HU  |   RO  

Korunk 1927 Június

A demokrácia krizise


J√°szi Oszk√°r

Fascizmus és bolsevizmus között


 


Midőn eleget teszek Elnökünk megtisztelő felhivásának, hogy egy ünnepi beszéd keretében hódoljak George Washington emlékének mai születésnapi évfordulóján, úgy hiszem, semmi sem lehet méltóbb az ő önzetlen és nemes jelleméhez, mintha életének és egyéniségének szokásos dicsőítése helyett azzal a problémával foglalkozom, amelynek egész életeműködése szólt és amelynek neve szimbóluma lett. A népi függetlenség jövőjének, a nép-szuverénítás, a népi önrendelkezés, egyszóval azon demokratikus államszervezet jövőjének problémájára gondolok, amelynek ő volt első elnöke.


A demokratikus intézmények ellenségei oly nagy számuak jelenleg, a fascista és bolsevista vezetők az ó világban oly heves harcot vezetnek ellene, Európa nagy tömegei annyira elvesztették hitüket a népképviselet és népies kormányzat jövőjében, hogy úgy vélem, nem szolgálhatom jobban Washingtonnak és munkatársainak emlékét, akik először valósították meg a történelemben a francia forradalomnak oly kedves társadalmi szerződés gondolatát, minthogy ha elfogulatlanúl és szenvedélyek nélkül, azt vizsgálom meg, hogy miért ingott meg az ó világban a demokrácia diadalmaskodni látszó koncepciója és mik lesznek az új oligarchikus és diktatórikus törekvéseknek valószinü következményei.


Visszatekintve a legközelebbi múltba, a francia költővel kell kérdeznem „Ou sont les neiges d´antan?”, hol van a mult évi hó, amikor a mi nemzedékünk töretlen hittel és mámoros optimizmussal nézte demokratikus intézményeink jövőjét. Mi még az amerikai és francia forradalmak, Mazzini demokratikus nacionálizmusa és Toequeville prefetikus szelleme nagy hagyományainak hatása alatt állottunk és mindnyájan egyetértettünk abban, hogy a népkormányzat további fejlődése kikerülhetetlen szükségesség, hogy az összes hátramaradott népeket is megfogja hódítani, hogy árama oly hatalmas, mint egy természeti törvény működése vagy mint az Isten által rendelt végzet és hogy az oktalanok, akik megpróbálják megakadályozni diadalmenetét, nevetséges Don Quixotok, akik kétségbeesett harcot folytatnak olyan hatalmak ellen, amelyeknek nem tudnak ellenállani.


A demokráciába vetett optimisztikus hitünk oly erős volt, hogy minden érvelés vagy kifogás, melyet ellene felhoztak, olyan inkább gyanus egyéniség megnyilatkozásának látszott, aki elvesztett minden kapcsolatot korunk főáramlataival. Ugy hogy még egy olyan hatalmas analizis is alig tett hatást, mint például Henry Summer Maine munkája a népkormányzat kilátásairól, mely 1885-ben jelent meg s amelyben széles vonalú tényanyag alapján Maine némileg pesszimisztikus nézeteket fejtett ki a demokrácia jövőjét illetőleg, hangsulyozván azt a tényt, hogy amit mi demokráciának hivunk, az csak egy nagyon kis területre terjedő speciális kísérlete az angol-szász és vele néhány közelrokon népnek, egészen különleges történelmi, erkölcsi és vallási föltételek között és hogy mindenütt találunk összeférhetetlen csoportokat, amelyek a népkormányzat igazi lényegét támadják: a többségi elvet, a szabad megvitatás és a népfenség elvét. Maine megfigyelései és intelmei azonban nagyon kis hatást gyakoroltak a demokratikus hit és lelkesedés általánossá vált hangulatában.


1.


De nehány évtizeddel később ez a rózsás optimizmus kissé elhalványult, amikor a 19. század végén és a 20. kezdetén új áramlatok állottak elő és pedig úgy a gyakorlati életben, mint az elmélet területén, amelyek növekvő hevességgel támadták a népkormányzat általánosan elfogadott formáját, a parlamentáris képviselet rendszerét. Analizáljuk egész röviden ezeket az eszmeáramlatokat, minthogy napjaink parlament-elleni harcának minden lényeges eleme föltalálható már meglehetős tisztasággal, korunk fascista és bolsevista elméletének és akciójának ez előfutárjaiban.


Mindenekelőtt ebben a táborban találjuk azokat a dinasztikus, feudális és katonai elemeket, amelyek a félig demokratikus országokban féltékenységgel és irigységgel nézték a népkormányzatnak kedvező közvélemény növekedő erejét. A német és osztrák-magyar felsőosztályok hivatalos elmélete például bizonyos lenézéssel viseltetett az angol-amerikai és francia államforma irányában, amelyet az ügyvédek és üzletemberek kormányformájának neveztek és szembeállították a saját országukban otthonos, született államférfiak és diplomaták kormányával.


De ezeknél hangosabb és hevesebb volt egy harmadik parlamentellenes tábor, amely az Action Fran√ßaise körül csoportosult royalisták és nacionálisták Párisából rekrutálódott és elméletének ragyogó és lelkes képviselőjére talált Charles Maurras-ban. Ez az elmélet nem volt más, mint a nagy egyéniségek cselekvő és kezdeményező képességeinek romantikus dicsőítése, melyet szembe állítottak a tehetetlen parlamenti szónokok nyomoruságos vitatkozásaival. A demokrácia „fecsegő bódéja” lehetetlenné teszi, mondották, hogy a nemzet igazi alkotó energiái megtalálják útjukat a francia genius dicsőséges hagyományai felé. Ugyanazt a gondolatmenetet fejtette ki ugyanakkor tudományosabb formában nehány számottevő magános gondolkodó, akik egy Nietzsche, egy Gobineau és a született oligarcha-jogok többi zászlóvivőinek arisztokratikusan individuálista hagyományait követve folytonosan növekvő hatást gyakoroltak a fiatalabb generáció egyes csoportjaira, amelyek a megélés gazdasági nehézségei által nyugtalanítva és a proletár verseny nyomása alatt, mindinkább növekedő bizalmatlansággal és elkeseredéssel tekintettek a parlamentárizmusra. Elég hogy ha Treitschke és Chamberlain neveire utalok Németországban vagy Vilfredo Paretora a latin országokban, hogy jellemezzem az új demokrácia-ellenes, arisztokratikus közvélemény szellemét.


De a szélső jobb oldal és a magános szellemi arisztokraták mind e támadásai nem voltak oly veszélyesek következményeikben (minthogy a modern társadalomnak csak kisebb rétegeire appeláltak), mint nehány szindikalista doktrína a legszélső baloldalról. A marxi gondolat e tüzes harcosai körében újra éledtek a nagy próféta filozófiai végrendeletének olyan elemei, amelyek egyenes ellentétben tanításának többi részével, az erőszakot tekintették a társadalmi átalakulás fő tényezőjének. Nem szabad elfelejteni, hogy Marx Károly már a mult század közepén meg volt győződve arról, hogy a kapitalista társadalom gyors összeomlásra van itélve és hogy a burzsoázia forradalmait közvetlenül követni fogja a proletár forradalom, hogy hite szerint a kommunista termelési rend csirája már elég erősen meg van a kapitalista államban ahhoz, hogy a dolgozó osztályok a forradalmi erőszak eszközeivel felboríthassák a régi rendet.


A marxi gondolat e tendenciái azonban könnyen ellensúlyozhatók lettek volna a modern szociálizmus kooperáció alapján álló és parlamenti reformista többsége, valamint a szakszervezeti mozgalom által, amelyek világosan igazolták, hogy Marx igazi tanítása csak jelentéktelen részt juttatott az erőszaknak. Ilyen körülmények között a szociális mozgalom szélső balszárnyának a forradalmi erőszak új elméletére volt szüksége, amely hamarosan meg is találta képviselőjét George Sorel brilliáns és misztikus egyéniségében, aki úgynevezett École-Nouvelle-je által igen nagy hatást gyakorolt nem csak a latin országok forradalmi-köreiben, (amint emlékszem, Signor Mussolini legnagyobb csodálói közé tartozott), de Oroszországban is, ahol nagy lelkesedést váltott ki. Rendszere igen érdekes és eredeti szintézise néhány marxi és proudhoni alapelvnek Bergson teremtő fejlődését hirdető idealisztikus bölcseletével. Sorel lefitymálva a szocialista pártok demokratikus és parlamenti törekvéseit, különös Jean Jaurest, a francia reformista szociálizmus kitünő vezérét támadta, azt mondván, hogy kompromisszumos harcmodoruk a burzsoáziával és az a törekvésük, hogy enyhítsék az osztályharc keménységét és kegyetlenségét, a proletáriátus mozgalmának igazi lényegét, amely a kapitalista vezetés alól való teljes emancipációt jelent, korrumpálják. Igen érdekes, hogy a kapitalista államban kialakuló kommunista csira születési ideje egybe esik a régi rendszer legnagyobb produktivitásának időpontjával.


Sorel tanítása szerint a proletáriátus fő eszköze célja elérésére az erőszak. A munkásosztálynak folytonosan ingerelni kell a burzsoáziát ellenszegülésével és erőszakos aktusokkal, úgy hogy az minden hajlandóságot elveszítsen megegyezésre és békés megértésre és amikor eljön a végső óra, amikor a próféta tanítása szerint a kommunista társadalom születése eléggé elő van készítve, akkor ismét az erőszak heroikus tette, a dolgozók általános sztrájkja lesz az, ami szét fogja rombolni a kivénült, elégtelenné vált kapitalista társadalmat.


2.


E filozofikus és elméleti támadásokat a háborúelőtti európai demokrácia gyökere ellen erősítették még továbbá bizonyos gyakorlati kísérletek, melyek azt látszottak igazolni, hogy a demokratikus alapelveket más módszerek ellensulyozhatják, sőt helyettesíthetik. Eléggé érdekes, hogy ezeket a kísérleteket nagyrészt az angol-szász fajhoz tartozó nemzetek szolgáltatták. A polgárháború után a Ku Klux Klan elég világosan igazolta, hogy az alkotmány által proklamált törvényes egyenlőséget meghamisíthatja egy felfegyverkezett kisebbség szervezett közbelépése. Hasonlóképpen az ulsteri önkéntesek katonai készülődése 1912-ben az (angol torik által titokban támogatott) ír home rule közeledő veszélye ellen megmutatta a világnak, hogy fegyveres kisebbségeknek szándékukban van, hogy lehetetlenné tegyék a többség uralmát.


De ezek a kísérletek kisebb jelentőségü dolgok voltak, amelyek nem változtathatták volna meg komolyan Európa demokratikus atmoszféráját. Azonban a hetvenes évekkel egy sokkal általánosabb és komolyabb mozgalom kezdődik, mely évről-évre erősödve fenyegeti befolyásával a demokratikus kormányzás legszilárdabb politikai és erkölcsi alapelveit. Európa a rendszeres gyarmati terjeszkedés periódusába lép és az óriási világhatalmak, melyek íly módon keletkeztek, olyan államrendszert alkottak, amelyben az anyaország minoritást képező népessége a demokrácia elvei szerint kormányoztatott, a gyarmati birodalom többsége ellenben legnagyobbrészt a népnek felelőtlen kormányzó katonai kormányzása alatt állott. Azt hiszem, hogy a kormány-elvek e kétszinüsége és az erkölcsi dilemma, amely belőle származik, egyike volt a legmélyebb okoknak a háború előtt, amelyek a nagy tömegek hitét megingatták a demokratikus elvek igazi szükségességében.


A demokráciát prédikáltuk otthon és oligarcha módon kormányoztunk Kínában és Indiában, testvériségről szónokoltunk és a fehér ember terhei felett siránkoztunk, hogy ugyanakkor a legkönyörtelenebb gyarmati kizsákmányolás uralmát gyakoroljuk a világ összes gyengébb fajtái felett; az egyenlő elbánás tanáért lármáztunk otthon és kiterjedt monopóliumokat biztosítottunk magunknak Mexikóban és máshol, demoralizálván ezen elmaradt országok lelkiismeretlen kormányzóit.


3.


De az antidemokratikus politika mindezen elméleti és gyakorlati tapasztalatai nem fenyegették komolyan a háború előtti demokráciát. Ezek a magvak nem csírázhattak ki elég termékenyen Európa háború előtti klímájában. A nagy háború volt csak az, amely ezen csírák szétszóródására és kihajtására kedvező erkölcsi és gazdasági talajt teremtett. A demokráciaellenes kísérleteket a szociálista mozgalom szélső baloldala kezdette el. A bolsevizmus nem csak a háború által teremtett tömegnyomor, nem csak a háború militárista etikája által keletkezett erkölcsi anarchia hajtása, hanem ugyanakkor a klasszikus marxi elmélet renaissancea is, amely a háborúban anyagi és morális alapját veszített tömegekre épít. A kommunista kiáltvány harsonája most, első izben a történelem folyamán, nem a dolgozó osztályok egy kis elitjéhez, hanem a négyéves háború által vaddá és vérszomjassá tett, javaiból kiforgatott, munkanélküli félparaszt tömegekhez szólt. A tanulatlan tömegek képzeletében a kommunista ideál új istenséggé lett, amely szét fogja törni a kapitálizmust és a természeti- isteni törvények ellenállhatatlan erejével fogja életre hívni a minden próféta által álmodott új társadalmat, a béke, az egyenlőség és a testvériség birodalmát.


Lehetetlen meg nem érteni ezen új vallás hallatlan nagy hatalmát Oroszország és Magyarország műveletlen tömegeire, hiszen a látszólag legközelebb fekvő materiális tényeket a régi vallások abszolutságával és szentimentális erőivel köti össze. S tegyük ehez hozzá, hogy az új vallás nem kiván haszontalan aszketizmust, nem kívánja szenvedélyeink mérséklését és szabályozását, a kereszténység alázatosságát és önkritikáját, hanem a tömegek legzabolátlanabb szenvedélyeinek nyelvét beszéli.


Nos, a gyülölet és polgárháború atheista vallása rettenetes hatást gyakorolt a háború utáni tömegek lelkére Közép- és Keleteurópában és gyakorol még ma is a Távol Kelet egyes népeire. Lenin, Trotzki és Bucharin tanítása megsemmisítette a mérsékelt szociálista pártokat Oroszországban, Magyarországon és máshol. Különösen a földtelen proletáriátus félig barbár tömegei fogadták lelkesedő hittel az új próféciát. Ez az oka, hogy az orosz új marxizmus keleti és közép Európában, valamint a távol Keleten termékenyebb talajra talált, mint Nyugat-Európában, annak dacára, hogy a kommunizmus Marx által jelzett előföltételei csaknem teljesen hiányzottak ezekben az országokban.


Általánosságban azt mondhatni, hogy a bolsevista forradalom négy ok-csoport következménye volt:


Az első, a régi rezsim által fölhalmozott társadalmi elégületlenség és a politikai szervezettség teljes hiánya. Oroszország, épúgy mint Magyarország feudális országok voltak, olyanok, mint Franciaország a nagy forradalom előtt. Minden politikai és társadalmi hatalom a nagy latifundiumokkal rendelkező államegyház és egy vele szövetséges uzsorakapitalizmus kezében volt. E rendszert a föld hallatlanul igazságtalan megoszlása, korhadt választási rendszer és brutális közigazgatás jellemezte. Ez a gazdasági és politikai rendszer lehetetlenné tett minden kísérletet a dolgok jobb állapotának elérésére. Az orosz és magyar feudálizmus legyőzhetetlen falán összeomlott minden politikai vagy szociális erőlködés. Ezekben az országokban nem volt szervezett középosztály, sem független intelligencia, sem fölvilágosodott földmivesosztály, sem jól diszciplínáit munkásosztály, amely hathatós küzdelmet folytathatott volna úgy a feudalizmus erői, mint a bolseviki demagógia ellen.


A bolsevizmushoz vezető okok másik csoportját a háború közvetlen tapasztalatai szolgáltatták. A háború elméletileg igazolni látszott a legkegyetlenebb erőszak doktrínáját, Ugy, hogy mikor Lenin és fővezérei kiadták a jelszót, hogy nem a háború kiküszöbölésére van szükség, hanem csak a frontot kell megfordítani a külsőtől a belső ellenség felé: az évek óta vérző, produktiv munkától elszokott tömegek, a gyűlölet és erőszak pszihozisába kergetve, ezt a logikát természetesnek és meggyőzőnek találták. De nem csak elméleti tartalmában, hanem gazdasági életében is, a háború hathatós kommunista leckét szolgáltatott. A közkatona a fronton mindenütt kommunisztikus gazdálkodást látott: közös rekvirálások, közös étkezések és közös szétosztás. A fogyasztásnak ez a kommunizmusa időnként nagyon nyomoruságos volt, de szenvedéseiért és nélkülözéseiért az egyszerű ember nem magát a rendszert tette felelőssé, hanem (a bolseviki propaganda hatása alatt) arra a következtetésre jutott, hogy a rendszer önmagában kitünő és hogy egyetlen hiánya, hogy a háborúban a generálisok és a többi aranygallérosok érdekében működik. A hinterland gazdasági élete csak megerősítette e kommunista tendenciákat. A szabadverseny rendszere szétromboltatott és az állam által vezetett és ellenőrzött félkommunista háborús gazdaság tétetett a helyére. Ebben a folyamatban, melyet a közgazdaság militarizálásának neveztek el, néhány lelkesedő háborús filozófus a német szellem nagyszerű kezdeményezését vélte felfedezni, amely közvetlenül a szociálizmushoz, a kommunizmushoz fog vezetni, egész egyszerűen a generálisok szociálizmusa után fog jönni a dolgozók szociálizmusa. A kommunista propaganda pedig csak erősítette ezt a hitet. Még emlékezem egy érdekes kis epizódra, amely megmutatja, hogy mily mélyen hatolt ez a gondolat a széles néprétegekbe. A Károlyi-korszak alatt egy varrónő, lelkes szociálista elvtárs, egy nőismerősöm meglehetősen hiányos garderobeját szemlélvén, vigasztalásképen a következőket mondotta: „Lesznek még jobb idők, asszonyom. A polgári köztársaságnak nemsokára már vége és az én kommunista barátaim átveszik a hatalmat... és tudja ugyebár, hogy a kommunista, államban minden dolgozó nő három kalapot, három ruhát és három pár cipőt fog kapni a szovjettől. Igaz, hogy ön nem proletár, tehát nincs joga hozzá, de szép verseket ír s elvtársaim bizonyára kiterjesztik önre a privilégiumot...”


Az okok harmadik csoportja, amely sok országban erősítette a bolseviki tömeg-pszihozist, a szövetségesek külpolitikája volt. A legyőzött országok progresszív közvéleménye igen komolyan vette Wilson elnök pontjait, ép oly komolyan, mint Wilson maga, meg volt győződve, hogy a szövetségesek által diktált béke nem lesz imperialista béke, hanem az igazságos megegyezés békéje.


Oroszország, Németország és Magyarország területi földarabolása előzetes plebiszcitum nélkül igen erős nemzeti érzést ébresztett, amely igen gyakran fölületes és szentimentális módon elfogadta a kommunista ideológiát. Még ma is a szovjetek óriási propagandisztikus ereje Kelet-Európában és távol Keleten, különösen Kinában, nem annyira kommunista tanaikban, mint inkább a nemzeti és faji fölszabadulást támogató akciójukban rejlik.


Végül említenem kell a bolsevista felfordulás egy negyedik okát is. A háború egyenes következményeképen a szellemileg és erkölcsileg egyensúlyozatlan egyének nagy tömegét hozta létre, akikből rekrutálódott jórészt a kommunista diktátorok vezérkara. Ezek részben politikai fanatikusok voltak, messiási hittel, részben ép úgy játszottak a világforradalommal, mint az ügynökök a tőzsdén a részvényekkel és a kötvényekkel; részben az emberölés kényszerképzete által uralt vérszomjas, idegbajos egyének, amilyeneket oly mesterien analizál H. Taine a jakobinusok lélektanában; részben Moszkva tanításának szolgai követői, akik átörökölt inferioritás-komplekszumukat a hatalom határtalan hódolatába változtatták át. Mindezek az emberek megvetéssel fordultak el a demokrácia kispolgárinak csúfolt, lassú, racionális módszerétől és hittek a történelemnek misztikus, heves megrázkódtatásokkal dolgozó logikájában, amelynek ők isteni eszközei volnának ( természetesen egy atheista istenségé).


4.


A bolsevizmus terrorja Európának mindazon részeiben, amelyeket komolyan fenyegetett a harcos kommunizmus, egy ellentétes mozgalmat idézett elő. Ezek az országok egy nemzeti és társadalmi bomlás folyamatában voltak. Az 1918 - 19-es tél Németországban Dante pokollátományait hívta életre: mindenütt sötét nyomor, lassú éhenhalás és véres utcai harcok. 1920-ban az olasz munkások és parasztok megtámadták a földbirtokokat és proletár uralom alá vették őket. Hasonlóképen Csehszlovákiában, Jugoszláviában és egyebütt csaknem mindennaposak voltak az izgatók által táplált polgárháború véres epizódjai. Ily szerencsétlen körülmények között az ellenforradalom erői kezdtek szervezkedni. Különösen az intelligencia fiatalabb generációja, amely a frontokról visszatért és megszokott társadalmi s gazdasági pozícióját fenyegetve látta a szemei előtt csőcselék számba menő tömegek által, ambiciózus és energikus egyéniségek vezetése alatt kezdett fegyveres csapatokat alakítani.


Akár csak a középkorban a római társadalom rettenetes szétbomlásának ideje alatt, most is egy újfajta feudalizmus keletkezett, a privát militárizmus egy fajtája hatalmas Condotierik vezetése alatt. Ennek a típusnak legigazibb megtestesítője és hőse Mussolini lett, egy nem közönséges képességü férfiu, aki ugyanakkor kellő tapasztalatokkal rendelkezett a marxi gyakorlatban és jól végigtanulta a forradalmi technika minden kicsinyes intrikáját s nagy és kis módszereit. Mindezek a fascista jellegü mozgalmak: Mussolini feketeinges gárdája, az ébredő magyarok, Hittler bajor parasztjai, Ludendorf bősz poroszai, kezdetben nem formáltak igényt egyébre, minthogy önvédelemből megszabadítsák országukat a fenyegető vagy már teret foglaló bolsevizmustól. De evés közben jön az étvágy s mikor a fascista diktátor elfoglalta Rómát és kényszerítette az olasz királyt, hogy kezeibe adja a hatalmat, a védekező fascizmus agresszív fascizmussá változott át, egy új államfilozófiai rendszerrel és gyakorlattal, amelynek bevallott célja, hogy fölborítsa az ócska és tehetetlen demokráciát és megteremtse egy mozgékony magabízó, lelkiismeretlen nacionálista oligarcha uralmát, amely a nemzetet a régi dicsőség renaissancea felé vezesse és elnyomja a dolgozó osztályok és parasztok minden megmozdulását, amely ellenállást mutatna a soviniszta imperializmus ezen új koncepciójával szemben.


A fascista ellenforradalom különféle formákat öltött a különböző országokban. Például Mussolini rendszere határozottan kapitálista, mintahogy eredetileg a nagyiparosok támogatták pénzügyileg. Ugyanakkor inkább filoszemita, dinasztikus, sőt a pápával szemben is előzékeny; de lényegében a régi tartalékos tisztek kispolgári mozgalma, akik biztosítani akarják elhelyezkedésüket a szabad verseny kizárásával.2


A győzedelmes fascizmus igen erős benyomást tett mindenütt Európa reakciós elemeire és csaknem minden országban (még Angliában is) van ma egy-egy erőteljes csoport, amely követni vágyik Mussolini példáját s megszabadulni igyekszik minden parlamentáris ellenőrzéstől és a dolgozó osztályok minden követelésétől a parlament szétszórása által vagy azzal, hogy (egy hipermodern szakmai képviselet álarca alatt) azt az uralkodó osztály engedelmes eszközévé teszi.


5.


Ha közelebbről megvizsgáljuk, úgy a szélső bal, mint a szélső jobb, úgy a bolsevista mint a fascista szárny támadásait a demokrácia ellen, rájövünk, hogy bármily nagy távolság válassza is el őket végső céljaikban, mégis igen nagy hasonlóság áll fenn közöttük politikai és erkölcsi magatartásukat illetőleg. (Amin nem is csodálkozhatunk, hiszen mind a kettő egy fegyveres kisebbség uralmát jelenti a megfélemlített többség akaratával szemben).


Foglaljuk össze igen röviden ezeket az érintkezési pontokat, mint hogy kitünően megvilágítják az egész mai helyzetet és ugyanakkor megmagyarázzák, hogy miért talál Mussolini oly heves bámulókra nemcsak az amerikai milliomosok, hanem az orosz bolsevisták között is:


Mind a kettő, bolsevizmus ép úgy mint a fascizmus, gyülöli a politikai és egyéni szabadság minden fajtáját. Mindkettő bálványozza az államot s azt hiszi, hogy az egyén csak eszköz az állam kezében, mindkettő nyiltan elnyom minden gondolatot, amely alapelveivel ellenkezik, mind a kettő egyetlen egy politikai párt uralmán alapul, mind a kettő megveti az átlagos emberi természetet és hisz az erőszak mindenhatóságában, mind a kettő kigúnyolja a parlamentárizmust és a szakmai képviselet egy fajtájáért lelkesedik, amelyet azonban a valóságban egyáltalában nem vezet be. Mind a kettő egy új mithoszt teremtett, az államvallás egy fajtáját: a fascizmus Róma renaissanceának milléniumát várja, a bolsevizmus pedig a világforradalmat. Mind a kettő vakon hisz a háborúban, mint céljai megvalósításának egyetlen hathatós eszközében.


6.


A bolsevizmus Charybdise és a fascizmus Scyllája között az európai demokrácia hajójának igen nehéz és veszedelmes az útja, nemcsak a fent leírt demokráciaellenes áramlatok fenyegetik, hanem a közvélemény általános kiábrándulása is. A bolsevizmust és a fascizmust nem csak azok támogatják, akik közvetlen hasznot remélnek belőle, hanem a közvélemény más fontos tényezői is. Például a bolsevizmust pártolják mindazok, akik félnek bármilyen más új kísérlettől és állandó kormányzást óhajtanak Oroszországban; mindazok, akik azt gondolják, hogy a bolsevizmus az egyetlen, amely megállíthatja a nemzetközi reakciót; mindazok, akik meg vannak győződve, hogy a nemzeti és imperialista elnyomás bűnei csak a bolsevizmus nemzetköziségével kúrálhatók ki; mindazok a raffinált hölgyek, akik örökölvén Ibsen Nórájának csodás utáni vágyát, Lenin kísérletét, amelyet teljesen félre értenek, ámuló csodálkozással bámulják boudoirjuk félhomályos magányából.


A fascizmusért pedig lelkesednek a régi rezsim összes fönntartó elemei; az ipar mindazon nagy kapitányai, akik „egy egészséges és hatékony Business-kormányt” kivánnak; a bizonytalan és romantikus spirituálizmus összes filozófusai és mindazok a politikusok, akik egyformán gyülölik a liberálizmust és a szociálizmust és a fascista kalandot csak átmeneti stádiumnak tekintik afelé, amít ők az új Standes-Staat-nak (a feudális állam egy reformált fajtája) neveznek. Ennek az új romantikus és új feudalis magatartásnak ékesen szóló képviselője Keyserling gróf, a határtalanul túlbecsült német filozófus, aki egy-két évvel ezelőtt úgy üdvözölte a fascizmust, mint az emberiség politikai megváltását. (Alig hiszem, hogy öt vagy tiz év mulva Keyserling gróf el fog dicsekedni éleslátásával).


De van még egy másik, még hatalmasabb tudatalatti gondolatmenet, amely kedvezett és kedvez még ma is mindezeknek a demokráciaellenes elméleteknek és kísérleteknek. Az emberi természetben mélyen rejlő hajlandóság ez: az ember intellektuális fölületessége, amely okozza, hogy nem tudja meglátni a társadalmi események okozati összefüggéseit. Mind azokat a társadalmi és pénzügyi katasztrófákat, amelyekkel a háború utáni demokratikus kormányoknak dacolniok kellett és dacolniok kell még ma is, és e kormányok képtelenségét, hogy azokat teljesen és azonnal elhárítsák, a közvéleményt alkotó nagy tömegek a demokratikus kormányzás belső elégtelenségének rovására írták. A posthoc propterhoc téves logikájával élve, sokan mondották: milyen biztos, kényelmes és kellemes volt az életünk a régi rezsim alatt és ime most csaknem egészen tönkre mentünk az átkozott demokrácia idején.


Ezzel kapcsolatban eszembe jút száműzetésem egy kis epizódja, amely megvilágítja a helyzetet. Károlyi Mihály gróf mondotta nekem egy mélabús estén: „A legnagyobb hibát ott követtük el, amikor elfogadtuk a kormányzást a régi rezsim összeomlása után.... Azt kellett volna mondjuk a háborúért és szerencsétlen következményeiért felelős államférfiainknak, tessék, folytassátok a kormányzást! Tessék, élvezzétek előbbi működéstek minden gyümölcsét, kössetek békét ellenségeinkkel és az ország bolsevizált tömegével.... ilyen próba után a demokráciának jobb kilátásai lettek volna...”


7.


Lehet, hogy amerika ifjúságára ragyogó optimizmusában nem lesznek hatással az európai demokrácia bajai és veszélyei. Azt fogják talán mondani, hogy a háború által gazdaságilag megszaggatott és demoralizált ó-világ veszélyei nincsenek mélyebb jelentőséggel Amerikára, amelynek egészséges és demokratikus hagyományaiban semmi hely sincs diktatórikus szándékok számára. Én nem tudom osztani ezt a rózsás optimizmust, bár elismerem, hogy az amerikai viszonyok úgy morálisan, mint gazdaságilag hasonlíthatatlanul jobbak, minélfogva a fascista és bolsevista módszerek nem arathatnának itt oly könnyü győzelmet, mint Európa némely részében. Ezzel kapcsolatban mégis emlékeztetek J. R. Lowell feleletére, amelyet Guizot, a hires francia államférfi kérdésére adott. Guizot azt kérdezte tőle: „Mit gondol, mennyi ideig fog tartani az amerikai köztársaság.” Lowell felelete ez volt: „Addig, amíg alapitóinak eszméi uralkodni fognak.” Ha ez a diagnózis igaz és pedig kétségtelenűl igaz, meg kell mondani, hogy az Egyesült-Államokban is vannak jelek, amelyek a demokratikus öntudat gyengülésére mutatnak. Az imperialista tendenciák állandóan erősödnek, állandóan növekszik a hajlandóság a közvéleménynek magánérdekek irányában való befolyásolására és növekszik a lelkesedés a fascista módszerek iránt. Sok száz, talán ezer amerikai tér vissza évenként Európából, mély szimpátiával a fascista rendszer iránt. Hogy miért? Mert a vasutak pontosan járnak megint Olaszországban, mert koldusok nem molesztálják ma az amerikai túristát, mert az amerikai kapitálizmus kitünő üzleti lehetőségekre talált fascista gyarmataiban, mert a bérek le vannak nyomva és semmiféle társadalmi ellenőrzés nem áll útjában a nagyipar kapitányainak, mert Mussolini szereti a szép dikciókat és pompás mutatványokat és keményen dolgozik, felhalmozva kezeiben egy csomó miniszteri állást. Ez a pöffeszkedés, ez a hangosság és csillogás minden téren, erősen befolyásolja az amerikai elméket és így lett Mussolini a nagyszerü politikai mozidirektor egy sajátos típusa.


Mindezekkel a szép dolgokkal szemben szeretnénk fölhívni a figyelmet ilyen kicsiségekre: mint például, hogy az igazi közvélemény az összes fascista országokban jobban el van hallgatatva, mint Metternich vagy pedig a cárok idejében; hogy az összes komoly demokrata és liberális politikusok börtönben vannak vagy száműzetésben; hogy ezen országok legjobb és legfüggetlenebb gondolkodói, mint például Salvemini, Ibanez és Unamuno, elűzettek hazájukból; hogy a kitűnő Matteoti és sok mások meggyilkoltattak; hogy Olaszország egyik legnagyobb fia, Filipo Turati alig menthette meg életét, hogy Benedetto Crocenek, a nagyszerű filozófusnak házát földúlta a tömeg, hogy a dolgozó osztályok elvesztették összes politikai és gazdasági szervezetüket, hogy a fascista diktátor csak oly veszedelmes társadalmi narkotikumok segítségével tud fönmaradni, amelyek határtalan demagógia és új háború előkészítése által, a világot új szerencsétlenségbe fogják meríteni.


E tényekkel szemben kérdeznem kell: hogy ha a fascista lelkesedés e hajlama megmarad, ha az imperialista expanzio szelleme folytatja erősödését, ha Amerika nagy tömegei egyszerre tisztelni akarják Washingtont és Mussolinit, ki tudhatja, mi lesz a sorsa az amerikai demokráciának s vajjon az ország nem sodródik-e bele egy komoly kalandba, amely széttöri majd demokratikus intézményeit?


8.


Korunk demokráciáját fenyegető veszélyeknek ezen ugyancsak nem teljes analízise után bizonyára azt fogják kérdezni tőlem, milyennek látom a demokrácia jövőjét. Nyíltan meg kell mondanom, az objektiv, külső tényekben nem látok sok biztatást a demokratikus szellem konszolidácójára. A legközelebbi háború előkészítése mindenütt folyik, a nemzeti és faji gyűlölet soha nem volt mélyebb, mint manapság. Általánosságban azt kell mondanom, hogy aggályaim nagyobbak reményeimnél s az egész helyzetkép sötét vonalai jobban előtérbe lépnek. A demokrácia ellenségei igen hatalmasak és igen mozgékonyak, barátai pedig túl rövidlátók és gyávák. S ha mégis optimista vagyok, hitemet nem külső tényekre, hanem az emberi természet mélyebb rétegeire alapítom. Hiszek az emberi faj természetes jóságában, amikor nem rontja meg erőszak vagy dogmatikus fanatizmus. Azt hiszem, Talleyrandnak igaza van: „Mindent lehet csinálni bajonettekkel, csak ülni nem lehet rajtuk.” S úgy a fascizmus, mint a bolsevizmus épen ezt a lehetetlen dolgot akarja.


A demokrácia a kereszténység szellemének közvetlen szülöttje volt. A kereszténységnek, mely először fedezte fel az emberiség történetében az emberi személyiség szentségét. A kriticizmus, a kísérletezés s a szabad vita mai korában a despotizmus és az autokrácia régi módszerei anakronisztikusak és elavultak. Az egyetlen kormányforma, amelyet becsületes és gondolkodó emberek elfogadhatnak, a kölcsönös megegyezésen alapuló kormányzás. Mintahogy Lincoln Ábrahám mondotta az ő egyszerű, erőteljes, egyenes módján: „Az emberi társadalom csak két út között választhat: vagy szavazógolyókkal vagy puskagolyókkal kormányoz s én azt hiszem, hogy a kormányzás szavazógolyókkal a kormányzásnak méltóbb és hatályosabb módja... ”


Bizonyos, hogy a szavazógolyó önmagában nem elégséges, a demokráciának reálisnak kell lenni, hogy minden komoly érdeknek eleget tehessen. Hogy megmentse a helyzetet, a világdemokráciának legalább négy rettenetesen nehéz kérdést kell megoldani: egyesítenie kell a világot a szabad kereskedelem politikája alapján, meg kell védenie az összes nemzeti kisebbségeket a home rule alapján, ki kell elégítenie a munkát az által, hogy nemcsak a politikai életbe vezeti be a demokráciát, hanem a javak termelésébe és szétosztásába is; és végül új gyarmati politikát kell teremtenie: a mai lelkiismeretlen kizsákmányolási rendszer helyét olyan rendszernek kell elfoglalni, amely társadalmi nevelés útján a hátramaradott fajokat valósággal alkalmassá teszi az autonómiára és önelhatározásra.


Csak ilyen nagy perspektivájú konstruktiv politika alapján tehet eleget valóban a demokrácia minden becsületes ember jogos érdekének, csak ebben az esetben kerülhetjük el az oligarchikus kormányzás rettenetes veszedelmeit, azokat a veszedelmeket, amelyeket senki sem látott tisztábban, mint az a nagy ember, akinek most emlékét ünnepeljük. Legyen szabad emlékeztetnem Önöket e veszedelmek mélyreható analízisére az ő bucsúbeszédében, amelyben újra megállapítván a demokratikus intézmények igazi jelentését, polgártársaihoz a következő intelmeket intézi:


„Minden akadály, amit a törvények végrehajtása elé állítanak, minden szervezkedés és társulás, akár milyen jól hangzó nevet viseljen is, melynek igazi szándéka az, hogy irányítsa, ellenőrizze, keresztezze vagy megfélemlítse az alkotmányos tényezők szabályos tanácskozását és akcióját, megrontója a demokrácia fundamentális elvének és végzetes irányba visz. Arra szolgál, hogy egy töredéket szervezzen meg, mesterséges és rendkívüli erőt kölcsönözzön neki, hogy a nemzet meghatalmazottjainak helyébe a közösség egy kicsiny, de ügyes és vállalkozó szellemü kisebbségének akaratát tegye; és hogy a különböző pártok váltakozó diadala szerint, a közösség igazgatását a pártok diszharmónikus és össze nem illő terveinek tükrévé tegye, ahelyett, hogy az egy közös tanácskozások által megemésztett és a közös érdekek által módosúlt, állandó és egészséges tervezet végrehajtó szerve lenne.”


„Bármennyire is megfelelhessenek egyszer és másszor a fönt leírt egyesülések és társulások népszerű céloknak, mégis az idők folyamán könnyen válhatnak eszközökké, melyekkel ügyes, ambiciózus és elvtelen emberek kiforgathatják a népet hatalmából és magukhoz ragadhatják a kormányzás gyeplőjét, szétrombolván azután ugyanazokat az eszközöket, amely őket igazságtalan uralmukra emelte.”


 


Jegyzetek


1) Bár a „Korunk”, amely objektív regisztrálója kiván maradni korunk világnézeti küzdelmeinek, nem foglal állást egyik irány mellett som, mégis örömmel közli le a magyar progressziv demokrácia régi vezérének határozott állást foglaló alábbi tanúlmányát, (amelyet az amerikai Oberlin College Washington ünnepélyén olvasott fel s szives volt a „Korunk”-nak közlésre átengedni), minthogy kitünően foglalja össze az egyik álláspontnak, a progressziv polgári demokrácia álláspontjának gondolatmenetét korunk jobb és baloldali diktatórikus törekvéseivel szemben. Az eredetileg angolul írt szöveg magyar fordításáért a szerkesztő felelős.


2) Térhiány miatt, sajnos, kénytelenek voltunk szerzőnek a magyar viszonyokra vonatkozó kritikai elemzéseit kihagyni. Szerk,


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal