HU  |   RO  

Korunk 1927 Május

Beethoven és a fiatalok


K√°llai Ern√Ķ

 


Egy berlini irodalmi hetilap Beethoven halálának századik évfordulója alkalmából körkérdést intézett egy sereg ismert modern zeneszerzőhöz aziránt, hogy mikép gondolkodnak a mester mai jelentőségéről. A válaszok túlnyomó részt azt mutatják, hogy az új zeneszerzőgenerációnak semmi benső kapcsolata sincs Beethovennel. Aránylag legtöbb megértést és becsülést a Schönberg hatása alatt álló fiatalok tanusítanak, akik legalább Beethoven utolsó vonósnégyeseiről elismerik, hogy az atonális zene számára is termékeny, ösztönző alkotások. Mindazok a modern komponisták, akik szenvedélyes és pathétikus gerjedelmek helyett érzelmileg tartózkodóbb, tárgyilagosabb zenei formákra törekednek, Beethoven ellen foglalnak állást és tüntetőleg Bach meg Mozart híveinek vallják magukat. Beethoven indította meg szerintük a zene romantikus bomlását, ő nyitott utat a túlfűtött érzelmek és irodalmi képzettársítások ama dagályos, lényegében zene ellenes kultuszának, melyet Wagner és Richard Strauss érleltek abszurdummá. Ha már a német fiatalok is így gondolkoznak, úgy nem csodálkozhatunk rajta, hogy akadtak franciák, akik Beethovent egyetlen, kicsinylő kézlegyintéssel vélték elintézhetőnek. Nyilvánvaló, hogy ezeket a francia itéleteket a kétféle nemzeti géniusz között tátongó, régi szakadék is indokolja. A sorok mögül itt-ott nyíltan kilátszott a lóláb: „Beethoven? — Boche!” Ettől eltekintve is jellemző azonban, hogy a fiatalság nemzeti különbség nélkül többé-kevésbbé radikálisan elfordult a mult század zenei bálványától. A fordulat érthető, kivált, ha szemmel tartjuk a Bach és Mozart iránt mutatkozó új hódolatot. De a változott őskultusz nagyon is könnyü végén fogja a dolgot. Az ífjú hívek egyszerűen lefölözik Bachot. Esztétizáló kivonatban élvezik azt a zeneszerzőt, akinek tiszta formai építményeiből földöntúli igézetek, megrendítő, vallásos szózatok hangzanak. A fiatalok hitetlen észelvűségükben fölényes művészkedést, finomkodó zsonglőrködést űznek azokkal a formákkal, melyeket Bach transzcendentalis idealizmussal telített. Vannak Stravinsky-kompozíciók, melyek Bachot mintha gúnyos széljegyzetekkel idéznék. Az ős monumentalis zenei szerkezetisége a késő utódok kezén ügyes dekorativitássá sekélyesedik. Ha csak némi közük volna is a lipcsei kántor magasztos istenhitéhez, hatalmas emberségéhez, akkor nem fordíthatnának olyan egykönnyen hátat Beethoven tragikus vívódásainak sem. Akkor a nekik dagályos és zilált formákban is vállalniok kellene a hősi éthoszt, a gazdag temperamentumot, mely ezt az áradozó muzsikát magával ragadja. Akkor objektív formákhoz húzó ösztöneik mellett sem Bach és Mozart, hanem Bach és Beethoven volna a jelszavuk. De a Bachhal kacérkodó fiataloknak nem a monumentális lelki méretek, nem a vérbeli eleven erők határtalan folyamai kellenek. Tárgyilagos magatartásuk mögött lecsökkent életesség, összezsugorodott tartalom lappang. Bach kiegyensulyozott, szerkezetes formáiban mindenek végső rendjének ösztöntudata él. A fiatalok formakultúsza hasonlíthatatlanul csekélyebb fajsulyú. Az egyensulyúkat a semmiben-s e m-h i v é s állapota biztosítja. Ami Bachnál érzelmi bőség és istenfélő hit dolga, az a moderneknél racionalizált szűkösség és l´art pour l´art jelében éli világát. Ilyen motívumok számára Beethovennél természetesen még külsőséges kapcsolódás sem kinálkozik. Tehát félre vele. Hiszen a modern zenei artisztikum első kezdeményezője, D e b u s y is,, vén csirkefogó”-nak nevezte volt a legnagyobb szinfónikust. Az ellenzéki különvéleményekkel szemben áll a többé-kevésbbé hivatalos polgári kultúrképviselők nemzetközi tábora, mely Beethovent ünnepelve valóságos frázis-tengereket ömleszt világgá. Mennyi szónoklat, mennyi hírlapi nyilatkozat és mindenekelőtt: mennyi hangverseny és rádióprogramm, mely mind Beethoven körül forog. Ha az ember ennek az ünneplésnek csak külső méreteit tekintené, úgy oda lehetne a bámulattól, sőt meghatottságtól, a határtalan népszerűség láttára, mely a magányos zenei lángész emlékét száz év multán immár körülveszi. De hányan vannak az ünneplők és hallgatók közül, akiknek a beethoveni idealizmus és romantika többet jelent nyugodalmas lelki emésztésnél, henye élvezetnél? Beethoven számára a zene hitvallás volt: minden filozófiánál mélyebb föltárúlkozása a lét feneketlen titkainak; hősi viaskodás, gyászos porbaomlás és emberi megdicsőülés. Mi él ebből az eszmei tartalomból annak a polgárságnak a lelkében, mely olyan nagy tüntetéssel csoportosul ma Beethoven köré? Beethoven a francia forradalom, a polgári individualizmus nagy eszméinek rajongója volt. Mivé lettek ezek az eszmék a polgári gyakorlat kezén? Mi lett a hősnek álmodott, testvéresülő, szabad emberből? Nincs rútabb megcsúfolója a polgári idealizmusnak, mint a polgári valóság. Beethoven polgári ünneplésének egy becsületes módja volna: Bünbánó beismerése annak, hogy ez a polgárság méltatlan legnagyobb zeneköltőjéhez.


Sokkal rokonszenvesebb az az ünneplés, mely a munkásság nevében szól Beethoven emlékének. Ez a munkásság, mely a francia forradalom művét van hivatva folytatni, lelkesen vall közösséget Beethoven hősi páthoszával, habár őt magát nem romantikusan individualista, hanem észelvű és kollektív célzatok is vezetik. Igaz, hogy a munkáslapok hódolata stilizált Beethovent lát maga előtt. Csak a heróikus tételeken csügg, mindenekfölött pedig a IX. szinfónia záró tételén, mely milliók elébe nyíló, testvéri ölelés kiván lenni. A sok rettenetes szakadékra, nyomasztó árnyékra, mely az ilyen monumentális fölemelkedések körül lappang, a magány és kétségbeesés panaszaira nem igen reagálnak a szélső baloldalról. Sem az öröm féktelen, táncos ünnepeire, melyeknek az imént még letört beethoveni lélek olyan rapszódikusan szokott nekilendülni. Ezek a romantikus individualista kilengések nem illenek abba a stilizált képbe, melyet a forradalmár ünneplők Beethovenről rajzolnak. Tehát önkénytelenül vagy tudatosan szemet hunynak fölöttük. Pedig a beethoveni muzsika monumentálisan koncentrált, hősi mozzanatai csak ettől a zilált foglalattól nyerik ünnepélyes, megváltó hangulati erejüket. Csak az ellentét, melynél fogva szilárd monumentum gyanánt emelkednek ki a parttalan hányódások mélyéből, veti rájuk a fönséges megdicsőülés világát. Beethoven hősi éthosza tragikus. Nagyszerű mozdulattal hányta le magáról az egyházi és feudális életrendezők lelki uralmát, anélkül azonban, hogy az elavult közösségi keretek helyett új, harmónikus foglalatra akadt volna. A beethoveni ember fölszabadult, de úgy, hogy büszke én-volta körül végül is határtalan, dermesztő magányosság támadt: az individualizmus szociális sivatagja. Ebben a sivatagban pöröl és viaskodik a beethoveni ember a közös eszmei foglalatból való kihullottság átkával: a szilárd határok leomlása nyomán támadó kháotikus bizonytalansággal. Vallásos lelke végső kinyilatkoztatásokra vágyik, de hiába várja őket az önnön korlátlan felszabadulását ünneplő egyéntől: Csupa kérdőjel mered körülötte. Bach fohászkodó áhítatára isten felel. Beethoven rajongó odaadása pokoli űrbe zuhan. Bach muzsikájában isten és ember között meghitt párbeszédek folynak és a lélek szelíd alázattal hódol be a gondviselésnek. A beethoveni lélek kiszakadt az életutak és célok gondviselés adta rendjéből: individualista valóját iszonyu örvények sodorják egyik válságból a másikba. Ennek a hányódásnak a „S o r s” mithikus gondolata volna hivatva értelmet adni. De mikép nyugodjék bele az ember egy értelmezésbe, mely csupa töredék, rejtély és kusza ellentét? Sorsába vagy felületes optimizmus vagy keleties fatalizmus képes csak beletörődni, de nem a beethoveni-fausti lélek izzó cselekvő ereje és végső összefüggéseket kutató, szenvedélyes bölcseimi ösztöne. Ez magyarázza Beethoven kétségbeesett lázadásait és extátikus kiáltásait, melyekkel individualista magányában a testvérek millióit szólítgatja. Az egyházi és feduális kötelmek alól szabadult lélek új kötelmek után vágyódik. De a beethoveni lélek romantikus testvéresülési extázisai közepette is elszigetelt individualista lélek marad. Hősi felszabadulásai, monumentális szilárdulásai hiába valók, céltalanok, akár pusztába kiáltó szózatok, akár Don Quijote nagyszerű erényei. Céltalanok, mert a „sors” ellen támadnak, ami annyit jelent, hogy megfoghatatlan ellenféllel állanak szemben, hogy a minden és a semmi ködös egybefolyása fölött ülnek kérdéses győzelmet. Ha tehát a társadalmi forradalom hívei a heróikus Beethovent idézik, úgy legyenek tudatában annak, hogy erre a heroizmusra végzetes individualista problémák vetik árnyékukat és hogy lenyügöző, démonikus erejét a kollektív proletárhősiesség zenei dicsőitésére kisajátítani nem lehet. Ehez a dicsőítéshez egy individualista problematikáján túlfejlődött, megváltott, ú j Beethoven kellene. (Berlin)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal