális és érzéki énjük következtében, akiket annál nehezebb lesz fegyelmezni, mennél jobban elszaporodnak. Ha nagy is a halálozási arány a néger csecsemők sorában, a születési arány még nagyobb. Nemrégiben a „Forum” nevű tekintélyes folyóiratban vitáztak a felett, hogy a négerek beolvadhatnak-e a fehérekbe vagy sem. S a válaszok javarésze negativ volt. A válaszokból arra lehetett következtetni, hogy a fehér amerikaiakban még mélyebb sebet ütött az a kérdés, hogy miként oldják meg a néger problémát.


Végül a politikai lelkiismeret ( amely egyébként, mint mindenütt a világon, igen ruganyos) azért száll szembe a négerek számának szaporodásával és nőttön-növő öntudatával, mert a négereket rabszolgatermészetűeknek tartja, szóval a politikai érettségre alkalmatlannak. Az intelligens négereknek erre a vádra az a feleletük, hogy a fehérek átlagos politikai érettségétől sincsenek elragadtatva azok, akik a választások alkalmával egyrészt politikai érdeklődésük minőségét, másrészt az érdeklődők számát figyelemmel kísérték.


VII.


A probléma megoldása? A tudatlan és műveletlen amerikaiak lyncheléssel, szúrokba mártással, akasztással adják meg a választ erre a kérdésre. A gondolkodó és művelt amerikaiak szellemi lyncheléssel, azaz megdönthetetlen érveket keresnek arra nézve, hogy a négerek „másodrendűségét” miként lehetne intellektuális szégyenpír nélkül összeegyeztetni a gyakorlatilag érvényesített demokráciával. Ebben a formában a megoldhatatlan prolémát akarják megoldhatóvá egyszerűsíteni. Viszont el kell ismerni a probléma óriási jelentőségét. Számos művelt amerikainak ép úgy meg van a „maga négere”, mint ahogy Magyarországon ismeretes a „magam zsidaja” fogalom. A probléma nem bizonyos négerekben rejlik mondják a tárgyilagosan gondolkodó amerikaiak hanem a négerekben általában, akik elvben egyenranguak velünk, de a valóságban mégsem azok. Ha a néger asszonyok termékenysége nem szünik meg, vajjon milyen lesz Amerika képe száz esztendő mulva? kérdezik. És ha az afrikai négerek, az amerikai


négerek irányítása mellett s a világ többi néger törzsei öntudatra ébrednek, a sárga veszedelmen kivül mennyire kell majd, a fehér emberiségnek a fekete veszedelemmel megküzdenie?


A jövőt hogy olcsó, de stilusos szójátékkal éljek csakugyan „feketé”-nek látják.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal